A mackók nagyon jó törökök

Medve Zoltán, Krassó-Szörény vármegye főispánja nem az első medve volt, aki Ada Kale szigetén járt. Ha leszámítjuk is a középkori magyar és oláh medvetáncoltatókat, akiknek jószágai nem a maguk jószántából léptek fel a sziget piacterén, nem feledkezhetünk el ama Maczkó Úrról, aki csupán medveorrhosszal előzte meg kollégáját. Hogy megelőzte, az kétségtelen, hiszen Medve úr 1913. május 12-én járt a szigeten ország dolgában, a Maczkó Úr ada kaléi vizitjéről szóló könyvet pedig ekkor már országszerte nagy sikerrel árulták Sebők Zsigmond megfogalmazásában.

Az 1913-ban megjelent Dörmögő Dömötör utazása hegyen, völgyön és a nagy ládával című könyv a máramarosi Maczkó Úr – „huszti erdő, harmadik völgy, második patak, negyedik szikla, hatodik barlang; nincs messze oda a farkasok pihenője, akármelyik szívesen útbaigazítja” – 1893 óta tartó nagy-magyarországi utazásainak befejező kötete volt, épp időben. Budapestre, a Tátrába és le az al-dunai Vaskapuhoz kalauzolta el népes olvasóközönségét, a gyerekeket, akiknek nagy része innen, és már csak innen ismerhette meg Magyarország e legszebb vidékeit.


Dörmögő tekintetes úr és két kis bocsa, Zebike és Pimpi a vaskapui utazás során ejtették útba Ada Kale szigetét. Becsületökre legyen mondva, ők a sziget annexióját nem halászták el magasabb hivatalbéli rokonuk orra elől, hanem megelégedtek csupán némi kaviár, kávé és dohány Máramaroshoz csatolásával. Kész szerencse, hiszen micsoda nemzetközi bonyodalmat okozott volna hét évvel később egy csehszlovák, majd szovjet fennhatóságú sziget a Románia és Szerbia közötti Al-Dunán!

A vizit során felmerült egyetlen bonyodalom megmaradt bel-máramarosinak, amennyiben Hörpentő János bátya, Maczkó Úr atyafia és rossz szelleme hívatlanul is részt vett az úton, hol Dörmögő úr ládájában utazva, hol pedig, mint Ada Kale szigetén, helybéli töröknek, Herpendzsi Musztafának öltözve, aki folyton eleszi-elissza a tekintetes úr és bocsai elől, ahol és amit csak lehet.

A rövid látogatás során a kis olvasók csak a legfontosabb toposzokat ismerik meg Ada Kaléról. Hogy csónakon lehet idejutni Orsováról. Hogy Kossuth Lajos is innen indult törökországi száműzetésbe. Hogy itt már a Kelettel találkozik az ember, a bazárral, a hidzsábot viselő nőkkel, a kávéval és az igazi törökmézzel. Dörmögő úr nem volt egy Kúnos Ignác. De egy kisiskolásnak ennyi is elég volt, hogy felkeltse a kíváncsiságát, hogy ha majd felnő, maga is elinduljon meglátni ezt a csodás Keletet, ahogy Kőrösi Csoma Sándor, Vámbéry Ármin, Stein Aurél, és sokan mások tették.


„Orsova csinos város, valami ötezer lakossal. Ha kiállasz az emeletes és földszintes házakkal szegélyzett Duna–partjára, egyszerre három országba kukkanthatsz: szemben van Szerbország, balra Oláhország, a Dunán pedig egy kis sziget zöldelik feléd: Ada Kaleh. Ez meg Törökországhoz tartozik. […]

Mikor a társaság jóllakott, Dörmögő úr ezt kérdezte:

– Hát most mit csináljunk estig?

– Dzserünk, effendim, Ada Kaleh, – szólt közbe Musztafa, a Herpendsi. – Ott kapsz finum terek dohán, finum terek kávé.

– Terek duhán? Terek kávé? – kérdezte vigan a tekintetes úr. – Nadzson jól van, Herpendzsi Musztafa barátom, szeretem a török dohányt, török kávét, török csibukot, török divánt, török kényelmet… Hehehe, a mackók nagyon jó törökök! Dzserünk hát Ada Kaléba!

Közel volt a csónakok kikötője és egy öreg török révész csónakján hamarosan átszállította őket Ada Kalé szigetére. Hallgatag ember volt a török – Herpendzsi–Hörpentő Musztafa–János szerencséjére, mert nem tudom, hogyan felelgetett volna a török kérdéseire? – Egyszer szólalt csak meg a török hajós. Amint Orsova alá ért a csónak, egy patakot láttak, mely a Dunába ömlött; ez volt a Cserna, meg egy hegyet, mely a Duna tükrében bámulgatta magát. Ennek neve Alion–hegy. Az öreg török odamutatott a hegy tövébe, oda, ahol a Cserna torkollik a folyamba s így szólt jó magyar nyelven, bár törökös kiejtéssel.

– Ott csókolta meg Madzsarország földjét Kossuth Lajos, mikor örökre elbúcsúzott tőle!…”



„Ada Kálé, vagyis magyarul Új–Orsova, két kilométer hosszú sziget. Nagy részét egy vár foglalja el és abban vannak az utcái, lakóházai és boltjai. Csupa török lakik benne, csak a katonaság magyar, mert bár a sziget Törökországhoz tartozik, amióta Szerbország kivívta függetlenségét, oly meszire szakadt az anyaországtól, mint a ruháról leszakadt gomb. Most hát a védelmét Magyarország vállalta el.

Érdekes kis hely ez. Amint Dörmögő úr átlépett a várkapun, a szája is tátva maradt bámulatában; itt egészen másforma világot talált, mint amilyent eddig látott utazásaiban. Itt a férfiaknak nem kalap, hanem turbán vagy fez volt a fejükön, az asszonyok fején pedig hosszú kámzsa, mely az egész arcukat elfödte, csak a szemük számára volt rajta két lyuk. Olyanok voltak, mint a maskarák. A kereskedők nem üvegajtós boltokban árultak, hanem nyilt bazárban, melynek sátorszerű függönye alatt guggoltak puha, keleti szőnyegen. Ott árultak mindenféle édességet, csecsebecsét, szép keleti szőnyeget. Igazi török világ volt ez.

Dörmögő úr mindjárt megragadt egy édességes bolt előtt, akár egy nagy dongó a cukron, a két bocs pedig mint két kisebbfajta légy a baracklekváron. Úgy habzsolták, szopták, nyelték, rágták, szürcsölték a cukrot, datolyát, dulcsászát, török mézet, hogy a komoly török is elmosolyodott.

– No, ilyen csámcsogást akkor sem hallottam, – gondolta, – mikor a budapesti diákok jártak Ada Kálén és látogattak az édességes bazárba!

Hanem mikor a fizetségre került a sor, sehogy sem értette meg egymást Dörmögő meg a török.

– Hol az a Herpendzsi Musztafa? – fakadt ki Dörmögő úr. – Hadd beszélne törökül ezzel a törökkel. No, nézd, hát most semerre sincs!

Herpendzsi–Hörpentő úrnak volt annyi esze, hogy nem lábatlankodott ott, ahol törökül kellett beszélni. De hát valahogy megegyezett a tekintetes úr a kereskedővel és aztán egyenesen a török kávéház szellős verandájára telepedett.

– Kérek terek duhánt, terek kávét, terek csibukot! – kiáltotta.”


„Nemsokára előtte illatozott a török kávé és a török dohány, melyet a nargilénak nevezett pipából szívott a tekintetes bácsi, török módra ülvén a szőnyegen. Az illatos dohányfüst körüllengte a fejét, elálmosította s lassacskán el is szunnyadt ő kelme, még a fekete kávéról is megfeledkezvén. Vele bóbiskoltak el a bocsok is. A törökök egyszer csak összecsoportosultak az utcán és ezt kérdezték egymástól:

– Mi ez? Ágyúznak talán a várban?

Pedig dehogy ágyúztak. Csak három mackó horkolt a kávéházban. Hát az az alak kicsoda, aki lábujjhegyen közeledik az alvókhoz s egyenkint felhörpinti a fekete kávéjukat? Az bizony Herpendzsi–Hörpentő uram. Ahogy jött, azonmód távozott is, lábujjhegyen, észrevétlen.”


Nemsokára fölébredt Dörmögő úr.

– Ej, ni, elszundikáltam kissé. No, de annál jobban fog esni a fekete kávé… De hova lett a fekete kávé a findzsámból?

– Hova az enyémből? – riadt föl Zebike.

– Hát az enyémből? – nyafogott Pimpi.

Dörmögő úr dühösen kiáltotta:

– Hova lett? Minek is kérdezzük? A ha–son–másom torkán ment le a fekete lé! Ördöge van annak a fickónak, hogy mindenhova el tud jutni, ahol én vagyok. Hé, török, – ordított föl a ténsúr, – kávét!

A kávés hozta a párolgó findzsát.

– Te, török, – kiáltotta Dörmögő, – ide öntsd egyenesen a szájamba a feketédet! Le ne tedd, mert a hasonmásom menten felhörpenti és felhörpendzsi, – hogy fullandzsi meg a nevenapján!

A kávés beleöntötte a meleg lét a tiszteletreméltó utasba. Dörmögő krákogott, reszelte a torkát az ital, mert a forró kávé megégette.

– Nem baj, ha éget is, legalább én feketézem a pénzemen, nem pedig a hasonmásom; – vigasztalta magát. Majd fölkiáltott: No, de már esteledik. Bocsok, búcsúzzunk el Ada Kálétól és gyerünk vissza Orsovára. Hol az a Herpendzsi? Hadd vigye a cókmókot a csónakra. Kávés barátom, nem látta Herpendzsi Musztafát valahol?


A kávés tudott magyarul. Csudálkozva kérdezte:

– Ki az a Herpendzsi Musztafa?

– Hát nem ismeri? Idevalósi török hordár.

– Idevaló? Ilyen nevű török sohasem volt Ada–Kálé szigetén.

– Lehetetlen, kávés barátom. Iszen akkora turbánja volt, hogy az orrát is elfödte… sohasem láttam a fizimiskáját tőle. Aztán olyan szépen beszélt törökül! Aszondja: dzsin, dzsin csoje to, dzsin, dzsin potyeszem.

A kávés elmosolyodott.

– Hiszen ez tótul beszélt, nem törökül, – mondotta.

A tekintetes úr megrázkódott.

– Jaj de megcsípett egy darázs!… Vagyis a darázs fullánkjánál is csípősebb gondolat. Kezdem hinni, hogy az a Herpendzsi Musztafa – a hasonmásom volt. Az a Musztafa itta meg a sörömet, ő ette meg a kaviáromat, ő hörpentette föl a kávémat. Azért húzta az orrára a turbánt, hogy ne lássuk az arcát!

– Hehe, ugyancsak bolondzsit járatott Dörmögdzsi bácsival, – nevetett Zebike.

– Te, bocs, ha nem hallgatsz, mindjárt adok egy pofondzsit! – morogta Dörmögő úr.”



Dörmögő úr látogatása után a sziget fakulni kezdett a magyar gyerekek horizontján. Hét év múlva a határ mögé került, ötvenkilenc év múlva a víztükör alá merült. Ma már a legöregebb máramarosi medvéknek sem lenne könnyű megmondani, hol is ivott török kávét annak idején a ténsúr. De kalandjai azóta sem fakulnak.

„Amikor a Rákóczi úton elmentünk Vidor Manó könyvkereskedése előtt, apám megkérdezte, akarok-e egy új könyvet. Tudta, hogy az én számomra a könyv a legajándékabb ajándék (máig is az). Bementünk a könyvesboltba, és apám megkérdezte, melyik könyvet vegye meg nekem. Én izgatottan néztem körül az ifjúsági regények polcain, és felfedeztem egy felettébb vastag Mackó-könyvet, Sebők Zsigmondnak talán legkitűnőbb meseregényét: Dörmögő Dömötör utazása a Vaskapuhoz. Ezt kértem. Apám megvette és ott az üzletben beleírta ezt a számomra felejthetetlen szöveget: „Géza fiamnak, a Magyar Népköztársaság kikiáltása, a magyar szabadság újraszületése napján, Nagyváradon, 1918. október 31-én Apádtól.” Ez a könyv a második világháború végéig megvolt. Úgy őriztem, mint életem egyik nagy történelmi dokumentumát. De olvasásélményeim közt is az első fontosak közé tartozott. Hiszen itt esett szó a jóságos Dörmögő Dömötör gonosz hasonmásáról, Hörpentő sógorról. Évtizedekkel később jöttem rá, hogy ez a gyermekeknek szóló remekmű tulajdonképpen Dosztojevszkij Hasonmás című regényének a paródiája. És, mi tagadás, azóta sem tudom igazán komolyan venni ezt a Dosztojevszkij-remekművet. Mindig Hörpentő sógor jut róla az eszembe, az a gonosz medve, akinek csínytevéseiért mindig a derék Dörmögő Dömötörnek kell fizetnie. De ha bármi kellemetlenség ért életem folyamán mások embertelensége vagy aljassága miatt, mindig megnyugodva vettem tudomásul, hogy valójában én vagyok Dörmögő Dömötör, és a rosszindulatúak, a bűnös lelkűek, a linkek vagy a tarhások – mind-mind valahogyan Hörpentő sógorok.”

Hegedüs Géza emlékszik így Dörmögő úr ada kaléi kalandjaira Előjátékok egy önéletrajzhoz című visszaemlékezéseiben. Ebből az ihletésből fakadtak azok a történelmi regényei, amelyek a mi generációnk számára jelentették azt, amit neki Sebők Zsigmond medvéjének országjárása. Ada Kale szigete, mint Hrabal háza az Örökkévalóság gátján, a mélybe merült és a magasba repült, és most már mindörökre

ott lebeg felettünk, mint egy barokk festményen az ideális épületek felhőzete.

Az utolsó annexió

Hauszmann Alajos a historizmus egyik legjelentősebb magyar képviselője, Budapest-szerte számos épület fűződik a nevéhez. Ilyen a Döbrentei utca 8. alatt álló bérpalota is, amelynek megépítésével első megrendelői egyike és régi barátja, Kégl György (1822–1908) politikus – szegről-végről Kégl Sándor, a macskabarát iranista rokona – bízta meg az addigra már befutott építészt. A megbízásban valószínűleg közrejátszott egy korábbi, kis híján végzetes baleset is: egy kacsavadászat alkalmával Kégl ugyanis kilőtte az akkor még pályája elején járó Hauszmann metszőfogát. Az efölött érzett lelkiismeretfurdalásának is köszönhető, hogy Kégl haláláig kitüntetett figyelemmel volt iránta, ahogyan azt Hauszmann is említi naplójában.

A ház az idei Budapest100 keretében április 22-23. között nyitva állt a látogatók számára is. Az egykori lakók történeteit az itt élő Saly Noémi gyűjtötte össze. Ő maga így ír a házról Példabeszédek című könyvében (2015), a családi történet-füzér egyik szemeként:

„Anyám 1947-ben költözött a Döbrentei utcába. Két évvel voltak az ostrom után, a lakás három szobájából kettő fölé csak a csillagos vagy viharfelhős ég borult, mikor hogy, és a konyhának nem volt fala. Ja, a fürdőszoba fölött sem volt tető, már második éve zavartalanul hullott eső és hó a vaskos födémgerendákra. [...] Így lép be hát a napsugárban fürdő romhalmazba, üszkös gerendákon át ki az erkélyre. Kék a Duna, ezért úgy dönt: marad.”

Néhány házzal arrébb: a Döbrentei u. 16. az Attila út felől nézve, 1945; forrás: Ungváry Krisztián / Fortepan

Sokan megfordultak a házban az építéstől az 1950-es államosításig eltelt időben. Az egyik első lakó Abele Rezső volt fiumei kormányzó, aki 1897-es leváltását követően költözött Budapestre és itt élt 1923-ban bekövetkezett haláláig. Az Adriát felcserélte ugyan a Dunával, de a brand maradt: a fiumei kormányzói palotát éppúgy Hauszmann építtette, mint a Döbrentei utcai házat. Később, az 1920-as évek első felében itt talált új otthonra a monarchista orosz emigráció számos prominens alakja is. Pjotr Glazenap, Sztavropol korábbi katonai kormányzója vezetésével 1921-től itt működött a Fehér Légió adminisztrációs központja, amely a magyarországi orosz hadifoglyokból és az egykori osztrák-magyar hadsereg antibolsevista tisztjeiből kívánt hadsereget toborozni a Szovjetunió ellen. Ugyan Glazenap 1923-ban Münchenbe távozott, de a házban maradt az 1919-től itt élő Vlagyimir Malama egykori cári testőrezredes és családja. Lakásuk heti rendszerességgel politikai szalonnak adott otthont, amelynek célja az antanthatalmak helyi képviselőinek meggyőzése volt az oroszországi monarchia visszaállításának szükségességéről. A klub rendszeres látogatója volt a Malamával jó viszonyt ápoló Horthy Miklós is. Az orosz emigrációs szervezkedést ugyan 1925-ben külügyminiszteri utasításra felszámolták, a Malama-család azonban maradt a Döbrentei utcában. Felesége, Anna Szamojlova még férje 1935-ös nizzai halála után is Budapesten maradt. 1950-ben hunyt el, állítólag a szovjet katonáktól 1945-ben elkapott betegség következtében.

És élete vége felé, 1939-től itt lakott Medve Zoltán (1868–1943) Krassó-Szörény vármegye nyugalmazott főispánja is, aki főispáni pályafutásának betetőzéseként végrehajtotta a békeidők utolsó területgyarapítását: 1913. május 12-én annektálta Ada Kale szigetét.


Ugyan a belügyminiszteri utasítás teljes titoktartást írt elő, az eseménynek gyorsan híre ment. A Népszava így számolt be róla három nappal később, május 15-én, a Keleti Értesítő tudósítását átvéve:

„Az Orsova közelében fekvő Adakaleh nevü török szigetet Medve Zoltán dr. krassószörénymegyei főispán pünkösd hétfőjén, május 12-én a magyar kormány meghagyásából annektálta és azonnal birtokba is vette.
Orsováról jelentik, hétfőn délben 12 órakor Medve Zoltán főispán, Issekutz Aurél alispán és Podhraczky orsovai főszolgabíró egy csendőrtiszt és négy csendőr kíséretében megjelentek Adakaleh-szigetén és azonnal a kormányzói épületbe mentek, ahol a sziget kormányzója, Sherif Eddin bej fogadta őket.
A főispán fölmutatta a magyar kormány határozatát, amelynek magyar szövegét fölolvasta. A kormány e határozatában utasítja a főispánt, hogy Adakaleh-szigetét őfelsége a király nevében annektálja és azonnal birtokba vegye.
A főispán azután az alispánhoz és a főszolgabíróhoz fordulva, magyar nyelvű beszédben röviden vázolta az esemény jelentőségét és szivükre kötötte, hogy működésükben szigorúan ügyeljenek arra, hogy a sziget lakosságának eddigi szokásait, különösen vallásuk gyakorlatát tiszteletben tartsák és működésükkel igyekezzenek mielőbb elérni azt, hogy a lakosok minél előbb egyenjogú polgároknak érezzék magukat a haza többi fiaival. Végül fölszólította a főszolgabírót, hogy a szigetet mint Krassószörény megyéhez tartozó területet mint közigazgatási hatóság vegye át.
Az annexió megtörténtéről azután jegyzőkönyvet vettek föL Sheriff Eddin bej kormányzó kijelentette, hogy az annexiót tudomásul nem veheti, mert a török kormány részéről semmiféle utasítást nem kapott. Kénytelen tehát a jegyzőkönyv aláírását megtagadni és a sziget elfoglalása ellen tiltakozni. Medve Zoltán főispán utalt a magyar kormány határozatára és kijelentette, hogy a kormányzó tiltakozását figyelembe nem veheti. A főispán azonban kijelentette, hogy nincs kifogása az ellen, ha a kormányzó továbbra is a szigeten marad, amig kormányától részletes utasításokat nem kap. Erre a főispán meghagyta a csendőröknek, hogy az annektálás megtörténtének jeléül a csendőrök a szigeten maradjanak és ott a rend és csend föntartásáról gondoskodjanak, a főispán és kísérete ezzel eltávoztak a szigetről.
Egy ujabb orsovai távirat szerint Sheriff Eddin bej kedden este a szigetről elutazott, azonban senki sem tudja, hogy hova. Környezetében csak annyi hirlik, hogy a török kormány a sziget annektálása ellen a legerélyesébben tiltakozni fog a hatalmaknál.”


A külsőségek ellenére formális bekebelezésről volt csupán szó, egy több évtizede húzódó területi vita újabb epizódjáról. Ada Kale ugyanis már korábban is magyar fennhatóság alá tartozott. A Monarchia, kihasználva az orosz-török háborút előzetesen lezáró San Stefanó-i béke nyújtotta kiskaput, majdhogynem napra pontosan harmincöt évvel korábban, 1878 május 25-én foglalta el az al-dunai szigetet. A március 3-án megkötött egyezmény ugyanis a birtoklásáról nem rendelkezett, csak Ada Kale kiürítését és az ottani erőd lerombolását írta elő. A törököknek tehát mindenképpen le kellett volna mondaniuk a területről, aminek hovatartozása nem volt érdektelen a dunai birodalom számára: ellenkező esetben valamelyik szomszédos vetélytárs, Szerbia vagy Románia tehette volna rá a kezét a kereskedelmi és harcászati szempontból stratégiai helyen fekvő szigetre. Március-április folyamán a már addig is éberen figyelő osztrák-magyar diplomácia mozgásba lendült és hosszas egyeztetések után május 21-én – az oroszok hallgatólagos beleegyezésével – végül az osztrák-magyar és a török kormány képviselői megállapodtak Ada Kale ideiglenes osztrák-magyar megszállásáról, későbbre halasztva a végleges szabályozást.


Az ideiglenes megszállás negyven évig tartott. A felemás helyzet – osztrák-magyar katonai jelenlét mellett török polgári közigazgatás – rendezésének igénye magyar részről időről időre napirenden volt ugyan, de előrelépés az 1913-as annektálásig nem történt. Az annexióra egy, az 1878-as megszálláshoz nagyon hasonló politikai helyzetben került sor: a lépéssel a Monarchia elejét akarta venni, hogy az újabb egyezkedések – az első Balkán-háborút lezáró londoni tárgyalások – során valamelyik balkáni állam igényt tarthasson a szigetre. A magyar polgári közigazgatásba való betagolás azonban megmaradt névlegesnek, bár ez elsősorban nem Sherifeddin müdir tiltakozásának volt köszönhető, sokkal inkább annak, hogy az osztrák-magyar vezetés sem 1913-ban, sem később, a háború éveiben nem akarta beárnyékolni a Portával fennálló jószomszédi, majd szövetségesi viszonyt a sziget miatt. A lex Ada Kale végül sosem született meg, az „Ada Kale-kérdést” a két szerződő fél, az Osztrák-Magyar Monarchia, majd az Oszmán Birodalom felbomlása oldotta meg: az 1920-as sèvres-i, majd az 1923-as lausanne-i egyezmény a szigetet Romániának ítélte.


A negyven évnyi magyar uralom azonban nem múlt el nyomtalanul. Az okkupáció éveiben a sziget stratégiai jelentősége ugyan csökkent (csak a világháború alatt vált ismét jelentőssé, tudósított innen Egon Erwin Kisch, a „száguldó riporter” is), fekvése mellett a szomszédos Orsovának és a közeli Herkulesfürdőnek is köszönhetően a sziget hamar kedvelt turistacélponttá vált, amint arról a korabeli újsághirdetések és az innen küldött képeslapok is tanúskodnak. De a sziget nem csak a turistákat vonzotta: Kúnos Ignác turkológus többször járt a szigeten, a gyűjtésben segítségére volt az a Mehmed Fehmi tanító és kereskedő, 1913 után az annexióellenes mozgalom vezére, aki a képeslapok tanúsága szerint nyomdát is működtetett és akit 1914-ben a szigetlakók a konstantinápolyi választókerület ada kaléi küldöttjének választottak. Kúnos itteni útjairól előadásokat tartott és cikkeket írt, gyűjtésének anyagát pedig önálló kötetekben tette közzé: a népdalokat 1906-ban, a népmeséket előbb 1907-ben németül két kötetben, majd 1923-ban magyarul is. Ezzel gyakorlatilag megmentette a sziget néprajzának és az itt beszélt archaizáló török nyelvjárásnak egy szeletét, közel hetven évvel annak elsüllyesztése előtt. Kúnos valószínűleg a magyar okkupáció nélkül is eljutott volna a szigetre, de a ruméliai török világ fokozatos eltűnése mellett Ada Kale korabeli magyarországi népszerűsége is közrejátszhatott abban, hogy érdeklődése a sziget felé fordult. Ha így nézzük, az évtizedes osztrák-magyar törekvések talán nem voltak egészen hiábavalóak.

Ada-Kaleh szigetéről az első összefoglaló blogbejegyzés a Falanszteren jelent meg. A szigetről a Dunai Szigetek tesz közzé rendszeresen információgazdag bejegyzéseket, sok kevéssé ismert adattal és képpel. 2011-ben Bukarestben nagy kiállítást is rendeztek róla, amelynek katalógusáról, Marian Țuțui Ada-Kaleh sau Orientul scufundat (Ada-Kaleh, avagy az elsüllyedt Kelet) c. kötetéről hamarosan beszámolunk.

Társasutazás Ada Kale érintésével. Hirdetés a Budapesti Hírlap 1899. június 17-i számából

Életképeslap Ada-Kalehről, az eredeti változat (fent) néhány turistacsalogató háremhölggyel feldobva (lent)

Elröpítjük Perzsiába

A Wang folyón immár hagyománnyá vált, hogy Ashura ünnepén, Irán legnagyobb vallási ünnepségén tíznapos körutat teszünk Irán történelmi városain át, Teherántól Kashanon, Abyanén, Iszfahánon, Yazdon és Perszepoliszon keresztül Sirázig. Irán városai mindig gyönyörűek, de Ashura hetében kiváltképpen, amikor egész héten át mindenütt ünnepelnek, a nyugati vendégeket örömmel fogadják, barátaink a mecsetekben látnak vendégül minket, és olyan közel kerülhetünk a perzsa emberekhez, amire máskor nemigen van mód.


Útjainknak már széles körben híre ment, s az idei Ashura-körút iránt – amely idén szeptember végére és október elejére esik – nagyon nagy az érdeklődés. Ezért holnap, csütörtök este 6-kor rendkívüli blogtalálkozót szervezünk szokásos helyszínünkön, a Selfie Bár különtermében (Rákóczí út 29, a Rókus kórház melletti sarkon), ahol képes-térképes beszámolót tartunk tervezett utunkról, és minden kérdésre válaszolunk.

Szívesen látjuk
• azt is, aki már biztosan tudja, hogy jön, mert itt meglátja, hova jön
• azt is, aki még csak fontolgatja az utat, mert itt elhatározásra juthat
• és azt is, aki biztos benne, hogy nem jön, mert akkor itt kap a legtöbbet az iráni út varázsából.

Belépődíj nincs, de szokás szerint az előadás előtti-alatti-utáni étel-ital-fogyasztás a terembérletünket csökkenti, ezért mindenkit arra kérünk, egyen-igyon bátran a Wang folyó egészségére és támogatására. És előkészületnek olvasgassák Iránról szóló összegyűjtött bejegyzéseinket a persian.wangfolyo.com címen.

U.I. Minthogy nagyon sokan jelezték, hogy szeretnének eljönni az előadásra, de az időpont nem alkalmas nekik, ezért a csütörtöki találkozót átrakjuk néhány héttel későbbre. Ha megvan az időpont, körlevelet írok, úgyhogy már csak ezért is érdemes feliratkozni a wang@studiolum.com levelezőlistára.