Határtalan Kelet

Már csak két nap, és közzétesszük a Wang folyó idei utazási terveit. De hogy olvasóinknak addig is legyen mit ízlelgetniük, itt közöljük a Magyar Zsidó Kulturális Egyesület számára április 4-től 11-ig szervezett „Határtalan Kelet” út programját. Az útra, amelyen elsősorban a Kárpátokon túli vidék elfelejtett zsidó múltját kutatjuk fel, már csak korlátozott számban vannak helyek, de olvasóink ne csüggedjenek: számukra az utat változatlan útvonallal és hasonló programmal április végére hirdetjük meg.


Az ezer kilométeres út, amely első pillantásra a billiárdgolyó határozatlanságával kanyarog ide-oda a szemmel láthatóan Shakespeare által kitalált országok határain át, valójában a legcéltudatosabb útvonal az ukrán határtól Odesszáig. Kolozsvár-Kisinyov felé száz kilométerrel kevesebb volna, de kinek van kedve ki- és belépni a térképen nem is jelölt, minthogy senki által el nem ismert Kelet-Moldovai avagy Transznyisztriai Köztársaságba, ahol aki csempészáru nélkül lép be, az eleve gyanús, és ízekre szedik járművével együtt? Vagy, mondhatnák mások, miért teszünk ekkora kerülőt a h jelű Hotin után, miért nem megyünk a moldovai határ mentén o Odesszába? Nos, túl azon, hogy ilyen módon kihagynánk k Kamenyec-Podolszkot, s a haszid zsidóság zarándokhelyeit, m Medzsibozst és n Umanyt, mi ezt az utat megtettük már egyszer, végig az Elő-Kárpátok kevéssé karbantartott hegyi útjain, keresztül a novodnyesztrovszki vízierőmű impozáns gátján, át Mogilov-Podolszk Szinisztra-körzet mélaságú határállomásán, és őszintén nem kívánnánk megtetetni senki mással csak azért, hogy ezzel a félnapos hosszabbítással útba ejthessük Sargorod teljesen épen maradt stetljét, amelyet ilyen módon kénytelenek leszünk kihagyni. Ismét mások d Terebesfejérpatak után fel szokták tenni az obligát kérdést, hogy miért nem rövidítünk nemsokára g Kuti felé egy hatvan kilométert. Hát azért nem, mert a Cseremos gyors vize mellett kínálkozó út csak az ukrán autótérképen létezik, a valóságban a Cseremos minden hóolvadáskor elmossa legalább a felét, úgyhogy az év további szakaszában csak 5-10 kilométeres sebességgel járható földútként üzemel. És hát igen, megspórolhatnánk az oda három, vissza kétnapos buszutat olyan primitív módon is, ha repülővel vagy éjszakai hálókocsival mennénk mondjuk Lembergből, de akkor a és o között nem látnánk mindazt a sok betűt, amelyek ennek a Kárpátalja-Bukovina-Fekete-tenger útvonalnak a legszebb, történelmileg legemlékezetesebb zsidó helyszínei, s amelyeket az alábbiakban részletezünk.

a) Beregszász / בערעגסאז. A határt átlépve nem egészen tíz kilométer múlva a kárpátaljai magyarság egyik és az egykori zsidóság egykori egyik legfontosabb központjába érkezünk. Röviden állunk meg csak, pénzt váltani, s körülnézni a főtéren, amelyet ma is az egykori impozáns Nagyzsinagóga 1969-ben szocreál kultúrházzá alakított épülete határoz meg.

b) Huszt / חוסט. A térképen kékkel jelölt pontok – amelyek sokkal többen is lehetnének – az olyan fontos helyeket jelölik, ahol időhiány miatt nem, vagy csak rövid időre fogunk tudni megállni, de útközben mindenképpen részletes beszámolót adunk róluk, és a legfontosabb emlékeket a buszból látjuk majd. Husztnak romvárán kívül szép középkori temploma és orthodox zsinagógája is van, amelyekről szintén esik majd szó. Útközben bemutatjuk majd Nagyszőllőst סעליש is, amelyről nemrég jelent meg gyönyörű magyar-héber-ruszin(!)-angol nyelvű archív fotóalbum egy helyi születésű izraeli gyűjtő kiadásában, saját emlékeivel kommentálva (ismertetése hamarosan a Wang folyón).

c) Técső / טעטש. Itt is csak elhaladunk a sportklubbá átalakított impozáns zsinagóga mellett, s megemlékezünk a Técsői Banda öreg ruszin zenészeiről, akik a vidék zsidó népzenei repertoárját megőrizték számunkra – hasonlóan a Máramaros déli, román felének a Muzsikás által felkeresett cigány zenészeihez –, s akikkel Bob Cohen szokott koncertezni és közös népzenei lemezt kiadni.

d) Terebesfejérpatak, a világ közepe. Vagy legalábbis Európáé. Itt mérték ki – az emlékmű felirata szerint „egy rendkívül pontos osztrák-magyar monarchiabeli szintezővel” – Európa földrajzi középpontját, amelyre egykori latin, későbbi orosz, majd mai ukrán felirat emlékeztet. A Mitte magasztos érzését a mellette álló nagyszabású és pompás ruszin étterem és néprajzi múzeum növeli majd, ahol első napi ebédünket elköltjük.

e) Kőrösmező / יאסנעה. Bár kékkel van jelölve, ha időnk engedi, megállunk tisztelegni és káddist mondani az itteni vasútállomás emléktáblája előtt a tizennyolcezer „hontalan” magyar zsidó emlékére, akiket 1941 nyarán itt, a régi-új magyar-galíciai határállomáson adtak át a német hatóságoknak, hogy Kamenyec-Podolszkba deportálják őket. Időnk ezúttal nem engedi, hogy akár a közelben fekvő gyönyörű zsidó temetőt, akár a Tisza csak gyalog felkereshető forrását meglátogassuk, de reméljük, ezt egy közös máramarosi túra során hamarosan pótolhatjuk.

f) Kolomea / קאלאמיי. A Tatár-hágón a történelmi Magyarország területét elhagyva a Galícia és Bukovina közötti Podkutia történelmi területére lépünk át, amelynek központja Kolomea volt, a kétharmad részt zsidók, egyharmad részt huculok lakta kereskedőváros. A város minden zsidó emlékét részben a németek, részben a szovjetek teljesen megsemmisítették, ezért csak áthaladunk rajta, hogy még világosban Kutiba érjünk.

Kolomea belvárosa a háború előtt

g) Kuti / קוטוב, de nyugodtan írhatnánk örmény nevén is, Կուտի, mert főleg haszidok, örmények és ruszinok lakta kisváros volt ez, amelynek az a dicsőség jutott osztályrészül, hogy 1939. szeptemberének utolsó napjaiban Lengyelország fővárosává lett, mielőtt a lengyel kormány az összehangolt német-szovjet támadás elől a Cseremos hídján át Romániába emigrált volna. A Cseremos, amely 1920-tól a második világháborúig a határt jelentette Lengyelország és Románia, közelebbről Kuti és a túlparti Vizsnyica osztrák-magyar időben egységben lévő haszid közösségei között, felvirágoztatta a csempészetet, amelynek monopóliumát a két közösség egyetértésben tartotta kezében. Az 1941-ben német megszállás alá került Kuti zsidó lakossága eltűnt, de a román megszállás alá került Vizsnyicáé máig megmaradt. Mindkét faluban csodálatos haszid temető van, a legszebbek közül egész Ukrajnában. A kuti temetőnél meg is állunk egy rövid időre.

i) Csernovic / טשערנאוויץ. Kell-e róla sokat beszélnem? Igen, de majd számos külön bejegyzésben, s végig útközben, ahogy meg is érdemli. Bukovina fővárosa, a Monarchia egykor legzsidóbb városa, amely mindazonáltal – mint azt Kiss Noémi megírja a Szombat megjelenés előtt álló számában – az egyik legtisztább német nyelvű irodalmat művelték, s ahol ma nagy erővel éled újjá a zsidó közösségi élet. Egy egész napot töltünk az egykori soknemzetiségű város bejárásával, és felkeressük a zsidó közösséget is, akik nagy örömmel várnak ránk.

j) Sadagura / סאדיגורא. A ruzsini caddik – csortkovi rabbi fián keresztül a pesti Teleki téri imaház szellemi nagyapja – fényűző palotája a Prut túlpartján, amelyet hosszú ideig konzervgyárként konzerváltak, de ma ismét a csernovici zsidó közösség tulajdonában áll: épp az ősszel fejezték be renoválását, úgyhogy tavasszal megújult pompájában láthatjuk majd.

h) Hotin vára a Dnyeszter partján: a legfontosabb lengyel végvár, amely évszázadokon át ellenállt az oszmán hódításnak, s amely döntő szerepet játszott annak a lengyel hadseregnek az összegyűjtésében, amellyel aztán Sobieski János 1683-ban megindult a török által ostromolt Bécs majd Magyarország felszabadítására. Ma „Ukrajna hét csodája” között tartják számon: látni fogjuk, miért. A h betűnek – még mielőtt más venné észre – persze az i és j előtt kéne állnia, de hát ez a két testvérbetű annyira kiváló volt az összenőtt Csernovic és Sadagura jelölésére, amennyire a h Hotinéra. Hasonló felkavaró ritmusváltásra, amelyre a hosszú buszúton annyira szükség van, még egyszer sor kerül majd a Medzsibozst jelölő m előbbre hozatalával.

k) Kamenyec-Podolszk / קאָמענעץ. Nagy erőkkel dolgozunk azon, hogy ez a csodálatos város ne csak az 1941-es fekete híréből legyen idehaza ismert, s a mostani megálló is e PR szolgálatában áll. Mindazonáltal megemlékezést tartunk az itt kivégzett „hontalan” zsidó honfitársainkról.

Spitz Gyula magyar zsidó munkaszolgálatos sofőr titokban készített felvétele a Kamenyec-Podolszkban kivégzésre vitt magyar zsidókról, 1941

m) Medzsibozs / מעזשביזש. A haszidizmus alapítója, Baal Sem Tov sírhelye, amely körül egész haszid zarándokközpont épült ki az elmúlt évek folyamán. A természetbe simuló, sokszáz éves várral és műemlékekkel büszkélkedő gyönyörű falucska, s talán az egyetlen Ukrajnában, ahol az utcák ukrán és héber nyelvűek!


l) Vinnyica / ויניצא. A második világháború előtt az egyik legnagyobb zsidó város volt Ukrajnában, amelynek tökéletes kiirtásáról a hírhedt „az utolsó vinnyicai zsidó” feliratú SS-felvétel tanúskodik. Hitler a meghódított keleti területek központjává kívánta tenni, s ezért építette ki a város mellett a romjaiban ma is látható hatalmas Werwolf-Führerhauptquartiert. A rossz emlékű városon, amely ma a szocialista realizmus építészetének egyik impozáns példája, csak áthaladunk, s túlérve rajta ebédelünk.

n) Umany / אומאן. A „kis Jeruzsálemként” is ismert haszid negyed, a mai Ukrajna legnagyobb zsidó központja a haszidizmus egyik legfontosabb képviselője, a breszlavi Nachman rabbi, Baal Shem Tov ükunokája sírja fölött alakult ki. Rós Hasana alkalmával, mint már írtunk róla, tízezerszámra zarándokolnak ide a haszidok az egész világról. Mi is meglátogatjuk az eleven életet élő zsidó negyedet és a rabbi sírját utolsó állomásunkon, mielőtt rátérnénk a Moszkva-Kijev-Odessza autópályára, utunk legsimább szakaszára.

ÉÉÉS már csak háromszáz kilométer…

o) Odessza / אדעס, utunk célpontja, a fekete-tengeri mediterráneum, a klasszicista sétányok, a kocsmadalok, a moldavankai gengszterek, a világ egykor harmadik legnagyobb zsidó közösségének városa. Hogy is írhatnánk róla röviden? Hát hosszan fogunk, az utazásig hátralévő időben, két-három naponként. Addig is olvassák el kedvcsinálónak ugyanezt az útvonalat bejáró őszi odesszai túránk résztvevőinek közös beszámolóját.

Időhurok

Zongoraverklivel zenélő öregember (talán Soma bácsi), Tahi utca, 1963 körül

Bejegyzésünk egyszerre jelenik meg itt és az Ültess egy fát angyalföldi helytörténeti blogon.

a verklis, a drótos, a szódás, a jeges,
Gyula bácsi, a sánta ószeres…

lágy viasz puhaságú gyermeki érzékelés, amikor olyan kis mozzanatok is megőrződnek, amelyek fölött a felnőtt könnyen elsiklik.

Verklisek útjai Angyalföldön (a posztban említett helyszínek térképre vetítve)

Bár a tizenkilencedik-huszadik század fordulóján megjelent Pallas Nagylexikon némileg elítélően említi a kintornásokat, mint akik alkalmatlankodásukkal zavarják a lakosságot, Kosztolányi pedig 1927-ben az anakronisztikusnak érzett verklisek eltűnéséről írt, a Tahi utca mentén még a hatvanas évek elején is ilyen kétkerekű kordéra szerelt zenegéppel jártak többen. A ma hatvan év körüli és idősebb egykori gyerekek szívesen és jól emlékeznek a hatvanas évek gépzenészeire.

A verklis zenéje sok angyalföldi gyerek számára a vasárnapi ebéddel kapcsolódott össze. Mások egy-egy fagyi áráért segítettek tolni a kocsit, vagy összeszedni az ablakokból papírgombócba csomagolva érkező ötvenfilléreseket. Papírszalagos lyukkártyára is emlékeznek, amelyet állítólag a verklis maga készített.

Ez pedig éppen érdekes mozzanata a történetnek, mert úgy tudjuk, a zongoraverklihez nem kell lyukkártya.

Az utcai verkliknek két nagyobb típusa van: a képen látható zongoraverkli, angol nevén barrel piano, és a sípládaként is ismert, angolul barrel organ. Mindkét típust emlegetik verkliként is, kintornaként is. Ebben a hangszerautomatában, hasonlóan a játékboltokban ma is kapható, pengetővel működő kis zenedobozokhoz, egy szöghengerre kódolt jelsor mozgatja az alkatrészeket, amik a hangot adják. Persze a verkliben ez a szöghenger akár negyvenszer nagyobb is lehet, hiszen a lejátszható zenedarab hosszúsága az átmérőtől függ. A zongoraverkli esetében egy zongoraszerkezetet hoz mozgásba a henger.

Ennek a plebejus mechanikus zenegépnek van egy arisztokrata testvére, a gépzongora vagy pianola. Első pillantásra hagyományos hangszer, klaviatúrával, pedálokkal. Itt már tényleg lyukkártyára rögzített kódokat használnak, ami sokkal finomabban differenciált visszajátszásra ad módot. A gépzongora egyben az első hangrögzítéses technikák egyike volt, amellyel egy zongorista előadása során tudták rögzíteni a zenei felvételt, így az nem egy egyenletes erővel szóló steril dallamsor gépi lejátszása lett, hanem valódi előadói interpretáció visszajátszása. Ilyen felvételeket készített többek között Scott Joplin, Bartók, vagy a fiatal Artur Rubinstein is.

Hogy a gyerekkori emlékekbe hogyan kerültek a lyukkártyák, az továbbra is rejtély. Talán volt másik hangszer a környéken, amelyik tényleg így működött, de az sem kizárt, hogy az öreg egyszerűen megtréfálta a kislányokat, nem tudom.

A képen talán Soma bácsi lehet Újpestről, aki rendszerint az Erzsébet utcai Polgár kocsma előtt zenélt, véli az egyik emlékező. Mások hozzáteszik, hogy lakott verklis a Petneházy utcában is, és a Gyöngyösi utcában meg a Tripoliszban is játszott.

Az alábbi, 30-as évekbeli kis fényképet alaposan megnézve felmerül, hogy talán ugyanaz szerepel itt a háttérben, néhány évtizeddel fiatalabban. Lehet, hogy a férfi is azonos a két képen?

 
A verklis által kínált lehetőségek legoptimálisabb kihasználását mutatja Josef Engelhart 1890-ben készült kedélyes bécsi festménye is.

Ha pedig ugyanaz a hangszer, akkor talán ezen a másik, harmincas években készült képen is? A megjelenítések gyenge minősége és a nézőpont különbözősége megnehezíti az összevetést. A lenti képen az esztergált lábakat talán kitakarja egy ácsolt alátámasztás, egyéb szempontokból a két hangszer hasonlónak látszik. Viszont a kintornázás tipikusan egyszemélyes vállalkozásnak számított, a kalapos és a munkássapkás férfi pedig talán nem azonos. Ki tudná ma már biztosan?

Verklis a harmincas években. Szabó Lajos fényképe, in: Fortélyos félelem igazgat, Móra, 1974.
Szóbeli közlés szerint a szomszéd lakásból felvéve az újpesti Attila út 150. alatt

De jártak más előadók is a kerületben a Váci úti tengely mentén, a Tripoliszba például az emlékezők szerint még énekes koldus is, olyan vénséges vén ember, akinek a hangja nem is hallatszott fel az ablakokig. A járandóságát azért megkapta ő is. A gépzenével házalók mellett – akik sokszor hadirokkantak, vagy más okból könnyebb fizikai munkára szorulók –, jelen volt egy fontos konkurens csoport az udvarozásban, a muzsikus cigányoké. Ők főleg fiatalabbak voltak, akik a gyakorlást kötötték össze a kenyérkeresettel, hegedűvel jártak, és szintén népszerű slágereket, vagy magyarnótát játszottak. Angyalföldről sok híresen jó cigány zenész került elő, róluk később egy külön poszt szól majd.

Volt két másik öreg is, Pista bácsi meg a sógora vagy a testvére… talán ők vannak Vydareny Iván 1960-ban Angyalföldön készült fotóin, amint a Visegrádi és a Gogol utcában tolják a zenegépet.


S végül váratlanul még egyszer felbukkan az első képen szereplő verkli. A Pál utcai fiúk 1969-es adaptációjának díszletei között int búcsút.


„Háromnegyed egykor, épp abban a pillanatban, mikor a természetrajzi terem katedraasztalán hosszú és sikertelen kísérletek után végre-valahára, nagy nehezen, izgatott várakozás jutalmául a Bunsen-lámpa színtelen lángjában fellobbant egy gyönyörû, smaragdzöld csík, annak jeléül, hogy az a vegyület, melyről a tanár úr be akarta bizonyítani, hogy zöldre festi a lángot, a lángot csakugyan zöldre festette, mondom: pont háromnegyed egykor, épp abban a diadalmas minutumban megpendült a szomszéd ház udvarán egy zongora-verkli, s ezzel minden komolyságnak vége szakadt. Az ablakok tárva-nyitva voltak a meleg márciusi napon, s a friss tavaszi szellő szárnyán berepült a muzsika a tanterembe. Valami vidám magyar nóta volt, ami a verkliből indulónak hangzott, s olyan csinnadrattásan, olyan bécsiesen pengett, hogy az egész osztály mosolyogni szeretett volna, sőt voltak, akik valóban mosolyogtak is rajta.”

Molnár Ferenc: A Pál utcai fiúk, 1.

Én már csak meséből ismertem az utcai zenészekhez hasonlót, ott is nagyon szerettük. (A parádés szereposztás miatt a teljes mese is érdemes a meghallgatásra, de majdnem ötven perc, a verklis Zakariás csak az első egy-két percben és a végén szerepel.)


Minden egér szereti a sajtot. Hangjáték, 1980.
Zakariás: Kovács Károly – Papagáj: Háray Ferenc – Lidi mama: Hacser Józsa – Márton papa: Csákányi László – Soma: Harkányi Endre – Szeréna mama: Schubert Éva – Albin papa Balázs Samu – Fruzsina: Váradi Hédi – Nagy Macska Mágus: Bodrogi Gyula – Pepita egerek: Meixner Ildikó, Csepeli Péter – Közreműködik: A Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarából alakult kisegyüttes – Zenéjét szerezte és vezényel: Gulyás László – Írta és rendezte: Urbán Gyula

Fogd meg a vízben a csillagot! Hasztalan, úgysem tudod! Idelent hiába vallatod, fönt van a fényes titok.

Csillagba zárták a sorsodat, csillag a vízben ragyog Tükrödből nem tudhatsz meg sokat, fönt van a fényes titok.

Update: A kerületi könyvtár 2013 tavaszi felhívásának köszönhetően felbukkant két újabb fénykép is, 1965-ből. A teljesség kedvéért beillesztem őket ide.

A rózsa neve

A Görlitzer Bahnhof nevét ma a berlini 1-es számú U-Bahnnak keletről a harmadik megállója viseli Kreuzberg közepén. Néhányszor keresztül kell utaznia rajta az embernek, hogy felmerüljön benne a kérdés: hol itt a Bahnhof? Az U-Bahn megállóit, mint a hangosbemondóból megszokhattuk, Haltestellének nevezik, s ahol Bahnhofot hallunk, ott tényleg áll is fölöttük egy-egy pályaudvar. A Haltestelle Görlitzer Bahnhof közelében azonban pályaudvarnak se híre, se hamva.

De a név egy egykori valóság lenyomata. Az akkor még „Elektrische Hochbahn”-nak nevezett vonal 1902-ben létesített Oranienstraße megállóját 1926-ban nevezték át Görlitzer Bahnhofra, hogy figyelmeztesse az utasokat: itt kell kiszállniuk, ha a szomszédos pályaudvarról Sziléziába, Görlitzbe, Breslauba, s onnan átszállással Bécsbe akarnak utazni.

A Görlitzer Bahnhof U-Bahn megálló

A valaha innen egy sarokra állt Görlitzi pályaudvart 1865-ben építtette a berlini „vasútkirály”, Bethel Henry (eredetileg Baruch Hirsch) Strousberg (1823-1884). Vasútkirálynak nem azért nevezték, mintha elsősorban a vasútépítésnek szentelte volna munkásságát: kereskedett mindennel, ami hasznot hajtott, a gépgyártástól az újságalapításon át az élőmarháig. Hírneve és vagyona mégis a porosz vasútépítésekhez kötődött, elsősorban zseniális finanszírozási konstrukciója révén, amely lehetővé tette nagy mennyiségű vasút gyors megépítését az alvállalkozói tőke bevonása révén. Őket ugyanis nem készpénzzel fizette ki, hanem a megépült vasút részvényeivel, ami az iparág fellendülése idején nekik rendkívüli hasznot jelentett, míg neki egy fillérjébe sem került.

A Görlitzi pályaudvar egykori épülete

A porosz vasutak kezdetben magánvállalkozásként épültek, csak később mentek át a német állam tulajdonába. Berlin nagy, reprezentatív fejállomásai egy-egy vasútépítő magánvállalkozás fővárosi főpályaudvarai voltak. A Görlitzi pályaudvar Strousberg magánvasútvonalait egyesítette. Innen indult a vasút a Berlin hagyományos kulturális hátországának számító Sziléziába – jeder zweite Berliner stammt aus Schlesien, minden második berlini Sziléziából származik, tartotta a 19. századi mondás –, első menetben Görlitzbe, onnan átszállással a tartomány fővárosába, Breslauba, de a tervezett végcél Bécs volt, hogy közvetlen vonal kösse össze a két császárvárost. Ennek megfelelően a pályaudvar északi és déli oldala mellett futó utcák a Görlitzer illetve Wiener Straße nevet kapták, míg a környék felértékelődése miatt frissen nyitott utcákat sziléziai városokról, Sorauról, Oppelnről, Lausitzról, Liegnitzről, Glogauról, Ratiborról nevezték el.

A Görlitzi pályaudvar és környéke az 1905-ös berlini Pharus-Planon

Az első vonat, amely 1866. szeptember 13-án futott ki a pályaudvarról, katonákat szállított a néhány hónappal korábban kitört porosz-osztrák háborúba, amely ekkorra a július 3-án lezajlott königgrätzi csatával már eldöntöttnek számított. A háború Poroszország és a „kisnémet megoldás” győzelmével végződött, azaz az Ausztria részvétele nélküli német birodalom megvalósulását jelentette. A közvetlen berlin-bécsi összeköttetés jelentőségét vesztette, s a görlitzi vasutat soha nem folytatták tovább Bécsig. Csupán a Wiener Straße neve emlékeztet mindmáig az egykori tervre.




A pályaudvar terveit a berlini historizmus nagy építésze, August Orth (1828-1901) készítette, aki a porosz vasútépítések 1850-es évekbeli megindulásakor éppen az egyik legnagyobb vasútépítő társaságnál szerezte gyakorlatát, amelyet aztán a század végéig számos vasúti épület tervein fejleszett tovább. A Görlitzi pályaudvar mellett, és azzal építészeti egységben ő tervezte a Lausitz téren az egyre bővülő negyed új evangélikus templomát, az Emmauskirchét (1890-93) is, amely Berlin legnagyobb befogadóképességű temploma volt, mielőtt 1945-ben, röviddel a háború vége előtt hajója bombatalálatot kapott volna. Az életveszélyessé vált templomhajót 1949-ben lebontották, s a torony – akárcsak a budavárbeli Magdolna-templom tornya – azóta önmaga mementójaként áll a téren.

Az Emmauskirche egy 1925-ben Ausztriába küldött képeslapon, előtérben a Hoch- (ma U-)Bahnnal, jobbra épp lemaradt a Görlitzi pályaudvar

Az Emmauskirche felszentelése, 1893

Az Emmauskirche tornya ma a Wiener Straße felől nézve, előtérben az egykori Görlitzi pályaudvar sarkán álló élményuszodával

A vasútkirály August Orthot bízta meg 1867-ben saját palotája megépítésével is a Wilhelmstrasse 70. szám alatt, a Brandenburger Tor sarkán. A Strousberg-palotát, amelyet a schinkeli klasszicizmus tökélyre fejlesztése, elkápráztató berendezése és számos elsőként megvalósult technikai vívmánya – gázvilágítás, melegvízellátás, központi mosógép, fürdőszobák – folytán még a századfordulón is „Berlin első számú palotájaként” emlegettek, 1884-ben vásárolta meg a berlini brit követség. A követséget 1939-ben bezárták, s ezt követően a Reichsministerium für Ernährung, az ellátásügyi minisztérium költözött az épületbe, amely ezért ismételt légitámadások célpontjává vált. Noha a háború után a műemlékvédelem a helyreállítandók közé sorolta, 1950. októberében a kelet-berlini oldalra került épületet egyszerűen elbontották a mellette álló legendás Adlon szállóval együtt. Az évtizedeken át üresen álló telken csak Berlin egyesítése után, 1998-ban építették fel a berlini brit követség új épületét, amelynek nevén és funkcióján túl egy, a kapuba beépített eredeti vasrács is emlékeztet még a háború előtti palotára.

A brit követség – a Strousberg-palota – az 1920-as években

A brit követség 1998-as épülete

A Strousberg-palota metszeti rajza, August Orth, 1867

Az 1907-ben épített, 1945-ben lebombázott, 1984-ben elbontott, majd 1995-97-ben újjáépített Adlon szálló, és ugyanaz a Brandenburgi kapu tetejéről fotózva 1950. március 23-án (a szálló mögötti utcában van a Strousberg-palota)

A pályaudvart a háború folyamán szintén több bombatalálat érte. Sorsát mégsem ez pecsételte meg, hanem az, hogy a megszállási övezetek kijelölésekor a környező utcákkal együtt a nyugati szektor egyfajta zsákutcájává vált. Észak, kelet és dél felől, a csatornák mentén egyaránt a szovjet szektor, a későbbi Kelet-Berlin határolta, s ilyenformán a vonat jóformán még el sem hagyta a pályaudvart, s máris a határhoz ért. A néhány évig még Nyugaton is keleti irányítás alatt álló államvasutak igyekezett korlátozni a Nyugat-Berlinből érkező vasúti forgalmat, s ezért 1951-ben az összes ottani fejpályaudvart bezárták. 1952. június 1-től a nyugat-berlini állampolgároknak megtiltották a belépést Kelet-Berlin területére. A teherforgalom még működött egy darabig – az NDK-vámhivatal és katonai ellenőrzőpont maradványai még néhány éve is láthatóak voltak a csatorna fölött áthaladó sínek mentén –, de a pályaudvar épületét a berlini szenátus – a kreuzbergiek tiltakozása ellenére – 1961 és 1967 között fokozatosan lebontotta. A síneket is felszedték, s helyükön először új lakónegyed, majd déli elkerülő autópálya építését tervezték. Egyik sem valósult meg, de a bizonytalanság, a negyed bekerítettsége, és a tervezett autópálya miatti bérleti felmondások oda vezettek, hogy Kreuzbergnek ez a zárványa (a hírhedt Berlin SO 36, ahogy irányítószáma alapján nevezték) fokozatosan az önkényes lakásfoglalók, politikai lázadók és vendégmunkások negyedévé, s a berlini alternatív szcéné központjává vált. Ezt a jellegét azután is megtartotta, hogy az egyesülést követően a negyed újjáépítette korábbi kapcsolatait a szomszéd kerületekkel, s hogy a főváros nagy erőfeszítéssel modernizálta a környéket. Az egykori bevándorlókra ma az U-Bahn megállóval szemben, az egykori Deutsches Haus pályaudvari szálloda helyén két éve épült gigantikus wahabita mecset – a nagy hódítóról elnevezett Omar ibn al-Khattāb Moschee, német használatra Maschari Center –, s a Görlitzi pályaudvar felszedett sínei helyén létesített Görlitzer Parkban időző munkanélküli fiatalok emlékeztetnek. Magában a parkban pedig mindössze a Das Edelweiss kávézóként meghagyott két áruraktár, és a Treptow felé még látható rövid sínszakasz emlékeztet az egykori pályaudvarra.

„Berlin SO 36”, azaz Kreuzberg egykori keleti zárványa (pirossal körberajzolva) A csatornák mentén húzódó három határ egyszersmind Nyugat- és Kelet-Berlin határa is volt, a keleti csatornán a sínek mentén átvezető hídon kishatárátkelő működött

Az egykori Deutsches Haus pályaudvari szálló az U-Bahn megállójával szemben, már bezárva…

…és a helyén épült arab mecset ma…

…egy házzal arréb a Wiener Straßén a „hagyományos” török mecsettel.

Az U-Bahnból Nyugat-Berlin felé továbbnézve, 1950 körüli képeslapon

Az utolsó áruraktárak a Görlitzi parkban

De a síneket nemcsak itt szedték fel, hanem a határtól kezdve is, egészen Görlitzig. A vasútkirály által lefektetett kettős sínpár egyikét ugyanis a szovjetek 1945-ben végig elvitték háborús jóvátétel fejében. A második sínpár egy részét ugyan az egyesülés után újjáépítették, de a Berlin-Görlitz forgalom nagy része mind a mai napig egyetlen sínpáron zajlik.

Az utolsó sínek, 1987 május

Az egykori Német-Szilézia (sárga határral) és a mai Lengyel-Szilézia (zöld határral). A fölötte lévő, itt nem jelölt területeket (Lausitz, Kelet-Brandenburg, Pomeránia) ugyancsak 1945-ben ítélték Lengyelországnak

És ugyan miért is volna szükség két sínpárra egy nem létező tartomány felé. Hiszen Görlitz sem a régi már. Alsó-Lausitzot, amelynek fővárosa volt, Sziléziával és Németország egész keleti részével együtt Lengyelországnak ítélték a jaltai győztesek, így enyhítve a brit kormány lelkifurdalását, amiért 1939-ben üres garanciával belerángatták Lengyelországot a háborúba, s aztán nem tudták megakadályozni Lwów és a Kresy szovjet kézre kerülését. Georg Thum tavaly Német- és Lengyelországban egyszerre kiadott Uprooted: How Breslau became Wrocław during the century of expulsions című könyvében – amelyről még írni fogunk – részletesen és higgadtan leírja, hogyan száműzték a valamikor szinte színtiszta német lakosságú tartományok több mint négy és fél millió német lakóját, éppúgy mint Lwów és Galícia lengyel lakosságát, amelynek során több mint félmillióan életüket vesztették. Görlitznek éppen szerencséje volt, ha ez szerencsének nevezhető, mert az Odera-Neisse-határ az egyik felét meghagyta németnek, csak a Neisse-híd másik oldalából lett Zgorzelec. Szilézia többi városa azonban ma, a ki- és betelepítések, a német múlt tudatos eltörlése és a lengyel múlt tudatos felépítése után a Lengyel Köztársaság szerves része. Breslau ma Wrocław, Sorau Żary, Oppeln Opole, Lausitz Łużyce, Liegnitz Legnica, Glogau Głogów, Ratibor Racibórz. E német városok emlékét ma már csak a többször is eltörölt Görlitzi pályaudvar körüli utcák neve őrzi Kreuzbergben, a berlini bohémvilág szívében.

Stat rosa pristina nomine, nomine nuda tenemus.
A hajdani rózsa név csupán, puszta neveket markolunk.