Az ablak

A ciprusi Chrysorogiatissa kolostor őrzi a kereszténység egyik legszentebb ikonját, azt, amelyet maga Szent Lukács evangélista festett Szűz Máriáról. Más kolostorok is büszkélkednek azzal, hogy ők őrzik ezt az ikont, csak Cipruson három másik, hét Etiópiában, és számos további Oroszországban, Rómában, az Athosz-hegyen, Indiában, és szerte a világon. De nem kell kiválasztani egyet és elutasítani a többi hitelességét, és nem szükséges racionalizálni sem, ahogy a kykkosi kolostor próbálja magyarázni a békesség kedvéért, hogy Szent Lukács valójában három ikont festett, s mind a hármat egy-egy ciprusi kolostorban őrzik. Nem. Szent Lukács egyetlen, igen szent ikont festett, minden későbbi Mária-ábrázolás előképét, s minden kolostorban azt az egyet őrzik, mindig éppen ott, ahová elzarándokol hozzá az ember.


A Chrysorogiatissa kolostor Szent Lukács által festett Mária-ikonja stílusjegyei alapján a 12. században keletkezett, de ebből semmit nem látni a kolostor ikonosztázán, amelybe belefoglalták, körötte a gyógyulást kérő vagy azért köszönetet mondó ezüst fogadalmi domborművekkel és viaszbabákkal. A festett ikont ugyanis ezüst oklad vagy görögül επένδυση, ikonborító fedi, amelyen domborművű formában látjuk az eredeti ikon figuráját, Máriát a gyermekkel. De még az ezüst ikonborítót is jórészt fekete textil takarja, rajta az eredeti figura színes hímzett változatával. Nagyon is illik ez, hogy a világba lépő szentség ne legyen kitéve az avatatlan, szkeptikus, sőt közönyös tekintetek sokaságának, hanem mintegy többszörös tükör által, lényegi valójában csak a hívő számára legyen látható.


De hogy az egyszerű zarándok is részesedhessék az ikon által közvetített szentségből, a tükrökön apró repedés támad. A hímzett kép alól kilátszik az ezüst ikonborító legalsó sávja. Ezen a sávon pedig kicsi ezüst ajtó nyílik, amelyen keresztül feltárul az eredeti ikon egy darabkája. Erről a kis négyszögről már régen lekopott minden festék, s az ikon fája is bemélyült a zarándokok ezreinek ujja nyomán. De az ajtócska akkor is az ikonra nyílik, ahogy szilveszter éjszakája a beköszöntő ismeretlen új évre, reményt adva annak, aki betekint rajta.

János-pohár

Hans Memling: Evangélista Szt. János a Jelenések könyvét írja Patmosz szigetén, 1479 k. A bruges-i Szent János oltárkép részlete

Június 24-én, Szent Iván, azaz Keresztelő Szent János napján láttuk már a szent néhány kevéssé ismert ábrázolását: a kétfejű Jánost és az angyalszárnyú Jánost, utóbbit olykor kehellyel, amelyben a gyermek Jézus lebeg. Ma, Evangélista Szent János ünnepén e másik János egy hasonló ábrázolását szeretnénk bemutatni, amelyen megáldja a kezében tartott kelyhet, s abból kígyó vagy sárkány formájában távozik a neki szánt méreg.

El Greco: Evangélista Szt. János, 1595-1604

Evangélista Szent Jánost inkább néhány másik ábrázolási típusáról ismerjük, amelyek jóval elterjedtebbek, mert mind az újszövetségi könyveken alapulnak: amikor az utolsó vacsorán Krisztus keblére hajtja fejét, amikor a kereszt alatt állnak kétfelől Szűz Máriával, és Krisztus rábízza anyját, vagy amikor Patmosz szigetén a Jelenések könyvét, illetve evangéliumát írja. A „kelyhes Jánosnak” azonban nincs bibliai forrása. Ez az ikonográfiai típus egy 2. századi apokrif műből, a János cselekedeteiből ered, amelyben az efezusi Artemisz-templom főpapja, Arisztodemosz kényszeríti az apostolt, hogy mérget igyon. A történetet a szentek legendáinak legelterjedtebb középkori gyűjteményéből, a 13. századi Legenda Aureából idézzük, az 1524-27 közötti Érdy-kódex magyarításában, Bálint Sándor Ünnepi kalendáriumának Szent János-napjáról. (Az eredeti apokrifot, ahol részletesebben is szó esik a kígyókról és más hüllőkről, az angol változatban idézzük.)

„Annak utána, mikoron meg es Ázsiában prédikállana, az bálványisten papi fejedelmi azt megbosszúlván, megfogák Szent Jánost, és kezdék vinni Diana istenasszonynak templomához, hogy áldoznék az bálványnak. Kiknek mondá Szent János: ha az ti istenteknek nevével Krisztusnak egyházát eltörhetitek, hát kész vagyok áldozni. Avagy ha Krisztusnak nevében az templomot eltörhetem, hát higyjetek az Krisztusban. Mikoron az köznép neki engedett vóna, Szent János imádságot tévén ottan az egész templom fondamentomából elesék. Azt látván Aristodemos nevű papi fejedelem, nagy háborúságot indojta az nép között. És látván azt Szent János, mondá: óh Aristodemos, mit akarsz, hogy tegyek. Ottan felele: ha azt akarod, hogy higyjek az Jézusban, ime mérget adok innod… Ha semmi veszedelmet nem szenvedendesz, ottan tudom, hogy bizony Isten az te istened. Mondá Szent János: tedd meg. Mondá őneki: egyebeknek adom először, kik mikoron el nem szenvedhetendik, te es inkább megrettenj tőle. Kére azért két halálra való embereket az bírótul, és mikoron nekik megadta vóna inniok, ottan meg ketten meghalának. Szent János es kezében véve az pohárt és szent keresztnek jegyét vetvén őreá, ottan megivá, és semmi sérelmet nem szenvede. Ottan azért mindnyájan Úristent kezdék dicsérni. Monda esmég Aristodemus papi fejedelem: méges egy kétség vagyon énbennem. Ha ezeket feltámasztandod, kik az méreg miatt meghalának, hát bizonnyal hiszem. Ottan Szent János adá neki az ő kentesét, mondván: menj el, vesd a megholtakra, mondván: Krisztusnak apostola bocsátott engemet tihozzátok, hogy Úrjézusnak nevében támadjatok fel. És mind azt tette volna, ottan feltámadának…”

Sarumi Mester: Evangélista Szt. János kiissza a mérgezett kelyhet. Salisbury, 1250 k. Lent: Bernardo Martorell ugyanerről, 1430 k.

Ebből a történetből ered Evangélista Szent János magányos ábrázolásainak jellemző típusa, amelyen az álló szent éppen megáldja a kelyhet, s ha olykor nem bújik is elő belőle a kígyó, akkor is tudni lehet, hogy most tűnik el belőle a méreg.

Jan van Eyck: Evangélista Szt. János a genti oltárról, 1430-32 (teljes képhez kattints)

A kehely ugyanakkor János életének egy jóval kínosabb eseményére is utal, amelyre talán még százéves korában, Patmosz szigetén is szégyenkezve gondolt vissza. Arra ugyanis, amikor anyjával és bátyjával, Jakabbal Krisztus elé járultak, és arra kérték, hogy majd jobb- és balfelől ülhessenek trónusa mellett. „Nem tudjátok, mit kértek”, válaszolta Jézus. „Ki tudjátok inni azt a kelyhet, amelyet majd én kiiszom?” „Ki tudjuk”, felelték. „Igen, kelyhemet kiisszátok”, jövendöli meg Jézus. (Mt 20,20-23). Ez a kehely a szenvedések kelyhe, amelyről Jézus az Olajfák hegyén imádkozva kéri, hogy „ha lehet, távozzék el tőle” (Mt 26,39-42), s a János-pohár története arra is utal, hogy valóban, János is kiitta ezt a kelyhet.

Piero di Cosimo: Evangélista Szt. János, 1500-1505 k.

Ez az utalás a vértanúságra és Krisztus kínszenvedésére még inkább megnövelte a kehely jelentőségét. Ezért ábrázolhatták embléma-szerűen, önmagában is, mint Hans Memling híres Szent Veronika-táblaképén (1470-75 k.). A mindössze 30 cm magas táblácska valószínűleg személyes házioltár volt. Előoldalán a nem kézzel készült Krisztus-képet tartó Veronikát, hátoldalán pedig a János-poharat látjuk. Mindkettő elterjedt gonoszűző, bajelhárító ábrázolás volt a középkorban, ezért is kerülhettek két oldalára egy házioltárnak, de azért is, mert a szenvedés kelyhére való utalás révén mindkettő közvetlen kapcsolatban állt Krisztus kínszenvedésével. A táblácska az elmúlt évszázadok során kanyargós utat járt be, egy ideig a magyarországi Rohoncon is őrizték. De éppen az 1500-as évek elején a velencei Bernardo Bembo – a nagy humanista bíboros Pietro Bembo apja – birtokában volt, s talán ekkor és erről másolta Piero di Cosimo a fenti képen a maga kelyhét.


A kehelyre mondott áldás történetéből ered a Szent János áldásának középkori szokása, amikor búcsúzásnál, messzi útra vagy csatába indulás előtt, sőt halálraítéltek kivégzés előtt Szent János nevében megáldott bort ittak. A szokásból liturgikus esemény, templomi borszentelés lett, amelyre a katolikus templomokban mindmáig sor kerül Szent János napján, december 27-én, s ha a borban manapság lévő sokféle méreg ilyenkor is kígyók formájában távozna, az jelentősen gazdagítaná az ország hüllőfaunáját. A szertartást már az 1485/95-ös első nyomtatott esztergomi szertartáskönyv így nevezi: Benedictio vini seu amoris Sancti Ioanni tertio die post Domini nativitatem, „a bor, avagy Szent János szeretetének áldása az Úr születése utáni harmadik napon”. A szertartáskönyv képe ügyesen kombinálja a mérgezett borból kibúvó sárkányokat az Apokalipszis hétfejű sárkányával, amelyet éppen Szent János írt le a Jelenések könyvében, Patmosz szigetén.

Apocalypsis Sancti Iohannis, Németország, 1470 k.

Francia mester: Szent János Patmosz szigetén. A János-evangélium kezdete, 1490-1500. Koninklijke Bibliothek, The Hague

És mindmáig fennmaradt a történetből a Szent János pohara avagy a jánosáldás szokása is, amely a társaság oszlásakor az utolsó közösen kiivott pohár neve: Igyuk meg a János-poharat! Azaz távozzék ebből a pohárból és miközülünk mindenféle méreg. Amit különösen kívánunk mindenkinek a most következő néhány poharazós estére és az egész új évre.

Hans Memling: Evangélista Szt. János, 1479 k. A bruges-i Szent János oltárkép részlete

A nagy utazás

Kelt 1945 Agusztus 8kán Kedves anyukám élek Eszt a levelet Buda Pesten Irom Hogy hova Megyunk nem tudjuk hogy hova visznek Aszt csak ök tudjak Csokolak Szászor Apud

Karasz Pálné Részére Békés Megye Orosháza Köségi posta 133/31

Kelt 1945 Agusztus 9kén Kedves anyukán hálistenek életben vagyok Semi bajom nem történt csak az fáj Nagyon hogy Magyar országon keresztül Visznek benünket Romániába valami munkára De majdcsak megsegit a Jó Isten hogy egyszer Viszont látjuk egymást, hogyha megérjük Üdvözlöm nénémet Böncikét Mamájékat És az Öszes rokonokat és barátokat Akik élnek, Csokolak Milioszor ate Apukád Sógoromrol semitsem tudok 1 holnapja Karasz Pálné Részére, Békés Megye Orosháza köségi posta 133/31

Karasz Pálné Részére Békés Megye Orosháza Köségi posta 133/31 Aki megtalálja Sziveskedjék A cimzetnek Elküldemi

Kedves férje aug. 10én Szolnokon utazott keresztül a fogoly vonattal Románia felé, de reméljük rövidesen visszasegíti őket a jó Isten és újra viszontláthatják egymást! Szeretettel köszönti Csikos Imréné

Hadifogolylevél T. Karasz Pálné Orosháza Községi posta 133/31 Békés megye [Feladó:] Csikos Imréné, Karczag, Petőfi u. 14.

Kelt 1945 Agusztus 10kén Kedves anyukám ezt a levelet Mezőturol irom a lezárt vagonbol Sajnos hogy nemtudok haza Jöni Semi bajom nincsen Csak nagyon fáj hogy még csak Nemis láthatlak újra hoszu távollét után de hogy Mikor látjuk viszont egymást Az utunk Romániába vezet munkára Édes anyukám Csokolak Milioszor Apukad Csokolom Mamájékat Csokolom Nénémet Kis Böncikét Pali, Ha a Jo Isten hazasegit életben Akorboldogokleszunk

Karasz Pálné Reszére Békés Megye Orosháza Köségi posta 133/31

Kedves ismeretlen magyar testvér A mezőturi állomáson pénteken este 7 orakor be érkezett egy magyar fogoj vonat, én is kint voltam és fel vettem ezt az üzenetet, és sietek minél hamarab eljutatni önek, hogy meg tudja hogy férje él, románia felé vitték öket. Beszélni nem lehetet velök, sem nem lehet látni honan dobták ki a levelet. Mikor el megy a vonat akor lehet oda menni a céduláér. Maradok tisztelettel Erzsike Kérem legyen szives értesíteni megkapták e üzenetemet cimem. Mezőtúr. Székeskert 19.a Rima Erzsike

Nagyságos Kárász Pálné részére Békés megye Orosháza Köségi posta 133/131 Fel. Rima Erzsébet. Mezőtúr. Székeskert 19 fogojlevél

Kelt 1945 Agusztus 11kén Kedves anyukám ez a levél Márt vagy a hatodik amit Irok eszt márt a határtól Irom Édes anyukám nagyon Vigyáz magadra Mert csak Te érted érdemes enyit szenved Ni Elképzelheted hogy menyit Szenved az Ember Eben a nagy Hőségben mikor rázárják az Ajtot és alig kapunk vizet A Vörös keresztes növérek Hoztak egykis csomagokat De az Oroszok nemengeték Be adni igy hát az idén Semi féle gyümölcsöt nemetünk Edés anyukám hálistenek énekem Semi bajom nincsen egésegesvagyok Ha a Jo Isten haza segit majd Majd mindent elmesélek Csak megtudod várni aszt az idöt Csokolak Milioszor Apud Csokolom Növéremet Böncikétis Legközelebi Viszont látásig Pali

Karasz Pálné Részére Békés Megye Orosháza Köségi posta 133/31

Kedves ismeretlen Karaszné, ha a levelet megkapja legyen szives válaszolni. Maradok tisztelettel Simonka Tudom hogy meg örül a levélnek

Fogolylevél Cim. Karasz Pálné részére Békés megye Orosháza Községi posta 133/31 [Feladó:] ifj. Simonka Péter Kétegyháza N[agy]váradi ú. 98. Békés megye

A német hadvezetés által Magyarországtól nyugatra vezényelt, és ott szovjet fogságba esett magyar katonákat 1945 nyarán két fő útvonalon szállították a szovjet Gulagra. Az egyik Debrecenen át vitt a máramarosszigeti gyűjtőtáborba, s onnan vasúttal Kijevbe. A másik Aradon át a foksányi gyűjtőtáborba, majd onnan Konstancán át hajóval Odesszába. Az utóbbi úton vitték a fenti levelek „feladóját”, az orosházai Karasz Pált is.

A vagonból kidobott és a honfitársak szolidaritására bízott levelek közül fennmaradt négy darab 1945. augusztus 8. és 11. között keletkezett Budapesten, Szolnokon, Mezőtúron és Kétegyházán (az alábbi korabeli vasúti térképen pirossal jelölve). Ez az út ma vasúton két óra. Akkor közel négy nap volt. Még négyszer ennyi volt hátra Foksányig, ahol a foglyok először szállhattak ki a zsúfolt vagonból, már aki túlélte az utat.

A szolidaritás-posta meglepően jól működött a megszállt és romba dőlt országban. A Kétegyházáig írt hat levélből négy eljutott a címzetthez. A budapestiről nem tudjuk, hogyan, a szolnokit egy karcagi lakos (kékkel jelölve), a másik kettőt egy-egy helybéli postázta együttérző levél kíséretében Karasz Pálnénak Orosházára (zölddel jelölve). A fogolynak, mint írja is, különösen fájt, hogy a vonat ott ment el otthona közelében, s még csak ki sem tekinthetett a vagonból.


A szerelvény ugyanazt az utat követte, mint Závada Pál regényének, a Jadviga párnájának hőse, a Brünnben fogságba esett Osztatní Márton. Ő is „írogatta a levélkéket”, ő is békési volt, őt is otthona mellett vitték Foksányba Budapesten, Szolnokon, Mezőtúron át. Ő is éppen augusztus 10-én ért el oda. De ő már nem jutott el Kétegyházáig.

„[1945] VII. 17. Az éjszakát gugolva alusszuk át. A WC egy kúpos kályhacső az átvágott padlóban. Sötét van és fülledt meleg. Oroszul tanulok, van orosz szótár, nyelvtan. Nem írom tovább a napokat. Meg már nem is tudom, öt vagy hat napja utazunk. Ajtóhasadékra tapasztom a számat, úgy szívom a levegőt. Koszt: állandóan kukorica, néha darálva, árpadara, korpa, buris, sózott hal, szuchár, vagyis kőkeményre szárított kenyér. Elterjed a vérhas. Először én majd Sárközi fhdgy lettünk a WC parancsnokok. Naponta háromszor engedtük oda a tagokat, de nem vált be. Éjszakai látogatók is tették tiszteletüket. Végül nem volt félóra, hogy valaki ne szenvedett volna. A vagon négy ablakából kettő be van szegelve. Görény tanyát megszégyenítő bűz. Utolsó noteszlapomat kezdem, de csak ha állunk. Legtöbbet szegény kisfiamra, Jancsikára gondolok. Odakint a legforróbb kánikula. Egypáran ájuldoznak. Többhetes mosdatlanság, szakáll, révedező, tébolyult tekintetek, sovány, félmeztelen testek – Istenem, csak egymást ne néznénk! Bandi barátom azt hiszem, megbolondult. Sírás, hangos imádkozás. Némelyik álmában beszél, és otthon jár. Határ! Az ezeréves magyar határ. Írogatjuk a levélkéket, kidobáljuk, ha látunk civil embert. Rémületes hír: Hogy mégse haza megyünk! Hanem hogy Foksániba, Romániába. Hát akkor civil élet, Isten veled! Ha először Románia, utána Oroszország – lassú halál. Nem fogadnak a határnál. Hát annyira alávaló gazemberek vagyunk? Hát nem azért mentem-e ki, mert parancsolták? Vagonunkban már 30-35-en szenvednek vérhasban, köztük én is. Egy már szinte haldoklik. Vagy 20 nap utazhatunk. Szolnok, Szajol, Mezőtúr. Ó, ismerős vidék! Érzem, hogy egy csepp erőm sincs már. Állandóan fekszünk. Nincs már több hely.

És végül ez lett Anyusom Osztatní Andrásné Palkovits Mária Jadviga utolsó bejegyzése: Tegnap, 1945. Augusztus 10-edikén kaptam a hírt, aminél rettenetesebbet anya nem kaphat. Szerelmes fiam, Marcikám meghalt. És úgy, hogy vonatúton, amikor már a legközelebb volt hozzám! Istenem, hogyan engedhetted? És én miért engedtem háborúba? Meg kellett volna tiltanom, el kellett volna rejtenem, vagy két karomban hoznom ki a pokolból. Nem voltam ott, ahol lennem kellett volna, nem azt tettem, amit tennem kellett volna! Misuval szaladtunk rögtön megnézni őt. És láttam. De azt nem írhatom le. Bár pusztultam volna el helyette én!”

Karasz Pálné haláláig megőrizte férjének a vagonból kidobott leveleit, a jóakaratú feladók kísérőleveleivel együtt. Hagyatékából kerültek Fellner János gyűjtőhöz, aki a napokban tette közzé őket a Tábori postai lapokat gyűjtők Facebook-csoportjában. Az ő engedélyével közöljük most őket.

Tusheti. A világ egy másik tetején

Szikla oldalába vájt úton kapaszkodunk fölfelé. A függőleges falon vízesések szaladnak le, átfolynak előttünk az úton, a szikla peremén zuhognak alá a szédítő mélységbe. Időnként tengelyig járunk az utat elöntő áradatban. Az út vékony csíkja szintvonalként futja körbe a völgy peremét, a völgy fejénél élesen visszakanyarodik, és emelkedik tovább a következő hágó felé. Alattunk egyre mélyebben zúg a Stori folyó, egyre meredekebbek a Nagy-Kaukázus csúcsai, a felhők, mint nagy szürke ragadozómadarak, egyre lejjebb ereszkednek a fejünk fölé.



Újra elmégy. Az Idjassi (2005) grúz népzenei albumról

Június vége van. A 2900 méter magas Abano-hágón csak nemrég olvadt el a hó, a rétegesen elszíneződött hófalak mint erezett ásványok metszetei magasodnak az út mellett. Ez a Kaukázus vízválasztója, innen már északra futnak a folyók, a tusheti völgyön át a határon túli Dagesztánba. Alattunk már zöldek a tusheti hegyek. A hágótól még látszanak rajtuk túl a csecsen határhegység, a Pirikita havas gerincei, amelyek fokozatosan süllyednek el, s csak Tushetiben tűnnek fel ismét látványosan.

Tusheti és az Alazani-völgy a Nagy-Kaukázus északi és déli oldalán. A csak terepjáróval vagy gyalog járható hetven kilométeres út Pshaveliből vezet fel az Abano-hágón át Omalóba. A beillesztett kis Grúzia-térképen Tusheti pirossal jelölve. (Nagyíts!)

Napok óta esik, a tusheti völgy előtt a folyóba csúszott a hegyoldal, elzárta az utat. Magányos bulldózer igyekszik elkotorni a sárlavinát, az egyenlőtlen küzdelem szemmel láthatólag még napokig fog tartani. Néhány száz métert a mozgó föld tetején kell gyalogolnunk, hogy átszálljunk a tusheti falvakból elénk küldött terepjárókba. Még néhány magányos szirt, néhány folyókanyarulat még alattunk, és magasan fönn a hegyoldalban feltűnik az első magányos falu. Ushguli, Xinaliq, Masule után ismét a világ egyik tetején vagyunk.

Tusheti a mai Grúzia második legmagasabb lakott hegyvidéke az északnyugati Szvaneti után, de jóval elzártabb annál. Egyetlen út vezet fel ide, az imént megtett hetven kilométeres földút, amely a hágókat borító hó miatt csak június eleje és szeptember vége között járható. Ilyenkor a táj kizöldül, s a növények látványosan virágba borulnak, hogy kihasználják a rövid nyarat. Ilyenkor jönnek fel Tusheti lakói is délről, az Alazani folyó melletti falvaikból, ahová az elmúlt évtizedekben nagyrészt leköltöztek, hogy kijavítsák házaikat, átvegyék a juhokat és teheneket attól a néhány öregembertől, aki télen az egész falu állataira gondot visel, s szállást adjanak a turistáknak, akik ha nem is tömegesen, de egyre bátrabban tűnnek fel Grúziának ezen az archaikus vidékén is.



Tusheti szerelmes dal. Az Idjassi (2005) albumról

Tusheti lakói nagyobbrészt régi grúz nyelvjárást beszélő kaheti grúzok, akik saját hagyományuk szerint a kereszténység felvétele elől menekültek fel ide északra még valamikor a 4-5. században. Másfelől pedig a csecsenekkel és ingusokkal rokon nyelvű bats törzs, akik az iszlám felvétele elől menekültek át a hegyeken ide délre a 16. században. Ma névleg mindkét nép orthodox keresztény, de az első templom csak nemrég nyílt meg a völgyben, és nagyon elevenen élnek még a kereszténység előtti animista vallási hagyományok. A lakott helyek határát kosszarvas oszlopok jelölik, és a falvak környékén körbekerített rétek vannak, ahová a férfiak gyűlnek össze termékenység-szertartásra. Nyáron a kisgyerekek feladata, hogy a rét mellett játszva figyelmeztessék a turistanőket, ne lépjenek be a szent területre, mert a nők jelenléte megtöri annak erejét.

A völgy központi faluja Omalo, szeres település, évszázados tanyák laza együttese az öttornyú Keselo vára körül. A vár, amely a völgy minden pontjáról nézve impozánsan emelkedik a magasba a dagesztáni határhegység fehér gerince alatt, még a mongolok ostromának is ellenállt.

Omalótól a Pirikita-Alazani folyó völgyében nyugatra jó tizenöt kilométer, terepjáróval egy óra Tusheti másik központja, a középkori Dartlo falu. A falu fölött emelkedik a 4300 méter magas Dartlo-hegy, amelynek csúcsán a csecsen, dagesztáni és grúz hármas határ találkozik, s amelynek hágóin át a dagesztáni rablók évszázadokon át betörtek Grúziába. Ellenük építették a várat, s Dartlo házainak erődtornyait, amelyek azonban nem Szvaneti egyenes falú grúz tornyaira hasonlítanak, hanem az ellenség stílusát, a Kaukázus északi oldalán épült, felfelé keskenyedő, kúpos tetejű csecsen és ingus erődtornyok szerkezetét veszik át. A falu mellett, szigorúan a patakon túl, hogy a holtak ne vegyüljenek az élőkkel, temető fekszik, amelyben a sírokat ősi kaukázusi szokás szerint csak egy-egy felirat nélküli kő jelöli. A házakat szépen állítják helyre, sőt ízléses kocsmát is építettek régi tusheti stílusban. A völgyekbe leköltözött tushetiek, noha csak a nyarat töltik itt, szemmel láthatólag ősi falujukat tekintik valódi otthonuknak.

Jövő nyáron újra vezetünk csoportot Tushetibe és a környező grúz vidékekre. Aki szívesen jönne velünk, írjon a wang@studiolum.com címre!