Tigrisek Berlinben

Berlinben ismét megnyíltak a múzeumok, s az ember múzeumba jár, hisz azért van itt ő. Az Altes Museum ókori gyűjteménye a Múzeumszigeten régi meghitt ismerős, hiányzott már. Kifelé jövet leülök a lépcsőn, hogy a tavaszi napfényben átlapozzam az új görög portrészobor-kiállítás katalógusát, hamarosan írok is róla. S ahogy felemelem a fejem, hirtelen meglátom, amit már százezer éve nézek: a múzeum lépcsőjének két bronz szobrát. Jobbról is, balról is egy-egy lovasszobor ágaskodik, s lovasaik egy-egy nagymacskát döfnek le éppen: jobbra egy nő egy tigrist, balra egy férfi egy oroszlánt. Nem ma kerültek oda: az amazon 1843-ban, a férfi 1861-ben. Mégis most gondolok bele először: mit keres a szépművészetek háza, a szellem temploma előtt két ilyen akciószobor, ahol a nyilvánvaló fölényben lévő – lóháton, fegyverrel vadászó – emberek kihalófélben lévő védett állatokat gyilkolnak le brutálisan?

Nem vagyok egyedül ezzel a kérdéssel. A Reclam Kunstführer Berlin, amelyikhez először fordulok válaszért a múzeumshopban, ugyanezt viszi tovább, megállapítva, hogy „a szobroknak semmi közük a múzeum programjához”.

Hogyan, miért kerültek ide mégis?

Karl Friedrich Schinkel, a múzeum tervezője eredetileg a múzeumot adományozó két porosz király, III. és IV. Frigyes Vilmos lovas szobrát akarta ideállítani. Az 1823 és 1830 között, eredetileg Königliches Museum néven épült múzeum ugyanis a királyi magángyűjteménynek adott otthont, annak antik örökségét kívánta megosztani a művelt polgársággal. A múzeum így logikusan illeszkedett a királyi díszkert, a Lustgarten négyszögét körülvevő épületek sorába: délről a királyi palota (amelynek újjáépítését a háborús pusztítás majd az NDK-s idők hiánya után idén fejezik be) mint a hatalom, keletről a berlini dóm mint az egyház, nyugatról a Zeughaus, a fegyvertár majd katonai múzeum mint a hadsereg, s északról a múzeum, mint a szellem jelképe.

IV. Frigyes Vilmos azonban ellene volt a királyi portrészobroknak. De a gondolat már elindult a maga útján, s a lépcsőkorlátok lovasszobor után kiáltottak.

Friedrich Thiele: Az Altes Museum, 1830, két soha nem létezett lépcsőszoborral.

Az első lovasszobor, a sziléziai származású, de Berlinben tanult August Kiss Tigrisölő Amazon-ja, vagy egyszerűen csak az Amazon 1843-ban került a lépcső jobb korlátjára. Az Illustrirte Zeitung szeptember 30-i kiadása részletesen be is számolt a felállításról, és műkritikát is adott mellé. A L. R. monogrammal jegyzett írás szerint a mű legnagyobb érdeme, hogy közadakozásból öntötték ki. Az alkotó „volt elég merész ahhoz”, hogy műtermében életnagyságban mintázza meg a szobrot, s ezt követően állt össze „a művészet lelkesült barátainak nagy létszámú egylete, élén a királlyal” (melynek egyébként Schinkel is tagja volt), amely összeadta a kiöntéshez szükséges összeget. Ez hát az első – kívülről nem látható – kapocs a múzeum és a szobor között: a művelt polgárság tevőleges részvétele – „áldozata” – a polgári művelődés új központjának – korabeli szóhasználattal és felfogásban „templomának” – gyarapításában.

Illustrirte Zeitung, 1843. szeptember 30. A metszeten a szobor felállítását végző izomemberek mintha az amazonnak segítenének be botjaikkal a tigris ellenében.

A korabeli felfogás emellett a szoborban a szellem győzelmét látta megtestesülni az állati vadság fölött, azaz pontosan azt a Bildungszielt, amelyet a múzeum is szolgált. Nem véletlen, hogy August Kiss másik főműve az a Nikolaikirche előtt álló Szent György-szobor (1855), amelynek sárkányához hagyományosan a gonoszságot társítjuk, s ledöfése így a jó győzelmét szimbolizálja.


A termékeny kritikus Karl August Varnhagen is ezért méltatja a szobrot: „A mű nagy, merész, kifejezésteli és erőteljes alkotás. … Látni, hogy a ló már elveszett, de az ember győzedelmeskedik. A szellemi fölénnyel sugárzó szép amazon meg fog menekülni, és legalábbis bosszút áll a lóért.” Kritikustól szokatlan ez az aggódás a mellékszereplőért, de tudjuk, hogy Varnhagen hol osztrák, hol porosz, hol orosz kapitányi rangban végigharcolta a napóleoni háborúkat, s pontosan fel tudta mérni, hogy vészhelyzetben mit jelent egy ló elvesztése.

A tigrisért ekkor még nem aggódik senki. Az Illustrirte Zeitung kritikusának csupán annyi vele a kifogása, hogy míg az amazon és a ló gyönyörűen ki vannak dolgozva, addig a tigris „formátlan, zsákszerű tömegként” lóg a ló nyakán, s nem találni olyan nézőpontot, ahonnét egész alakja egyszerre látszanék. Ezt mint fotós magam is megerősíthetem.

Adolphe Braun & Compagnie fotója, 1860-66 között

A szobornak nagy sikere volt. Poroszország az 1851-es londoni világkiállításra is benevezte, ahol a Crystal Palace keleti szárnyában, a Német Vámunió (ekkoriban még nincs Németország!) kiállítási tárgyai között szerepelt. Michael Leapman írja róla The world for a shilling: How the Great Exhibition of 1851 shaped a nation (2011) c. összefoglalójában:

„Kicsivel arrébb a német August Kiss szobra egy tigris által megtámadott lovas amazonról, amelyet energikussága és finom kidolgozása nagyon sok látogató kedvencévé avat itt a Crystal Palace-ban. A tigris karmai a ló testébe mélyednek, míg az amazon a magasba emeli lándzsáját, hogy a végső döfést mérje rá.”

John Absolon: A Crystal Palace keleti szárnyának nézete, 1851

A szobor angliai népszerűségéről tanúskodik, hogy George Eliot metaforaként használhatta négy évvel későbbi kritikájában. Charles Kingsley egy elbeszéléséről szólva méltatja a romantikus lendületet és a természethűséget, szembeállítva a csupán egymást másoló, klasszicista közhelyeket alkalmazó írások tömegével, s ennek párhuzamaként írja: „A Hébéktől és Psychéktől, vagy Madonnáktól és Magdolnáktól megcsömörölve felüdülés Kiss Amazonjához fordulni.” A mű emléke nyilvánvalóan elevenen élt még a művelt angol közönség körében, ha Eliot csak így, minden bevezetés nélkül hivatkozhatott rá. Érdekes, hogy az Illustrirte Zeitung tizenhárom évvel korábbi kritikája pont azt kifogásolta a szoborban, hogy nem a klasszicista szépségideált követi, s „a legszebb organikus formák nemességének és erejének maximális kifejtése” helyett a „rettenetre és szörnyűségre”, és „a kebel és az érzelem szellemi feltöltése és megindítása” helyett „az idegrendszer erőteljes felizgatására” törekszik: „a plasztikus művészet itt teljesen elment a modern romantikus irodalom irányába”.

John Ruskin pedig még 1859-ben is hivatkozhat a kiállítás emlékére a Scotsman-ban megjelent berlini tudósításában: „Kiss Amazonja jó zsánerszobor a Múzeum lépcsőjén. Londonban nem volt előnyös beállításban.”


A fenti, 1854-es fotográfián az Amazon még egyedül áll a múzeum lépcsőjén. De már készül a párja is, az oroszlánölő, „der Löwenkämpfer”, amelyet a mecklenburgi származású Albert Wolff alkotott 1847 és 1856 között. Wolff ugyanannak a Christian Daniel Rauchnak, a berlini szobrásziskola alapítójának és a 19. század vezető szobrászának a tanítványa volt, mint Kiss. Az Illustrirte Zeitung már 1843-ban említ egy kis méretű szobrot, amelyet a szerző 1831 körül látott Rauch műhelyében, s amely egy támadó oroszlánt lándzsával ledöfő meztelen numídiai lovast ábrázolt. A szerző szerint ez ihlette – az említett változtatásokkal – Kiss szobrát is, s ezt követte, valószínűleg lényeges változtatások nélkül, Wolff a maga oroszlánölőjén.

A Löwenkämpfer. Fent Julius Moser senior 1860-as évekbeli, lent Heinz Stockfleth 1940 körüli fotóján

Az irodalom szerint Rauch már eleve a múzeum lépcsőjére szánta az oroszlánölőt, s ezt a szándékát az 1841-ben elhunyt Schinkel is ismerte és osztotta. Ez segíthette elő a korábban elkészült Amazon felállítását, illetve ez magyarázza, hogy August Kiss miért vállalkozott olyan bátran, még megfelelő anyagi háttér nélkül, a maga szobrának életnagyságú megmintázására, mintegy felismerve, hogy Rauch modellje megdolgozta a közönséget egy ilyenfajta lovasszoborra. Ez a hangulat azonban 1861-re már jórészt elmúlt. Franz Kugler kritikus, aki 1843-ban még dicsérte az Amazon felállítását, mondván, hogy nagyon illik Schinkel (azóta elpusztult) freskóihoz a múzeum előcsarnokában, 1861-ben már azt írta az oroszlánölőről, ami nekünk is az első gondolatunk száz év múlva, egy teljesen megváltozott befogadói légkörben: „Hasztalan keressük, mi összefüggés lehet a békés művészetek temploma és a barbár nyerseség efféle vad természeti ábrázolása között.” Pedig a szobor sokkal klasszicistább, kiegyensúlyozottabb, mint 1843-as elődje.

Albert Wolffnak mellesleg sikerült még egy lovasszobrot elhelyeznie az Altes Museum előtt: III. Frigyes Vilmos szobrát 1871-ben. A szobrot 1944-ben olvasztották be háborús célra.

Az ilyenfajta klasszicista zsánerszobroknál gyakori, hogy valamilyen ókori szobrot vagy legalább arról fennmaradt leírást fogalmaznak újjá. Mi lehetett a két nagymacskaölő ókori inspirációja?

Tigris- vagy oroszlánölő szobrot nem ismerünk az ókorból. De domborművet vagy kétdimenziós ábrázolást annál inkább. Az egyik pont itt van a múzeumban: egy Kr.u. 130 körüli mozaik a tivoli Villa Hadrianából, amelyen kentaurok, tehát ló-emberek harcolnak három nagymacskával: tigrissel, oroszlánnal és párduccal. A tigris éppúgy mar bele a leterített kentaur oldalába, mint az Amazon tigrise a lóéba. A múzeum 1840 körül vásárolta a mozaikot, úgyhogy a két szobrász is láthatta.




A mai befogadóra a kép úgy hat, mint egy túlírt fantasy. Kicsit sok a jóból. Három ragadozó nagymacska egyszerre? és kentaurok? Valószínű, hogy az eredetileg szándékolt hatás is ez volt. A mozaiknak a tömény egzotikumot kellett közvetítenie, ennek kulcselemei pedig a messze, valahol az oikumené szélén élő átmeneti ember-állat lények, és főleg a tigris. A rómaiak számára a tigris volt az egzotikum védjegye. A 4. századi szicíliai Villa Romana del Casaléban, az egyik legnagyobb fennmaradt római mozaikegyüttesen a központi nagy keresztfolyosó padlóját díszíti a „nagy vadászat” jelenete, ahol balra Afrikában, jobbra Ázsiában játszódó vadászatot és állatbefogást látunk. A baloldali jelenetek elég hitelesek, hiszen a rómaiak jól ismerték Afrikát, és valószínűleg a villa tulajdonosa is fontos szerepet játszott az afrikai nagyállatok befogásában és a római cirkuszba szállításában. Jobboldalt azonban, amit csak hírből ismertek, elszabadul a pokol. Alles geht, orrszarvútól a griffmadárig. S az egzotikus állatok között emblematikus szerepet játszik a tigris, mintegy fémjelezve, hogy a mesék világában vagyunk.



A rómaiak Kr.e. 20-ban láttak először tigrist, amelyet egy indiai követség hozott Szamosz szigetére ajándékként a császárnak. Augustusnak pedig, ahogy Plinius tudósít róla a Naturalis historia 8.25. fejezetében, csak Kr.u. 13-ban, a Marcellus-színház felavatásán sikerült először nyilvánosan tigrist színre állítania. Igaz, a Gladiátorban Commodus a 2. század végén már tizenkét tigrist rittyent a Colosseumba csak azért, hogy tisztességtelenül végezzen Maximus centurióval, de hát nem ez az egyetlen túlkapás abban a filmben.

A Villa Romana ázsiai jelenetei között is szerepel egy pliniusi sztori a Naturalis historia 8.25-ből, az, amelyet Baius Maximus Tertius centurio szeretett volna zeugmai mozaikpadlóján látni. Hogy ugyanis ha a vadász elrabolja a tigris kicsinyeit, az utánaered, de a vadász gömbölyű tükröt (csiszolt fémgömböt vagy domború fémlemezt) hajít elébe, amiben kicsiben látja önmagát, s elvan vele egy darabig, azt gondolván, hogy kölykeit látja. Itt látjuk a vágtató vadászt, keblén a hernyószerű kistigrisekkel, mögötte az elfoglalt tigrissel, s előtte a hajóval, amelyen már indulásra készen várják. A puszta tény, hogy ezt a vadászati formát mint ígéretes lehetőséget ábrázolták egy amúgy komoly nagyipari afrikai állatbefogó szakember villájának padlóján, mutatja, mennyire egzotikus állat volt a tigris.





A tigris egzotikuma a villa tengeri jelenetén is megmutatkozik. A művész itt a ló/víziló dichotómia alapján néhány hasonló víziállatot kreált az amúgy is kifürkészhetetlen tenger mélyére, a tengeri istenek és najádok mellé. Közöttük szerepel a vízi tigris is.



Valószínűleg a tigris egzotikuma vonzotta az amazont is mint kiegészítő szereplőt, ahogy a villa mozaikján a griffmadarat. Egzotikus állathoz egzotikus vadász illik, mint a Hadrianus-villa padlóján. S azonkívül a minden Bildungsbürger által jól ismert Vergiliustól (Aeneis 11.576-577) tudjuk hogy az amazon tigrisbőrt visel:

Pro crinali auro, pro longae tegmine pallae
Tigridis exuviae per dorsum a vertice pendent.

(Haján viselt arany ékszerek, hosszú köntös helyett tigris bőre csüng le hátán.)

Márpedig azt a tigrist valakinek el is kellett ejtenie. Ennek a sornak az illusztrációját láthatták itt a bejáratnál az Altes Museumba osztálykiránduló kis Bildungsbürgerek, amíg voltak olyanok.

Nagyot fordult azóta a világ. Éppen itt Berlinben bizonyosodott be, hogy az emberi szellem mégsem kerekedett fölébe az állati vadságnak. A tigrisben és más állatokban pedig megtanultuk az emberi vadság által veszélyeztetett természet szellemét látni. Mint itt mellettem, a charlottenburgi Birkholz idősotthon tűzfalán.

„Látsz engem? Az én életem is számít.” „Képzeljünk el egy olyan világot, amelyben mindenki védelmet kap.”

A tigrisnek ezt a humanizálását látjuk a mai Die Zeit címlapján is, ahol a „Tudunk-e még bízni?” cím illusztrációjaként egyszerre szerepel félelmetes állatként (akiben nem biztos, hogy bízhatunk), és hozzánk hasonlóan veszélyeztetett és bizalomra vágyó lényként. Annak a bibliai toposznak a mintájára, ahol együtt fekszik az oroszlán a gödölyével és a tigris az amazonnal.

A Tóra elfogadása

Peszach után negyvenkilenc nappal, azaz éppen ma van annak háromezervalahanyadik éve, hogy az Örökkévaló átadta a Tórát az Ő népének. Minthogy a Tökéletes tökéletes ajándéka ez, ezért a tökéletesség száma önmagával szorozva adja ki a napok számát és az ünnep Sávuot, „a hetek ünnepe” nevét.

Persze a népek, di felker zúgolódhatnának, hogy miért éppen a zsidók kapták a Tórát. Hát tudják meg, hogy az Örökkévaló az Ő igazságosságában valamennyi népnek felkínálta azt, de mind elutasították. A történetet a Sifre Devarim 343, a Második törvénykönyv midrási kommentárja beszéli el. A felker arra hivatkoztak, hogy valamilyen ősi és meghatározó tulajdonságuk ellentétben áll valamelyik parancsolattal. Ézsau népe (a midrás szerint a rómaiak) a „ne ölj”-t utasították el, hiszen ősatyjuknak megmondatott: „Kardod által fogsz élni” (Ter 27,40). Ámon és Moáb leszármazottai a házasság tisztaságát nem fogadták el, hiszen ők Lótnak és leányainak vérfertőző egyesüléséből származtak (Ter 19,36). Az arabok pedig a rabláshoz ragaszkodtak, hiszen ősükről, Ismaelről maga az Úr mondta: „Kezet emel mindenkire, s rá is kezet emel mindenki” (Ter 16,12 – ezt a midrás rablásnak értelmezi). Azért az ünnep zsinagógai olvasmánya egy igaz pogányról is megemlékezik, aki mégis elfogadta a Tórát: Ruthról, Dávid király dédanyjáról.

A felker-nek tett midrási ajánlat gondolatát majd a zsidóságból kinőtt kereszténység aknázza ki igazán. Sávuot keresztény megfelelője, a pünkösd pontosan ezen az ünnepen, az első húsvét után az ötvenedik (πεντηκοστή) napon történt, s az ünnep egyfelől a Sávuot ó szövetségét folytató és betetőző új szövetség megkötésére emlékeztet, másfelől Jézus felszólítására: „Menjetek tehát és tegyetek tanítványommá minden népet.” Az orthodox Pünkösd-ikonokon – amilyet például Novgorodból mutattam – az apostolok félköre alatt mindig ott van a világ megszemélyesítése is, kezében a felker kis szimbólumaival, amelyeknek ezúttal nem hagynak kibúvót a Tóra elfogadása alól, hogy beteljesedjék az a zsoltár-idézet, amelyre a midrási történet is hivatkozik: „Hálát ad Neked, Uram, a föld minden királya, a Te szád minden szava hallatára.” (Zsolt 138,4).

Háromrészes Mahzor, imádságkönyv Sávuotra és Szukkotra, német, 1322 k. Mózes átveszi a Tórát a Sinai-hegyen. Elöl a zsidó férfiak, mögötte a (még megfejtetlen középkori zsidó szokás szerint állatfejekkel ábrázolt) nők. Rashi kommentárja szerint ugyanis az Úr utasítása: „Ezt közöld Jákob házával és hirdesd Izrael fiainak” (Kiv 19,3) azt jelentette, hogy először a nőket (Jákob házát) kellett megkérdezni, elfogadják-e a Tórát, mert ha igen, a férfiak (Izrael fiai) úgyis igazodnak hozzájuk.

Hogy az antik történetet a mai felker is magukra értsék, Yom-Tov Ehrlich (1914-1990) haszid költő és zeneszerző a jelen világ népeire aktualizálta azt. A rómaiak felcserélése a németekre, a moabitáké a franciákra és az arabok megőrzése érthető; az oroszok istentagadásához figyelembe kell vennünk, hogy Ehrlich még a Szovjetunióban élt. A szöveg elején elegáns csavarral él, amikor a Teremtő a Tórának mint leányának keres vőlegényt, miközben a hagyomány szerint Sávuotkor Ő jegyzi el a választott népet. A dalt a kitűnő jeruzsálemi orthodox Malchus kórus és Zanvil Weinberger kántor adják elő. A dalt kísérő feliratban a magyar fordítás mellett a jiddis szöveg latin betűs átírását is mellékeltem, hátha kíváncsiságot ébreszt egy nem is olyan régen még milliók által beszélt, s a kelet-európai felker körében gyökerező nagy hagyományú nyelv iránt. Chag Sameach.

mitn hilf fun Bashefer veln mir do reydn un dertseyln fun yene freydn freyds aykh ale tants un kvelt fun der Toyre af der velt der Bashefer fun der velt, der groyser Boyre zukht a khosn far zayn tokhter, di heylige Toyre freyds aykh ale tants un kvelt ale felker fun der velt der Bashefer fregt ba di felker ale ver vil di Toyre far a kale di felker fregn vos un ven mvil nit hern mvil nit zen un far vos un far ven lomir zen vos iz geshen

מיטן הילף פון בּאַשעפער וועלן מיר דאָ רײדן און דערצײלן פון יענע פרײדן פרײדס אײַך אַלע טאַנצט און קוועלט פון דער תּורה אויף דער וועלט דער בּאַשעפער פון דער וועלט דער גרויסער בּורא זוכט אַ חתן פאַר זײַן טאָכטער די הײליגע תּורה פרײדס אײַך אַלע טאַנצט און קוועלט אַלע פעלקער פון דער וועלט דער בֹאַשעפער פרעגט בּײַ די פעלקער אַלע ווער וויל די תּורה פאַר אַ כּלה די פעלקער פרעגן וואָס און ווען מ'וויל נישט הערן מ'וויל נישט זען און פאַרוואָס און פאַר ווען לאָמיר זען וואָס איז געשען

A Teremtő segítségével szeretnék beszélni, és ama nagy örömöt elmesélni. Boldogság, tánc és gyönyörűség a Tóra fölött az egész világon. A világ Teremtője, a nagy Alkotó vőlegényt keres lányának, a szent Tórának. Boldogság, tánc és gyönyörűség a világ minden népének. A Teremtő megkérdez minden népet, ki akarja a Tórát menyasszonyának. A népek azt kérdezgetik, hogy micsoda? s nem akarnak se hallani, se látni. És hogy mi van és merre hány? – Hát lássuk, mi is történt.

iz a malakh mit di Toyre fun himl arop genumen flien kayn Yurop un kayn Rusland gekumen iz er un gefregt tsu a baln iz ver zogt men tsu em ʻkharasho’ zogt undz vos fazhalasto zogt zey der malakh dem ershtn gebot onoykhi, ikh bin ayer G-t zogn zey, neyn, halt es aleyn ir veyst nisht khaver vuhin tsu geyn mir hobn gelernt ba di tates aleyn azoy vi ba undz iz sheyn neyn neyn halt es aleyn mir hobn an ander meyn efsher pruvt keyn Daytshland geyn efsher vet men aykh farshteyn

איז אַ מלאך מיט דער תּורה פון הימל אַראָפּ גענומען פליען קײַן יוראָפּ און קײַן רוסלאַנד געקומען איז ער און געפרעגט צו אַ בּעלן איז ווער זאָגט מען צו אים חאַראַשאָ זאָגט אונדז וואָס פּאַזשאַלאַסטאָ זאָגט זײ דער מלאך דעם ערשטן געבּאָט אנוכי איך בּין אײַער ג-ט זאָגן זײ נײן, האַלט עס אַלײן איר ווײסט נישט חבר וואוהין צו גײן מיר האָבּן געלערענט בּײַ די טאַטעס אַלײן אַזוי ווי בּײַ אונדז איז שײן נײן נײן, האַלט עס אַלײן מיר האָבּן אַן אַנדער מײן אפשר פרואווט קײַן דײַטשלאַנד גײן אפשר וועט מען אײַך פאַרשטײן

Egy angyal leszállt az égből a Tórával, s Európa felé vette az irányt. Oroszországba érkezett, s megkérdezte, vevők-e rá. Azt mondták, „harasó”, mondj valamit róla, pozsalujszta. Az angyal elmondta az első parancsot: Halljad: „Én vagyok a te Istened.” Azt mondják, nem, tartsd meg magadnak, hát nem tudod, elvtárs, hova jöttél. Mi csak apáinktól tanultunk, s az a szép nekünk. Nem, nem, tartsd meg magadnak, mi más véleményen vagyunk. Próbáld meg esetleg Németországban, talán ők egyetértenek veled.

iz der malakh gefloygn glaykh ahin un iz gekumen kayn Berlin un di Daytshn di Toyre vayzt er un fregt zey a baln iz ver zogn zey mir zenen greyt zogn zi di vorheyt vos dort shteyt zogt zey der malakh loy sirtsokh toytn iz nisht kayn sheyne zakh zogn zey neyn, halt es aleyn ir veyst nisht mayn her vuhin tsu geyn mir hobn gelernt bam fater aleyn az toytn das darf men vos meyn neyn neyn halt es aleyn mir hobn an ander meyn filaykht probirn zi kayn Frankraykh geyn efsher vet men aykh farshteyn

איז דער מלאך געפלויגן גלײַך אַהין און איז געקומען קײַן בּערלין און די דײַטשן די תּורה ווײַזט ער און פרעגט זײ אַ בּעלן איז ווער זאָגן זײ מיר זײַנען גרײט זאָגן זי די וואָרהײט וואָס דאָרט שטײט זאָגט זײ דער מלאך לא תרצח טויטן איז נישט קײַן שײנע זאַך זאָגן זײ נײן, האַלט עס אַלײן איר ווײסט נישט מײַן הער וואוהין צוגײן מיר האָבן געלערענט בּײַם פאָטער אַלײן אַז טויטן דאָס דאַרף מען וואָס מײן נײן נײן, האַלט עס אַלײן מיר האָבּן אַן אַנדער מײן פילײַכט פּרובירן זי קײַן פראַנקרײַך גײן אפשר וועט מען אײַך פאַרשטײן

Az angyal egyenesen odarepült, és Berlinbe érkezett. Megmutatja a németeknek a Tórát, s megkérdezi, vevők-e rá. Azt mondják, készen állunk rá, csak mondja meg előtte az igazságot, mi áll benne. Azt mondja az angyal: Ne ölj, ölni nem szép dolog. Azt mondják, nem, tartsd meg magadnak, hát nem tudja, mein Herr, hová jött. Mi csak a Vatertől tanultunk, hogy ölni muszáj. Nem, nem, tartsd meg magadnak, mi más véleményen vagyunk. Próbáljon meg esetleg Franciaországba menni, talán ott egyetértenek magával.

iz der malakh gefloygn vayter biz er iz gekumen kayn Pariz di Frantsoyzn di Toyre vayzt er un fregt zey a baln iz ver zogn zey si vu pley [s’il vous plaît] zogt undz vos un vi azoy git zey der malakh tsu farshteyn der familye lebn darf zayn reyn zogn zey neyn halt es aleyn ir veys nisht monsieur vuhin tsu geyn mir hobn gelernt ba di tates aleyn azoy vi ba undz iz sheyn neyn neyn halt es aleyn mir hobn an ander meyn efsher pruvt kayn England geyn efsher vet men aykh farshteyn

איז דער מלאך געפלויגן ווײַטער בּיז ער איז געקומען קײַן פּאַריז די פראַנצויזן די תּורה ווײַזט ער און געפרעגט זײ אַ בּעלן איז ווער זאָגן זײ סי וווּ פּלעי זאָגט אונדז וואָס און ווי אַזוי גיט זײ דער מלאך צו פאַרשטײן דער פאַמיליע לעבּן דאַרף זײַן רײן זאגן זײ נײן, האַלט עס אַלײן איר ווײסט נישט מוסיע וואוהין צוגײן מיר האבן געלערענט בײ די טאטעס אַלײן אזוי ווי בײ אונדז איז שײן נײן נײן האַלט עס אַלײן מיר האָבּן אַן אַנדער מײן אפשר פּרואווט קײַן ענגלאַנד גײן אפשר וועט מען אײַך פאַרשטײן

Az angyal tovább repült, s Párizsba érkezett. Mutatja a franciáknak a Tórát, s megkérdezi őket, vevők-e rá. Azt mondják, s’il vous plaît, mondja el, hogy mi is ez. Az angyal értésükre adja: a családi életnek tisztának kell lennie. Azt mondják, nem, tartsd meg magadnak, hát nem tudja, monsieur, hova jött. Mi csak apáinktól tanultunk, s az a szép nekünk. Nem, nem, tartsd meg magadnak, mi más véleményen vagyunk. Próbálj meg esetleg Angliába menni, talán ők egyetértenek veled.

iz der malakh gefloygn vayter in veg kumt kayn London afn breg un di Englender di Toyre vayzt er un fregt zey a baln iz ver zogn zey Tenk yu ser vayzt nor eyn gezets aher zogt zey der malakh Lo Sakhmoyd tut zukh nisht glustn vos yener hot zogn zey neyn halt es aleyn ir veyst nisht mister vuhin tsu geyn mir hobn gelernt ba di tates aleyn az glustn darf men vos meyn neyn neyn halt es aleyn mir hobn an ander meyn efsher pruvt kayn America geyn efsher vet men aykh farshteyn

איז דער מלאך געפלויגן ווײַטער אין וועג קומט קײַן לאָנדאָן אויפן בּרעג און די ענגלענדער די תּורה ווײַזט ער און פרעגט זײ אַ בּעלן איז ווער זאָגן זײ טענק יו סער ווײַזט נאָר אײן געזעץ אַהער זאָגט זײ דער מלאך לא תחמוד טוט זיך נישט גלוסטן וואָס יענער האָט זאָגן זײ נײן האַלט עס אַלײן איר ווײסט נישט מיסטער וואוהין צו גײן מיר האָבן געלערענט בּײַ די טאַטעס אַלײן אַז גלוסטן דאַרף מען וואָס מײן נײן נײן האַלט עס אַלײן מיר האָבּן אַן אַנדער מײן אפשר פרואווט קײַן אַמעריקאָ גײן אפשר וועט מען אײַך פאַרשטײן

Az angyal tovább repült, s Londonban ért partot. Az angoloknak mutatja a Tórát, s megkérdezi, vevők-e rá. Azok azt mondják: Thank you, sir. Csak egy törvényt mutasson be belőle. Az angyal azt mondja nekik: Ne légy kapzsi, ne kívánd a másét. Azt mondják, nem, tartsd meg magadnak, hát nem tudja, miszter, hova jött. Mi csak apáinktól tanultunk, hogy a máséra sóvárogjunk. Nem, nem, tartsd meg magadnak, mi más véleményen vagyunk. Próbálj meg esetleg Amerikába menni, talán ők egyetértenek veled.

iz der malakh gefloygn vayter mit zorg er iz gekumen kayn New York di Amerikaner di Toyre vayzt er un fregt zey a baln iz ver zogn zey Tenk yu fayn vos fara biznes vos fara layn zogt zey der malakh hert mit kop koved tate mame git op zogn zey neyn halt es aleyn mir gibn op koved nor di yugent aleyn far di eltern genug iz far zey der yom tiv moders day neyn neyn halt es aleyn mir hobn an ander meyn efsher pruvt tsu di Araber geyn efsher vet men aykh farshteyn

איז דער מלאך געפלויגן ווײַטער מיט זאָרג און איז געקומען קײַן ניו יאָרק די אַמעריקאַנער די תּורה ווײַזט ער און פרעגט זײ אַ בּעלן איז ווער זאָגן זײ טענק יו פײַן וואָס פאַראַ בּיזנעס וואָס פאַראַ לײַן זאָגט זיי דער מלאך הערט מיט קאָפּ כּבוד טאַטע מאַמע גיט אפּ זאָגן זײ נײן האַלט עס אַלײן מיר גיבּן אָפּ כּבוד נאָר די יוגענד אַלײן פאַר די עלטערן, גענוג איז פאַר זײ דער יום טוב מאָדערס דעי נײן נײן האַלט עס אַלײן מיר האָבּן אַן אַנדער מײן אפשר פרואווט צו די אַראַבּער גײן אפשר וועלן זײ פאַרשטײן

Az angyal serényen tovább repült, s New Yorkba ért. Mutatja a Tórát az amerikaiaknak, s megkérdezi, vevők-e rá. Azt mondják, Thank you, fine. Miféle biznisz ez, miféle márka? Az angyal azt mondja nekik, figyeljetek rám: tiszteljétek apátokat és anyátokat. Azt mondják, nem, tartsd meg magadnak, mi csak a fiatalokat tiszteljük. A szülőknek azoknak elég a Mother’s Day ünnepe. Nem, nem, tartsd meg magadnak, mi más véleményen vagyunk. Próbálkozz esetleg az araboknál, talán ők egyetértenek veled.

iz der malakh gefloygn un geblibn shteyn in Asye in Eyver HaYardeyn di Araber di Toyre vayzt er un fregt zey a baln iz ver zogn zey gut mabsut vayzt nor frier vos men tut zogt zey der malakh Lo Signov nisht ganve un nisht bluf zogn zey neyn halt es aleyn ir veyst nisht khavazha vuhin tsugeyn mir hobn gelernt ba di tates aleyn az ganvenen darf men vos meyn neyn neyn halt es aleyn mir hobn an ander meyn afsher pruvt tsu di Yidn geyn efsher vet men aykh farshteyn

איז דער מלאך געפלויגן און געבּליבּן שטײן אין אַזיע און עבר הירדן די אַראַבּער די תּורה ווײַזט ער און פרעגט זײ אַ בּעלן איז ווער זאָגן זײ גוט מבּסוט ווײַזט נאָר פריער וואָס מען טוט זאָגט זײ דער מלאך לא תגנוב נישט גנב'ע און נישט בּלאָף זאָגן זײ נײן האַלט עס אַלײן איר ווײסט נישט חאַוואַזשאַ וואוהין צוגײן מיר האָבּן געלערענט בּײַ די טאַטעס אַלײן אַז גנב'נען דאַרף מען וואָס מײן נײן נײן האַלט עס אַלײן מיר האָבּן אַן אַנדער מײן אפשר פּרואווט צו די אידן גײן אפשר וועט מען אײַך פאַרשטײן

Az angyal tovább repült és megállt Ázsiában, Transzjordániában. Mutatja az araboknak a Tórát, és megkérdezi, vevők-e rá. Azt mondják, jó, mabsut [boldogan], de mutasd meg előbb, mit kell tennünk. Az angyal azt mondja nekik: ne lopj; ne lopj és ne csalj. Azt mondják, nem, tartsd meg magadnak, hát nem tudja, khawaja [mester], hova jött. Mi csak apáinktól tanultunk, hogy lopni muszáj. Nem, nem, tartsd meg magadnak, mi más véleményen vagyunk. Próbálkozz esetleg a zsidóknál, talán ők egyetértenek veled.

un mitn veg der malakh shteyt zet er a Yid a meshulakh geyt a talis kotn lang un breyt hot er zikh derfreyt di Toyre hot er em derlangt un der meshulakh hot badankt vart nor, zogt er ayl zikh nit ikh gib aykh a resit. kayn glaykher porl hot ir nit vi der Toyre mit dem Yid beyde zenen di beste fraynd vayl mhot zey beydn faynd in dem Boyre gleybt der Yid un kayn shlekhts ton ken er nit un koved tate mame git un dem heylign Shabe hit vi der malakh hot dos derhert hot er zikh tsurikgekert un gezogt afn himl dort az di Toyre iz afn besten ort

און מיטן וועג דער מלאך שטײט זעט ער אַ איד א משולח גײט אַ טלית קטן לאַנג און בּרײט האָט ער זיך דערפרײט די תּורה האָט ער אים דערלאַנגט און דער משולח האָט בּאַדאַנקט וואַרט נאָר זאָגט ער, אײַל זיך ניט איך גיבּ אײַך אַ רעסיט קײַן גלײַכער פּאָרל האָט איר ניט ווי דער תּורה מיט דעם איד בּײדע זײַנען די בּעסטע פרײַנד ווײַל מ'האָט זײ בּײדן פײַנט אין דעם בּורא גלײבּט דער איד און קײַן שלעכטס טאָן קען ער נישט און כּבוד טאַטע מאַמע גיט און דעם הײליגן שבּת היט ווי דער מלאך האָט עס דערהערט האט ער זיך צוריקגעקערט און געזאָגט אויפן הימל דאָרט אַז דער תּורה איז אויפן בּעסטן אָרט

S ahogy az úton megáll az angyal, látja, hogy egy zsidó meshulakh [adománygyűjtő] jön arra hosszú és széles talisszal: megörült neki. Átadta neki a Tórát, s a meshulakh megköszönte: várj csak, mondja, ne siess, átvételi elismervényt írok neked. Még egy ilyen párost nem találsz sehol, mint a Tórát a zsidóval: legjobb barátai ők egymásnak, mert mindkettőnek sok az ellensége. A Teremtőben hisz a zsidó, és semmi rosszat nem tud tenni; tiszteli apját és anyját, és megtartja a szent Sabeszt. Ahogy az angyal ezt meghallotta, mindjárt visszafordult, s azt mondta ott az égben, hogy a Tóra a legjobb helyen van.

Kizsi és az elsüllyedt Karélia

Gyerekkoromban olvastam egy orosz népmesegyűjteményben Kityezs városáról, amely a legenda szerint gyönyörű és gazdag város volt valahol a Volga mentén, míg csak a tatárok szemet nem vetettek rá. Batu kán személyesen indított támadást a város ellen, amely könnyű prédának ígérkezett, hiszen még falai sem voltak. Ám ahogy a mongolok a város közelébe értek – vagy Rimszkij-Korszakov operája szerint a Kerzsenec folyónál áttörtek a védők seregén –, hirtelen köröskörül víz tört föl a földből, s a város csöndesen alásüllyedt egy tó mélyére. Azóta is ott van. A környéken legeltető pásztorok még ma is hallják a tó mélyéről a harangszót, a kakasok kukorékolását, a tehenek bőgését.

Konsztantyin Gorbatov: Kityezs, 1913. Alább ugyanő: Kityezs, 1933

Nyikolaj Rimszkij-Korszakov: A kerzseneci csata, a Kityezs, a láthatatlan város legendája (1905) c. opera negyedik felvonása. A teljes opera itt megnézhető. Az illusztráció hozzá Nyikolaj Roerich A kerzseneci csata c. képe (1911)

Alekszandr Benua: Kityezs vára, 1933.

Ilja Glazunov: Kityezs, 1990. Talán ez a legmegrendítőbb kép. Míg a tó partján, a lélektelen lakótömbök alján valamilyen szocialista ünnepet ünnepelnek vörös zászlókkal – voltaképpen győzött az ázsiai barbárság –, a tó mélyén az ikonok részleteiből komponált elveszett Oroszország él tovább Szent Györggyel, szentekkel, angyallal, körmenettel.

Ha gyerek voltam is, de olvasni már tudtam, úgyhogy azt is tudtam, hogy ez csak mese. Viszont ugyanekkortájt láttam egy albumban Kizsi mesebeli templomának képét is. Valami ilyesmit.


A két hasonló név összeolvadt a fejemben, és attól kezdve meg voltam győződve róla, hogy Kityezs mesebeli városa valóban áll még valahol, fel lehet keresni. És elhatároztam, hogy fel is keresem majd.

Gyermek- és ifjúkoromban a Szovjetunióba eljutni éppolyan lehetetlen volt, mint alászállni egy tó mélyére. Később az én útjaim kanyarogtak szükségszerűen másfelé. De néhány hónapja végre elértem a szabadságnak arra a fokára, hogy sikerült megvalósítanom gyerekkori álmomat, sőt egyszerre kettőt: eljutni a Szentpétervárról ötszáz kilométerre északra fekvő Kizsi, majd onnan további ötszáz kilométerre fekvő Szolovki szigetére (amelyről a következő posztban lesz szó).


Kizsi temploma ugyan szigeten áll, az Onyega-tó földrajzi középpontjában, de nem egy elmerült város egyetlen kiálló temploma (amilyen egyébként sok van az elárasztott oroszországi településeken). A templomot 1714-ben ácsolták Kizsi sziget valamennyi (akkor még tizennégy, ma már csak három) faluja számára. Sok hasonló templomot ácsoltak a környéken, más szigeteken és az egész környező Karéliában is. Ennek a templomnak az egyedülálló szerencséje az volt, hogy Alekszandr Opolovnyikov építész az 1940-es évek végén ide került restaurátornak, s hihetetlen energiával és odaadással restaurálta Kizsi és a környező vidék fatemplomait. Az ő javaslatára tették meg Kizsi sziget déli, akkor már lakatlan részét skanzennek, ahová Karélia számos veszélyeztetett régi faépületét is átszállították. Jellemző, hogy a Szovjetunióban nagyon sok fontos és nagy hatású pozitív döntés egyes emberek személyes felelősségvállalásán múlott.

A kizsi műemlék-együttes középpontja: a templomegyüttes és tőle balra az osevnyevói Osevnyev-gazdaház. Előtérben a ma is hagyományosan művelt földek.

Kizsi mint múzeum története ilyenformán csupán hetven évre néz vissza. Az ott őrzött épületeké is csak néhány száz évre. De egy múzeum története nem azonos a gyűjtemény történetével, hanem azt a történetet is magában foglalja, amelynek emlékeit őrzi. A kizsi skanzen az egész egykori Karélia ezeréves történetének letéteményese. Megértéséhez ezért először ezt a történelmet kell megismernünk.


Karélia nagyjából Szentpétervártól a Kola-félszigetig terjedő, folyókban, tavakban, erdőkben gazdag síkság. Őslakói finnugor halász-vadászok voltak, akik közül a karéliaiak és az Onyega-tótól délre élő vepszék maradtak fenn napjainkig.

Hogy a karéliai önálló nyelv-e vagy a finn egy tájszólása, az vitatott kérdés, és politikai hozzáállás függvénye. A finnek és a korai szovjet rendszer finn tájszólásnak tekintették, és ezért az orosz mellett a finnt tették meg a Karéliai Autonóm Terület hivatalos nyelvének. Az 1930-as években azonban a finn már a burzsoá határrevízió nyelvének számított, s ezért 1938-ban betiltották, és egy új karéliai hivatalos nyelv kidolgozásába fogtak a finntől leginkább eltérő dél-karéliai tájszólások alapján. Ma a karéliai önálló nyelvnek számít, de a karéliaiaknak az a kb. 50%-a, aki még finnugor anyanyelven beszél, a hivatalos változat helyett valamelyik helyi tájszólást használja. (Paul M. Austin: „Soviet Karelian: The language that failed”, in: Slavic Review 1992, 16-35.)

Novgorod alapításától, a 10. századtól kezdve a nemes szőrmében és szőke lakosságban – a távolsági kereskedelem e két legnagyobb értékű luxuscikkében – gazdag terület folytonos határviták tárgya volt a novgorodiak és a svédek között, mígnem 1323-ban felosztották egymás között: a novgorodiak kapták a fenti térképen sárgával jelölt Kelet-Karéliát, a svédek pedig a zölddel színezett Nyugat-Karéliát, ahol mindjárt egy erős központot is építettek, Vyborg várát. A határ hatszáz éven át, az 1940-es finn-orosz háborúig változatlan maradt, csupán az országok változtak mögötte: Novgorodot a lassan Oroszországgá váló moszkvai fejedelemség kebelezte be, míg Svédország keleti részén létrejött a Finn Nagyhercegség, amelyet 1809-től 1917-es függetlenné válásáig az oroszok uraltak (a mindenkori finn nagyherceg az orosz cár volt). A két vidék vallása is más, minthogy a keleti részt az oroszok térítették meg orthodox, a nyugatit pedig a svédek katolikus, majd lutheránus hitre.

A 19. században kibontakozó finn nacionalizmus a nemzet szerves részének tekintette Kelet-Karéliát, annál is inkább, minthogy Elias Lönnrot nagyrészt itt gyűjtötte az 1830-as és 40-es években azokat a dalokat, amelyek alapján az 1849-ben megjelent Kalevala nemzeti eposzt összeállította. Az irredenta mozgalom a terület Finnországhoz csatolásáért csak a második világháború végével szűnt meg. Azóta a vidék éppúgy kihullani látszik a finn nemzeti emlékezetből és identitásból, mint a Kresy, az Ukrajnához csatolt Kelet-Lengyelország a lengyelből.

Azok a finn (piros) és karéliai (kék) falvak, ahol a kajaani (zöld) körorvos Elias Lönnrot a Kalevala dalait összegyűjtötte. Uhtua városka 1963 óta hivatalosan is a Kalevala nevet viseli.

1940-ben a náci szövetségesek nyugati sikereitől felbátorodott szovjetek elérkezettnek látták az időt a Kelet-Európában elveszített egykori birodalmi területek visszaszerzésére még azon felül is, amit a Molotov-Ribbentrop paktum engedélyezett számukra. Így foglalták el ultimátummal Besszarábiát és csatolták Nyugat-Moldávia néven a korábban éppen ezért, legitimitás-alapként létrehozott, keskeny csíknyi Kelet-Moldáviához. És így próbálták meg visszafoglalni Finnországot is, hogy az előzetesen már létrehozott Karéliai Köztársasághoz csatolják. A többek között Soros György által is pénzelt finnek azonban visszaverték a szovjet támadást, s végül csupán két nyugat-karéliai terület átadására kényszerültek, ahonnét a négyszázezres őslakosságot Finnországba mentették. A két terület azóta is Szovjet-Karéliához tartozik, amelyet 1956-ban, Finnország bekebelezésének feladásával köztársaság rangjáról autonóm területté fokoztak le. 1941-ben a finn hadsereg egész Karéliát megszállta, de 1944-ben a szovjetek visszaállították az 1940-es határokat. A Szovjetunió széthullásakor, 1991-ben Karélia visszanyerte köztársaság rangját, de a többi köztársasággal ellentétben már nem vált ki a Szovjetunióból.



Kizsi előtt érdemes áttekinteni a legfontosabb karéliai és ahhoz közel eső településeket. Az első Vyborg városa, amelyet a svédek 1293-ban alapítottak Nyugat-Karélia központjaként. A várost Nagy Péter Finnország többi részénél száz évvel korábban, 1710-ben foglalta el, majd az egész Finn Nagyhercegség 1809-es megszállása után I. Sándor ahhoz csatolta vissza. A századfordulós képeken nyugodt, szép és művelt skandináv kisvárosnak látjuk. 1940 telén egész lakosságát Finnországba evakuálták; a szovjetek egy néptelen szellemvárosba vonultak be.

A Ladoga-tó szigetén a 14. században épült Valaam orthodox kolostor 1940-ig finn terület volt, így a szerzeteseket nem ölték meg, mint az orosz kolostorokban. A Szolovkiról szóló következő posztban majd az ottani, gulággá alakított kolostor ellenpontjaként mutatok fényképeket az 1930-as években még működő valaami közösségről. 1940-ben, a vidék elcsatolásával a szerzeteseket is evakuálták, ők azóta a heinävesi Új Valaam kolostorban élnek. 1990-ig Valaam katonai objektum volt, szigorúan zárt terület. Azóta az orosz orthodox egyház visszakapta, a kolostor újra benépesült, s ma újra az orosz egyházi zene egyik legfontosabb központja, mint azelőtt évszázadokon át.



Sztaraja Ladoga városka a tó partján azzal büszkélkedhet, hogy ő volt az orosz föld legelső fővárosa. A novgorodi törzsek által 862-ben fejedelemnek meghívott Rurik és varégjai ugyanis itt, a Ladoga-tavat Novgoroddal összekötő Volkhov folyó partján építették fel első várukat, s csak később telepedtek át a Novgorod melletti Gorodiscsébe. A vár ma is áll, benne az orosz művészet egyik első nagyszabású alkotásával, a 12. századi freskókkal – köztük a legkorábbi orosz Szent György-ábrázolással – díszített Szent György-templommal, amelyről majd még írok. Mellette épült Alekszandr Nyevszkij fejedelemnek a német lovagrend fölött aratott 1240-es győzelme után a pompás Nyikolszkij kolostor.

Még egy fontos kolostor van a környéken, noha már Karélián kívül, attól délre, de még egykori vepsze területen: a tyihvini Szűz Elszenderülése-kolostor, ahol az orosz orthodoxia egyik legszentebb ikonját, az 1300 körül festett, de a hagyomány által Szent Lukácsnak tulajdonított Tyihvini Istenanyát őrzik. A csodatévő ikon miatt a kolostor a karéliai hívők számára is fontos zarándokhely.

A Tyihvini Istenanya ikonja önmagában és ünnepi rizával

Már csak három kis falu maradt hátra a fenti térképre bejegyzettek közül, s ezek elsősorban a kizsi faépületek miatt fontosak. Anhimovo 1708-ban épült fatemploma az 1714-es kizsi Színeváltozás-templom modellje volt. Szergej Prokugyin-Gorszkij alábbi századeleji fotóján még teljes pompájában látjuk, de a bolsevikok bezáratták, s attól fogva rohamosan pusztult, majd 1963-ban leégett. Szerencsére még ezt megelőzően Alekszandr Opolovnyikov, a kizsi múzeum alapítója felmérte, s ez alapján készült el a templomnak a szentpétervári skanzenben 2003-ban felállított másolata.



Az Onyega-parti Scselejki falu azért fontos, mert itt áll az utolsó fennmaradt példája ennek a sokkupolás kizsi templomtípusnak. Egy kilométerrel arrébb van Gimreka falu, ahol egy másik szép 18. századi fatemplom példázza a karéliai templomépítő ácsok kreativitását.

Az utolsó falu, Szjoltozero azért fontos, mert ez volt az Onyega partján élő vepszék központi települése. Noha a középkori orosz krónikák többször is említik az akkor még nagy területen élő vepszéket, a vepszét mint önálló finnugor nyelvet csak a 19. század végén fedezték fel. Ekkor 25 ezren éltek Kelet-Karéliában. A szovjetek eleinte támogatták az önálló vepsze kultúrát és oktatást, de 1937-től mindezt betiltották. Ma kb. 8000 vepsze él, főleg nagyvárosokban, de már szinte egyáltalán nem beszélik egykori anyanyelvüket. Szjoltozeróban – vepszéül Šoutjärvben – áll a vepsze kultúra múzeuma, Kizsi szigetén pedig egy vepsze lakóház.

Jevgenyij Molodcov A vepsze erdő (2013-2016) c. fotóprojektjéből

Az utolsó kép e történelem egy másfajta megközelítési lehetőségét is felvillantja. Azt, hogy ne térképeken és épületeken, hanem emberek fotóin keresztül próbáljuk meglátni, mi történt itt az elmúlt száz évben.

Alekszandr Antonovics Belikov (1883-1941) szentpétervári/leningrádi néprajztudós a néprajzi fotográfia egyik úttörője volt a 20. század elején. Pontosan száz éve, 1920 táján kezdett kijárni a karéliai falvakba, és fényképen dokumentálni azok életét. Fotóhagyatékát a pétervári néprajzi múzeum digitalizálta és rakta ki a Yandex fotószájtra. Érdemes alaposan végignézni őket, hogy a kizsi műemlék házak tárgyaihoz hozzá tudjuk képzelni az egykor őket körülvevő életet.

A forradalom még csak néhány éve volt, eredményei nem jutottak le ide a falvakba, amelyek még a maguk évszázados hagyományos életét élik. Azzal szemben, amit a cári birodalomról tanultunk, ezek az emberek egyáltalán nem tűnnek elnyomottnak vagy kizsigereltnek. A nyilvánvalóan nehéz élet ellenére arcuk intelligenciát, belső tartást, kiegyensúlyozottságot tükröz.


Jól megépített házaik és berendezésük, használati tárgyaik bősége, ruháik sem nélkülözésről, hanem inkább egy rendben tartott hagyományos életformáról tanúskodnak.

A képek java része természetesen azokat a kenyérkereső munkákat ábrázolja, amelyekkel életük legnagyobb részét töltötték: a gabona megtermelését és betakarítását és a halászatot.

Húsz évvel Belikov után, 1943-ban újabb rövid fotósorozat készül a vidékről, mégpedig a Karéliába bevonuló finn katonák által. E húsz év alatt a tartomány még szovjet viszonylatban is rendkívül sokat szenvedett a kitelepítésektől, mészárlásoktól, népirtástól, s attól, hogy itt volt a Gulág bölcsője, a Szolovki-szigeten, s első monumentális alkalmazása, a Belomorkanal, a Fehér- és Balti-tengert összekötő csatorna építése. A finn katonákat vendégül látó család tagjain ez a szenvedés tükröződik, de az öröm is a „rokonok” láttán, akik legalább egy időre véget vetettek ezeknek. Az idős családfő, arcából és ruhájából ítélve, talán helyi értelmiségi, tanító lehetett. A fiatalabb családfőt – a fiatalabb asszony férjét, a két gyerek apját – nem látjuk: valószínű, hogy még a finnek bevonulása előtt besorozták a Vörös Hadseregbe. Csak remélni tudom, hogy a család baj nélkül túlélte a szovjetek újra bevonulását.

Steve McCurry 2008-as karéliai fotói a történet végét ábrázolják. Szereplőik azok az egykori okos, szép arcú, reményteli gyerekek, akiket Belikov és a finn katonák képein láttunk, már az a kevés, aki nem pusztult el a terror, a népirtás és a háború során, vagy nem menekült el a városba gyári munkásnak. Nyomorban élő, meggyötört, megtört emberek. Csak a jóság ugyanaz a szemükben, mint az 1920-as évek öregekében. Tárgyi környezetük pedig teljesen méltatlan hozzájuk és nagyapáikhoz, nem is hasonlítható azok gazdag, célszerű, esztétikus tárgyi világához. Lakásaikban hangsúlyosan jelen vannak a régi fotók, az elveszítettek emlékei, amelyeket majd fiatal orosz bloggerek fognak összegyűjteni a pusztuló házakból, ha már mindenki meghalt a faluban.

Mariusz Wilk lengyel újságíró, a Rzeczpospolita oroszországi tudósítója ugyanebben az évben publikálta Dom nad Oniego (Ház az Onyega partján) című könyvét. Ő itt, az Onyega-tó partján vett meg egy elhagyott parasztházat, s évekig innen figyelte a környéket. Egyik súlyos következtetése: „A huszadik század legfontosabb oroszországi eseménye a falu pusztulása volt.”

Ebben az értelemben Kizsi valóban Kityezs. Elsüllyedt város a tó közepén, ahová az egykori Karélia szépsége és civilizációja visszavonult a barbárság előrenyomulása elől.


Kizsit hajóval éri el az ember Petrozavodszkból, Karélia közigazgatási központjából. A hajóállomás a skanzen közelében van. Először egy sétát teszek a sziget déli skanzencsücskén, a templomegyüttestől elindulva és bejárva az egykori parasztházakat és gazdasági épületeket, majd felmegyek a sziget északi részére is, a még ma is élő falvakhoz. Nincs sok időm: a hajó tíz óra körül ér ide, és kora délután indul vissza. Szállás a szigeten nincs.


A sziget egykori és a skanzen mai központja a Kizsi Pogoszt – „Kizsi faluközpont” –, a templomegyüttes. Sokkupolás első épületét, a Színeváltozás templomát egy 1694-ben leégett 16. századi templom helyén 1714-ben ácsolta helyi mester, ahogy mondtam, az 1708-as anhimovói templom mintájára, s a legenda szerint amikor elkészült, szekercéjét a tóba dobta, mondván, hogy ennél szebbet úgysem készíthet vele. Volt igazsága. A templom kis hagymakupolái és az őket tartó hagymakupola-metszetű oromdíszek – amelyek egyszersmind az egy szinttel lejjebb lévő kupolácska köré vonnak glóriát és nagyítják fel azt – úgy magasodnak fel a tó partján, mint egy csodálatos megfagyott vízesés egy kínai festményen.

Az együttes drónfotója Ilja Varlamov blogjáról

Amikor tavaly júliusban ott jártam, a templom zárva volt. Belsejét és 17-18. századi – tehát részben még a korábbi templomból származó – ikonosztázát éppen restaurálták, már folyamatosan a nyolcvanas évek óta. Azóta már megnyitották, s a felújított ikonosztáz képét is közzétette az orosz sajtó, úgyhogy legalább onnan bemásolom ide. Az ikonosztáz virtuális rekonstrukciója, az egyes ikonok nagyítható képével és rövid leírásával itt látható.


Az együttes másik temploma az Istenanya Oltalmának (Pokrov Bogorogyici) szentelt ún „meleg templom”: Északon szokás, hogy a főtemplom mellett egy kisebb, fűthető templom is szolgál a téli időszakra, az Oltalom ünnepétől, október 14-től húsvétig. Ez tulajdonképpen egyetlen nagy négyszögletű terem, csupán a központi rész, az andrón fölött emelkedik nyolcszögű fa kupola, kívül kilenc kis kupolával díszítve, mintegy a főtemplom szabad idézeteként. Az 1694-ben, mindjárt a nagy tűzvész után emelt templomban gyönyörű ikonosztáz áll, részben a korábbi templomból átmentve, amelynek egyes ikonjait itt lehet közelről megnézni. A templomtérben különböző helyekről származó más ikonokat is kiállítottak, amelyeket egységes északi stílusuk, színeik és népies motívumaik összekapcsolnak az ikonosztázzal. Különösen részletgazdag a nagy Utolsó Ítélet-ikon a templom előterében.

A templomegyüttestől délre két nagygazda-ház áll a tó partján, az Osevnyevóból áthozott Osevnyev-ház, és a Klimenyeckij-szigetről áthozott Jelizarov-ház, mindkettő az 1870-es évekből. A házak szokatlan, aszimmetrikus formájúak. A lakóépülettel egybeépült a földszinti istálló és az emeleti műhely tömbje, hogy a kemény északi télben se kelljen kimenni a házból az itteni munkákhoz, s a lakóépület közel 45°-os lejtésű tetejével szemben a gazdasági épületet kis lejtésű, hosszú tető zárja le. Ezt a formát a helyiek кошель-nek, ʻerszény’-nek nevezik. A lakóépület két szintjén erkély fut körbe, esztergályozott korláttal. A homlokzatot, az ablakokat és ajtókat fűrészelt dekoráció szegélyezi, amitől a faépületeknek mézeskalácsház-hangulata lesz. Mintha egy szecessziós opera díszletén vagy egy Bilibin-rajzon látnánk, illetve – ami valószínűbb – mintha az utóbbiak stílusa szivárgott volna le a paraszti építkezésbe.

A kétszintes lakóépületben szintenként két-két fűtött helyiség van, egy kemencés konyha-szövőszoba és egy vendégfogadásra is alkalmas nappali/hálószoba, ikonsarokkal. Az emeleti különösen tágas, nagyobb társaság fogadására is alkalmas. Itt vannak a családi fényképek – amelyek valóban az egykori Osevnyev- és Jelizarov-család fényképei, a helyi emberek szívesen mesélik el a családi összefüggéseket –, s persze a cár és a trónörökös képe. A tárgyi világ nagyon gazdag, sok városi darabbal, mint a Singer-varrógép (зингеровская швейная машина) vagy a felhúzható gramofon. A szobákban és a műhelyben környékbeli kézművesek dolgoznak népviseletben: a gyűjtemény tárgyainak másolatait készítik és árulják, magyarázatot adnak a tárgyi világról, és kézművességet is tanítanak.

Továbbsétálva, a sziget déli csúcsán két faépület a tótól nyugatra fekvő Prionyezsjéből: a Szergejev-ház Logmorucsejből és egy kovácsműhely Szujszarból. A Szergejev-ház előtt kis kikötő a sziget hagyományos halászbárkáinak, amelyeken még mindig ki lehet futni a tóra, s magában a házban nagy helyi hajóépítő kiállítás és műhely.

A prionyezsi házaktól visszafordulva az első, ami a szemünkbe ötlik, a domb hajlata mögül kiemelkedő templomegyüttes. Mint az északi sark a mágnest, vonzza a tekintetet, a sziget minden pontjáról mutatja, merre járunk.


Visszafelé az első épület a 17. századi Szent Mihály-kápolna Lelikozero faluból. Három része – torony, andrón és a szentély – nagyon szép arányban áll egymással, s a szentélyben még megmaradt a 17. századi ikonosztáz is.

Továbbhaladva még utoljára egyben látjuk a központi templomegyüttest és az Osevnyev-házat, s mögötte a földeket, amelyet mindmáig hagyományos módon művelnek meg (erről a képet helyi kiadványból vettem):



majd lassan magunk mögött hagyjuk a templomot


és elérünk a még mindig élő Jamka faluhoz a sziget keleti partján.


A falut 1563-ban említik először, de legrégebbi házai a 18. századból maradtak fenn. Ezeket még mindig lakják, akárcsak a Karélia más részeiről idehozott épületeket. Még továbbmenve két másik falut is találunk, Vasziljevót és Pudozst. Mindkettő lakott, mindkettőben vannak eredeti és máshonnan hozott régi faházak is. De ezekhez már eléggé ki kell lépni, vagy még egy napra áthajózni Petrozavodszkból a szigetre.

A falu végén temető, benne színesre festett sírok, kerítéssel, padokkal, hogy az élők összejárhassanak enni a halottakkal, ahogy az orthodox temetőkben szokás. A sírokon kortól és hitvallástól függően más-más szimbólumok. A legérdekesebb a 2001-ben elhunyt Ivan Fedorovics Bereszové: a kizsi halászcsónakba, kizsankába helyezett háromrészes kizsi templom. Igazi kizsi identitásszimbólum.

A hajó tülkölt. Visszaindulok.


Utoljára a templom tűnik el a szemünk elől.



Ezt a bejegyzést élőszóban is előadtam a Wang folyó virtuális útjai online előadássorozatban. Itt látható YouTube-on: