Frasin

„Kőrösmező. Gátvíz érkezésekor tutajosok imája”

„Ngs. [Nagyságos] Tabéry Géza urnak, Oradea-Mare, Kálvária útca 21.

Édes Gézám,
oly szép ez a vidék, ahol járunk, hogy idekivánunk benneteket is. Pompás helyek, kitünő koszt, szegény zsidók és rongyos oroszok… Igen érdekes helyek. Cseh-lengyel határnál, néha átjárunk 14°-os pilseni sört inni Csehiába. Kár hogy oly kevés a hátralevő idő, de vigaszul szolgál, hogy visszatértünk utján ujra meleg és értékes aranyos közeletekben leszünk pár órára. Igen nagy szeretettel gondolunk rátok! Károly.”

Az előző bejegyzés után még néhány poszt erejéig szeretnék Kőrösmezőn maradni. De addig is, míg a következő elkészül, újabb játékra invitálom olvasóinkat.

Kőrösmező/Yasinia a mai Kárpátalján

Mint tudjuk, Kőrösmező (akkoriban Jasiňa) a két világháború között az egész Kárpátaljával együtt Csehszlovákiához tartozott, s ténylegesen 1944-ben, békeszerződés szerint pedig 1947-ben került át Ukrajnához. A fenti képeslapot azonban, amelyet egy árverési szájton találtunk, román felirattal és román bélyeggel küldték 1922. júliusában Kőrösmezőről Nagyváradra (mégpedig nem is akárkinek). Ráadásul a feladó azt írja, hogy Kőrösmezőről „átjárnak Csehiába” sört inni.

Hogyan lehetséges ez?

S egyáltalán, egy-egy ilyen régi képeslap mindig valami bonyolult és érdekes történet partra vetett palackpostája. Milyen történetekről ad hírt ez a képeslap, beleértve a román királyi bélyeget és a felülnyomott „Levelezőlap”-ot, Tabéry Gézát és Oradea-Marét, a „tutajosok imáját” és a körösmezei tutajosokat, s vajon ez utóbbiak „szegény zsidók” vagy a „rongyos oroszok” voltak?

Szakértőinket arra kérjük, adjanak pár óra laufot a többi olvasónak, s addig is küldjenek anyagokat az ezt a történetet elmesélő poszthoz. :)

Téli híd

Tegnap Prága óvárosában jártam. Gyakran hetek is eltelnek anélkül, hogy bemennék; a legtöbb ügyet sokkal könnyebb elintézni itt a környéken. Most azonban mégis bent voltam, elvégeztem, amiért mentem, aztán hazafelé indultam. Könnyű, puha hó esett. Nem is tudom, mióta nem voltam már a Károly-híd (Karlův Most) környékén: ha tehetem, inkább elkerülöm a turisták tömegét. Most mégis azt gondoltam, a Károly-hídon megyek át, hadd lássam, hogy fest ebben a szép délutáni hóesésben.

Nem sok turista járt ma arra. A január eleve otthon tartja, s a rossz idő bekergeti őket az utcáról. A Moldva hideg vizén hattyúk úsztak, sirályok siklottak könnyedén a levegőben, átható rikoltással szólongatva egymást. A Károly-híd fekete és arany színeikről híres szobrai most fehérrel is gazdagították ruhatárukat.

Egy fiatal pár a hagyományos szokás szerint éppen kívánt valamit és pénzt dobott a folyóba ott, ahol Nepomuki Szent Jánost 1393. március 20-án kivágott nyelvvel a vízbe vetették, amiért felbőszítette Vencel királyt.

Egy turista sült krumplival etette a sirályokat.

Csönd volt és hideg. A keresztények, mint már évszázadok óta, dideregtek és fohászkodtak apró cellájukban a potrohos török közönyös pillantása előtt. Ahogy elhagytam a Kampa-szigetet, s az U tří pštrosů (A három strucchoz) fogadóhoz értem, ahol 1714-ben az örmény Deodat Ramajan először árult friss kávét Csehországban, éreztem, hogy nekem is fel kellene melegednem. A legközelebbi kávézó felé vettem az utat, hogy megkóstolhassam Ramajan csodás találmányát.


Trio Bayanistov (А. И. Кузнецов, Я. Ф. Попков, А. Ф. Данилов): Дунайские волны, 1940

Idegenrendészeti eljárás során életüket vesztették

Írásunkat egyidőben közöljük itt és a Mazsike hírlevelében.

Az autóbusz a kátyúkat kerülgetve, némelyikbe tengelyig belesüppedve araszol felfelé a Kárpátok hágóján. A nap már rég lement, pára száll fel a Tisza felől, tejszerű ködfoszlányok úsznak át az út fölött. Hosszú út áll mögöttünk, hajnali indulás Budapestről, a nyomasztó ukrán határ, ahol Andreával korábbi átkeléseink krónikáját és a határátlépés meggyorsításának technikáit („bélelt útlevél”) előadva igyekszünk feledtetni a szokásos idegőrlő várakozás óráit, Beregszász, ahol megnézhetjük a korábban lőszerraktárnak használt kis-zsinagóga végre megkezdett felújítását, aztán Huszt, Rahó, és az út egyre rosszabb, pedig már rég Csernovicban kellene lennünk. Hosszú út áll előttünk is, hálistennek ezt még nem tudjuk, végig a Prut és Cseremos mentén, a fagy és az olvadás által bombatölcsérekkel felszaggatott úton, amelyet épp mögöttünk zárnak le rendkívüli állapotot elrendelve, hajnali ötre érünk majd a Prut-parti Jeruzsálembe, ahogy a századfordulón nevezték a Monarchia legzsidóbb városát, s onnét a katasztrófa sújtotta vidéken további fél nap Kamenyec-Podolszk. De most még Kőrösmező előtt járunk, a régi magyar-lengyel, később cseh-lengyel, még később magyar-német határ előtt, s az egyre sűrűbb éjszakában az első ülésről fürkészem, hol kell letérni a vasútállomás felé, ahol a magyar hatóságok 1941 július 15. és augusztus 12. között a húszezer „hontalan” magyarországi zsidót átadták a német hatóságoknak.

Aztán már csak arra riadok fel, hogy egy derengő benzinkút mellett állunk, ahol Andrea arról tudakozódik, ggye nahogyitszja vokzál. Ha fel nem figyel az ismerős helyre, túlmegyünk Kőrösmezőn. A vokzál csak fél kilométerre van, fenn a hegyoldalban. Az utolsó száz métert gyalog tesszük meg. Éjfélre jár. Az állomás épülete kihalt és sötét, csupán alattunk, a völgyben pislákolnak az alvó város fényei. Mobiltelefon fényénél keressük meg az állomás falán az emléktáblát. A magyar és ukrán nyelvűt már rég leverték, csak a hibás héber felirat áll még törötten a helyén. A Prágai nővérek kis koszorút támasztanak a falhoz, a nagyobbikat majd a kamenyec-podolszki tömegsírra teszik, nagyapjuk járta be ezt az utat. Tíz férfi még volna is, de az imádságot már nem mindenki tudja. Andrea a zsidó naptárt kotorja elő, iPhone-nal világítja meg a káddis szövegét.

Kőrösmező, zsidó temető

Nyolc hónappal később, napvilágnál, már korántsem ilyen vigasztalan az út. A kátyúk nagy részét befoltozták egy időre, s a vasútállomás falán három frissen felrakott tábla áll. Felújításukat áprilisi utunk nyomán kezdeményezte a magyar államnál a Mazsike és a Holokauszt Emlékközpont. Kapcsolatba léptek az ungvári magyar főkonzulátussal is, akik szintén felkeresték a helyszínt, s Bacskai József főkonzul egy korábbi fotót is talált, amelyen a 2009-ben a Wesley János lelkészképző által felavatott három tábla még épségben volt látható. Ezt a három táblát rekonstruálták és rakták fel társadalmi munkában 2013 decemberében.


„Zsidó testvéreink emlékére, akik magyarok voltak vagy Magyarországon kerestek menedéket 1941-ben. Az akkori magyar állam és az embertelen náci gyűlölet kitaszította és halálba üldözte Őket. Legyen emlékük áldott!” A tábla állításában a magyar állam és az ungvári magyar főkonzulátus mellett ukrán részről közreműködött Kovalj Olekszandr, az Ungvári Nemzeti Egyetem Turisztikai Tanszékének főelőadója, a Kárpátaljai Turisztikai Információs Központ igazgatója, Mihajlo Kolodko szobrász, az UnGang Kulturális-oktatási Civilszervezet vezetője, Fegyir Sandor, a filozófiai tudományok doktora, az Ungvári Nemzeti Egyetem rektor-helyettese, a Pannonia Civilszervezet vezetője, és Dmitro Andrijuk, Rahó járás közigazgatási hivatalának vezetője.

Kamenyec-Podolszkban, ahol a Kőrösmezőn átadott „hontalanok” nagy részét 1941. augusztus 27-28-án kivégezték, idáig szintén csak a Wesley János lelkészképző intézet állított emlékművet tömegsírjukon. Hátravan ezért még a kezdeményezés második része, hogy a magyar állam állítson méltó emléket azoknak, akik a magyar hatóságok „idegenrendészeti eljárása” következtében, jóval a voltaképpeni holokauszt kezdete előtt váltak az ukrán milicisták és német kivégzőosztagok áldozatává.


1941. nyarán a magyar hatóságok – minden bizonnyal a honvéd vezérkar indítványára és a minisztertanács jóváhagyásával – razzia-szerűen összegyűjtöttek és kiutasítottak húszezer ún. „hontalan”, magyar állampolgársággal nem rendelkező zsidót, többségükben a német megszállók által Lengyelországból menekülteket, de sok olyat is, akik már generációk óta Magyarországon éltek, vagy akiket korábban Szlovákiából utasítottak ki „elmagyarosító” tevékenységük miatt. Az elfogottakat a kőrösmezői gyűjtőtáborba szállították, ahol augusztus 12-ig átadták őket a Lengyelországot megszálló német hadseregnek. A deportálás méretei láttán a német hatóságok maguk kérték a kiutasítás leállítását, mivel ennyi embert képtelenek voltak elhelyezni. Az átadottak többségét Kamenyec-Podolszkba szállították, ahol a felállított gettóban őrizték, majd augusztus 27-28-án tömegsírba lőtték őket. Ez volt az első ilyen méretű zsidók elleni német tömeggyilkosság, egy hónappal Babij Jar és jóval a haláltáborok előtt.

A halálút e két állomását, Kőrösmezőt és Kamenyec-Podolszkot a Mazsike által 2013. áprilisában szervezett Határtalan Kelet – Budapest-Odessza kulturális zarándoklat során kerestük fel.

Bédekker nélkül a Szentföldre, 1916-1918

Korábbi posztjainkban már írtunk az első világháborúban Palesztinában szolgált osztrák-magyar tüzérekről. Most egy újonnan talált fotóalbum apropóján azokról a német fegyvertársaikról is szólnánk, akik honfitársainkhoz képest jóval nagyobb számban voltak jelen a palesztin fronton. A Szuez-csatorna meghódítására igyekvő török szövetségesek kérésére 1916 tavaszán nagy számban érkeztek német egységek Palesztinába, köztük egy repülős osztag, több tüzérüteg, gépfegyveres és aknavető század, rádiós és légelhárító szakasz, két tábori kórház és számos motorizált egység. Ez utóbbiak egyikében, a Kraftwagen-Park 505 – röviden KP 505 – nevű autóscsapatban szolgált az a német katona, akinek fotóalbumára nemrég bukkantunk egy internetes oldalon.

Konstantinápolyból az út a sínai frontig – egész pontosan Gázáig, ahol a német csapatok a török hadsereg parancsnoksága alá kerültek – két hétig tartott. A vonatutat többször is meg kellett szakítaniuk, mivel a Taurusz és az Amanusz hegységeken átvágó alagutak ekkor még nem voltak kész. A sors iróniája, hogy ezeket majd csak az 1918. október végi fegyverszünettel egy időben fogják az építők átadni… Az első átszállási és átrakodási pont Bozanti (mai nevén Pozantı) volt a Taurusz hegység északi lábánál, ahova a csapatok három napos vonatút után érkeztek meg Konstantinápolyból. A muníció, a csomagok, a felszerelés és - tüzéregységek esetén - a lövegek teherautókra kerültek, a legénység pedig gyalogosan vágott neki a Taurusz hegység 1500 méter magas hágóinak.



Pár nap múlva, immár a Taurusz déli lejtőinél, ismét vonatra szálltak, majd az Amanusz hegységnél következett az újabb átrakodás és az újabb gyalogos menetelés a hegyeken át. Az út fennmaradó részét Szíria tartományban – a mai Szíria, Libanon és Palesztina/Izrael területén – Gázáig további két vonattal tették meg.

A közel-keleti tájak és a „bennszülöttek” egzotikuma, az évezredes történelem tanúiként álló épületek, sírok, templomok és mecsetek kétségkívül erős benyomást tettek az újonnan érkezett európai katonákra. Nem csoda, hogy az album negyven képének közel felét szentföldi látképek, illetve „keleti típusokat”, beduinokat, tevekaravánokat megörökítő zsánerfotók teszik ki.

Van, ahol a megörökített látványt az album tulajdonosának nem sikerült pontosan azonosítania. Az alábbi kép aláírása csak félig igaz: a kút valóban Jaffában van, de a neve nem Jákob kútja, hanem Szabil Abu Nabbut – Abu Nabbut kútja –, vagy más néven Tabitha kútja. A félreírás már csak azért is furcsa, mert – ahogy még látni fogjuk – a német autóscsapat épp abban a Nabluszban ünnepelte 1917-ben a Szilvesztert, ahol Jákob híres kútja is áll.


Egy békésebb pillanat civil honfitársak közt. Sarona a német templomosok – egy evangélikus millenarista szekta – mezőgazdasági kolóniája volt Jaffa közelében, ahol főleg narancsot és szőlőt termeltek, valamint borászatot működtettek. A békésebb idők végére az angolok előrenyomulása tett pontot: 1918 júliusában az összes templomost ellenséges ország polgáraiként Egyiptomba internálták. Sarona lakosai csak 1920-ban térhettek vissza időközben teljesen feldúlt és kifosztott telepükre.


De egyelőre még maradjunk Gázánál. Az itt készült katonai témájú fotók között elsőként egy régi ismerős üdvözöl: az az angol tank, amelyet a mi osztrák-magyar hegyi tarackos ütegünk lőtt ki 1917. április 19-én a második gázai csatában, és amelyről már mutattunk is fotót egy korábbi bejegyzésünkben. A HMLS (His Majesty’s Land Ship) Nutty nevet viselő tank teljes, hét fős legénysége török fogságba került, parancsnoka, a harmincöt éves birminghami Frank Carr hadnagy ezen felül a tankból menekülés közben olyan komoly égési sebeket szerzett, hogy fogságba esése után nem sokkal a Tel el Seria-i török tábori kórházban elhunyt. A sikeres kimenetelű ütközet után egy fénykép erejéig még a három vezérkari pasa – Izzet, Kress von Kressenstein és Dzsemal – is büszkén odaállt pózolni a kilőtt tank elé.

Forrás: F. Kress von Kressenstein: Mit den Türken zum Suezkanal, 1938

Enver pasa, török hadügyminiszter látogatóban a Berseba melletti török és német erők főhadiszállásán 1916. március elején. Középen szemben Dzsemal pasa (szakállal), a palesztinai csapatok főparancsnoka, tőle balra Enver pasa (felemelt jobb kézzel).

Dzsemal pasa Ramléban, német katonai repülőbemutatón. A pasa a kép jobb oldalán tőlünk a második legtávolabbra álló, a fényképezőgép kamerájába néző tiszt.

A Kraftwagen-Park 505 parancsnokát, Emil Axster századost több kép is megörökíti. Axster civilben egy jó nevű német bank igazgatója volt, és úgy tűnik, a frontszolgálat alatt sem sikerült teljesen levetkeznie a jól öltözött banktisztviselő stílusát. Poroszosan nyakig begombolt tiszttársaival szemben Axstert mindig kihajtott zubbonygallérral, az alatt pedig elegáns fehér inggel és nyakkendővel látni, szinte ugrásra készen arra, hogy egy kívánkozó előnyös üzleti lehetőség esetén visszatérhessen régi polgári szerepébe. Axster Jeruzsálemben is válogatott körökben forgott, egyik bizalmas barátja Antonio de la Cierva y Lewita, Ballobar grófja, a jeruzsálemi spanyol konzul volt. Jeruzsálemi barátja és szomszédja kedvéért még azt is elintézte, hogy a gépkocsi-egység generátoráról bevezessék a konzulátusra az elektromos áramot.

Axster az álló sorban balról a harmadik.

Disznóvacsora a német autós egységek jeruzsálemi kaszinójában. Nem lehetett könnyű feladat a vacsorához egy disznót felhajtani a zömében moszlimok és zsidók lakta városban.

Axster százados a hátsó sorban középen ülve, hóna alatt egy majommal (!) születésnapját ünnepli. Figyeljük meg a német, illetve a török birodalmi zászlók elhelyezése közti stratégiai különbséget!

Különösen érdekes az a három kép, amely egy jeruzsálemi katonai temetést mutat, és amelyről názáreti kollégánk és barátunk, Norbert Schwake kutatásainak köszönhetően számos részletet tudunk. 1917. július 16-án késő éjszaka egy német katonai gépkocsi úton volt Jeruzsálemben, amikor az autó a városfal északkeleti sarkánál rosszul vett egy veszélyes kanyart, kisodródott az útról és felborult. Az autót vezető Friedrich Schütze tartalékos hadnagy, a Kraftwagenkolonne 506 sofőrje, valamint Karl Feldbrügge, a Kraftwagen-Park 505 őrvezetője a helyszínen életét vesztette. Az autó harmadik utasa koponyatöréssel élte túl a balesetet. A két halálos áldozatot másnap, július 17-én délután 5 órakor kísérték ünnepélyes gyászmenetben utolsó pihenőhelyére, a Sion hegyi német és osztrák-magyar katonai temetőbe, ahol a sírjuk a mai napig áll. Feldbrügge parancsnoka, Emil Axster százados személyesen értesítette részletes levélben az elhunyt családját a tragédiáról.

Temetési menet útban a Sion-hegyi katonai temetőhöz. Jobbra a jeruzsálemi Óváros fala látszik, háttérben az ottomán óratorony a Jaffai kapunál.

Külön érdekesség a temetés ökumenikus jellege. Feldbrügge katolikus volt, Schütze pedig evangélikus, ez magyarázza, hogy a gyászmenetet egy katolikus pap és egy evangélikus lelkész is követi. A hátsó, koporsót vivő gépkocsi mögött középen fekete talárban Dr. Friedrich Jeremiast, a jeruzsálemi Erlöserkirche evangélikus lelkészét látjuk, mellette katonai egyenruhában és széles karimájú kalapban (Schlapphut) egy katolikus tábori lelkészt.


A temetést a Krafwagen-Park 505 saját zenekara kísérte. Jellemző, hogy mind a német, mind az osztrák-magyar egységek kis „hazaiként” hozták magukkal saját fúvószenekarukat Palesztinába.



A német katonák nem sokáig élvezhették a Szent Város vendégszeretetét. 1917 őszén Allenby seregei áttörték a Gáza-Berseba védelmi vonalat, és folyamatosan szorították észak felé a törököket és szövetségeseiket. December 9-én maga Jeruzsálem is angol kézre került.


Az angol offenzívának csak a keserves téli idő tudott ideig-óráig megálljt parancsolni: a viharos esőzések, az eláradt vádik, a megáradt Jordán folyó és az esők nyomán a síkságokat ellepő mély sár lehetetlenné tették a további katonai műveleteket. A Galileába felszorult németek ezért aránylag nyugodt körülmények között ünnepelhették a karácsonyt és az újévet. Az alábbi szilveszteri fotó azt tanúsítja, hogy a nem túl rózsás katonai helyzet ellenére sem estek a németek búskomorságba, amiben biztosan nagy szerepe volt a bőséges készleteknek skót whiskyből, francia konyakból és – hogy ne csak az ellenség nedűjével koccintsanak annak vesztére – Pfefferminzlikőrből és valódi Julius Meinl-féle Dominikanerből.


1917-1918 esős évfordulóját több fénykép is megörökíti: a Henriette névre keresztelt motorcsónak vízre bocsátásakor és – horribile dictu! – Vilmos császár születésnapjának megünneplésekor is vigasztalanul ömlött az eső az égből.

A Vilmos császár születésnapját ünneplő szövetségesek: helyi notabilitások a bal szárnyon, török katonák a jobb szárnyon, német katonák középen, mögöttük balra takarásban a KP 505 fúvószenekara.

Szintén Nabluszban készült az a képsorozat, amely Falkenhayn tábornagy csapatszemléjét és a török és német csapatok ünnepélyes felvonulását mutatja. A datálatlan képek valamikor 1917. novembere és 1918. márciusa közt készültek. Erich von Falkenhayn, aki 1917. szeptember 7-én oszmán tábornagyi rangban vette át a főparancsnokságot a Palesztinában állomásozó török seregek fölött, a közelgő angol front elől visszavonulva 1917. november 14-én tette át főhadiszállását Jeruzsálemből Nabluszba. Az angol csapatok további előrenyomulását és Jeruzsálem elfoglalását azonban már ő sem tudta megakadályozni, és 1918. március 1-én át kellett adnia a helyét az új főparancsnoknak, Otto Liman von Sanders tábornoknak.

Falkenhayn – oldalán pisztolytáskával – a tisztek közt jobbról a második.

Falkenhayn – kezében bottal – jobbról az első tiszt.

Liman von Sanders tábornok csapatainak még sikerült ez év tavaszán a két Jordán-menti csatában visszaverniük az angol támadásokat, de Allenby szeptember 19-i, mindent elsöprő offenzívájának már nem tudtak ellenállni. A hetekig tartó, kaotikus és véres visszavonulás során a török katonák ezrei mellett németek, osztrákok és magyarok százai estek el vagy estek fogságba. Hogy az album tulajdonosának mi lett a sorsa, nem tudni. Könnyen lehet, hogy ő is és albuma is angol fogságba került, erre utalhatnak az albumlapokon a német feliratok alá sebtében beragasztott, nem egyszer hiányos és hibás angol fordítások.

A KP 505 bélyegzőjével feladott jeruzsálemi képeslap (árverési szájtról)