Háromkezű Istenanya

Ezt az ikont nemrég vettem az odesszai ócskapiacon. A népszerű Hodigitria (Útmutató) típust követi, amelyen Mária egyik kezével tartja Jézust, másik kezével rámutat, mint az üdvösség forrására. A Hodigitria mintaadó ikonját Konstantinápolyban őrizték a város 1453-as bevételéig mint a város legtiszteltebb ikonját és védelmezőjét, s a Mária-ikonok egyik leggyakoribb típusává vált.

Ezen az ikonon az avatatlan szem is felfigyel két szokatlan dologra. Az egyik, hogy csak az arcok, a kezek, és Krisztus egyik lábfeje van megfestve, mintha öltöztetős figura lenne, amelynek megfestetlen felületére úgyis ruha kerül. És pontosan erről van szó. Az ikonokat a késő középkortól kezdték „öltöztetni”, domborított ezüst, aranyozott ezüst vagy réz ikonborítót helyezni rájuk, amely csak az ábrázolás központi tárgyát hagyta szabadon, arra a bibliai helyre hivatkozva, ahol az Úr megparancsolja Mózesnek a frigyláda elkészítését: „Ezt aztán vond be színarannyal belülről, kívülről, és helyezz rá köröskörül aranyszegélyt.” (Kiv 25,11). A borítás célja egyfelől az ikon méltóságának emelése volt, másfelől, ahogy korábban írtam már, „távolítása”, nem-evilágiságának hangsúlyozása. A borítót oroszul оклад-nak, görögül ἐπένδυση-nek, azaz takarónak nevezik, de ha az arcok, kezek és lábak kivételével mindent takar, akkor már риза-nak vagy ἔνδυμα-nak, azaz ruhának. Az ilyen 18-19. századi, többnyire szakmányban gyártott kis ikonokat, amelyeken a rizával takarásra szánt felületeket már eleve nem is festették meg, подокладница-nak, oklad-alá-való-nak nevezték. Az ikonon látszanak is a borítás egykori szögei: magát a borítást valószínűleg réz- vagy ezüsttartalma miatt feszítették le róla egy olyan korban, amikor azt értékesebbnek tartották az ikonnál.

A másik szokatlan dolog, hogy hány kezet látunk a képen? Az ikont tartó enyémmel együtt hatot, de azt leszámítva is ötöt, ami két szereplőre felül van kalkulálva. Mária két jobb kézzel tartja Krisztust, s az egyetlen ballal mutat rá.

Lehetne ezt azzal magyarázni, hogy a megrendelő maga döntötte el, melyik jobb kezet látja szívesebben, s a riza készítője azt hagyta szabadon, de ez a szubjektív hozzáállás idegen lett volna az ikonhasználattól. A valóság az, hogy ennek a képnek a modelljén eredetileg is három keze volt Máriának. Ez a Háromkezű Istenanya ikon, Икона Божией Матери «Троеручицы», Παναγία Τριχερούσα, avagy Bogorodica Trojeručica.

Két Trojerucsica-ikon Oroszországból, 19. sz.

Az ikontípusnak különös és kanyargós története van. Eredete Damaszkuszi Szent Jánosra (675 k. – 749) megy vissza, aki a bizánci képrombolás idején az ikonok nagy védelmezője volt. A képromboló III. Leó császár ezért megrágalmazta a damaszkuszi kalifánál, akinek szolgálatában János állt (az ő nagyapja adta át ugyanis Damaszkusz kormányzójaként a várost az araboknak, s ezért egy ideig a keresztény adminisztráció a helyén maradt): hamisított leveleket küldött neki, amelyek szerint János arra biztatta a császárt, hogy támadja meg az arabokat. A kalifa hitelt adott a leveleknek, s börtönbe vetette Jánost, ahol mellékbüntetésként levágatta áruló kezét, amellyel a leveleket írta. János egész éjjel imádkozott az Istenanya képe előtt, majd elaludt, s mire felébredt, Mária csodás módon visszaállította a helyére a kezét. János ennek úgy megörült, hogy himnuszt írt az Istenanya tiszteletére Benned örvendezik az egész teremtés kezdettel, s kezének ezüst másolatát mint ex votót, fogadalmi ajándékot az ikonra illesztette. Az alábbi 19. századi orosz ikonon (a Jackson’s árverési oldaláról) egyszerre látjuk János imáját és a képre már odahelyezett ex votót.


A himnusznak – amelyet mindmáig énekelnek Nagy Szent Bazil liturgiájában és a reggeli istentiszteleten – „saját ikonja” van. Ennek közepén Mária trónol („a te méhedet az Ő trónusává tette”), fölötte templom, körülötte virágzó kert van („ó, megszentelt templom, a lélek paradicsoma”), mellette körben „az angyalok serege”, alatta pedig „az egész emberi nem”. Mária előtt pedig maga Damaszkuszi Szent János hajol meg, írástekercsen mutatva a himnusz szövegét.

Novgorod, 16. sz. A kozseviki Szent Péter és Pál templomból. Novgorod, Múzeum

A himnusz eredeti görög változata Nektaria Karantzi előadásában:


Ἐπὶ σοὶ χαίρει, Κεχαριτωμένη, πᾶσα ἡ κτίσις • Benned örvendezik, ó kegyelemmel teljes, az egész teremtés

Ἐπὶ σοὶ χαίρει, Κεχαριτωμένη, πᾶσα ἡ κτίσις· Ἀγγέλων τὸ σύστημα καὶ ἀνθρώπων τὸ γένος, ἡγιασμένε ναὲ καὶ παράδεισε λογικέ, παρθενικὸν καύχημα, ἐξ ἧς Θεός ἐσαρκώθη καὶ παιδίον γέγονεν, ὁ πρὸ αἰώνων ὑπάρχων Θεὸς ἡμῶν· τὴν γὰρ σὴν μήτραν θρόνον ἐποίησε, καὶ τὴν σὴν γαστέρα πλατυτέραν οὐρανῶν ἀπειργάσατο. Ἐπὶ σοὶ χαίρει, Κεχαριτωμένη, πᾶσα ἡ κτίσις δόξα σοι.

Benned örvendezik, ó kegyelemmel teljes, az egész teremtés, benned ujjong az angyalok serege és örül az egész emberi nem. Ó, megszentelt templom, a lélek paradicsoma, szüzek dicsősége, Isten általad testesült meg, a te gyermeked lett Ő, aki már az idők kezdete előtt a mi Istenünk volt. A te méhedet, valóban, az Ő trónusává tette, nagyobbá mint az egész mennyország. Benned örvendezik, ó kegyelemmel teljes, az egész teremtés, Dicsőség néked!

Oroszul, a Valaam Singing Cultural Institute férfikórusával:


О Тебе радуется, Благодатная, всякая тварь • Benned örvendezik, ó kegyelemmel teljes, az egész teremtés

О Тебе радуется, Благодатная, всякая тварь, Ангельский собор и человеческий род, Освященный Храме и Раю Словесный, Девственная похвало. Из Неяже Бог воплотися и Младенец бысть, прежде век Сый Бог наш. Ложесна бо Твоя Престол сотвори. И чрево Твое пространнее небес содела. О Тебе радуется, Благодатная, всякая тварь, Слава Тебе.

Benned örvendezik, ó kegyelemmel teljes, az egész teremtés, benned ujjong az angyalok serege és örül az egész emberi nem. Ó, megszentelt templom, a lélek paradicsoma, szüzek dicsősége, Isten általad testesült meg, a te gyermeked lett Ő, aki már az idők kezdete előtt a mi Istenünk volt. A te méhedet, valóban, az Ő trónusává tette, nagyobbá mint az egész mennyország. Benned örvendezik, ó kegyelemmel teljes, az egész teremtés, Dicsőség néked!

és arabul, Damaszkuszi Szent János anyanyelvén, énekli Gabriel Maalouf a los angelesi Szent Miklós arab keresztény székesegyházban:


إن البرايا بأسرها تفرح بك يا ممتلئة نعمة • Benned örvendezik, ó kegyelemmel teljes, az egész teremtés

De vissza az ikonhoz. Nem sokkal ez után az eset után Damaszkuszi Szent János kilépett a kalifa szolgálatából, és szerzetesnek állt a szentföldi Szent Szabbász kolostorban.

A szír szerzetes alapítójáról (483) elnevezett Szent Szabbász (Mar Saba) görög orthodox kolostor a Kidron-patak mellett, ma a nyugati parti palesztin autonóm területen áll. A keresztes hadjáratok után a beduinok által felégetett kolostort 1504-ben szerb szerzetesek vásárolták meg, s 1630-ig éltek itt az orosz cár anyagi támogatásával, aki a jeruzsálemi görög patriarchátus ellensúlyaként használta őket. A cári támogatás megszűnésével a szerbek kénytelenek voltak eladni a patriarchátusnak, amelyhez ma tartozik. Itt élt és itt van eltemetve Damaszkuszi Szent János.

A csodatévő ikont is vitte magával, rajta az ezüst ex votóval. Halála után az ikont a kolostor őrizte tovább. Amikor Szent Száva (1174-1236), Stefan Nemanja szerb király fia, az önálló szerb egyház első érseke és a studenicai kolostor későbbi apátja meglátogatta a kolostort, az ikont neki ajándékozták. Száva magával vitte azt az Athosz-hegyi Hilandar kolostorába, amelyet ő alapított újjá szerb szerzetesek számára. Az ikon itt is volt 1347-ig, amikor Dušan szerb király egy látogatása alkalmával magával vitte Szerbiába, ahol a studenicai kolostorban helyezték el.

Szerb egész alakos Trojeručica a karani Belaja cerkva ikonosztázáról, 1340-42

A török támadások fokozódásával valamikor a 15. században visszaküldték Hilandarba, a legenda szerint úgy, hogy feltették egy szamár hátára, s az magától elment az Athosz-hegyi kolostorig. Egy apátválasztás során viszály tört ki a kolostorban, s Mária magára vállalta a közösség vezetését: azóta a Háromkezű Istenanya ikonja a kolostor apátja, s csupán helyettest választanak neki.

A Háromkezű Istenanya ikonja ma Hilandarban, és oklad nélküli 1350 körüli másolata ugyanitt

Az ikonról az évszázadok során számos másolat készült, amelyekre a ráhelyezett ezüst kezet is ráfestették. Ezek egyikét vitte magával Nikon orosz pátriárka (1605-1681) hilandari útjáról, s tisztelete az orosz egyházban is elterjedt. Itt a harmadik kéz eredete sok festő számára már nem volt világos, ám az eredeti ikon tekintélye miatt nem mellőzhették: elfogadták hát, és úgy festették tovább, mintha Mária harmadik keze lenne. Ezt bizonyítja, hogy a „harmadik kéz” az én ikonomon is valódi kéznek van megfestve, pedig nyilvánvalóan oklad készült rá: az eredetihez hűségesebb lett volna csak azon ábrázolni a hozzáadott kezet.

A Háromkezű Istenanya ikonja keletkezésének történetével együtt a tallinni ukrán görögkatolikus templomban

Ezt az 1845-ös szentpétervári ikont nem riza, hanem oklad borítja, amely látni engedi az Istenanya eredeti ruháját. Jól látható, hogy a „harmadik kéz” ugyanolyan ruhaujjból nyúlik ki, noha színe sötétebb a másik kettőnél.

Kutyafejű Szent Kristóf

Az előző bejegyzésben a népszerű harcos szentek közül kimaradt egy, amelyiknek története annyira eltér a többitől, hogy külön posztot igényel.

Szent István és Kutyafejű Szent Kristóf vértanúk. Görög, 18. sz. eleje. Recklinghausen, Ikonmúzeum

Kutyafejű Szent Kristóf vértanú – Ἅγιος Χριστόφορος ὁ Κυνοκέφαλος, Hagios Christophoros ho Kynokephalos – a mai napig tiszteletnek örvend az orthodox egyházban. Első láttára még a legmegrendíthetetlenebb hívő is felvonja a szemöldökét, de hátterét megismerve be kell lássa, hogy történetében és tiszteletében bőségesen van logika és tanulság.

Kristóf története 8. századi latin nyelvű mártíraktájában maradt fent (az Analecta Bollandiana X. 393-405. oldalán itt olvasható), de ezen látszik, hogy görögből fordították, még ha a fennmaradt görög változat későbbi is, s a szentnek már 452-ben szenteltek templomot görög földön. A forrás Decius császár idejére (259-261) teszi mártírhalálát. Eszerint Kristóf „idegen országból származott, az emberevők földjéről. Szörnyűséges kinézete volt és kutyafeje.” Vagy ahogy később a palotaszolga leírja a császárnak: „Feje szörnyű kutyafej. Haja hosszú és aranyként fénylik. Szeme mint a hajnali csillag, fogai pedig kiállóak, mint a vaddisznó agyara. Nagyságát szó elbeszélni nem képes.” Kristóf katonaként szolgált a császári udvarban, s amikor meghallotta Decius rendeletét, hogy halálbüntetés terhe mellett mindenki áldozzék az isteneknek, ő mint keresztény megtagadta ezt, s prédikálni kezdett. Igazsága bizonyítékaként a földbe szúrta botját, s az azonnal kivirágzott és gyümölcsöt termett. Prédikációjára ezrek tértek meg a városban, még az elfogására küldött katonák is. Önszántából a császár elé ment velük, s ott is folytatta prédikációját.

Vértanú Szent Kristóf, beillesztett képpel: Kristóf a pogány uralkodó előtt. Athosz, 18. sz.

A császár börtönbe vetette, s két szép fiatal szolgálót vagy prostituáltat küldött be hozzá, hogy csábítsák el, s vegyék rá az isteneknek való áldozásra. Ám a két szolgáló is megtért. A császárhoz visszatérve bejelentették, hogy sikerült Kristófot meggyőzniük, mire az nagy lakomát rendezett, hogy az áldozásnak nagy nyilvánossága legyen. A lakomateremben viszont Kristóf és a szolgálók minden istenszobrot lerántottak a falakról, s azok összetörtek a földön. A császár ekkor megparancsolja Kristóf kivégzését, ám sem a tűz nem fogja, sem a nyilak nem találják el; végül lefejezik.

Szent Kristóf, vértanúságának jeleneteivel. Görög, 19. sz. Recklinghausen, Ikonmúzeum

Szent Kristófot forró vaslapon sütögetik. Vetka, 19. sz. A vaslap előbb elolvadt, mint hogy a szentnek baja lett volna.

Szent Kristófot nyíllal akarják kivégezni. Vetka, 19. sz. Az egyik nyíl visszapattan, és a pogány uralkodó szemét lövi ki. Kristóf megígéri neki, hogy holta után vérével majd meggyógyítja. A király be is keni a szemét a lefejezett Kristóf vérével, és meg is gyógyul tőle, mire ő is megtér kereszténynek.

A történet fő vonalaiban egyezik más vértanúságtörténetekkel. Kristóf legmeglepőbb tulajdonságára, kutyafejére azonban nem ad magyarázatot, az már puszta adottságként szerepel benne: valahonnan máshonnan kellett átvegye.

A forrás egy másik jeles vértanúakta, Szent Bertalan apostolé, amely a 400-as évek első felében keletkezett szír területen. Szent Bertalan és társai Perzsiában térítettek, s az emberevők városához érve annak egy lakóját – aki, mint a város minden lakója, óriás termetű és kutyafejű volt – egy angyal melléjük rendelte védelmezőnek. Szent Bertalan megkeresztelte őt, s eredeti neve, Reprobus – ʻelvetett’, ʻfélredobott’ – helyett a Christophorus – Christo-phoros, ʻKrisztust hordozó’ – nevet adta neki. A keresztség hatására az óriás azonnal megtanult emberi nyelven beszélni. Egy párthus városhoz érve a király meghívta őket lakomára, ahol felszólította őket, hogy áldozzanak az isteneknek, mire Kristóf elpusztította az istenszobrokat.

Szent Bertalan csodái és mártírhalála. Magyar Anjou Legendárium, 1325-1335. Vatikáni Könyvtár

Látszik, hogy a két történet összekapcsolódik. Mondhatnánk, a szerzők az első évad nagy sikere láttán a folytatás mellett döntöttek, s a második évad főszereplőjének az első évad egyetlen túlélőjét és leglátványosabb figuráját, Kristófot tették meg, megújrázva vele az előző évad legpompásabb akciójelenetét. A főszereplő a második történetben is bemutatkozik Decius császárnak: Rebrebusnak hívtak, de immár Christophorus vagyok. A „Rebrebus” nyilván a latin Reprobus eltorzult alakja a szír/görög eredetiben, amit a latin fordító nem ismert fel. Pedig ha felismerte volna, megtalálta volna a magyarázatát is a 117. zsoltár 22-23. versében: „Lapis quem reprobaverunt aedificantes hic factus est in caput anguli. A Domino factus est: hic est mirabilis in oculis nostris” – „A kő, amelyet félredobtak az építők, szegletkővé lett. Az Úr tette azzá: csodálatos látni ez nekünk.” Jézus ezt a verset úgy magyarázza a Mt 21,43-ban a farizeusoknak. „Elveszik tőletek az Isten országát, s olyan nép kapja meg, amely megtermi gyümölcsét.” A Krisztust hordozó mártírrá lett Reprobus története azt példázza, hogy még a föld legtávolabbi határáról, legfurcsább népéből is támaszthat az Isten követőket magának.

Mi ez a furcsa nép?

Ktésziasz ión – tehát perzsiai görög – orvos a Kr.e. 5. században volt II. Artaxerxész perzsa nagykirály orvosa. Xenophón is említi őt Anabázisában: ő tárgyalt a király nevében a király lázadó, de elbukott öccse, Kürosz zsoldjába szegődött spártaiakkal, s ő figyelmeztette őket, hogy a király le akarja mészárolni őket. Az ő Persica és Indica című országleírásai mint helyi szerző művei széles körben olvasott források voltak a görögök között ezekről a vidékekről, noha tudjuk, hogy legtöbb információját másodkézből, a Selyemúton érkező kereskedőktől szerezte. Egy ilyen tudósítást emelt be az Induson túl élő kutyafejűekről is. Minthogy tudtommal nincs meg magyarul, érdemes itt fordításban idézni:


„Semmilyen nyelvet nem beszélnek, csak ugatnak, mint a kutyák, s ilyen módon értetik meg magukat egymással. Fogaik nagyobbak mint a kutyáké, körmeik hasonlóak, de hosszabbak és kerekebbek. A hegyeket lakják le egészen az Indus folyóig. Bőrszínük barna. Rendkívül igazságosak, akárcsak a többi indiai, akikkel kapcsolatban állnak. Megértik az indiai nyelvet, de nem tudják beszélni, csak ugatva, vagy kezükkel és ujjaikkal jeleket adva válaszul… Nyers húst esznek. Körülbelül 120 ezren vannak.

A hegyekben élő kutyafejűek semmilyen más munkát nem végeznek, csak vadásznak. Az elejtett állatot a napon szárítják meg. Nagy számú birkát, kecskét és szamarat is tartanak, s isszák azok tejét és a belőle készült savót. A siptakhora-fa édes gyümölcsét is eszik, amelyből a borostyán lesz. Meg is szárítják és kosarakban tartják, ahogy a görögök a szárított szőlőt. Tutajokat készítenek, amelyeket megraknak ezzel a gyümölccsel, tisztított lila virágokkal és 260 talentum borostyánnal, ugyanennyi indigófestékkel, és még ezer talentum borostyánnal, amelyet évente küldenek India királyának. A többit kenyérre, lisztre és gyapjúszövetre cserélik az indiaiakkal, akiktől kardokat, íjakat és nyilakat is vesznek a vadállatok elejtéséhez. Nagyon ügyes íjászok és lándzsások. Háborúval nem lehet meghódítani őket, mert magas és megközelíthetetlen hegyekben laknak. A király minden ötödik évben küld nekik ajándékba 300 ezer íjat, ugyanennyi lándzsát, 120 ezer pajzsot és 50 ezer kardot.

Nem házakban élnek, hanem barlangokban. Íjjal és lándzsával vonulnak ki vadászni, s minthogy igen gyorsak, hosszan üldözik és utolérik áldozatukat. A nők havonta egyszer fürdenek, a férfiak egyszer sem, csupán kezüket mossák meg. Havonta háromszor kenik be magukat tejből készült olajjal, s állatbőrrel törölköznek. A férfiak és nők ruhája nem szőrös, hanem cserzett és igen finom bőr. A leggazdagabbak lenruhát is viselnek, de ezek igen kevesen vannak. Nincs ágyuk, hanem leveleken vagy szénán alszanak. Az számít közülük a leggazdagabbnak, akinek a legtöbb juha vagy egyéb vagyona van. Mindannyiuknak, férfiaknak és nőknek farkuk van, mint a kutyáknak, de hosszabb és szőrösebb.

Igazságosak, és hosszabban élnek minden más embernél: 170 vagy olykor 200 évig.”

Boucicaut Mester köre: Livre des Merveilles, 1410-20 k. Párizs, Bibliothèque Nationale

A beszámolót nemcsak a görögök, hanem a későbbi korok is készpénznek vették, s a kutyafejűek országa a középkor mentális térképére is rákerült. Megemlíti őket a Nagy Sándor ottani hódításairól szóló Sándor-regény, John of Mandeville 14. századi csodálatos utazásai, és Marco Polo Milionéja is. Láthatásuk igényét pedig a kor számos bulvárműfaja szolgálta ki a népnyelvű krónikáktól a fametszetes kalendáriumokig.

A tévedések megelőzésére a középkori kutyafejű-ábrázolások egy ide nem tartozó alesetét is meg kell említsem: a 22. zsoltár 17. sorának („Mert kutyák vettek engem körül, gonoszok bandája…”) ábrázolását, mint az 1066-os bizánci Theodore-zsoltároskönyv vagy az azt másoló 1397-es kijevi zsoltároskönyv miniatúráit. A kutyafejű katonák között magát Krisztust látjuk, minthogy Krisztusnak a kereszten kimondott „hét szava” alapján ez a zsoltár volt az, amelyet a keresztre feszítve imádkozott:



Ha pedig a kutyafejűek népe létezik, akkor rájuk is vonatkozik Krisztus felszólítása az apostolokhoz: „Menjetek el tehát, tegyetek tanítványommá minden népet.” (Mt 28,19). Ezért szerepelnek a kutyafejűek mint az evangelizált népek teljességének emblémája olyan ábrázolásokon, mint a vézelay-i Magdolna-templom kapuja (1140-50), ahol Jézus éppen ezt mondja az apostoloknak, s a kapu ívében ábrázolt minden népek között, mégpedig Krisztushoz legközelebb, ott van egy kutyafejű pár is; vagy azokon az örmény Szentlélek alászállása-miniatúrákon, ahol az alsó ívben, a megtérítendő világot megszemélyesítő figura helyén néhány nép képviselője várakozik, közöttük a kutyafejűeké is.

Az asszír Dioscoros Theodoros-lectionarium, 12-13. sz. Mardin, asszír kolostor

A Szentlélek alászállása-ikon eredeti típusa, az ív alatt a világ allegóriájával, amely kendőben tartja a világ városait.

A kutyafejű szent első ismert ábrázolása viszonylag korai: egy 5-6. századi kerámiaikon, amelyet az 1980-as években találtak Makedóniában, a Szkopje melletti Vinicában. Ez egyúttal az első olyan ikon is, amelyen Szent Györgyöt kígyóölőként látjuk.


Ezt követően majdnem ezer évig nem találunk ábrázolást Kutyafejű Szent Kristófról. Pedig kultusza folyamatos volt, templomokat szentelnek neki, menologiumokban említik. Valószínűleg az történt, hogy alakját a későbbi korok már zavarónak találták, és képeit lecserélték, vagy átfestették. Egy ilyen esetre bizonyítékot is találunk a jaroszlavli székesegyház freskóján, ahol Kristóf fiatalos emberi feje mögött felsejlenek az egykori kutyafej körvonalai.


A szent kultusza közben átkerül Nyugatra is. Valószínűleg először Szicíliába és Dél-Itáliába hozták a képrombolás elől menekülő bizánciak, illetve Dél-Hispániába az arabok elől menekülő észak-afrikai keresztények. Innen gyorsan terjed északra, ahogy a fent idézett 8. századi latin vértanúakta is bizonyítja. De valami megváltozik. Nyugaton, a görög nyelv ismeretének megszűntével már senki nem olvassa Ktésziaszt, sem az őt bőven idéző Diodorus Siculust, így hát a Sándor-regény elterjedéséig csak kevesen tudnak a kutyafejűekről. Kristófot óriásnak ábrázolják, de kutyafejét túlzásnak tartják, s emberfejre cserélik fel. Valamint nevének is új magyarázatot adnak. Az eredeti görög név Szent Pálnak arra a kijelentésére utal, hogy a keresztény magában hordozza Krisztust. Az új nyugati legenda viszont, amelyet az 1260 körüli Legenda Aurea népszerűsít majd, azt mondja, hogy az óriás Kristóf, aki a legnagyobb urat akarta szolgálni, végül egy remete tanácsára beáll révésznek egy folyóhoz, s egy alkalommal magát a gyermek Krisztust viszi át rajta, aki a világ gömbjét hordozza, úgyhogy Kristóf óriás termetével is alig bírja átvinni.

Szent Kristóf egy bruges-i hóráskönyvben, 1520 k. The Morgan Library & Museum, MS M.307, fol. 160v.

A nyugati kereszténységben ez az ábrázolás végtelenül népszerű lesz, különösen mert az a hiedelem terjed el, hogy aki látta Szent Kristóf képét, az aznap nem hal meg (vagy másféleképp: nem hal meg szentségek nélkül). Templomok külső falára ezért gyakran festik a szent óriási alakját, s Kristóf az utazók védőszentjévé válik. Botja azonban gyakran továbbra is virágzó vagy zöldellő fácska, vagy gyümölcstermő pálma, az eredeti orthodox ikonok kivirágzott botjának továbbélése.

Ráj duše, 1433-1500 k. Prága, Nemzeti könyvtár.

Cseh eredetű Szent Kristóf-szobor, 1370-80 k., Falsterbo (Svédország)

Érdekes, hogy amikor a 16. századtól Keleten is újra találunk Kristóf-ábrázolásokat, néhány ikon visszaemeli az új nyugati fejleményt, s a kutyafejű Kristóf vállára ülteti a gyermek Jézust.





A képek kompozíciója többé-kevésbé hasonló egymáshoz. Szent Kristóf katonaruhában, fegyverekkel, vagy mártírként hosszú ingben áll, felénk fordulva, tiszteletünket várva. Fejét oldalra fordítja: részben mert kutyafejet így a legkönnyebb ábrázolni, részben mert oldalra, felfelé néz, ahonnét Krisztus vagy az isteni kéz áldja meg őt vagy ad reá mártírkoronát. Ábrázolják őt ikonon, freskón és az ikonosztáz egyik kapuján is, mintegy annak őreként.

A kutyafejű Szent Kristófok között gyakran találunk olyat is, amely az óhitűek jellegzetes kéztartásával felmutatja két ujját. Az orosz egyház szinódusa ugyanis, amely ekkor már nem a népek teljességének szimbólumát, hanem az új idők szellemével össze nem férő babonás és illetlen ábrázolást látott a kutyafejű Kristófban, 1722-ben betiltotta az ábrázolását. Az óhitűeknek pedig, akik a hivatalos egyház vezetésében az antikrisztust látták, ez mintegy bizonyíték volt a hagyományos, kutyafejű ikon helyes volta mellett.

Apokrif szentek párbeszéde. Kutyafejű Szent Kristóf és Sophia (Bölcsesség) asszony három leányával, Hittel, Reménnyel és Szeretettel

Az orosz szinódus azonban 1971-ben eltörölt minden tiltást és anathémát az óhitűekkel és rítusaikkal szemben. A többi orthodox egyház pedig soha nem is tiltotta Kutyafejű Szent Kristóf ábrázolását. A szent ezért továbbra is nagy népszerűségnek örvend, elsősorban Görögországban. Az orthodox hívő többféle Szent Kristóf-ikon között válogathat: van fiatalember-arcú, Jézust cipelő, és persze a jó öreg kutyafejű.

Szent György és más harcos szentek

Bejegyzésünk főszereplői, Szent György, Theodor és Demeter harcos szentek, 1100 k. Szentpétervár, Ermitázs

A harcos szentek rendkívül népszerűek voltak a középkori kereszténységben, különösen annak keleti felében. Számos ország választotta őket védőszentjéül, akár olyan tekintélyeket is felváltva vagy háttérbe szorítva, mint Szűz Mária. Kultuszuk, templomaik, képeik széles körben terjedtek, s utóbbiak ma is megtalálhatóak a legtöbb orthodox lakásban. Képüket sok ezred zászlajára varrták, s az orosz hadsereg legfőbb kitüntetése, az 1769-ben alapított Szent György-rend máig egyikük nevét viseli.

Viktor Vasznyecov: Plakát és bélyeg a háború áldozatainak javára való gyűjtésre, 1914

Harcos szentek a kereszténységben? A fogalom abszurditására ma már nehéz ráéreznünk, minthogy a kezdetben radikálisan pacifista vallás az utóbbi kétezer évben nagy mértékben rácáfolt eredeti elveire. De egy korai keresztény számára a fogalom éppolyan megütően hangzott volna, mint mondjuk számunkra a „buddhista halálosztagok” kifejezés, bár szemtanúi voltunk, hogy ilyenek irtották ki a burmai rohingyákat.

Jézus azt mondja a hegyi beszédben: „Hallottátok a parancsot: Szemet szemért és fogat fogért. Én pedig azt mondom nektek, ne álljatok ellent a gonosznak. Aki megüti a jobb arcodat, annak tartsd oda a másikat is!” (Mt 5,38-39). Az első századok egyházatyái szerint ezért a keresztény még katonaként sem ölhet embert. Nagy Szent Bazil 13. kánonja szerint ha keresztény katona a háborúban embert ölt, három évig ne járuljon áldozáshoz.

Nagy Szent Bazil – ironikusan – két katonaszent között. Görög, 18. sz.

Az első keresztények ezt könnyen tehették. Egy pogány társadalom keretein belül éltek, Szent Pál ajánlására (Róm 13:4) elfogadták annak adminisztrációját és erőszakszervezeteit, s egyben azt is, hogy a pogány adminisztráció a maga etikája szerint megvédi fegyverrel a birodalmat. Hiszen mindez úgyis csak rövid ideig tart, s hamarosan újra eljön Krisztus. De amikor fordult a kocka, s a kereszténység elfogadásával majd államvallássá emelésével a keresztényeknek kellett ellátniuk a honvédelem feladatát, mégpedig rendkívül nehéz helyzetben, a birodalomra zúduló népvándorlás korában, a probléma nagyon is aktuálissá vált. Sok keresztény, ha megtehette, a leszerelést választotta, mint a „mi” savariai Szent Mártonunk, aki légiós tiszt létére a germánokkal való ütközet előtt lelkiismereti okból elutasította a fegyvert, s dezertőrként való kivégzése előtt csak egy éjszakányi türelmet kért a császártól. Az éjszakát imádsággal töltötte, s másnap a germánok ütközet helyett megadták magukat és békét kértek. A keresztény módszer bevált, Mártont szabadon bocsátották.

Simone Martini: Szent Márton elutasítja a fegyvert, 1312-17. Assisi, Cappella di San Martino

Nem tudni, vajon minden barbár nép megadta volna-e magát és békét kért volna, ha minden keresztény katona elutasította volna a fegyvert és imádkozott volna. A birodalom vezetése nem engedte meg magának ezt a kísérletet. A keresztény katonáknak is harcolniuk kellett, s ezt többségükben jó lelkiismerettel tették, hiszen hazájukat védték, s mert a római társadalomban minden szabad polgár vagy polgári, vagy katonai tisztséget viselt. Az egyház pedig, ha nem is jóváhagyta, de elfogadta ezt a kognitív disszonanciát. Feloldására a nyugati egyház Ágostontól kezdve tesz kísérletet az „igazságos háború” fogalmának megalkotásával, amelyet Aquinói Szent Tamás és a salamancai tomista iskola dolgoznak ki részletesen: ez olyan feltételekhez köti a keresztény polgár által vállalható háborút, hogy ha ma is minden keresztény katona és tábornok figyelembe venné őket, a világ jóval békésebb hely volna. A keleti egyház nem alkotott ilyen fogalmat, s mindmáig rossz szemmel nézi a keresztény ember részvételét a háborúban. Csupán „kisebbik rossznak” tartja ellenséges támadás esetén, s az ellenséget ölt katonáktól a háború után bűnbánatot és lelki felépülést követel.

A harcos szentek nem is katonákként, hanem mártírokként lettek népszerűek. Mindannyian azzal kezdték dicsőséges földi pályafutásukat, hogy a keresztényüldözések idején szilárdan kitartottak hitük mellett, s ezért kínzásokat, majd mártírhalált szenvedtek. Korábbi életük tulajdonképpen nem is annyira fontos, és többé-kevésbé hasonlít egymáshoz: valahol a provincián születtek a 2-3. században, aztán vagy beálltak a hadseregbe, amely ott valószínűleg a felemelkedés egyetlen útját jelentette, vagy sem (igen, sok harcos szent nem volt katona), s egy ponton választás elé kerültek, hogy áldoznak-e a hadsereget patronáló isteneknek, illetve az istennek tekintett császárnak, vagy sem. Ennek elutasítása és az ebből következő szenvedés és halál lett életük legfontosabb momentuma, az a stirb und werde, amelytől a vértanúság csodálatos példáivá váltak, hatalmas mennyei szentekké, akiknek segítségét kérve keresztények tömegei zarándokoltak sírjukhoz. Jellemző, hogy első említésükkor – a 4-5. századból fennmaradt vértanú-aktákban, vagy Szent Tiron Teodor esetében Nüsszai Szent Gergely őt dicsőítő beszédében – egyetlen szó sem esik harci tetteikről, csakis vértanúként tanúsított bátorságukról. És legkorábbi ábrázolásaikon sem sárkányt vagy pogányt ölnek, hanem dicsőséges szentekként állnak egymagukban, vagy Isten mennyei trónusa mellett.

Szent Tiron Theodor és Szent György Mária trónusa mellett. 6. század, Sinai kolostor

Éppen vértanúként való népszerűségük tette őket nagy harcos szentekké, évszázadokkal haláluk után, amikor egy-egy várost sújtó ostrom idején a város lakói az ő erejükben bízva hozzájuk fohászkodnak. S ha a város túlélte az ostromot, nyilvánvaló volt, kinek köszönhették ezt. Jó példa erre a Szent György mellett leginkább tisztelt harcos szent, Szent Demeter. Ő a Balkán akkori római tartományi központjában, Sirmiumban (ma Sremska Mitrovica – Szávaszentdemeter – a Vajdaságban) élt és szenvedett mártírhalált a 3. században. Mártíraktája szerint nem is katona volt, hanem polgári tisztviselő és diakónus. A gótok hamarosan feldúlták a vidéket, s így a tartományi központot Thesszalonikibe tették át. Ott építettek bazilikát az időközben népszerűvé vált szentnek is, ahová testét is átvitték. A Balkánra özönlő szlávok többször is ostromolták Szalonikát, de minden alkalommal visszaverték őket Szent Demeter segítségéért könyörögve, s voltak, akik látták is őt teljes fegyverzetben, fehér lovon harcolni az ellenséggel. Az 1380-as kulikovói csatában pedig a moszkvai sereg az ő pártfogásával győzte le az Arany Hordát, így lett Oroszország harcos szentje is.

Krisztus és Szent Demeter. Görög, 18. sz.

Hasonló módon lett Krisztus békességszerető apostolából, a Compostelában nyugvó Szent Jakabból San Jaume Matamoros, a mórokat a (meg nem történt) clavijói csatában fehér lovon aprító Mórölő Szent Jakab, a spanyol Reconquista patrónusa.

Giovanni Battista Tiepolo: Compostelai Szent Jakab legyőzi a mórokat, 1750 k. Budapest, Szépművészeti Múzeum

Miután harcos szentté váltak, a vértanúk egy darabig még továbbra is egymagukban vagy párosával állva jelennek meg az ikonokon, csak még fegyvert is öltenek. Ha pedig житие / vita, kis életrajzi képek is keretezik ikonjukat, azon többnyire továbbra is vértanúságuk jelenetei, s nem harci tetteik szerepelnek szentségük hivatkozási alapjául.

Szent Theodor Sztratelatész. 16. sz. közepe. Novgorod, Múzeum

Szent Tiron Theodor. Részlet az előző bejegyzésben közölt 14. századi novgorodi Angyali Üdvözletről. Novgorod, Múzeum

Szent György, 13. sz. Sinai kolostor

Jovan mester (Ohrid és Ny-Makedónia): Szent György, 1266-67

Szent György a novgorodi Szent György-kolostorból, ma a moszkvai Uszpenszkij-székesegyházban (lásd az előző bejegyzést)

Szent György. Konstantinápoly, 12. sz.

Szent Demeter. Konstantinápoly, 10. sz. New York, Metropolitan Museum

Szent Demeter. Görög ikon, amelyet Bessarion görög bíboros ajándékozott Niccolò Perottinak a 15. században, tetején olajtartóval, benne szent olajjal a szent thesszaloniki sírjáról. Sassoferrato, Museo Municipale

Szent György és Demeter. Kastoria, Szt. Kozma és Damján temploma, 1180-1200

A katonaszentek ábrázolása a 9-10. századdal kezdődően válik mozgalmasabbá. Köszönhető ez egyfelől a képrombolás után újjáéledő ikonfestészet frisseségének, másfelől annak, hogy ekkortól kezdve új, apokrif történetek kezdenek bebocsátást kérni a szentek legendáiba. A folyamat kétirányú: nemcsak az új szövegek kérnek ábrázolást, hanem az új képtípusok is új történeteket ihletnek.

A legszembetűnőbb változás, hogy hirtelen minden harcos szent lóhátra kap, s lándzsával kezd ledöfni valami gonoszt: egy gonosz ellenséget, keresztényüldöző uralkodót, vagy egy gonosz sárkányt. Honnan jön ez a toposz?

Szent Demeter megöli Kalojan bolgár cárt. Mellette tanítványa, Nesztor. Kijev, 12. sz.

A későantik vizualitás egy gyakori forrása, amit nemigen szoktunk figyelembe venni, pedig római-bizánci területen mindennapos használatban voltak, és ma is bőségesen látni belőlük múzeumokban és online numizmatikai árveréseken: a bajelhárító amulettek, a rontás ellen viselt talizmánok. A 3-6. század között ezeknek egy fontos forrása volt a máig fennmaradt Salamon testamentuma című zsidó-keresztény mágikus könyv, amely szerint Salamon király magától Mihály arkangyaltól kapott varázsigéket és egy pecsétet a démonok, elsősorban Lilith vagy Abyzou/Obyzouth női démon, az újszülött gyermekek gyilkosa ellen. A pecséten maga Salamon ül ágaskodó lovon, amint lándzsával ledöfi a földön heverő démont, illetve sok esetben az ezt helyettesítő kígyót.

Az amulettnek köszönhetően a gonoszt ledöfő „szent lovas” (sacred horseman) képi formulája széles körben elterjedt a későantikvitásban. Amikor a Testamentumot a kereszténység legkésőbb a 8-9. század felé zsidó eredete illetve mágikus tartalma miatt elengedte, valamilyen új tartalmat kellett találni a továbbra is eleven képi formulának. Úgy tűnik, ebbe az űrbe léptek be a harcos szentek. Már a 6. századból ismerünk olyan makedóniai kerámiaikont, amelyen a kígyót lándzsával – igaz, még ló nélkül – már két harcos szent, György és Kristóf döfi le.


Az első olyan ábrázolások, ahol a képi toposzt teljes egészében harcos szent ölti magára, azaz vágtató lovon ülve lándzsával döf le egy gonoszt, a 10. századi Grúziából származnak. Úgy látszik, itt, a birodalom peremén érezték először szükségét – és elég szabadságot is hozzá –, hogy a kiürült képi formulát egy ismerős szenttel töltsék fel. Ez a szent György volt, akinek kultusza a Szentföldön, lyddai (ma Lod, Tel Avivtól 15 km-re délre) sírja körül bontakozott ki – Nagy Konstantin is támogatta, s a zarándokok rendszeresen látogatták és tudósítottak róla –, de aztán átment a kappadókiai szír barlangkolostorokba. Grúzia mindkét kultuszközponttal rendszeres kapcsolatban volt: az országot Kappadókiából érkező szír szerzetesek térítették meg, s aztán a grúz zarándokok rendszeresen jártak Jeruzsálembe, ahol grúz kolostor is volt.

Szent György romos sírtemploma, mellette mecset Lyddában. Konrad von Grünenberg, Beschreibung der Reise von Konstanz nach Jerusalem, 1487, fol 33r

Szent György ezeken a jellegzetes észak-grúziai, főleg a szvaneti nemesfémbányák vidékén készült aranyozott ezüst ikonokon még nem sárkányt öl, hanem embert. Az ember pedig nem más, mint Diocletianus császár. A grúz temperamentum nem bírta elviselni, hogy a keresztényüldöző császár megússza az egész balhét, s a harcos nagymártírt küldték rá, hogy végezzen vele.








De hogy jön a képbe a sárkány?

A sárkány/kígyó/őshal ledöfése mint a kozmikus rossz alávetése nagyon archaikus motívum, amely az antik mezopotámiai mitológiában a világ teremtéséhez kötődik. Írtam már az etióp „bálnaölő Rafaellel” kapcsolatban, hogy ezekben a mítoszokban a világ teremtése a vizek mélyén élő nagy őshal – Tiámat, Leviatan stb. – levadászásával vagy rögzítésével kezdődik. Így szerepelt a héber teremtéstörténetben is, míg a Kr.e. 6. századi végső szerkesztéskor ki nem maradt belőle, de maradványai szétszóródtak a zsoltárokban és Jób könyvében.

Hórusz ledöfi a Széth-krokodilt. Ablakkeret részlete, Kr.u. 4. sz. Louvre

Rafael arkangyal (jobbra) lándzsájával rögzíti a bálnát, amelyre kolostort építettek. A Tana-tavi Ura Kidane Mihret kolostortemplom egyik kapuján.

Nem csoda, hogy a Salamon-pecsét „szent lovasa” sok amuletten kígyót vagy sárkányt döf le a démon helyett, illetve hogy a démon ezek képét ölti. S nem csoda ezért az sem, hogy amikor a „szent lovast” harcos szent helyettesíti, ő is gyakran kígyót vagy sárkányt szúr át lándzsájával, mint a rossz jelképét.

Az első ismert sárkányölés nem Szent Györgyhöz, hanem Szent Tiron Theodorhoz kötődik. Az előző bejegyzésben láttuk, hogy 9. századi apokrif legendája szerint meg kellett ölnie egy sárkányt, amely fogságban tartotta anyját.

Nyikifor Isztomin Szavin: Szent Tiron Teodor megöli az anyját fogva tartó sárkányt, és hazavezeti anyját. 17. sz. eleje, Sztroganov-iskola. Szentpétervár, Orosz Múzeum

Ezért az első fennmaradt lovas sárkányölést is Szent Theodor végzi. A vele párban álló Szent György még továbbra is Diocletianust döfi le.

Szent Theodor kígyót, Szent György pedig embert döf át lándzsájával. 9-10. sz. Sinai kolostor. Weitzmann szerint ott élő grúz szerzetesek munkája.

Szent Theodor (vagy Demeter) és Szent György együtt haladva császárt és kígyót ölnek lándzsával. Grúz ikon töredéke, 12. sz. Mestia, Szvaneti Nemzeti Múzeum

De a harcos szentek szerepeit tisztelőik átviszik egymásra, s így hamarosan a sárkányölő Szent György képei is megjelennek.

Szent György zománc ikonja. Grúz, 12. sz. Tbiliszi, Nemzeti Múzeum

Szent Theodor és Szent György együtt ölnek kígyót. Kappadókia, Yılanlı Kilise, 10. sz.

A sárkányölő Szent György apokrif legendája a 11. században születik meg Grúziában. Innen kerül a szentföldi keresztesek közvetítésével Európába, ahol Jacobus da Varagine illeszti be 1260 körül a Legenda Aureába, a szenteknek a középkori Európa számára mértékadó legendagyűjteményébe. A történet szerint a líbiai Silene várost sanyargatta a közeli tóban lakó sárkány, aki szűz lányokat követelt táplálékul. Amikor a király lányára esett a sorshúzás, s már ki is kísérték őt a tóhoz, s a sárkány előmászott, hogy felfalja, hirtelen ott termett fehér lovon Szent György, s egyetlen lándzsadöféssel végzett a sárkánnyal. Utána megparancsolta a lánynak, hogy övével kösse meg a sárkányt, és vonszolja be a városba. A király hálából temérdek pénzt adott a lovagnak, de az szétosztogatta a szegények között, majd eltűnt. A város népe, ámulatából felocsúdva, megtért kereszténynek.

Szent György életrajzos ikonja, Novgorod, 14. sz. Szentpétervár, Orosz Múzeum. A meseszerűen lebegő cselekményt még itt is a szent vértanúságának jelenetei veszik körül

Szent György, Novgorod, 15. sz. Szentpétervár, Orosz Múzeum. Ez a mesterien komponált ikon lesz a legtöbb későbbi Szent György- és más harcosszent-ikon mintája

Szent György. Kréta, 1500 k. Velence, Istituto Ellenico

Sárkányölő Szent György kompozíciója aztán további részletekkel gazdagodhat. Az alábbi orosz ikonon például érdemes megfigyelni lándzsát tartó kezét:



A felemelt két ujj a beavatott számára egyértelműen jelzi, hogy óhitű ikonról van szó. Az óhitűek (sztaroobrjadci, raszkolnyiki) azok az orthodox hívők voltak, akik nem fogadták el a Nyikon moszkvai pátriárka által 1652-től bevezetett rituális reformokat (amelyek alapvetően az orosz és görög szertartás összehangolását szolgálták). Ettől kezdve kemény üldöztetésben volt részük. Sokan elvándoroltak közülük a birodalom határvidékeire, ahol jobban békén hagyták őket: egy ilyen közösség temetőjéről írtam is. Egyik megkülönböztető jelük a felemelt két ujj volt, mert a reform követői három ujjal vetettek keresztet, míg a régi szertartás hívei kettővel. Ők ragaszkodtak jobban a hagyományos ikonokhoz is, míg a reformerek sok újdonságot átvettek a nyugati művészetből.

Vaszilij Szurikov: Az óhitű Morozova bojárnő elhurcolása, 1887. Tretyakov képtár. A bojárnő makacsul a magasba emeli két ujját, amit oldalt álló hitsorsosai némelyike viszonoz

Egy másik motívum a lovag mögött a nyeregben ülő kisfiú. Ez egy görög fiú volt, akit a törökök raboltak el Mitilénéről éppen Szent György napján, s egy pasának adtak el. Ő is és anyja is szüntelenül imádkoztak szabadulásáért, s a következő évben Szent György napján, pontosan abban az órában, amikor elrabolták őt, Szent György megjelent fehér lovon a pasa udvarában, felragadta a fiút, aki éppen kávét/bort vitt a pasának, s visszarepítette őt oda, ahonnét elhozták. A fiú ezért tartja kezében a kávés findzsát vagy a boros poharat.




A többi harcos szent képe is a lándzsás „szent lovas” toposzához idomult, s többnyire Szent György jól bevált pózát öltik magukra. Szent Demeternek például saját lándzsás legendája is kialakul: 1207-ben, Thesszaloniki újabb ostroma idején kilovagol a bolgárok táborába, s annak közepén személyesen döfi le Kalojan bolgár cárt.

Szoluni Szent Demeter. Rosztov, 16. sz.

Szent Demeter, 19. századi orosz réz ikon

Szent Demeter, kétoldalt Szent Györggyel és Szent Mercuriusszal. Görög, 16. sz.

A harcos szentek sok képen egymás hatását erősítve, együtt hajtják végre csodatetteiket, amivel az ókori Dioszkuroszok és egyáltalán az indoeurópai ikerlovasok bevett motívumát ismétlik.

Szent György és Szent Demeter. Bolgár, Perushtitsa, 18. sz. Szófia, Nemzeti Galéria

Szent György és Szent Demeter. Sachkhere, Grúzia, 12. sz.

A Szent György-ábrázolásoknak különösen szép, színes, izgalmas változatai az etióp Szent György-ikonok és freskók, mint alább a Tana-tavi kolostorokból és a gondari székesegyházból. Ezeknek sajátos ikonográfiájáról külön is írok majd.