Császárkorona

Ezeket a fotókat egy azóta megszűnt perzsa blogon találtam. A pompás liliom a Fritillaria imperialis, európai nyelveken császárkorona, perzsául لاله واژگون lâle-ye vazhgun, azaz „fordított liliom/tulipán”, mert a perzsa lâle mindkettőt jelenti. Vadon nő a nyugat-iráni Zagrosz hegységben.










Csodálatos látvány, amikor áprilisban a méteres szár tetején ülő lángvörös harangok szőnyege néhány nap alatt beborítja a kopár hegyoldalakat, egészen új dimenziót adva a bibliai mondásnak: „Nézzétek a mezők liliomait, hogyan nőnek… még Salamon sem volt dicsősége teljében úgy felöltözve, mint egy ezek közül.” Ami egyúttal váratlan módon a virág európai nevét is igazolja.


A virág, nevéhez méltó módon, két császárnak és a reneszánsz botanika két koronázatlan királyának közvetítésével jutott el az európai díszkertekbe. Az egyik császár az 1566-ban Szigetvár ostrománál elhunyt Nagy Szulejmán volt, il Magnifico, ahogy az itáliai, al-Qanuni, a Törvényhozó, ahogy a török és perzsa történetírók nevezték. Ő teljesítette ki és szilárdította meg apja és nagyapja hódításait, s az ő hosszú uralkodása volt az oszmán kultúra aranykora. Nagy szerepet játszott ebben a birodalmat meghódító perzsa irodalom és művészet is, beleértve a kertművészetet. A kenyér táplálja a testet, de a virág táplálja a lelket, tartja a Mohamednek tulajdonított mondás, s ennek szellemében hozta létre Szulejmán az isztambuli Virágpiacot, amely máig eredeti helyén működik a Fűszerbazár közelében, az Eminönü negyedben, nem messze azoktól a csodálatos halsütödéktől. Ezen a piacon első ízben árulták a birodalom valamennyi virágát a koszovói Rigómezőtől az örmény hegyekig és a pontuszi partoktól a szíriai pusztákig. Egy ilyen piac minden botanikus álma.

Szulejmán szultán a mohácsi csata után (Isztambul, Topkapı Sarayı)

És az álomhoz hamarosan megkerült a botanikus is. A flamand Ogier Ghiselin de Busbecq 1554-ben és 1556-ban I. Ferdinánd követeként tárgyalt Isztambulban az erdélyi határkérdésről. A kényes tárgyalások hosszan elhúzódtak, és Busbecqnek az isztambuli életet elsőként leíró Török levelek mellett arra is maradt ideje, hogy Európában ismeretlen növényeket gyűjtsön a virágpiacon. Ő küldött haza először számos olyan növényt, amelyekről ma már azt gondolnánk, mindig is nőttek nálunk, sőt hogy egyik-másik ősi magyar virág: tulipánt, vadgesztenyét, orgonát, jezsáment, hibiszkuszt, jácintot, és persze a császárkoronát, megnyitva ezzel az európai díszkertek 1620-as évekig tartó „orientális korszakát”.

Az isztambuli nagymecset, 1570

Busbecq küldeményeinek címzettje egy másik flamand botanikus volt, a kor legnagyobbika, Carolus Clusius, akit éppen Busbecq javaslatára hívott meg 1573-ban Bécsbe a másik császár, II. Miksa. Ő hozta létre Európa első egzotikus kertjét a császári udvarban, amelyről a császárkorona is kapta a nevét. Clusius maga is nagy növénygyűjtő volt, aki elsőként írta le Ausztria és Nyugat-Magyarország hegyvidéki flóráját. Barátja volt Batthyány Boldizsárnak, a magyar reneszánsz e titokzatos alakjának, aki magasrangú török foglyai révén ugyancsak hozatott egzotikus virágokat, például „harminchat szirmú dupla nárciszt” Konstantinápolyból, s akinek németújvári díszkertjét maga Clusius tervezte, többször hivatkozik is rá írásaiban. Clusius az ő birtokán végzett megfigyeléseiből állította össze Pannónia gombáinak első nagy enciklopédiáját gyönyörű rajzokkal, amely sok évszázad után csak néhány éve jelent meg először nyomtatásban.

Pieter van Kouwernhoorn: Császárkorona, florilegium részlete, 1620 k.

De Clusius specialitása mégis az Isztambulból érkezett egzotikus flóra volt, elsősorban a tulipán, amelyet ő honosított Európában. Leidenbe hazatérve megalapította a Hortus Academicust, Európa első dísznövénykertészetét, ahol horribilis áron árulta gyűjteményének tulipánhagymáit. A helyi kertészek végül kétségbeesésükben összefogtak és betörtek a kertbe, szakértő módon mintavételezve minden egyes fajtát. Ezzel vette kezdetét a németalföldi tulipánok divatja, amelyből a következő generáció hírhedt tulipánőrülete és híres tulipános csendéletei fakadtak. Ezeken a csendéleteken gyakran szerepel – valóban a kompozíció koronájaként – a császárkorona is, amely impozáns méretei miatt a nagy barokk termek kedvelt vágóvirága volt. Barokkos megjelenése miatt később a szecesszió is szívesen alkalmazta.

Id. Jan Brueghel: Nagy csokor, 1603

Van Gogh: Császárkoronák réz vázában, 1886

A virágot perzsául لاله اشک lâle-ye ashk-nak, könnyező liliomnak is nevezik. A hagyomány szerint azért, mert tanúja volt az iszlám előtti iráni hérosz, Siavush meggyilkolásának, s a többi liliommal ellentétben azóta is lehajtott fejjel siratja őt. De a legenda elterjedtebb változata szerint a virág éppen Siavush véréből sarjadt, amelyet a zsarnok parancsára terméketlen sziklákra öntöttek ki. Így mondja el Firdauszí is A királyok könyvében.

Siavush, az ártatlanul meggyilkolt hős – akinek alakja a megölt Tammúz vonásait őrzi és a legfőbb síita mártír, a Kerbalánál lemészárolt Huszein kultuszát készíti elő – az eltiport, de a mártírok véréből újjászülető szabadság egyik legfontosabb jelképe az irániak számára. Az ő véréről énekeltek a sah ellen lázadó mudzsahedek, s az ő nevét viseli a modern Irán egyik kulcsregénye, Simin Daneshvar Savushunja, amelynek cselekménye ugyan az 1941-es angol megszállás idején játszódik, de változatlan aktualitással olvasták később is. A regény főhősét, a fiatal Yusofot, tekintélyes sirázi földbirtokos család fejét az angolok öletik meg, mert a város passzív ellenállásának szervezőjeként megakadályozza az angol hadsereg élelmiszer-felvásárlását, amely éhínséget okozna a parasztok között. A regény utolsó mondata az az üzenet, amelyet az angol hadseregben tolmácsként szolgáló ír költő, Yusof barátja küld Zarinak, Yusof özvegyének:

Ne sírj, nővérem. Otthonodban egy fa nő majd, és más fák is városodban, és még sokkal több az egész országban. És a szél üzeneteket hordoz majd fáról fára, és a fák megkérdezik a szelet: „Találkoztál a hajnallal utadon?”

És erről a liliomról, a mártírok véréből sarjadó szabadság jelképéről szól az egyik legnagyobb iráni énekes, Shahram Nazeri Lâle-ye bahâr, Tavaszi liliom című lemeze is, amely csak néhány hónapja jelent meg Iránban.


Shahram Nazeri: Lâle-ye bahâr (Tavaszi liliom), a Lâle-ye bahâr (2009) lemezről. A verset Malek o-Sho‘arâ Bahâr írta, ugyanaz, aki Shajarian Hajnali madarának szövegét. Zenéjét szerezte és játssza a legnagyobb szantur-játékos, Parviz Meshkatian, aki egy hónapja, szeptember 21-én hunyt el Teheránban.

لاله خونین کفن از خاک سر آورده برون خاک مستوره قلب بشر آورده برون دل ماتم زده مادر زاری است که مرگ از زمین همره داغ پسر آورده برون	.....	lâle khunin kafan az khâk sar âvarde borun khâk masture-ye ghalb-e bashar âvarde borun del-e mâtamzade-ye mâdar-e zâri’st ke merg az zamin hamreh-e dagh-e pesar âvarde borun
آتشین آه فرو مرده مدفون شده است که زمین از دل خود شعله ور آورده برون راست گویی که زبانهای وطن خواهان است که جفای فلک از پشت سر آورده برون		âtashin âh-e foru morde-ye madfun shode ast ke zamin az del-e khod sho‘le var âvarde borun r’ast guyi ke zabânhâ-ye vatan khâhân ast ke jafâ-ye falak az posht-e sar âvarde borun
یا به تقلید شهیدان ره آزادی طوطی سبز قبا سرخ پر آورده برون یا که بر لوح وطن خامه خونبار بهار نقشی از خون دل رنج بر آورده برون		yâ be taghlid-e shahidân-e rah-e âzâdi tuti-ye sabz ghabâ sorgh par âvarde borun yâ ke bar loh-e vatan khâme-ye khunbâr-e bahâr naghshi az khun-e del-e ranj bar âvarde borun

a liliom a föld mélyéből vérszínű leplet hoz elő
a föld az emberiség rejtett lelkét előtárja
a fájdalmas anyai szív siratja a halott
fiút, akinek égő szíve a földből kisarjad

tűzzé vált az eltemetett halott, szívének
vérétől a föld vörös lángba borult:
mintha ezer nyelvvel hirdetné a haza
hogy a sors zsarnokságának vége szakad

mintha a szabadság mártírjaként
zöld köntösén vörös tollat viselne
mintha az égő tavasz a haza sírkövére
a gyötrött szív vérének selymét terítené

Egy Buenos Aires Wang Weinek

Dolgok, amelyeket nem lehet kihagyni az ÉN Buenos Airesemben

(minden rendszer nélküli és teljesen szubjektív felsorolás: másoknak valószínűleg másmilyen Buenos Aireseik vannak)

Enni

• Alfajores csokoládéval és dulce de lechével (az eredeti Havanna márka, illetve most, hogy a a Havanna céget eladták, a Cachafaz, amelyet a régi cég volt cukrászai készítenek).
  
• Bonafide bocaditos (falatkák), vagy Cabsha, azok még kisebbek (lásd lenn a képen).
  
• Revuelto Gramajo (Gramajo rántotta), tipikus porteño egytálétel, koleszterinmentes diétára abszolút nem alkalmas: igen vékonyra vágott sült krumpli, sonka és tojás, esetleg póréhagymával és zöldborsóval.
  
• természetesen az argentín asado: parázson vagy nyílt tűzön sült mindenfajta hús, elsősorban marhából: asado de tira (rövid borda), vacío (rostélyos), colita de cuadril (fartő) , lomo (vesepecsenye), matambre (bélszín), nem feledkezve meg az achurasról, a különféle belsőségekről, amelyek részletes felsorolásától megkímélem az olvasót, csupán a mollejast (borjúmirigyet), riñoncitost (vesét), chinchulines (marha-disznósajtot) említve mint abszolút kihagyhatatlanokat. És akkor ott van még a disznó, csirke és pulyka.
  
• empanadas (különféle töltetű kis félkör alakú sütemények). A leghagyományosabbakat hússal és sajttal töltik, de Buenos Aires a töltetek végtelen sokaságát kínálja, amelyeket azonban a puristák nem hajlandóak empanadasnak nevezni. Azonkívül minden vidéknek – különösen Északnyugat-Argentínában – megvan a maga jellegzetes receptje.
• milanesas! – azaz bécsi szelet, az argentín húsok királya (vagy inkább császára).
• maté (a matéfűből készült tea). Iható a hagyományos módon, lopótökből fémszopókával, vagy mate cocido, főtt maté formájában, úgy készítve, mint bármilyen közönséges teát (még filteres maté is kapható).
• és természetesen argentín bor, bár ez ügyben teljesen tájékozatlan vagyok, sőt méltatlan családomhoz, amely nem tudja megbocsátani nekem ezt a hiányosságot…

Mászkálni

• Avenida del Libertador, a Bosques de Palermo (Palermo-erdő) környékétől egészen a Recoletáig. A Palermo persze inkább egy sor park, semmint tényleges erdő. Itt állt valaha Juan Manuel de Rozas buenos airesi kormányzó és jelentős 18. századi caudillo palotája.
• A Recoleta-temető és a környező elegáns negyed (Avenida Alvear, Avenida Quintana).
  
• A botanikus kert, amelyet jó pár évig elhanyagoltak, de most megint feljövőben van. (Számomra gyerekkoromat jelenti, amely mindig megőrzi varázsát – még ha a tempus fugit mementójaként is –, úgyhogy minél elhanyagoltabb, annál nyilvánvalóbb az üzenete…)
• Az Avenida Callao és az Avenida Santa Fe környéke (föltétlenül be kell térni a „Clásica y Moderna” könyvesbolt-bár-jazzcaféba).
• A teljes háztömb szélességű Avenida 9 de Julio (sok-sok háztömböt kellett lebontani teljes hosszában, hogy megépítsék), az emblematikus „Obeliscó”-val az Avenida Corrientes kereszteződésében.
• Avenida Corrientes a könyvesboltokkal és színházakkal, amely ma kissé lepukkant, de még mindig őrzi személyiségét (pizzát kell enni a „Los Inmortales”-ben).
• Plaza San Martín (megnézni a Plaza Hotelt, Latin-Amerika legkorábbi luxushoteljét).
  
• Palermo negyed, korábban az alvilági malavida, ma a modern dizájnerek székhelye. Borgest teljesen elbűvölte a negyed sajátos világa. Innen nem messze meg kell nézni Geogie barátja, az ezerarcú Xul Solar múzeummá átalakított házát.
  
• San Telmo negyed és Plaza Dorrego a hétvégi régiségpiaccal.
  
• A Barracas negyed és a Lezama Park (ahol Sábato Hősök és sírokjának néhány jelenetét forgatták).
  
• La Boca és Caminito. A jellegzetes tangó-sugárút, ahol föltétlenül meg kell nézni a Fundación Proa épületét.
  
• Az én városnegyedem: Belgrano. De nem a kicsöngetés órájában, mert olyankor megkergül a forgalom. Végigsétálni a 11 de Septiembre vagy 3 de Febrero utcán, a Federico Lacroze és Juramento utcák között. A Plaza General Belgranóra elérve megnézni a „La Redonda” templomot. Sétálni Belgrano R-ben, Buenos Aires egyik legszebb lakónegyedében.
  
• Kirándulás a város határán túl, különösen San Isidróba. (Sajnos nincs rá felhatalmazásom, hogy mindenkit meghívjak ide, de számomra vitorlásklubom, a Náutico San Isidro Buenos Aires kihagyhatatlan része.) Megnézni a Rio de la Plata deltáját, Tigre városát és a Puerto de frutost, a terménykikötőt.
  

1. Obelisco (Av. Corrientes & 9 de Julio) • 2. Plaza San Martín • 3. San Telmo negyed • 4. Lezama park • 5. La Boca • 6. Av. Santa Fe & Av. Callao • 7. Av. del Libertador a Bosques de Palermo tájékán • 8. Botanikus kert • 9. Palermo negyed • 10. Recoleta temető • B. Az én negyedem: Belgrano (már nem fért rá a térképre) • x. Kereszttel jelöltem meg, hol fog megszállni Wang Wei

De mindenkit óvok az idealizmustól. Igazi porteñóként, akinél mindig kéznél van a kritika és a nyelve hegyén a panasz, hadd emlékeztessek rá, hogy egészen biztosan senki nem fogja elkerülni a tömegnyomort az utcákon, amelyekre ráférne a söprés, a dugókat, az ideges és aggresszív embereket – röviden szólva, a buenos airesi mindennapok örömeit.

Maté


Bocaditos csokoládéval és dulce de lechével



Revuelto gramajo


Empanadas


A „La Redonda” templom a Belgranón


Recoleta temető


Avenida Corrientes az Obeliscóval


San Telmo negyed


Belgrano R, Melián utca


Plaza de Mayo


Círculo Militar a Plaza San Martín környékén


Avenida Santa Fe a Plaza San Martín előtt

© 2005 Fotogalería Gobierno de la Ciudad de Buenos Aires

Kaktuszok

Évente két, maximum három centimétert nőnek. A kislány az utolsó képen éppen 1,25 méter magas volt, amikor a fotó készült. Vajon hány évszázada őrzi ez a példány a tilcara indiánok erődjét a Humahuaca-szurdok stratégiai pontján?

Mercedes Sosa

Violeta Parra szövege Gracias a la vida que me ha dado tanto, Me dio dos luceros que cuando los abro, Perfecto distingo lo negro del blanco Y en el alto cielo su fondo estrellado Y en las multitudes el hombre que yo amo. Gracias a la vida que me ha dado tanto, Me ha dado el sonido y el abecedario, Con las palabras que pienso y declaro: Madre, amigo, hermano y luz alumbrando, La ruta del alma del que estoy amando. Gracias a la vida que me ha dado tanto, Me ha dado la marcha de mis pies cansados; Con ellos anduve ciudades y charcos, Playas y desiertos, montañas y llanos Y la casa tuya, tu calle y tu patio. Gracias a la vida que me ha dado tanto, Me dio el corazón que agita su marco, Cuando miro el fruto del cerebro humano; Cuando miro el bueno, tan lejos del malo Cuando miro el fondo de tu ojos claros. Gracias a la vida que me ha dado tanto, Me ha dado la risa y me ha dado el llanto. Así yo distingo dicha de quebranto Los dos materiales que forman el canto Y el canto de todos que es el mismo canto. Gracias a la vida.

Köszönet az életnek, amely annyit adott: két szemet, hogy ha kinyitom őket világosan látom, mi fekete, mi fehér, a magasban az ég csillagos hátterét, és ezer közül azt, akit szeretek. Köszönet az életnek, amely annyit adott: a hangokat, az ábécét, a szavakat, amelyeket gondolok és kimondok: anyát, barátot, testvért, világosságot, a lélek útját, amellyel szeretek. Köszönet az életnek, amely annyit adott: ő adta a járást fáradt lábaimnak hogy bejárhassak várost és vadont partot és pusztát, hegyet és síkságot és a te házadat, utcád és udvarod. Köszönet az életnek, amely annyit adott, ő adta a szívet, amely megdobban ha az emberi elme gyümölcsét látom, ha a jót látom, amely oly távol áll a rossztól, ha tiszta szemeid mélyére nézek. Köszönet az életnek, amely annyit adott, a sírást és nevetést, hogy megkülönböztessem a boldogságot és a szomorúságot: a dal két anyagát, mindenki dalának anyagát, amely egy és ugyanaz a dal. Köszönet az életnek.

Október negyedikén, vasárnap hunyt el itt, Buenos Airesben a nagy argentin énekesnő, Mercedes Sosa, a „cantora”, ahogy magát szerette nevezni, s akinek ragyogó tehetségéből egy korábbi bejegyzésben már ízelítőt adtunk.

Temetése hatalmas visszhangot váltott ki az egész országban. A kormány háromnapos gyászt rendelt el. A parlament dísztermében ravatalozták fel, s honfitársai végeérhetetlen sorokban álltak, hogy utolsó istenhozzádot mondhassanak neki.

Manapság, amikor az argentinokat annyi valódi és képzelt ellentét osztja meg, nagyon vigasztaló felfedeznünk, hogy egy nagy művész szeretete és egy eszményeihez haláláig ragaszkodó személy emléke még mindig képes egyesíteni minket.

Sokat írtak ezekben a napokban Mercedes Sosáról. A sok nyomtatott szó közül különösen megindítónak találom azt a levelet, amelyet Mercedes családja küldött a sajtónak. Olyannak, amely pontosan leírja, hogyan éreztünk iránta mi valamennyien argentínok.

Unokái, testvérei, unokaöccsei, fia vagyunk. Számunkra ő több volt, mint híres és nagy énekes. Osztoztunk életében, személyes örömeiben és fájdalmában, mert ez a nagy művész egyszersmind nagyanyánk, testvérünk, nagynénénk, anyánk is volt. Ebből a bensőséges helyzetből szeretnénk Önökhöz szólni, túllépve a hivatalos nyilatkozatok kimértségén és formalitásán, mert tudjuk, hogy Önök is szerették és mindig is szeretni fogják, nemcsak mint énekest és művészt, akit annyiszor hallottak, hanem mint olyasvalakit, aki minden rokoni szál nélkül is családjuk része lett.

Innen szeretnénk elmondani Önöknek, hogy Mercedes – anyánk, nagynénénk, nagyanyánk, testvérünk – a mai napon eltávozott ebből a világból. De szeretnénk elmondani azt is, hogy mindig, akkor is, amikor már nem tudhatott róla, a barátok és kiváló művészek, s mindegyikükön keresztül az Önök odaadó figyelme kísérte őt. S hogy utolsó percei a haldoklást mindig kísérő szomorúság és a halál ellen korábban folytatott hosszú küzdelme ellenére békében teltek.

Megrendültségünket és fájdalmunkat szeretnénk Önökkel is megosztani. Még akkor is, ha nyugodtak és biztosak vagyunk benne, hogy mindenki – beleértve a mi „Feketénket” is – megtett mindent érte, hogy egy kicsit tovább maradhasson még közöttünk.

Mercedes akkor volt a legboldogabb, ha énekelhetett. Biztos, hogy ebben a fináléban is jólesett volna neki, ha énekelhet Önöknek. Szeretnénk így megemlékezni róla, és Önöket is meghívjuk, hogy tegyék ezt közösen velünk.

Kimondhatatlan köszönet együttérzésükért, amelyet minden pillanatban éreztünk.

Mercedes családja.

A kérés meghallgatásra talált. A ravatalnál a látogatók szünet nélkül az ő dalait énekelték.

Epicentrum

Négy napja Európa országaira is kiterjed a Google Flu Trends szolgáltatása, amely azt vetíti térképre és grafikonra, hogy az egyes országokból hányan keresnek az influenzával kapcsolatos kifejezésekre.

„Ahogy feltételezhető, influenza idején több az influenzával, allergia-időszakban az allergiával, nyáron pedig a napszúrással kapcsolatos keresés. Szoros összefüggést tapasztaltunk aközött, hány ember keres influenzával kapcsolatos kifejezésekre, s ténylegesen hány embernek vannak influenza-tünetei.” – hangoztatja a szolgáltatás leírása. Az állítást grafikonnal is igazolják, amelyen az elmúlt öt év regisztrált amerikai influenzás megbetegedéseinek és az influenzával kapcsolatos kereséseknek a görbéi valóban szépen simulnak egymásra.


Ha azonban szemügyre vesszük a keresések térképét, különös dolgot látunk.


A térkép ugyanis egyértelműen Magyarországot tünteti fel az influenza európai epicentrumának. Míg Nyugat-Európa országaiban a „flu activity” mindenütt „low”, s még tőlünk keletre és a skandináv országokban is legföljebb „moderate”, egyedül Magyarországon „high”, annyira, hogy annál már csak az Egyesült Államokban nagyobb.


Az ember komolyan megretten. Dühöngő járvány kellős közepén élek, csak nem figyeltem fel még rá? Próbálok konkrét adatok után nézni, ami a magyar weben egyáltalán nem könnyű. Végül az angol Wikipediának a 2009-es influenzajárványról szóló részletes cikkében találom meg a világ országaira lebontott szeptember végi adatokat. Eszerint Magyarországon 206 megbetegedés volt, 3 halálos áldozattal – miközben például Hollandiában hétszer ennyi, ebből 4 halálos, Belgiumban negyvenszer ennyi, 2 halálos, Németországban száztízszer ennyi, ugyancsak 2 halálos. De Hollandia, Belgium és Németország „low”, akárcsak egész Nyugat-Európa, miközben a regisztrált megbetegedések térképe szerint mindannyian jóval előttünk járnak a járvány elterjedésében:


A két térkép között a különbség ég és föld.

De hát akkor mit mér a Google Flu Trends térképe?

Közvetlen környezetemben az influenzajárvány elsősorban a levelezőrendszer spamfiókját támadta meg. Hetek óta jönnek a különféle összeesküvéseket leleplező körlevelek, amelyek szerint a járvány jelentőségét a gyógyszergyártó cégek nagyítják fel a kormány asszisztálásával, hogy hatalmasat szakítsanak az államilag megrendelt tömeges védőoltáson. Hogy a vakcinát nem tesztelték le, hogy komoly és visszafordíthatatlan mellékhatásai vannak, hogy több a halálos áldozata, mint magának az influenzának. Ellen-körlevelek azzal fenyegetnek, hogy az egészségügyi miniszter feljelenti az ilyen rémhírterjesztőket. Más levelek szerint az illetékesek kiállnak a védőoltás mellett. Csak éppen konkrét adatokat, laikus számára is meggyőző, alapos, minden szempontot figyelembe vevő áttekintést nem nagyon találni az egész járványról. Nem csoda, hogy négy orvosból négy egész másként ítéli meg a védőoltás szükségességét.

A járvány a spanyol nyelvű levelezésem spamfiókjára is átterjedt. Ott azonban sokkal enyhébbnek tűnik a lefolyása. Hisztérikus körlevelek helyett alapvetően információs brosúrák, a nagy folyóiratok részletes járvány-dossziéi, szakértők higgadt nyilatkozatai érkeznek. A spanyol olvasó bőségesen el van látva világos és kiegyensúlyozott információval a járványról. Csak az El País napilapban ötezer (!) körüli kisebb-nagyobb cikk említette a vírust az elmúlt hónapokban, olyan címekkel, mint „Az egészségügyi miniszter és az orvosok: »Talán egy kicsit eltúlozzuk a dolgot«”, „Dosszié: A madárinfluenza tanulságai”, „Az orvosok bírálják a járvány körüli túlzott felhajtást”, „Elemzés: Nyugalom és józan ész”, „Hogyan éljük túl a H1N1-t ezen a télen?”, „A H1N1 a jövő közönséges vírusa”, és így tovább. Ezekben a cikkekben nyíltan beszélnek a gyógyszergyártók érdekeltségéről éppúgy, mint a vakcina szükségességének eseteiről, arról, hogy a mostani járvány enyhébb a szokásos influenzánál, viszont jövőbeli mutációi még beláthatatlanok, hogy a kormány és az egészségügy felkészül a tömeges védőoltásra, de óv a pániktól. Még az olyan pamfletek, mint Julián Alterininek az amerikai vakcina-gyártók és az amerikai kormányzat összefonódását nyíltan firtató szellemes videója, vagy a Montserrat kolostor – a spanyol Pannonhalma – orvosnője, a New Yorkban végzett Teresa Forcades hasonló kicsengésű elemzése is alapvetően nyugalomra és józanságra intenek, miközben részletes információkkal támasztják alá érvelésüket.

A Google Flu Trends térképe nem azt méri, hányan influenzásak. Hanem hogy hányan keresnek az influenzára.

A Google Flu Trends térképe azt mutatja ki, hogy egy olyan országban, ahol az embereket helyből ellátják a megfelelő mennyiségű információval, s ahol meggyőző módon intik őket nyugalomra, ott négy és félszeres lélekszám mellett hetvenötszörös (!) betegszám ellenére is kevesebben kutatnak információk után a neten, mint ott, ahol információk helyett csupán körlevélben terjedő összeesküvés-elméletekkel és ezek puszta bizonygatáson vagy fenyegetésen alapuló elutasításával traktálják őket.

A Google Flu Trends térképe, amikor a betegség tényleges arányát jóval meghaladó keresési arányt mér, az alulinformáltságot, gyanakvást és hisztériát méri. A térkép szerint ennek az epicentruma Magyarország Európában.

Wang Wei kitekint a könyvtárszobából

Iglesia de San Francisco

Tetők

A városháza harangjai

Wang Wei (699-761): 書事 輕陰閣小雨 深院晝庸開 坐看蒼苔色 欲上人衣來 shū shì qīng yīn gé xiăo yŭ shēn yuàn zhòu yōng kāi zuò kàn cāng tái sè yù shàng rén yī lái

Studiolum Könnyű felhő. Eső szitál szobám körül. Elfáradtam. A mély udvarra ablakot nyitok. Ülök. Nézem a sötétzöld mohát. Hűvös van. Fel kéne öltözni már.

Napkelte

Kinek a dala?

Írtunk már néhányszor vándordallamokról, az isztambuli Csecsen lányról, a magyar-hászid Szól a kakasról, az internacionalista Lenin-dalról, a Pótól a Fekete-tengerig ívelő Bella ciaóról, a balkáni hősénekekről, Leonard Cohen Spanyolországot Magyarországgal összekötő keringőjéről. De a legvándorabb dallamról, a vándordallamok királyáról még sosem. Ezt a dalt gitáron vagy udon játszani a legjobb útlevél Szarajevótól Dél-Indiáig: a szemek felcsillannak, az embert kávéval kínálják, hazaért. Ez a dal az egész oszmán birodalomban elterjedt, minden nép a maga nevére vette, s hosszú vándorlásának és átváltozásainak története összefonódik azzal az egykori gazdag, bonyolult és erőteljes zenei és kulturális világgal, ami a késő-oszmán birodalom volt, s amelyről már korábban is írtunk. Ebben a hiánypótló bejegyzésben most nem is vállalkozhatunk többre, mint hogy felvillantsuk a dallamnak ezt a gazdagságát, azt remélve, hogy később még visszatérhetünk rá.


A dal talán legismertebb változata a török Üsküdar'a gider iken – Üszküdárba menet, vagy másnéven Katibim – Írnokom. A szép írnok, akire a szerelmes dal inkább csak sejtelmesen utal, a hagyomány szerint valóban élt, s bolondultak utána a nők. Róla szól a török mozi nagy klasszikusa, a híres énekes és színész Zeki Müren főszereplésével készült Katip (Az írnok, 1968) – filmzenéje természetesen a dal feldolgozása. A 19. századi Isztambulban játszódó film itt látható több részletben, persze csak törökül, de ebben a török filmekre annyira jellemző bájos népszínház-stílusban anélkül is minden érthető. Érdemes belenézni legalább az elejébe. A dal alábbi két változata közül a másodikat ugyancsak Zeki Müren énekli, az elsőt pedig a régi török városi zene egyik legnagyobb csillaga, Safiye Ayla.

Üsküdar'a gider iken aldı da bir yağmur Kâtibimin setresi uzun, eteği çamur Kâtip uykudan uyanmış, gözleri mahmur Kâtip benim, ben kâtibin, el ne karışır? Kâtibime kolalı da gömlek ne güzel yaraşır Üsküdar'a gider iken bir mendil buldum Mendilimin içine lokum doldurdum Ben yarimi arar iken yanımda buldum Kâtip benim, ben kâtibin, el ne karışır? Kâtibime kolalı da gömlek ne güzel yaraşır

Üszküdárba menet eleredt az eső az írnokom kaftánja hosszú, sáros az ingujja. Felébredt álmából az írnok, álmos még a szeme, Én az írnoké vagyok, az írnok az enyém, kinek mi köze hozzá? Milyen jól áll az írnokomnak a keményített gallér! Üszküdárba menet egy kendőt találtam Megtöltöttem lokummal (török csemegével) Amikor barátomat kerestem, ott találtam magam mellett Én az írnoké vagyok, az írnok az enyém, kinek mi köze hozzá? Milyen jól áll az írnokomnak a keményített gallér!

Görögül a dalnak több szövegváltozata is van. Manapság az Apo xeno topo – „Idegen helyről” változat az ismertebb, ahogy Efstathia Grendjelou énekli az alábbi felvételen.

Aπό ξένο τόπο κι απ' αλαργινό ήρθ' ένα κορίτσι, φως μου, δώδεκα χρονώ Ούτε στην πόρτα βγαίνει ούτε στο στενό ούτε στο παραθύρι φως μου, δυο λόγια να της πω Έχει μαύρα μάτια και σγουρά μαλλιά και στο μάγουλό του, φως μου, έχει μιαν ελιά Δε μου τη δανείζεις δεν μου την πουλάς την ελίτσα που 'χεις, φως μου, και με τυραννάς Δε σου τη δανείζω, δεν σου την πουλώ μόν' να τη χαρίσω θέλω σε κείνον π' αγαπώ

Idegen helyről, messzi földről jött egy leány, szemem fénye, tizenkét éves. Nem áll ki az ajtóba, nem jön a közelembe, nem néz ki az ablakon, hogy egy szót szóljon. Fekete a szeme, göndör a haja, s arcán, szemem fénye, egy anyajegy van. Nem adod nekem azt, nem adod el nekem azt az anyajegyet, csak kínzol engem? Se oda nem adom, sem el nem adom hanem csak annak adom, akit én szeretek.

De a korábbi szöveg az Ehasa mantili – Elhagytam a zsebkendőmet. Így énekelte az isztambuli Roza Eskenazi is, a rebetiko királynője, akitől sajnos nincs felvételem. Helyette itt van Anastasia Eden egy szép tavernabeli előadása. Azt gondolom, ez lehetett a dal kisázsiai görög változata, amelyet a legtöbb felvételen recitativo szólók gazdagítanak.

Έχασα μαντήλι μ' εκατό φλουριά; κι έμαθα πως το 'χει η κόρη του παπά. Δωσ' μου το μαντήλι, κράτα τα φλουριά μην το μάθει η αγάπη μου και δεν με θέλει πια....

Elhagytam a zsebkendőmet benne száz forinttal azt mondták, a pap lányánál van Add vissza a zsebkendőt, tartsd meg a forintokat, meg ne lássa a szeretőm, el ne hagyjon engem.

Még egy tisztán hangszeres görög cigány felvétele is található a Giorgos Koros együttestől, amelynek címe azonban az Apo xeno topo szefárd megfelelője: En un lugar extrangero – Idegen helyen. Ugyanakkor a ma ismert szefárd változat egész más szöveggel a legnagyobb szefárd városba, Szalonikibe teszi át a történetet: Selanik entero yo lo caminí – Egész Szalonikit bejártam érted.


De ismerik a dallamot az egész Balkánon is, Szerbiában Dva goluba (Két galamb) vagy Ruse kose (Fekete haj) szöveggel. Az alábbi a Dva goluba legkorábbi felvétele, 1910-ből.

Poletela dva bijela, aman goluba pa su pali na turbeta cara Murata. Jedan nosi britku sablju cara Murata, drugi nosi amajliju cara Hamida. Pitala ga (ih) vjerna ljuba cara Murata: Oj, Boga vi, dva bijela, aman goluba, otkud vama britka sablja cara Murata, I zlacena amajlija cara Hamida? Sablju dade mila majka cara Murata. seja dade (...) naseg cara Hamida mila seja, amajliju cara Hamida.

Elrepült két kedves fehér galamb, Murat turbánjára szálltak. Egyik éles szablyát hoz Muratnak, a másik amulettet hoz Hamidnak. Megkérdezte Murat igaz szeretője: Ó, az Istenért, két kedves fehér galamb, honnét ez az éles szablya Muratnak és az arany amulett Hamidnak? A szablyát kedves anyja adta Muratnak s az ő (???) adta a mi Hamidunknak, kedvese adta az amulettet Hamidnak.

Boszniában a Ruse kose változatnak még az Oj devojko Anadolko budi moja ti (Ó anatóliai leány, légy az enyém) versszakot is eléteszik, vagy Zašto suza u mom oku (Miért sír az én szemem) kezdettel iszlám vallásos dalként éneklik. Noha ez utóbbi szövege voltaképpen imádság, a jugoszláv polgárháborúban a bosnyákok harci indulója is volt. Bulgáriában is kétféle szövege van: Cserni ocsi imas libe (Fekete a szemed, kedvesem) kezdettel szerelmes dal, míg Jaszen meszec vecs izgrjava nad zelenata gora (Fényes hold kél a zöld hegyek fölött) címmel éppen a törökellenes függetlenségi harc himnusza. De albánul éneklik Albániában, makedónul (ha ugyan van ilyen nyelv) Oj gyevojcse (Ó kislány) címmel Makedóniában, arabul Irakban és Libanonban, sőt az olasz KlezRoym arab-szefárd-héber-francia-angol-olasz keverék nyelven dolgozta fel modern klezmerré.

Fel shara canet betet masha la signorina aux beaux yeux noirs come la luna etait la sua facia qui eclairait le boulevard Volevo parlar shata metni because her father was a la gare y con su umbrella darabetni en reponse a mon bonsoir Perchè my dear tedrabini kuando yo te amo kitir and if you want tehebini il n’y a pas lieu de nous conquerir Totta la notte alambiki et meme jusqu’au lever du jour and every morning ashtanaki pour le voue de notre amour...

A utcán sétált a gyönyörű fekete szemű lány arca, akár a hold ragyogta be az utcát. Beszélni akartam vele, mert az apja az állomáson volt de az esernyőjével ütött meg a jóestétre válaszul. Miért ütsz meg, drágám mikor ennyire szeretlek? Hiába akarsz szerelmet vallani, nem lehet engem meghódítani. Egész éjjel várni foglak, egészen a napfelkeltéig, s minden reggel ott leszek mert fogadalmat tettem szerelmünkre.

A dal mai balkáni panorámáját tekinti át a bolgár Adela Peeva zseniális dokumentumfilmje, a Чия е тази песен? – Kié ez a dal? A film 2003-ban jelent meg, és legalább öt igen rangos díjat nyert, még „az év legjobb európai dokumentumfilmje” címre is jelölték – de ennek ellenére szinte hozzáférhetetlen, se megrendelni, se lehozni nem lehet sehonnan. Csupán egy bolgár szájton van fenn több részletben, s az alábbi Google-videón egyben. Noha egy óra hosszú, föltétlenül érdemes megnézni.



A forgatókönyv egy isztambuli étteremben indul, ahol bájos török énekesnő adja elő a dalt, s a többféle balkáni népből álló asztaltársaság vitatkozni kezd, valójában melyiküké az. Ott van Peeva is, aki nem hagyja annyiban a dolgot, s a Balkán minden országát bejárja, hogy meglássa, hol hogyan éneklik. Sok szép előadást hallunk sokféle szöveggel, és persze minden országban megtudjuk, hogy a dal onnan ered. Talán csak a muzulmán bosnyák karvezető a kivétel, aki elismeri a dal török eredetét, s a makedón zeneszerző, aki egyértelműen kimutatja, hogy ilyen ritmus a makedón népzenében nincs.

A film a változatok ürügyén bevezetést nyújt a Balkán országainak mai állapotába és feszültségeibe is. Megmutatja, hogy a dalon keresztül melyik közösség hogyan éli meg a saját identitását, melyik számára jelent a többiekkel összekötő kapcsot a dallam, s melyik számára elválasztó falat az eltérő szöveg és kontextus. Peeva maga is veszélybe kerül: a vranjei szerbek meg akarják verni, amikor lejátssza nekik a bosnyák változatot, s a bulgáriai hegyvidéki ünnepségen akasztással fenyegetik meg, ha azt meri állítani, hogy a dal török eredetű.

A film országról országra haladó jelenetekből áll össze. Peeva mindenütt csak egy-egy részletre, egy-egy közösségre vagy zenészre koncentrál, de azzal a figyelemmel, amely a sémákon túllépve képes megragadni a helyzet bonyolultságát, jó és rossz egyidejű jelenlétét.

Különösen szép az, ahogy Peeva minden jelenetben a szereplők egyéniségét, emberségét és tartását hangsúlyozza. A film nem etnozenei körút, hanem érzékeny és figyelmes találkozások sora. A Katip isztambuli rendezőjével, aki nagy átéléssel emlékszik vissza ifjúkora énekeseire. A mütilénei munkás-zenészekkel, akiket a közös kocsmai zenélés önmaguk fölé emel. Az amatőr tamburaegyüttessel próbáló egykori tiranai operaénekesnővel, aki minden gesztusával a kultúrát és eszményeket képviseli egy kétségbeejtően lepusztult világban. A cigányokat pasztoráló fiatal szerb pappal, aki együtt zenél híveivel, és elítéli Bregović és Kušturica hamis cigány-mítoszát. A Balkánt belülről, szeretettel és egyenrangúként szemlélő, s az egyaránt távolságteremtő komikum vagy tragikum helyett a tragikus világon felülemelkedő tartást és erőt bemutató film messze kimagaslik a Balkán-filmek jelenlegi dömpingjéből.


A film és a dal még egy kulturális EU-projektet is inspirált. Az „Everybody’s Song – Music as a tool for the promotion of diversity and intercultural understanding” projekt 2007-2008-ban két éven át támogatta kurzusokkal, rendezvényekkel, koncertekkel fiatal balkáni zenészek együttműködését és közös kulturális gyökereik felfedezését. Lapjukon a dallam változatait is illusztrálják sok példával, még olyan valószínűtlen helyekről és együttesektől is, mint Üzbegisztán, Malájföld és a Boney M.

De hogy a dallam tényleg honnan ered, arra sem a film, sem a projekt nem válaszol. Egyelőre talán még nem is lehet. Sokféle elmélettel találkozunk. Arab források a 19. századi iraki Mulla Osman Al-Musellinek tulajdonítják, akinek változatát Yousef Omar adja elő a fent bekötött iraki videón. Mások szerint az 1853–56-os krími háborúban Isztambulban állomásozó skót zenészek terjesztették el a városban. Megint mások szerint örmény, s Dihran Tsohatziannak az egész oszmán birodalomban népszerű Leblemitzi Horboraga népszínművében hangzott el először 1883-ban. Ezt támasztja alá, hogy a dal első felvételét német zenekutatók épp egy örmény fiúval készítették 1900-ban a kelet-anatóliai Gaziantepben. De egyik feltevés sem igazolható. Annyi valószínű csak, hogy viszonylag késői, 19. századi városi dal. Erre utal az is, hogy különféle változatai a birodalom egyes tartományaiban még meglepően egyformák, s mindenütt inkább városi dalként, mint paraszti népdalként maradt fenn.

Az Everybody’s Song projekt egyetlen rövid szakirodalmat idéz róla, érdekes címmel egy érdekes könyvből: Dorit Klebe: „Das Überleben eines osmanisch-türkischen städtischen Liebesliedes seit einer frühen Dokumentation von 1902. Metamorphosen eines makam.” In: Marianne Bröcker (szerk.): Das 20. Jahrhundert im Spiegel seiner Lieder. Schriften der Universitätsbibliothek Bamberg. Band 12 (2004), pp. 85-116. Ezt még nem sikerült megszereznem, de amint hozzáférek, tudósítok róla. Aki többet tud, föltétlenül írjon.

Üszküdár 1900 körül. Sébah és Jouillier fotója