Mézeskalácsházak a suttogó fenyvesben

Zehlendorf, Waldsiedlung an der Krummen Lanke. Teljes képernyőn

Az U-Bahn krumme lankei végállomásánál, még mielőtt a várost magunk mögött hagyva a fenyvesek között leereszkednénk a hatalmas Grunewald-tólánchoz tartozó Krumme Lanke tóhoz, alig néhány perc sétára kedélyes kis erdei lakóparkot találunk, kicsi ablakos, magas tetős hagyományos német falusi házacskákkal. A kényelmes közlekedés nem véletlen. A vonalat éppen e telep miatt húzták ki idáig. A festői környezetben, fenyőerdőben megbújó exkluzív kis házcsoportot ugyanis eredetileg az SS tisztjei és családtagjai otthonául építették.

SS-Reichsführer Himmler 1937-ben levélben fordult a Birodalmi Munkaügyi Minisztériumhoz. Mint írja, régi vágya, hogy a három berlini SS-központban dolgozók számára egy zárt, elkülönülő telepen biztosítsanak egészséges és kellően tágas lakásokat. A „munkanélküliség felszámolását” célzó 1937-es törvény segítségével a Birodalmi Munkaügyi Minisztérium olcsó munkaerőt biztosított az ingatlanfejlesztéshez. A létrejött telep jól példázza a nemzetiszocialista időszak építészetének a speeri monumentalizmus melletti másik jellemző vonulatát. A nemzetiszocialista rendszerpropaganda által támogatott hazafias stílus a historizmust elutasító, de konzervatív szemléletű Stuttgarti Iskolán alapult, és világos ellenpontját képezte a weimari köztársaság nemzetközi jellegű Új Építészetének.

A rezsim által favorizált népi építészeti elemekből bőven merítő falunyi házcsoport 1937 és 39 között, Hans Gerlach tervei alapján épült a GAGFAH tervezőirodáiban, alkalmazva a korábbi lakóépülettípusok tanulságait, amelyeket a húszas-harmincas években a kivitelező szövetkezet fejlesztett ki. A GAGFAH korábbi rendezési tervével szemben, amely külön kertekkel körülvett családi házakat tartalmazott, Gerlach a hivatali hierarchiát követve differenciálta az épületeket, parkszerű egységben kezelte a területet, és a domborzati viszonyokhoz illeszkedő, azt követő utcavonalakat tervezett.

A telep mai helyszínrajza (itt nagyobban). Egérrel az utcanevek fölé menve olvashatóak az egykori és mai elnevezések

A politikai ideológia nemcsak a homlokzatképzést és az egyes épületek megformálását határozta meg, hanem megjelenik az idealizált falu-jellegben, és a tágas, többnyire öt-hatszobásra tervezett otthonokban is, amelyeknek az ideális nemzetiszocialista családmodellt, a háztartásbeli háziasszonyt és anyát, és a minél több, értékes és ellenőrzött génállománnyal rendelkező árja gyermek vállalását kellett támogatnia.

Ez az idilli családközpontúság pozitív fogadtatásra talált az állampolgárok széles körében. A közvélemény-kutatások szerint amikor a jelenlegi német lakosság nagy része úgy véli, hogy a nemzetiszocialista korszaknak pozitív vonásai is voltak, többnyire éppen a családtámogatási rendszerre gondolnak. Arra már kevésbé, hogy a háborús célú és rasszista alapú népesedés- és családpolitika egységcsomagként jelent meg, amelynek elsődleges célja a mielőbbi számszerű fölény megteremtése volt. Az árja nagycsaládok támogatása mellett tartalmazta az árja lányanyák számára létesített tenyészotthonokat, a nőket érintő numerus clausust, az örökletesnek gondolt betegségeket hordozó nők kényszersterilizációját, az ilyen betegséggel született gyerekek megölését, az abortusz halállal való büntetését, és még számos más hasonló intézkedést. Végül pedig egyenes úton vezetett oda, hogy míg kiemelten kedvező helyzetbe juttatott bizonyos csoportokat, mások a puszta életüket sem tarthatták meg.

Emellett a GAGFAH történetének is megvannak a maga sötét foltjai. A cég felhasználta a buchenwaldi rabok kényszermunkáját, ezt a Birodalmi Munkaügyi Minisztérium biztosította a számára. Az elnöki testület tagjai közül legalább tizenöten egyben közép- és felsővezetői voltak a nemzetiszocialista pártnak. Az összefonódások rendszere részben máig tisztázatlan, mivel a GAGFAH máig sem tette átláthatóvá a korszakra vonatkozó pénzügyeit.

A telep tizenöt utcájának eredeti neve jól átgondolt foglalatát adja a létrehozó ideológiának. A neveket az SS lapja, a Das Schwarze Korps által 1938 augusztusában hirdetett pályázatra beérkezett több ezer javaslat közül választották ki. Egy részük a tiszta faj fenntartását és gyarapítását hangsúlyozza, egyszersmind kijelölve a nő szerepét a családban: Ősök fasora, Menyasszony, Anyák útja, Bőséges Gyermekáldás. Másik csoportjuk a legfőbb náci erényeket állítja szem elé: Hűség, Szolgálat, Győzelem, Egek útja, s a férfiaknak is ad egy szerepmodellt: Légiraj útja. Végül a telep négy fő hosszanti utcája négy NSDAP- ill. SS-alapító nevét viseli, s ezek a telep elején álló Führerplatzban futnak össze.

A telep megvalósult rendezési terve tehát a messzemenőkig figyelembe vette a természeti környezetet, a meglévő erdő jelleget megőrizték. A lehetőségig meghagyott sok fenyőfa, amely a levegőből nézve is minél inkább rejtette a házakat, a régi fotókon is látszik, az eltelt évtizedek során pedig még inkább átvette a szerepet a növényzet a házak között. A több mint háromszáz lakást tartalmazó együttes négy, jól elkülönülő kategóriából áll, a kategóriákon belül egyenértékű lakásokkal, amelyeket a rendfokozat figyelembevételével osztottak ki. A legfelsőbb szinteken dolgozók laktak a telep belsejében lévő különálló családi házakban, a középvezetők az iker- és sorházakban, a telep szélén, a terület határát képező Argentinische Allee emeletes társasházaiban pedig az alacsonyabb beosztású, még gyermektelen házaspárok.

A családi házak négyszobásak (két fölszinti és két emeleti szobával), kamra, konyha, fürdő, veranda, ruhatároló helyiség, és padlás kapott helyet bennük. Valamennyi épületet alápincézték, a pince egy része természetesen megerősített, óvóhelyül szolgált. A konyha és a fürdőszoba szaniterekkel és egyéb eszközökkel a kor színvonalán jól felszereltek. A házakhoz emellett saját kert tartozik.

Az önálló családi ház utcai (balra) és a kert felé néző homlokzata (jobbra).
Földszinti és emeleti alaprajz

Az ikerházak és a sorházak takarékosabb formában, de ugyanezen elvek alapján készültek.

Ikerház utcai (balra) és a kert felé néző homlokzata (jobbra).
Földszinti és emeleti alaprajz

Sorház utcai (balra) és a kert felé néző homlokzata (jobbra).
Földszinti és emeleti alaprajz

A nagy dőlésszögű, hódfarkú cseréppel fedett nyeregtetők, amelyek lehetővé tették a tetőtér jó kihasználását, a spalettával kiegészített osztott ablakok és ajtók, a faborítású, kiugratott tetőtéri ablakok, a virágládák szintén a német népi építészethez nyúlnak vissza. A következetesen alkalmazott színek is ezt hangsúlyozzák: épületenként váltakozó vörösesbarna, sötétzöld, sötétkék elemek tagolják az egységesen világos vakolatot.

A homlokzatokon semmi hivalkodás, az egyszerű épületek kényelmet és szolid jólétet sugároznak, a valódi luxust a tágas lakások és a természeti környezet, a közeli tó és a fenyves biztosította klíma jelenti. Az egyszerű homlokzatkialakításokban az is szerepet játszott, hogy az építkezést az alacsonyra tervezett bérleti díjak miatt takarékosan kellett kivitelezni.

A tervek szerint a lakóépületeket középületekkel egészítették volna ki egy önállóbb urbanisztikai egységgé. Noha néhány üzlet és kiszolgálóegység megvalósult, a telep északi oldalára, a mai Zwingerberger Wegtől északra tervezett közösségi épületek, a kétszáz férőhelyes óvoda, SS közösségi ház, oktató- kulturális és sportközpont már nem épültek meg. Ezen átmenetinek gondolt hiányosságok ellenére a telepnek elkészültekor nagy sikere volt. A tervezett példaszerű közösségi élet azonban azért sem tudott megvalósulni, mert a háború előrehaladtával a tulajdonosok közül sokan meghaltak vagy eltűntek, a telepen nagyobb részt nők és gyerekek laktak. 1945-re a megmaradt lakók menekülése miatt a házak jó része üresen állt, az elhagyott épületeket menekültek foglalták el.

A szövetséges erők rendelkezése értelmében 1945 után a lakásokat a nemzetiszocialisták egykori áldozatai kapták meg kárpótlás keretében. Ez a döntés első pillanatra elég ambivalensnek tűnik, lágerből vagy a Gestapo pincéjéből a rezsim kedvezményezettjeinek mintatelepére, azonban második nekifutásra végiggondolva elég logikus döntésnek látszik. Az alig néhány éves épületek kiemelkedő építészeti minőséget képviseltek, és jó állapotban voltak. A romos városban kialakult lakásínségben adta magát a továbbhasznosításuk. Ekkor kapta a telep a közeli tóról a Krumme Lanke-i erdei telep elnevezést. A nemzetiszocialista múltra utaló utcaneveket is lecserélték, az eredeti nevek közül csak a Himmelsteig és az Im Kinderland utca maradt meg.

Noha története miatt máig ellentmondásos érzéseket vált ki, építészeti minősége és történeti jelentősége nem vitatható, így az egykori SS-Kameradschaftssiedlung 1992 óta műemléki védettség alatt áll. Ma a házak mindegyike magántulajdonban van, a tulajdonosokat pedig a GAGFAH tájékoztató kiadványa is segíti az építészeti érték tudatos megőrzésében. Az épületek egyenletesen jó állapotban vannak, a közöttük lévő terek nagyon gondozottak, karbantartottak, minden mozzanatukban kidolgozottnak látszanak, minden tekintetben az épített környezet iránti megbecsülés érződik. Az építészeti védettség létrejötte után felmerült, hogy valamilyen köztéri emlékjel hívja fel a figyelmet a telep történetére, de ennek fogadtatása ellentmondásos, mivel sokan tartanak attól, hogy ezáltal náci zarándokhellyé válhat. Így azonban az alapító történetre emlékeztető egyetlen feliratot sem találunk.

Érdekes összevetést kínál az egy megállóval odébb, alig néhány évvel korábban épült, de formanyelvében és szemléletében egészen másfajta modernista lakótelep, amelyet Bruno Taut jegyez. De ez már egy következő bejegyzés tárgya lesz.

A Krumme Lanke

Vasfüggöny

Míg mi Máramarost és Bukovinát jártuk, ahonnét géphiba folytán szünetelt a tudósítás – de ezt hamarosan bőven pótoljuk –, Arkadiusz Bernaś, a budapesti Lengyel Intézet volt és a svédországi Lengyel Intézet jelenlegi igazgatója, akinek drohobyczi utunkat is köszönhetjük, pompás anyaggal sietett a Wang folyó segítségére:

„Egy Imogen Cunningham fotókiállításon jártam itt Stockholmban:

http://www.photoliaison.com/imogen_cunningham/Imogen_Cunningham.htm

A fotóművész útlevele is ki volt állítva, gyorsan lefotóztam. Vajon meddig pecsételték ezt az amerikai útlevelekbe?”






Az internet mindössze három olyan útlevélről tud, amelybe ilyen szövegű pecsétet ütöttek.

Az egyikről Gail Ingram tudósít az Equator utazóblogban. A kép őt magát és ikertestvérét ábrázolja 1958-ban, s ő az 1956-os magyarországi felkelés elnyomására vezeti vissza a pecsét okát.


A másik, amelyet 1959. május 18-án adtak ki, Ella Fitzgeraldé.


A harmadik pedig nem másé volt, mint Kennedy elnök gyilkosáé, Lee Harvey Oswaldé. Ezt 1959. szeptember 10-én adták ki.


A Kennedy-gyilkosság egy amatőr kutatójának cikke szerint azonban az efféle bélyegző egyáltalán nem volt gyakori a korban, annak ellenére, hogy az amerikai-magyar kapcsolatok 1956 után valóban mélypontra süllyedtek. A szerző 1998-ban hivatalosan is rákérdezett a bélyegző okára az amerikai külügyminisztériumnál, akik azonban ekkor már nem tudtak magyarázattal szolgálni.

Vajon olvasóink tudnak?

Olvasni az úton

Odessza felé

Mindig szerettem a kutyákat.
És persze a macskákat is.
De talán inkább a kutyákat, főleg az ismeretlen kutyákat. Emlékszem rá, ahogy egészen kicsi lányként szemtől szemben állok egy kutyával (szó szerint szemtől szemben, hát egészen kicsi voltam), és azt gondolom, „nem félek ettől a kutyától, nem félek”. Szükségem volt jó pár évtizedre, egy kóbor kutyára a moszkvai Leningrádi sugárúton, azok közül, amelyek kiéhezetten és megvetetten csapatostul járják a várost, s a fogára, amely a bokámon csattant, hogy megtanuljak félni a kutyáktól – legalábbis bizonyos kutyáktól, bizonyos helyeken.
Csak az utazás tanít meg felmérni a valóságot, az elevent, azt, ami alszik, ami virraszt, ami várakozik, ami kísért. Azt, hogy a valóság is harap, és hogy mekkorát és hogy mibe is.
Dehát az önmagában vett valóság olyan ritka dolog idelent.


Úgyhogy mielőtt szembenéznénk a valósággal, olvasunk.
Az olvasás egy másfajta, barátságos és ismerős valóság. Egy olyan valóság, ahol a macska az ágy teljes hosszában elnyújtózik melletted.
Olvasni éjszaka.
Olvasni a metrón.
Olvasni a parkban.
Olvasni a kávézókban, körülötted Párizs zajával, az ismerős hangokkal, a párral a szomszéd asztalnál, fél füllel hallgatva beszélgetésüket (a lány Sanghaiból jött filmet tanulni, a férfi filmrendező, a lány unatkozik, a férfi rendkívül udvarias).
Figyelni és olvasni egyszerre, az örmény utat róni Philip Marsden The Crossing Place: A Journey among the Armenians * könyvével. Marsden beutazza a Közel-Keletet, Kelet-Európát és azt, ami 1991-ben még a Szovjetunióhoz tartozik. Néhány óra Odesszában, egy Szocsiba induló, nem létező hajót keresve, a vonat Kercsbe, Iszaak Babel és Oszip Mandelstam emléke. Földrengés Potiban, a batumi kikötőbe befutó komp. Polgárháború Grúziában. Polgárháború Örményországban. És megint, újra és újra Mandelstam. Kérek még egy kis teát.
Leszáll az este, már meglátogattuk a költőt, egy papnak van még benzine, dél felé tart, a fedayinokhoz hasonló szakálla és szürke szeme van,  halljuk a gépfegyverek ropogását a távolból, Gori vagy Tatjev vagy Garan vagy Zangezur felől, a parasztok az árkokba rejtőznek, Karabah közel van és mégis elérhetetlenül messze, a taxisok nem hajlandóak délre menni, a férfiak csontrészegre isszák magukat, a rádió sípol, aztán lapozunk egyet, és „and I thought of how every one of these evenings had contained in them this — these men, these villages, and all that inherited fear of lost land”, és vége. Felállunk és hazasétálunk a langyos éjszakában.

Olvasni, mielőtt Odesszába indulnánk?
Gyerekként olvastam Katajev Távolban egy fehér vitorláját. Azt hiszem, még mindig meg lehetne találni, ha valaki kitartóan keresné. Katajevet mondott? Nem, francia nyelven beszerezhetetlen.
Próbáljon inkább egy kis Ilf és Petrovot (ez a Petrov amúgy is egy másik Katajev). A Tizenkét széket, vagy Az aranyborjút. Hát igen, ha olvas még valaki manapság szovjet irodalmat Franciaországban, az már egyáltalán nem ugyanaz, mint régen. *
És persze Iszaak Babel.
Babelt tavaly teljes egészében újrafordította Sophie Benech, és a ragyogó Le Bruit du temps kiadásában jelent meg Oszip Mandelstam, Zbigniew Herbert, Léon Chestov, Julius Margolin, Peter Handke és D. H. Lawrence kitűnő társaságában. *

Elolvasni a Lovashadsereget, egyszer egy életben, nem akarni többé újraolvasni. Mégis újraolvasni egyszer-egyszer. Elolvasni újra meg újra az Odesszai történeteket, vagy az első önéletrajzi elbeszéléseket. Elolvasni, azután Odesszát járva újra meg újra rájuk gondolni, erősen, megszállottan.



Olykor mi magunk is benne vagyunk. Az udvaron, ahol Benya Krik felnőtt, a gyerekek még mindig a macskákat hajkurásszák. A macskák halat esznek, ez intelligenssé teszi őket.

Ha a fürdőbe mennek, s ha már ittak egy keveset, az odesszaiak valamennyien városuk alapítójának képzelik magukat, ennek a Richelieu-nek, akinek római tribunusként megformált szobra a kikötőbe vezető nagy lépcső tetején áll.


Fiatal lányok várják sorsukat. Mozdulatlanul, gondolataikban elmerülve, önmagukba zárva, elzárva minden elől, ami körülveszi őket, a telefonjukból sípoló zenét hallgatva. Az elhagyatottság egy pillanata a Moldavankán, Odessza legsivárabb, legszegényebb, legelfelejtettebb negyedében.


Falvak

Gurulunk. Folyókat követve. Vasútvonalakat követve. Hegyláncokat követve.
Próbálunk nem gondolni a Lovashadseregre, de túl sok lóval találkozunk ahhoz, hogy ne gondoljunk rá. Iszaak Babel, a rövidlátó és kétbalkezes odesszai zsidó, aki sosem látott lovat életében, a kozákok közé áll.

Az út falvakon halad át, egykori falvakon, falvakon, amelyek voltak.
A Délibáb kávézó és vécéje Halych, Галич, Halicz, Halici, Heylitsh (העליטש), Halics, Galic városkában. Osztrák-magyarok, galíciaiak, románok, zsidók, lengyelek, magyarok, és ki tudja még, kik…
Falvak, városok, amelyek neve annyiszor változott.
És amelyek lakói is megváltoztak.




Ukrán falvak, annyira megejtőek, annyira idilliek, virágzó fáikkal, kékre meszelt házaikkal.
Földutak, gémeskutak.
Az ébredő tavasz zsibbadtsága.




Minden annyira zöld, és a könyvek annyira szörnyűek. Muszáj mindent tudni az országról, amelyen keresztülhaladunk?
Itt, Csernivci – románul Cernăuți, németül Czernowitz, jiddisül טשערנאָוויץ (Csernovic), lengyelül Czerniowce, magyarul Csernovic, oroszul Черновиц (Csernovic) – környékén, itt még nemrég Románia volt.
Románia? És a lenyugvó nap fényében hirtelen eszembe jut a Kaputtnak * az a részlete, ahol Curzio Malaparte, valamikor 1941-ben vagy 42-ben, itt tölti az éjszakát, ezekben a falvakban, Románia és Ukrajna között. Igen, a Kaputtot el kell olvasni, mielőtt ide utaznánk.


Verseket is olvasni. Celant. Ausländert.
Elolvasni ezt a tavaly ősszel franciául kiadott gyűjteményt: Ecrire c'était vivre, survivre : Chronique du ghetto de Czernowitz et le déportation en Transnistrie 1941-1944, * a François Mathieu által a Fario kiadó számára összegyűjtött és fordított szövegekkel. Versek, elbeszélések, visszaemlékezések, levelek, naplórészletek, amelyek a pusztulásról szólnak.
Paul Celan, Rose Ausländer, Alfred Gong, Alfred Kittner. Versek mindenekelőtt.


Még többet olvasni.
Elolvasni, ami a legszörnyűbb, amit nem lehet látni ebben a zöldellésben, a virágzó cseresznyefák fehérségében. Elolvasni Ilja Ehrenburg és Vaszilij Groszmann Le livre noirját. *
Minthogy lefordították már franciára, elolvasni Timothy Snyder Terres de sangját. * Minthogy még nem fordították le franciára, ezért elolvasni angolul a The Reconstruction of Nations, Poland, Ukraine, Lithuania, Belarus, 1569 – 1999-ot * ugyanettől a szerzőtől. Pogromok, háború, forradalmak, Petljura, mészárlások, polgárháborúk, Bandera, népirtások – függetlenség, kiegyezés, béke.
Visszafogjuk lélegzetünket.


Olvasni, hogy végigmehessünk Bolechówon, és megnézhessünk minden házat, miközben a pincékre és rejtekhelyekre gondolunk, olvasni, hogy végigmehessünk Bolechówon, hátat fordítva a zsinagógának. Elolvasni Daniel Mendelsohn Les disparus-ét. *
Olvasni, hogy végigmehessünk Galícián. Olvasni, hogy megállhassunk.



Elolvasni, jóval előbb, vagy jóval később, hogy felfogjuk ezeket a falvakat és zsinagógákat és temetőket és ezt az egész eltűnt világot, azt a vaskos könyvet, amely jó évtizede hónapokon át velem volt, a Témoins du futur : Philosophie et messianisme-et Pierre Bouretztől, * amelyet lefordítottak legalább spanyolra, angolra és olaszra, és amely elkíséri, összeköti, felfedezi és megcáfolja Hermann Cohent és Emmanuel Lévinast, Ernst Bloch-t és Leo Strausst, Franz Rosenzweiget és Gershom Scholemet, Walter Benjamint, Martin Bubert és Hans Jonast. Ezt a könyvet, amely ajtókat nyit és segít átlépni a küszöbön.

Temetés

És annyi könyv után, maga a valóság.

Annyi halott temető, annyi elhagyott temető után az utat másfajta temetők is szegélyezik, az élők temetői, egymás után sorakozó kék keresztjeikkel a virágzó cseresznyefák, csalánok és villanypóznák között, ahogy a falvak sorakoztatják fel kékre meszelt házaikat és az utak kék teherautóikat.


Végig a csupa por, csupa kátyú, csupa feledés úton, az elveszett úton, amely csupa por, csupa kátyú, csupa feledés falvakat fűz fel fonalára, elveszett falvakat valahol Kamenyec-Podolszk és Bolechów között.
Aztán az egyik faluban hirtelen minden megáll: az előttünk haladó teherautó, mi, az idő. Egy körmenet közeleg, virágokkal, keresztekkel, zászlókkal, emberekkel a porban. Körmenet? Talán felteszem a kérdést, nem tudom, de hallom a választ – Temetés.
Temetés lenne ez? Elöl, férfiak a zászlók mögött. Utánuk az egyik kék teherautó. Platóján koporsó, sötétbarna láda, világos barnára mázolt fedővel. Rajta egy vekni. A teherautó mögött nők. Először egy kis csoport, kezükben barna viaszgyertyákkal, fáradtságtól elgyötört nagy testek, föld felé forduló tekintetek, fekete ruhák, kendők. Középen egy fiatal nő, barna ruhában, fátyolban. Utánuk megint mások, biciklit tolva, amellyel később majd visszakerekeznek, ki-ki a maga falujába, a biciklik is mind kékek, mind porosak.
Fogom a gépet, két fotót csinálok, nem nézem, nem keretezem, nem igazán tudom, mit csinálok, mit is akarok csinálni. Az első magán viseli a habozás nyomát: a gép a szélvédő sárfoltjaira fókuszált.



Még két vagy három dolog. Az abszolút csönd (vagy csak az emlékezetem törölt minden zenét?). A csöndben a teherautó vezetőjének a hangja, aki az ablakon kikönyökölve valamit kiabál a telefonjába. Ebben a csöndben, ezzel a hanggal kísérve, a kenyér képe a koporsón, még mindig a közért celofánjába csomagolva, rajta az árcédulával. A sűrített valóság.

Behunyni a szemed.
Vajon tényleg nem maradhat más a halottak után, csak a fotók? Amikor már senki sem emékszik rájuk? Amikor már senki nincs, aki beszéljen róluk? Amikor már a fotók sem tartoznak senkihez, hanem néhány hrivnyáért árulják őket az odesszai ócskapiacon? Amikor már minden emlék elfoszlott?


Végtelen út ezen az estén – vagy egy másik, vagy megint egy másik estén. Ukrajna.


A könyvek listája természetesen abszolút szubjektív, töredékes és személyes.