Olvasni az úton

Odessza felé

Mindig szerettem a kutyákat.
És persze a macskákat is.
De talán inkább a kutyákat, főleg az ismeretlen kutyákat. Emlékszem rá, ahogy egészen kicsi lányként szemtől szemben állok egy kutyával (szó szerint szemtől szemben, hát egészen kicsi voltam), és azt gondolom, „nem félek ettől a kutyától, nem félek”. Szükségem volt jó pár évtizedre, egy kóbor kutyára a moszkvai Leningrádi sugárúton, azok közül, amelyek kiéhezetten és megvetetten csapatostul járják a várost, s a fogára, amely a bokámon csattant, hogy megtanuljak félni a kutyáktól – legalábbis bizonyos kutyáktól, bizonyos helyeken.
Csak az utazás tanít meg felmérni a valóságot, az elevent, azt, ami alszik, ami virraszt, ami várakozik, ami kísért. Azt, hogy a valóság is harap, és hogy mekkorát és hogy mibe is.
Dehát az önmagában vett valóság olyan ritka dolog idelent.


Úgyhogy mielőtt szembenéznénk a valósággal, olvasunk.
Az olvasás egy másfajta, barátságos és ismerős valóság. Egy olyan valóság, ahol a macska az ágy teljes hosszában elnyújtózik melletted.
Olvasni éjszaka.
Olvasni a metrón.
Olvasni a parkban.
Olvasni a kávézókban, körülötted Párizs zajával, az ismerős hangokkal, a párral a szomszéd asztalnál, fél füllel hallgatva beszélgetésüket (a lány Sanghaiból jött filmet tanulni, a férfi filmrendező, a lány unatkozik, a férfi rendkívül udvarias).
Figyelni és olvasni egyszerre, az örmény utat róni Philip Marsden The Crossing Place: A Journey among the Armenians * könyvével. Marsden beutazza a Közel-Keletet, Kelet-Európát és azt, ami 1991-ben még a Szovjetunióhoz tartozik. Néhány óra Odesszában, egy Szocsiba induló, nem létező hajót keresve, a vonat Kercsbe, Iszaak Babel és Oszip Mandelstam emléke. Földrengés Potiban, a batumi kikötőbe befutó komp. Polgárháború Grúziában. Polgárháború Örményországban. És megint, újra és újra Mandelstam. Kérek még egy kis teát.
Leszáll az este, már meglátogattuk a költőt, egy papnak van még benzine, dél felé tart, a fedayinokhoz hasonló szakálla és szürke szeme van,  halljuk a gépfegyverek ropogását a távolból, Gori vagy Tatjev vagy Garan vagy Zangezur felől, a parasztok az árkokba rejtőznek, Karabah közel van és mégis elérhetetlenül messze, a taxisok nem hajlandóak délre menni, a férfiak csontrészegre isszák magukat, a rádió sípol, aztán lapozunk egyet, és „and I thought of how every one of these evenings had contained in them this — these men, these villages, and all that inherited fear of lost land”, és vége. Felállunk és hazasétálunk a langyos éjszakában.

Olvasni, mielőtt Odesszába indulnánk?
Gyerekként olvastam Katajev Távolban egy fehér vitorláját. Azt hiszem, még mindig meg lehetne találni, ha valaki kitartóan keresné. Katajevet mondott? Nem, francia nyelven beszerezhetetlen.
Próbáljon inkább egy kis Ilf és Petrovot (ez a Petrov amúgy is egy másik Katajev). A Tizenkét széket, vagy Az aranyborjút. Hát igen, ha olvas még valaki manapság szovjet irodalmat Franciaországban, az már egyáltalán nem ugyanaz, mint régen. *
És persze Iszaak Babel.
Babelt tavaly teljes egészében újrafordította Sophie Benech, és a ragyogó Le Bruit du temps kiadásában jelent meg Oszip Mandelstam, Zbigniew Herbert, Léon Chestov, Julius Margolin, Peter Handke és D. H. Lawrence kitűnő társaságában. *

Elolvasni a Lovashadsereget, egyszer egy életben, nem akarni többé újraolvasni. Mégis újraolvasni egyszer-egyszer. Elolvasni újra meg újra az Odesszai történeteket, vagy az első önéletrajzi elbeszéléseket. Elolvasni, azután Odesszát járva újra meg újra rájuk gondolni, erősen, megszállottan.



Olykor mi magunk is benne vagyunk. Az udvaron, ahol Benya Krik felnőtt, a gyerekek még mindig a macskákat hajkurásszák. A macskák halat esznek, ez intelligenssé teszi őket.

Ha a fürdőbe mennek, s ha már ittak egy keveset, az odesszaiak valamennyien városuk alapítójának képzelik magukat, ennek a Richelieu-nek, akinek római tribunusként megformált szobra a kikötőbe vezető nagy lépcső tetején áll.


Fiatal lányok várják sorsukat. Mozdulatlanul, gondolataikban elmerülve, önmagukba zárva, elzárva minden elől, ami körülveszi őket, a telefonjukból sípoló zenét hallgatva. Az elhagyatottság egy pillanata a Moldavankán, Odessza legsivárabb, legszegényebb, legelfelejtettebb negyedében.


Falvak

Gurulunk. Folyókat követve. Vasútvonalakat követve. Hegyláncokat követve.
Próbálunk nem gondolni a Lovashadseregre, de túl sok lóval találkozunk ahhoz, hogy ne gondoljunk rá. Iszaak Babel, a rövidlátó és kétbalkezes odesszai zsidó, aki sosem látott lovat életében, a kozákok közé áll.

Az út falvakon halad át, egykori falvakon, falvakon, amelyek voltak.
A Délibáb kávézó és vécéje Halych, Галич, Halicz, Halici, Heylitsh (העליטש), Halics, Galic városkában. Osztrák-magyarok, galíciaiak, románok, zsidók, lengyelek, magyarok, és ki tudja még, kik…
Falvak, városok, amelyek neve annyiszor változott.
És amelyek lakói is megváltoztak.




Ukrán falvak, annyira megejtőek, annyira idilliek, virágzó fáikkal, kékre meszelt házaikkal.
Földutak, gémeskutak.
Az ébredő tavasz zsibbadtsága.




Minden annyira zöld, és a könyvek annyira szörnyűek. Muszáj mindent tudni az országról, amelyen keresztülhaladunk?
Itt, Csernivci – románul Cernăuți, németül Czernowitz, jiddisül טשערנאָוויץ (Csernovic), lengyelül Czerniowce, magyarul Csernovic, oroszul Черновиц (Csernovic) – környékén, itt még nemrég Románia volt.
Románia? És a lenyugvó nap fényében hirtelen eszembe jut a Kaputtnak * az a részlete, ahol Curzio Malaparte, valamikor 1941-ben vagy 42-ben, itt tölti az éjszakát, ezekben a falvakban, Románia és Ukrajna között. Igen, a Kaputtot el kell olvasni, mielőtt ide utaznánk.


Verseket is olvasni. Celant. Ausländert.
Elolvasni ezt a tavaly ősszel franciául kiadott gyűjteményt: Ecrire c'était vivre, survivre : Chronique du ghetto de Czernowitz et le déportation en Transnistrie 1941-1944, * a François Mathieu által a Fario kiadó számára összegyűjtött és fordított szövegekkel. Versek, elbeszélések, visszaemlékezések, levelek, naplórészletek, amelyek a pusztulásról szólnak.
Paul Celan, Rose Ausländer, Alfred Gong, Alfred Kittner. Versek mindenekelőtt.


Még többet olvasni.
Elolvasni, ami a legszörnyűbb, amit nem lehet látni ebben a zöldellésben, a virágzó cseresznyefák fehérségében. Elolvasni Ilja Ehrenburg és Vaszilij Groszmann Le livre noirját. *
Minthogy lefordították már franciára, elolvasni Timothy Snyder Terres de sangját. * Minthogy még nem fordították le franciára, ezért elolvasni angolul a The Reconstruction of Nations, Poland, Ukraine, Lithuania, Belarus, 1569 – 1999-ot * ugyanettől a szerzőtől. Pogromok, háború, forradalmak, Petljura, mészárlások, polgárháborúk, Bandera, népirtások – függetlenség, kiegyezés, béke.
Visszafogjuk lélegzetünket.


Olvasni, hogy végigmehessünk Bolechówon, és megnézhessünk minden házat, miközben a pincékre és rejtekhelyekre gondolunk, olvasni, hogy végigmehessünk Bolechówon, hátat fordítva a zsinagógának. Elolvasni Daniel Mendelsohn Les disparus-ét. *
Olvasni, hogy végigmehessünk Galícián. Olvasni, hogy megállhassunk.



Elolvasni, jóval előbb, vagy jóval később, hogy felfogjuk ezeket a falvakat és zsinagógákat és temetőket és ezt az egész eltűnt világot, azt a vaskos könyvet, amely jó évtizede hónapokon át velem volt, a Témoins du futur : Philosophie et messianisme-et Pierre Bouretztől, * amelyet lefordítottak legalább spanyolra, angolra és olaszra, és amely elkíséri, összeköti, felfedezi és megcáfolja Hermann Cohent és Emmanuel Lévinast, Ernst Bloch-t és Leo Strausst, Franz Rosenzweiget és Gershom Scholemet, Walter Benjamint, Martin Bubert és Hans Jonast. Ezt a könyvet, amely ajtókat nyit és segít átlépni a küszöbön.

Temetés

És annyi könyv után, maga a valóság.

Annyi halott temető, annyi elhagyott temető után az utat másfajta temetők is szegélyezik, az élők temetői, egymás után sorakozó kék keresztjeikkel a virágzó cseresznyefák, csalánok és villanypóznák között, ahogy a falvak sorakoztatják fel kékre meszelt házaikat és az utak kék teherautóikat.


Végig a csupa por, csupa kátyú, csupa feledés úton, az elveszett úton, amely csupa por, csupa kátyú, csupa feledés falvakat fűz fel fonalára, elveszett falvakat valahol Kamenyec-Podolszk és Bolechów között.
Aztán az egyik faluban hirtelen minden megáll: az előttünk haladó teherautó, mi, az idő. Egy körmenet közeleg, virágokkal, keresztekkel, zászlókkal, emberekkel a porban. Körmenet? Talán felteszem a kérdést, nem tudom, de hallom a választ – Temetés.
Temetés lenne ez? Elöl, férfiak a zászlók mögött. Utánuk az egyik kék teherautó. Platóján koporsó, sötétbarna láda, világos barnára mázolt fedővel. Rajta egy vekni. A teherautó mögött nők. Először egy kis csoport, kezükben barna viaszgyertyákkal, fáradtságtól elgyötört nagy testek, föld felé forduló tekintetek, fekete ruhák, kendők. Középen egy fiatal nő, barna ruhában, fátyolban. Utánuk megint mások, biciklit tolva, amellyel később majd visszakerekeznek, ki-ki a maga falujába, a biciklik is mind kékek, mind porosak.
Fogom a gépet, két fotót csinálok, nem nézem, nem keretezem, nem igazán tudom, mit csinálok, mit is akarok csinálni. Az első magán viseli a habozás nyomát: a gép a szélvédő sárfoltjaira fókuszált.



Még két vagy három dolog. Az abszolút csönd (vagy csak az emlékezetem törölt minden zenét?). A csöndben a teherautó vezetőjének a hangja, aki az ablakon kikönyökölve valamit kiabál a telefonjába. Ebben a csöndben, ezzel a hanggal kísérve, a kenyér képe a koporsón, még mindig a közért celofánjába csomagolva, rajta az árcédulával. A sűrített valóság.

Behunyni a szemed.
Vajon tényleg nem maradhat más a halottak után, csak a fotók? Amikor már senki sem emékszik rájuk? Amikor már senki nincs, aki beszéljen róluk? Amikor már a fotók sem tartoznak senkihez, hanem néhány hrivnyáért árulják őket az odesszai ócskapiacon? Amikor már minden emlék elfoszlott?


Végtelen út ezen az estén – vagy egy másik, vagy megint egy másik estén. Ukrajna.


A könyvek listája természetesen abszolút szubjektív, töredékes és személyes.