Világvége utánra

A Kickelhahn-hegy Ilmenau mellett, innen

Milyen könyvet vinnél magaddal a lakatlan szigetre? Az embernek, hacsak nem egészen rendkívül gyakorlatias – „A Természetjárók és Túlélők Enciklopédiáját” –, valamelyik Nagy Könyv ugrik be elsőként. A Bibliát. Az Odüsszeiát. Lao-cét. Tolsztojt. Hafezt. József Attilát. Esterházyt/Márait/Wass Albertet (nem kívánt törlendő). Amit talán nem olvas minden nap, de mérce és emlékeztető lenne számára az elvesztett civilizációra.

Hogy melyik ez a Nagy Könyv, azt egyéne válogatja. A kortárs irodalomban azonban gyakran bukkan fel egy jelölt. Nem is könyv, hanem csak egy vers. Goethe verse, a Vándor éji dala.

Daniel Kehlmannál A világ fölmérésében (2006) a német klasszicizmust képviselő Alexander von Humboldt hatol be az Amazonason fölfelé hajózva egy olyan világba, amelyről nem tudni, vajon az emberiségnek a civilizáció előtti vagy már utáni állapotát jelzi-e, de mindenképpen teljes mértékben nélkülözi azt. Négy evezőse, Carlos, Gabriel, Mario és Julio – akik minden bizonnyal Kehlmann négy bálványát, a dél-amerikai mágikus realizmus négy nagy íróját jelképezik – éjjel-nappal az európai logika minden szabályának ellentmondó, homályos, véres, varázslatos történetekkel traktálják egymást. Amikor aztán Humboldtot is szóra bírják, ő a Vándor éji dalát mondja el prózai fordításban. A fordítás esetlensége jól érzékelteti a két világ inkompatibilitását: hogy milyen kevés adható át a winckelmanni „nemes egyszerűségből és csöndes nagyságból”, de azt is, hogy a szöveg még ebben a formában is megőriz valamit egy másik, tágasabb és emelkedettebb világra utaló emblematikusságából.

Mario megkérte Humboldtot, egyszer már ő is meséljen valamit.
Történeteket nem tud, mondta Humboldt és megigazította a kalapját, amelyet a majom megfordított. És nem is kedveli a mesélést. De el tudja mondani a legszebb német verset, szabad spanyol fordításban. A hegycsúcsok fölött csend van, a fák közt nem érezni a szelet, a madarak is csendesek, és nemsokára meghalsz, ne félj.
Mindenki ránézett.
Kész, mondta Humboldt.
Hogyan, kérdezte Bonpland.
Humboldt a szextáns után nyúlt.
Már megbocsát, mondta Julio. Az nem lehet, hogy ez volna minden.
No persze nem véres, háborús, átváltozós történet, mondta ingerülten Humboldt. Nincs benne varázslat, senki sem változik növénnyé, senki sem tud repülni és nem falja fel a másikat.

Tatjana Tolsztaja Kssz című anti-utópiája (1986) az atomháború után kőkorszaki körülmények között tengődő emberiséget, valójában pedig a morálisan és kulturálisan lepusztult szovjet társadalmat mutatja be. Ebben a világban nincsenek könyvek, s csak annyi írott szöveg létezik, amennyit Fjodor Kuzmics, a falu zsarnoka időről időre saját műveként átad írnokainak lemásolásra és a pórnép között való kiosztásra:

És azt másolja le Benedikt, amit Fjodor Kuzmics írt, áldassék a neve: meséket vagy intelmeket, meg aztán verseket is. És olyan gyönyörűségesek Fjodor Kuzmics versei, áldassék a neve, hogy olykor Benediktnek remegés áll a kezébe, a szeme elhomályosodik, és mintha egyszeriben az egész teste elgyengülne és úszna valahova, vagy mintha gombóc nőne a torkában, hogy nyelni se tud… A minap például ezt tisztázta le Benedikt:

Immár minden bércet csend ül. Halk lomb, alig érzed, lendül: sóhajt az éj. Már búvik a berki madárka, te is nemsokára nyugszol, ne félj.

Pillantás a Kickelhahn-hegyről. Goethe rajza, 1776. Az archív képek a Goethezeitportalról.

Vajon mi teszi ezt a verset ennyire alkalmassá rá, hogy az európai magaskultúra Denkmalja legyen egy civilizációtól megfosztott világban?

Biztosan nagy szerepe van ebben a vers letisztult egyszerűségének, amelyet rafináltan ellenpontoznak a ritmus- és rímképlet finom aszimmetriái. Mintha az európai költészet végsőkig kifinomult virága volna. Nem véletlen, hogy mindenki megpróbálkozik lefordítani (itt, itt és itt is), s hogy ennek ellenére mégsem sikerült senkinek olyan fordítást alkotnia, amelyet tökéletesnek tartanánk.

De biztosan része van ebben a Bildungnak is, annak, ahogyan tanulmányaink során először találkozunk ezzel a verssel mint kultúránk jelképével. Emlékszem rá, hogy a nyolcvanas évek elején, a Tolsztajáéhoz nagyon hasonló szellemi közegben hogyan tanította meg régivágású irodalomtanárunk és hogyan skandáltuk együtt ezt a verset németül, az egykori polgári kultúra nyelvén és e kultúra hagyatékaként, miközben az osztályból talán ha ketten értettek valamit ezen a nyelven.

Über allen Gipfeln Ist Ruh, In allen Wipfeln Spürest du Kaum einen Hauch; Die Vögelein schweigen im Walde. Warte nur, balde Ruhest du auch.

Hogy ez a vers már Goethe korában ilyen jelentőségre tett szert, s azóta így él tovább az európai hagyományban, az nem kis mértékben magának Goethének köszönhető, aki ugyanilyen nagy jelentőséget tulajdonított saját versének.

Ha az imént azt mondtuk, hogy a romantikus költő számára csak a „vízre írt vers” az igazán örökkévaló, úgy ez a vers ennek minden kritériumát teljesíti. Még címe sincs: az első Goethe-kiadásokban a négy évvel korábban írt weimari Vándor éji dalát követi Ein Gleiches („Ugyanaz”) címmel. S ha nem is vízre, de korhadó deszkára írták, a Thüringiai-erdő egy vadászkunyhójának falára, az Ilmenau fölötti Kickelhahn-tetőn, amelyet Goethe majdnem harmincszor keresett fel élete során. S hogy a metafora teljes legyen, Goethe kézírását a 19. század végén valaki kifűrészelte a falból. Azóta nyoma veszett.

A kickelhahni vadászkunyhó belseje ma

Goethe az 1780. szeptember 6-ról 7-re virradó éjjel írta fel ezt a verset a kunyhóban, s 1813-ban még egyszer megújította a feliratot. 1831-ben, nem sokkal halála előtt újból eljött ide, csak azért, hogy még egyszer megtekintse. Kísérője, Johann Christian Mahr erdőfelügyelő így írta le a látogatást hamarosan kiadott naplójában:

Beim Eintritt in das obere Zimmer sagte er: “Ich habe in früherer Zeit in dieser Stube mit meinem Bedienten im Sommer acht Tage gewohnt und damals einen kleinen Vers hier an die Wand geschrieben. Wohl möchte ich diesen Vers nochmals sehen und wenn der Tag darunter bemerkt ist, an welchem es geschehen, so haben Sie die Güte mir solchen aufzuzeichnen.” Sogleich führte ich ihn an das südliche Fenster der Stube, an welchem links mit Bleistift geschrieben steht:

A kickelhahni vadászkunyhó

Ueber allen Gipfeln ist Ruh,
In allen Wipfeln spürest du
Kaum einen Hauch.
Es schweigen die Vöglein im Walde;
Warte nur, balde
Ruhest du auch.

D. 7. September 1783. Goethe.

Goethe überlas diese wenigen Verse und Thränen flossen über seine Wangen. Ganz langsam zog er sein schneeweißes Taschentuch aus seinem dunkelbraunen Tuchrock, trocknete sich die Thränen und sprach in sanftem, wehmüthigem Ton: “Ja warte nur balde ruhest du auch!”, schwieg eine halbe Minute, sah nochmals durch das Fenster in den düstern Fichtenwald, und wendete sich darauf zu mir, mit den Worten: “Nun wollen wir wieder gehen.”

A felső helyiségbe belépve azt mondta: „Régebben egy nyáron nyolc napot töltöttem itt szolgámmal, s akkor egy kis verset írtam ide a falra. Szeretném még egyszer látni ezt a verset, s ha a nap is alá van írva, amelyen keletkezett, legyen oly jó és írja fel azt nekem.” Ekkor a helyiség déli ablakához vezettem, ahol balra ez volt ceruzával felírva:

Ueber allen Gipfeln ist Ruh,
In allen Wipfeln spürest du
Kaum einen Hauch.
Es schweigen die Vöglein im Walde;
Warte nur, balde
Ruhest du auch.

D. 7. September 1783. Goethe.

Goethe elolvasta e néhány sort, s könnyek folytak végig arcán. Igen lassan előhúzott egy hófehér zsebkendőt sötétbarna vászonkabátjának zsebéből, felszárította könnyeit, s gyengéd, bánatos hangon így szólt: „Bizony, várj csak, hamarosan nyugszol te is!” Fél percet hallgatott, kitekintett az ablakon át a sötét fenyvesbe, majd e szavakkal fordult hozzám: „Most már mehetünk.”

Tökéletesen kidolgozott jelenet: csodálkoznék, ha nem vitték volna még filmre. „Mahrnak ettől a leírásától kezdve kötik össze ezt a verset a Kickelhahnon ülő öregember képével, aki melankolikusan, a halál előérzetével merül el a beesteledő természet szemlélésében”, írja Wulf Segelbrecht a vers recepciótörténetéről szóló monográfiájában. *

Goethe mint öregember a Kickelhahnon, alatta mindkét Vándor éji dala szövege. Thüringerwaldverlag Rich. Zieschank, Rudolstadt

Goethe-vadászház és kilátótorony. Verlag v. W. Zinke, Friedrichroda, 1906

Caspar David Friedrich, Vándor a ködtenger fölött, 1818 k.

Paul Hey, Volksliederkarten: „Über allen Gipfeln ist Ruh”

A versnek mint az európai kultúra ikonjának hagyománya azonban nemcsak Goethéig, hanem jóval messzebbre nyúlik vissza.

Alkman görög költő Anatóliából jött Spártába a Kr. e. 7. században, a görög kultúra archaikus korának idején. Itt a vallásos leányegyesületek, a partheniák számára írt kórusdalokat. Az egyik ilyen dalból maradt ránk ez a töredék (saját nyersfordításomban):

Εὕδουσι δʹ ὀρέων κορυφαί τε καὶ φάραγγες πρώονές τε καὶ χαράδραι φῦλά τʹ ἑρπέτʹ ὅσα τρέφει μέλαινα γαῖα θῆρές τʹ ὀρεσκῴοι καὶ γένος μελισσᾶν καὶ κνώδαλʹ ἐν βένθεσσι πορφυρέας ἁλός· εὕδουσι δʹ οἰωνῶν φῦλα τανυπτερύγων.

Nyugszanak már a hegycsúcsok, a völgyek a szirtek és a szurdokok s mind a fekete föld táplálta fajok, az erdők vadjai s a méhek nemzetsége és a bíbor tengerben élő lények, elnyugszik már a szárnyas madárnép.

Alkman töredékeit 1773-ban adták ki önálló kötetben, nagy visszhangot keltve a klasszika-filológiában. Hét évvel később írta Goethe a Vándor éji dalát. A vers egyértelműen tanúskodik Alkman himnuszának ismeretéről. Mintegy medaillonként foglalja össze az első megénekelt európai napnyugta leírását, megörökölve és áthagyományozva szakralitását és egyetemességét az európai kultúra napjának végső lenyugvásáig és azon is túl.


Goethe – Schubert: Wandrers Nachtlied – Vándor éji dala D.768 (1823). Barbara Hendricks, szoprán; Radu Lupu, zongora (1986). A dal több változatban is fenn van a YouTube-on, de én ezt szeretem a legjobban Radu Lupu finom játéka miatt.

Pillantás a Kickelhahnról

Buenos Aires 1932

A mimóza kétféle nézetére rímel a súlyos kérdés, amelyen Batu töpreng a La Nación legutóbbi képregénycsíkján.

“Az ember olyan, amilyennek magát látja, vagy amilyennek mások látják?”
“Megkérdezem mamától és aztán megmondom.”

Ezt a problémát illusztrálja az a Metro Goldwyn Mayer rövidfilm is az 1932-es Buenos Airesről, amelyet épp most kaptam anyámtól. Túl a képeken, amelyek hűen tanúsítják, milyen volt a városom abban a távoli múltban, a filmet alapvetően a készítők meglehetősen romantikus és hozzávetőleges elképzelései határozzák meg. Mint az egykori híres jelenetben, ahol Rodolfo Valentino gauchónak öltözve és fején spanyol sombreróval tangót táncolt, itt is keverednek egymással a különféle hispán népek kliséi, mindenekelőtt a zenében. Megjegyezhetnénk azt is, hogy a képek csak a városnak és lakóinak szebbik oldalát mutatják, miközben semmit sem látunk a 30-as évek Argentínájának másik, sokkal szomorúbb arcából. Bár valószínűleg nem érdemes ennyi realizmust számon kérni egy rövid idegenforgalmi reklámfilmen.



Nemrégen idegenvezetnem kellett saját városomban, noha az igazat megvallva nem jeleskedtem benne… (nem is hiszem, hogy még egyszer felfogadnak). Ettől én is más szemmel kezdtem nézni Buenos Airest, beleértve sok helyet, amelyeket az alábbi videón is látunk, s amelyek éppoly jellegzetes helyei voltak a városnak akkor, mint ma.

Ilyen a Costanera Sur, a déli folyópart, ahol a városnézés indul, s ahol a 30-as években strand volt, noha ott állt már Lola Mora tekintélyt parancsoló kútja is. (A part aztán évtizedekig csak hanyatlott, míg végül húsz éve természetvédelmi területté alakították át, alig néhány percre a város központjától).

A spanyolok emlékműve a Libertador és Sarmiento sugárutak kereszteződésében, a Palermo-park közepén: a legkedvesebb képem a városról.

El Tigre, a 30-as évek legdivatosabb szórakozóhelye, amely sok évtizedes hanyatlás után mostanában kezdi újra visszanyerni egykori fényét.

A régi képek közül a legmeglepőbb a Palermo Lóversenypálya akkori állapota. Ennek sok éve átalakított, a lépcsők helyén üvegfallal megnyitott egyik nagytermében tartottuk az esküvőnket. Arról azonban soha nem hallottam, hogy Buenos Airesben törvény tiltaná, hogy a férfiak zakó nélkül mutatkozzanak az utcán.

A sok egyéb, rég eltűnt kuriózum, mint a vándor tejárusok, akik tehenükkel járták a várost, és a tehénből a helyszínen fejt tej kevéssé higiénikus “élvezete”… A közlekedési lámpaként szolgáló rendőrök, és a calle Florida, amikor még nem volt sétálóutca, mint manapság.

És mit szóljunk a derék Benitóhoz, aki színesre festette a galambokat, hogy vidámabbak legyenek? Megint ugyanaz kérdés: önmaguknak vagy másoknak? mert kétlem, hogy a galambok vidámabbak lettek volna a művészi beavatkozás után, még ha esetleg fel is vidították új színeikkel a nézőket.

A film végére szilárd meggyőződésünkké válik, hogy Buenos Aires mindig is gyűjtőhelye volt a legkülönfélébb őrülteknek.

Egyenérték

Március 6-án Balogh Zsolt, a BKV volt vezérigazgatója azt nyilatkozta, hogy a cégnél íratlan törvénnyé vált kenőpénz-szabály értelmében hatalmas összegeket kellett rendszeresen átadnia Hagyó Miklós főpolgármester-helyettesnek: „azóta tudom, hogy tizenötmillió fér el egy Nokia-dobozban, mert egyszer például abban adtam át az összeget”.

Csela képe, innen

A „Nokia-doboz” azonnal a magyar köznyelv bevett kifejezésévé vált. Jelentése a Szlengblog meghatározása szerint: Jellemzően befolyással bíró politikai szereplő által, közbeszerzésre szánt pénzösszegekből, törvénytelenül, szabályokat megkerülve, trükköket bevetve eltulajdonított több tízmillió forint. Az „N”-t a korrupció mértékegységének javasolják. Külön blogok foglalkoznak azzal – az olvasók fotóit is kérve –, hogy mi minden fér egy Nokia-dobozba. Az indavideo ál-BKV-s oktatófilmet sugároz a Nokia-doboz helyes használatáról, és álhírek jelennek meg arról, hogy Magyarországon a kiterjedt korrupció miatt tavaly 47-szer több Nokia-doboz fogyott mint Nokia-telefon. Sőt már a Nokia finn lapja is beszámolt a kezdeményezésről (gépi fordításban itt olvasható), s az olvasók sürgetik, hogy a cég használja ki reklámcélokra a váratlanul jött népszerűséget.

Udo képe, innen és innen

Filológusként szeretem az efféle, egy-egy történetet magukban sűrítő mémeket, különösen amikor alkotóik és terjesztőik saját nyomorúságukon igyekeznek a humor segítségével felülkerekedni. Fordítóként azonban meggyötrik az embert, mert kénytelen körülírni őket a szövegben, vagy meglábjegyzetelni, ami azért már nem az igazi. A Nokia-doboz azonban váratlan kivétel. A mémnek spanyolul és katalánul is megvan a pontos megfelelője. Úgy mondják: Cola Cao.


Mallorcán már három éve folyik a Magyarországhoz hasonlóan az egész hatalomban lévő politikai elitet érintő korrupció felgöngyölítése. Az érintettek között van Antònia Ordinas, a Baleari-szigetek gazdasági fejlesztési tanácsának igazgatója is, aki az enyhébb büntetés reményében a hatóságokkal való együttműködést választotta. Többek között megmutatta, hová rejtette a kenőpénzek egy 240 ezer eurós – tehát körülbelül „4 N” értékű – részét: a kertjében elásva, egy Cola Cao kakaós dobozban.

A Cola Cao azonnal olyan slágerré vált Mallorcán, mint nálunk a Nokia. Egymást érik róla a viccek, karikatúrák, blogbejegyzések, sőt kiállítások. Állítólag az üres Cola Caós dobozok ára felszökött 15 euróra, azaz a teli dobozok háromszorosára, s már az egész korrupciós botrányt és felszámolását – amelynek során a résztvevők, ugyancsak hozzánk hasonlóan, zsinórban vallanak egymásra – is összefoglalóan Cola Chaos néven emlegetik. A mém egyik jellemző példája az alábbi „Mallorkistan” című rövid video, amelynek főszereplője a már a szárazföldi katalánok számára is érthetetlen archaikus mallorcai tájszólásban beszél, úgyhogy kénytelenek vagyunk átiratot is adni.



Avui he vist als diaris que els interessos han tornat a devallar … tots els bancs són iguals … Amb els collons d’un fan pagar a l’altre … ¿Qué faig? Ara he copiat a na Ordinas … mira-ho, hombre … Fa vint anys … tots el governs tenen la pella pel mànec … fan anar s’oli cap on ells volen … són tots iguals … – I has tret tot els doblers? – Tot! Hombre! Ara veuràs qué faré, Tot. Tot en bitllets de cinquanta … Perquè no n’hi ha molts, però si els hagués tret més petits no haguessin cabut. No és cap doi el que ha fet na Ordinas. Governs i putes governs. Au! Ja està!

Ma láttam az újságban, hogy a kamatok megint csökkennek … minden bank egyforma … az egyikünk tökével fizetik ki a másikat … Mit csináljak? Ordinast utánzom … nézd csak, hombre … már húsz éve minden kormányzat a nyelénél fogja a serpenyőt … oda öntik az olajat, ahová akarják … mind egyformák … – És minden pénzt kivettél? – Mindet! Hombre! Most majd meglátod, mit csinálok. Mindet. Mindet, ötvenes bankjegyekben … mert nincs sok, de ha kisebbekben vettem volna ki, nem fértek volna el a dobozban. Egyáltalán nem hülyeség, amit Ordinas csinált. Kormányok, kurva kormányok. No megvan. Kész!

„Az egymást követő korrupciós botrányok már összemosódnak az emlékezetben” – írja A korrupció fétisei című cikkében Matías Vallés – „de szerencsére főszereplőik előrelátóan gondoskodtak a mnemotechnikai eszközökről, amelyek megőrzik emléküket. A Casa Alfredo milliós számlája, a Matas-kormány homárvacsorája, Hidalgo papa pónija, Ordinas Cola Caós doboza közérthetővé teszik és szilárdan lehorgonyozzák a történelmi emlékezetben az átláthatatlanul bonyolult ügyek szövevényét.”

Tulajdonképpen vigasztaló, hogy a mai főszereplők már régen nem lesznek színpadon, de a kollektív emlékezet és a köznyelv még mindig számon tartja majd a Nokia- és Cola Cao-dobozok, ezüsthajók, völgyhidak, chilei cseresznyék, digitális táblák és sünök emlékét. Semmi sem örök, csak a becstelenség, mint Jerofejev mondta. Még ha nem is egészen így értette.

Ha nincs otthonod

A múlt héten, az első meleg tavaszi nap beköszöntével különös szertartásra került sor a moszkvai Subinói Szent Kozma és Damján templomban. A pályaudvarok és utcák hajléktalanjai gyűltek össze, hogy mint minden évben, megemlékezzenek azokról a társaikról, akik halálra fagytak ezen a télen.


Hogy hányan haltak meg idén a hidegtől Moszkva utcáin, arról nincsenek hivatalos statisztikák. A résztvevők közel ötven társukról emlékeztek meg név szerint. De Szvetlana Fajn, a helyi önkéntesek „Barátaink az utcán” vagy más néven „A Sant’ Egidio közösség barátai” csoportjának vezetője szerint valószínűleg több százan voltak.


A csoport, amely már évek óta szervezi a tavaszi halotti megemlékezést, a római Sant’Egidio közösségről kapta nevét. Ezt 1968-ban alapították római egyetemisták, akik a városszéli nyomornegyedekbe jártak ki először délutáni iskolát tartani, majd az elesetteket és betegeket is támogatni. 1973-ban kapták meg a megüresedett trasteverei Sant’Egidio kolostort, s azóta szervezetten gondoskodnak a szegényekről, fogyatékosokról, hajléktalanokról, bevándorlókról, ma már a világ hetven országában, közel ötvenezer önkéntes együttműködésével. A közösség aktívan támogatja a kultúrák és vallások együttműködését, s így igen sok ortodox csoportjuk is van Oroszország- és Ukrajna-szerte, köztük a moszkvai hajléktalanokról gondoskodó „Barátaink az utcán” csoport.


A csoport önkéntesei a pályaudvarokat járják, rendszeresen ételt, ruhát, gyógyszert osztva a hajléktalanoknak. De nem ebben látják a legfontosabb feladatukat. „Nagyon sok hajléktalan nem ételért vagy ruháért jön hozzánk, hanem azért, hogy meghallgassák, hogy embernek tekintsék, hogy komolyan vegyék őket ebben a helyzetükben is. Nagyon magányosak, elsősorban erről panaszkodnak nekünk és az orvosoknak. Számunkra ezért a legfontosabb, hogy személyes kapcsolatot alakítsunk ki velük. Hogy tudjuk a nevüket és hogy mire van szükségük. És hogy ők is tudják, hogy adott órában, adott helyen mindig találnak valakit közülünk, aki csak azért van ott, hogy meghallgassa őket.” Karácsonykor személyre szóló ajándékot készítenek nekik, és közös vacsorát szerveznek a hajléktalanok és az önkéntesek számára egy-egy moszkvai étteremben.

Szvetlana Fajn, a „Barátaink az utcán” önkéntes csoport szervezője

Nem csak a „Barátaink az utcán” csoport törődik a moszkvai hajléktalanokkal. A „Szegény emberek – Kurszki pályaudvar” csoport tagjai a közeli Hitvalló Szent Márton templomból járnak ki naponta a Kurszki pályaudvarra, ételt és ruhát osztani, „rendes napokon háromszáz, hideg napokon öt-hatszáz embernek”. A csoport tagjai segítenek az elveszett vagy ellopott dokumentumok – Oroszországban hatalmas érték – pótlásában, és megveszik a vonatjegyet azoknak, akik pénz híján nem tudnak hazamenni vidékre.


Oleg Visinszkij diakónus a hideg napokon este nyolctól különbusszal járja a várost orvos kíséretében, éjszakánként 10-30 embert összegyűjtve, akiknek nincs hová menniük a fagy elől, vagy rosszul lettek, berúgtak, kirabolták vagy elkábították őket. A Милосердие, „Együttérzés” nevű busz egész éjjel hívható a 76-44-911 számon. „Igazából nem is a leghidegebb éjszakákon fagy meg a legtöbb ember, hanem amikor éppen csak mínusz öt-tíz fokra süllyed a hőmérséklet, és az utcán alvó kimerült, legyengült hajléktalanok még nem érzik a veszélyt.”


A Valerij Sztyepanov ortodox lelkész vezette csoport nappal keresi fel a hajléktalanokat, az alapvető gyógyszerekkel, fertőtlenítőszerekkel, szemcseppel, fájdalomcsillapítóval látva el őket. Tavalyig egy gyógyszertári hálózat is támogatta őket, de a válság óta ez a segítség megszűnt. Most csak magánadományokból segíthetnek – például azzal a néhány liter libazsírral, amellyel, kis adagokba porciózva, a fagysérüléseket kezelik.


A hajléktalanokkal foglalkozó különféle moszkvai szervezetek 2009-ben hozták létre a „Если дома нет” – „Ha nincs otthonod” nevű hálózatukat, hogy közösen lépjenek fel az utcára kerültek érdekében. „A társadalom szinte semmit sem tud a hajléktalanok helyzetéről. Szükség van rá, hogy tudatosítsuk a probléma nagyságát, hogy felébresszük a hatóságok szégyenérzetét. Moszkvában szinte alig van számukra szálló, szociális és orvosi ellátás. A társadalomba való újbóli beilleszkedésükhöz szükség volna rehabilitációs központokra is.”

„Gyima, miután befejezi az ebédet megkérdezi: »Magának is van néha olyan – tudja…
depresszió?… És mit csinál olyankor?… Én alapjában jó ember vagyok,
csak valahogy elvesztem az életben…«”

„A 90-es években, az addig állami lakások privatizációjával és az azt kísérő visszaélésekkel tömegesen kerültek emberek az utcára”, vázolja fel a hajléktalanság kialakulását Andrej Pentyukhov a „Ha nincs otthonod” hálózat 2009. márciusában tartott első, figyelemfelkeltő konferenciáján. Az utcára kerültek számát tovább gyarapítják a vidéki Oroszországból menekülő nincstelenek, akik a fővárosban nem találtak megélhetést, de már hazatérni sem tudnak. A moszkvai hajléktalanok számát sok ezerre becsülik – de hivatalos statisztika erről sem készült.


„A hajléktalanokról gondoskodó önkéntesek azt mondják, sokkal nehezebb számukra gyűjteni mint betegek, öregek vagy árvák számára. Az emberek többsége legföljebb azokon akar segíteni, akik nem a saját hibájukból kerültek bajba, s akiken látszik a segítség hatása. Legyünk őszinték: az utcán élők nagy része nem véletlenül került oda – ha nem is tudatos választásként, hanem inkább akaratgyengeségből –, a legtöbbjük iszik, és ha már hosszan fedél nélkül éltek, nehezen térnek vissza a társadalomba. De élet és halál határán nem az a fontos, ki a hibás.”

„Tudom, hogy képmutatónak hangozhat, de mégis így van: az Úr mindenképpen szeret
benneteket. Tudja, mit jelent hajléktalannak lenni. Az ő Fia is istállóban
született, nem adtak neki szállást. Az a fontos, hogy szívetekben
ne legyen rosszindulat, ne haragudjatok az emberekre.”

„Mi látjuk el gázzal egész Európát, és a saját fővárosunk utcáin az emberek százával pusztulnak
el a hidegtől. Muszáj, hogy legyen számukra ellátás, hajléktalanszállók.
Ha nem beszélünk róla, minden úgy marad, ahogy volt.”

Alekszandr Boriszov, a Szent Kozma és Damján templom lelkésze

Julija Makovejcsuk fotói.
Az írás a Татьянин День orosz ortodox diáklap cikkei [1] [2] [3] alapján készült.

A mimózafa

Nemrég írtam egy emblematikus virágról. Néhány nappal később, még mindig a természet tanításaira fogékony lélekkel, az “El aromo”, “A mimózafa” című dal egy különösen szép változatát hallottam Soledad Villamil színésznő-énekes új albumán. Ez a milonga Atahualpa Yupanqui argentin énekes és Romildo Risso uruguayi költő közös szerzeménye, akárcsak a híres “Los ejes de mi carreta”, “A szekerem tengelye” – lásd alább – amelyek hasonlóságára Tamás érzékeny füle azonnal felfigyelt.


“Soledad Villamil Canta” (Sony Music 2007)

El Aromo (milonga) Romildo Risso - Atahualpa Yupanqui. Hay un aromo nacido en la grieta de una piedra. Parece que la rompió pa’ salir de adentro de ella. Está en un alto pela’o, no tiene ni un yuyo cerca, Viéndolo solo y florido Tuito el monte lo envidea. Lo miran a la distancia árboles y enredaderas, diciéndose con rencor: “¡Pa uno solo, cuánta tierra!” En oro le ofrece al sol pagar la luz que le presta. Y como tiene de más, puña’os por el suelo siembra. Salud, plata y alegría, tuito al aromo, la suebra Asegún ven los demás dende el lugar que lo observan. Pero hay que dir y fijarse como lo estruja la piedra. Fijarse que es un martirio la vida que le envidean. Que en ese rajón, el árbol nació por su mala estrella. y en vez de morirse triste se hace flores de sus penas… Como no tiene reparo, todos los vientos le pegan. Las heladas lo castigan L’agua pasa y no se queda. Ansina vive el aromo sin que ninguno lo sepa. Con su poquito de orgullo porque es justo que lo tenga. Pero con l’alma tan linda que no le brota una queja. Que en vez de morirse triste se hace flores de sus penas. ¡Eso habrían de envidiarle los otros, si lo supieran!

A mimózafa (milonga) Romildo Risso – Atahualpa Yupanqui Született egy mimózafa a sziklarepedésben mintha belülről repesztette volna meg, hogy a világra jöhessen. Egy kopár szikla tetején, egy szál gyom sincs a közelben, de ő virágzik magányosan, irigyli is az egész világ. Messziről figyelik őt a fák és a szőlőtövek, haragosan mondogatják: „mennyi föld, ennek az egynek!” Aranyát kínálja a napnak a kapott fényért cserébe és mert még így is annyi marad marokszámra teríti be a földet. Bőségesen van egészsége, gazdagsága, vidámsága, legalábbis azok szemében, akik távolról figyelik. De menj közelebb és nézd csak, hogyan szorítja őt a szikla, és micsoda mártíromság ez az annyira irigyelt élet. Rossz csillagzat alatt született épp ebben a repedésben, de a szomorú halál helyett virággá változtatja kínját. Sehol nincsen menedéke, ki van téve minden szélnek, keményen sújtja a fagy a víz messze elfolyik tőle. Így él hát a mimóza, anélkül, hogy bárki tudná, egy kicsike büszkeséggel, amennyit igazán megérdemel, és olyan tiszta lélekkel, hogy egy szóval sem panaszkodik, és szomorú halál helyett virággá változtatja kínját. Ezt kellene irigyeljék a többiek, ha tudnák!

Sajnálom, hogy ilyen későn találkoztam ezzel a milongával, akárcsak Yupanqui sok más dalával. De kár panaszkodni: fő, hogy megismertem. Sok kincsre akkor bukkan az ember, amikor igazán meg tudja őket becsülni, és ez a dal egészen biztosan közéjük tartozik.

A büszkén és magányosan álló mimózafa emblematikus képe, amint a sziklarepedésben harcol a maga helyéért, ezt a nemrég Neuquénben látott araucaria-fát juttatta eszembe.


Különösen megérintett a különböző nézőpontok ellentéte, amelyet a dal olyan költőien és pontosan ír le. A többiek irigysége, akik győztesnek és dicsőségesnek látják a mimózafát – ahogy az sokszor történik, amikor kívülről figyeljük mások életét –, és a fa valódi élete, amely örökös küzdelemben telik, hogy a legjobbat hozza ki abból a helyből, ahová a sors vetette őt.

Eszembe jut erről Machado klasszikus ódája is az öreg duerói szilfához, amely mostanra már elválaszthatatlanul összeforrt a katalán Joan Manuel Serrat zenéjével.


Ha már Julia az imént megemlítette a “Los ejes de mi carretá”-t, álljon itt az is. Ez a legkedvesebb dalom Atahualpa Yupanquitól, amióta Wang Weinél sok éve először hallottam. Valahányszor újra meghallgatom, mindig látom az öreg indiánt, aki lassanként mindent elvesztett, ami drága volt számára az életben, és csak egyetlen utolsó társa maradt, a kerék nyikorgása.

Porque no engraso los ejes me llaman abandonao por que no engraso los ejes me llaman abandonao… Si a mí gusta que suenen ¿Pa’ qué los quiero engrasar? Si a mí me gusta que suenen ¿Pa’ qué los quiero engrasar? Es demasiado aburrido seguir y seguir la huella. Es demasiado aburrido seguir y seguir la huella, demasiado largo el camino sin nada que me entretenga No necesito silencio. Yo no tengo en qué pensar. No necesito silencio. Yo no tengo en qué pensar. Tenía, pero hace tiempo, ahura ya no pienso mas. Tenía, pero hace tiempo ahura ya no pienso mas Los ejes de mi carreta nunca los voy a engrasar

Amiért nem kenem a tengelyt bolondnak mondanak amiért nem kenem a tengelyt bolondnak mondanak de hát ha szeretem, ha szól minek kéne kenjem de hát ha szeretem, ha szól minek kéne kenjem Túlságosan nyomasztó csak menni, csak menni az úton túlságosan nyomasztó csak menni, csak menni az úton túlságosan hosszú az út ha nincs, ami elringasson Nincs szükségem a csendre nincs min gondolkodjak nincs szükségem a csendre nincs min gondolkodjak valamikor volt, de régen ma már nem gondolkodom valamikor volt, de régen ma már nem gondolkodom és a kocsi tengelyét soha többé meg nem kenem

Atahualpa Yupanqui, 1908-2008

Vízre írni

Ezt a bejegyzést ugyancsak a Laudator temporis acti vendégeként írtam. A szokással ellentétben azonban most nem várok néhány napot a másodközléssel, hanem a mai naphoz kötődő aktualitása miatt már ma este felrakom ide is.

Verba volant, scripta manent, tartották a régiek. De mert jól tudták, mit ér a scripta, ha nem áll mögötte a megvalósítására törekvő szándék aranyfedezete, ezért amit mi „pusztába kiáltott szónak” mondunk, azt ők elegáns oxymoronnal éppen hogy az íráshoz kapcsolták: in aqua scribere, „a vízre írni”.

Tudta ezt Erasmus is, amikor az In aqua scribis mondást is beemelte (1.4.56. számmal) a hiábavaló dolgokról szóló antik közmondások közé – Aethiopem lavas, szerecsent mosdatsz, Ferrum natare doces, vasat tanítasz úszni, Cribro aquam haurire, szitával mered a vizet, Parieti loqueris, a falnak beszélsz, és így tovább – amelyek az Adagia 1.4. centuriájának jó felét kitöltik, s amelyeket Baranyai Decsi János az 1598-as magyar Adagiában közösen egyetlen magyar megfelelővel fordított: Haszontalan dolgot czeleködni. Valószínű, hogy a német típusú kályhatüzelés még nem volt annyira elterjedve, hogy ismerhesse és az in aqua scribis megfelelőjeként közölhesse azt a mondást: felírni a kéménybe korommal.

Erasmus mindenekelőtt görög forrásokból illusztrálja az adagiumot. Lukianosznál A zsarnok-ban (21) Hermész figyelmezteti az alvilági révészt: Tréfálsz, vagy mint mondják, vízre írsz, ha obulust remélsz Miküllosztól, Platón pedig „az igazságos, a szép és a jó ismerőjéről” mondja a Phaidroszban (276c) hogy Nem fog tehát nádtollal a fekete vízre írni. Sőt Erasmus Arisztophanész Darazsak komédiájának kommentárjából önállósult közmondásként idézi azt a sort: Ἀνδρῶν δὲ φαύλων ὄρκον εἰς ὕδωρ γράφε - Gonosz ember esküjét a vízre írd. De latin szerzőktől is idéz, mindenekelőtt Catullustól (70,2-3):

…Mulier cupido quod dicit amanti In vento et rapida scribere oportet aqua. …Bármit mond vágyakozó szeretőjének az asszony azt a szélbe és a sebes vízre kell felírni.

Láttuk azonban már, hogy az elítélő hangú antik közmondások éppen Erasmus idejében gyakran kaptak pozitív kicsengést. Így történt ez a „vízre írás” metaforájával is. Ebben nem kis szerepe volt magának Erasmusnak, aki hangsúlyozta, hogy Krisztus urunkról csak egyszer jegyezték fel, hogy írt – akkor is a porba. János evangéliumában (8,3-11), a házasságtörő asszony történetében – amely épp a mai mise olvasmánya – a farizeusok azt kérdezik Jézustól, megkövezzék-e a nőt, ahogy Mózes parancsolta.

„Jézus lehajolt, és az ujjával írni kezdett a földön. De azok tovább faggatták, azért fölegyenesedett és azt mondta nekik: Az vesse rá az első követ, aki bűntelen közületek. Aztán újra lehajolt, s tovább írt a földön, ők meg ennek hallatára eloldalogtak, egyikük a másik után, kezdve a véneken, csak Jézus maradt ott a középütt álló asszonnyal. Jézus felegyenesedett és megszólította: Asszony, hova lettek? Senki sem ítélt el? Senki, Uram, felelt az asszony. Erre Jézus azt mondta neki: Én sem ítéllek el. Menj, de többé ne vétkezzél.”

Photis Kontoglou modern görög ikonfestő: Krisztus a porba ír, 1924

A reneszánsz humanisták köteteket írtak tele arról, mit írhatott Jézus ott a porban. Többen rámutattak, hogy a jelenet utalást tartalmaz Jeremiás 17,13 versére: „Akik elpártolnak tőlem, a porba íratnak be, mert elhagyták az élő vizeknek kútfejét, az Urat.” De abban mindannyian egyetértettek, hogy akármit is írt Jézus, az nem lehetett haszontalan czeleködet. Épp ellenkezőleg, erre is vonatkozik a Mt 24,25 kijelentése: „Ég és föld elmúlhatnak, de az én igéim el nem múlnak.”

A tűnékeny anyagra írt, de örökké tartó szó metaforája ettől kezdve kedvelt képe lett az irodalomnak. Rudolf Wittkower A Szaturnusz jegyében születtek című könyvében részletesen leírja, hogyan alakult ki Európában a 16. századtól kezdve az „isteni ihletésű” művész, az artifex és poeta divus ideája, amely számos, korábban kizárólag Istenhez kapcsolódó szakralitás-elemet olvasztott magába. Közéjük tartozott a fenti motívum is, amelyben a költők – ó, hiúság – immár elsősorban saját művük örökkévalóságának jelképét látták. Az új metafora teljes kifejtését megtaláljuk Edmund Spenser (1552-1599) 75. szonettjében, amelyet Szabó Lőrinc fordított magyarra, s az ő Horányi Károly által gondozott Örök barátaink fordításkötetében (2002) olvasható:

Homokba írtam kedvesem nevét, de jött a hullám s rajzom elsöpörte: leírtam újra minden betűjét, de jött a dagály s munkám eltörölte. Hiú ember, hiú vágy – szólt pörölve a lány – megfogni a pillanatot, hisz magam is így omlok egykor össze és nevemmel együtt elpusztulok. Tévedsz! – feleltem: – híred élni fog, ami porba hal, az csak földi lom, szépséged a dalaimban lobog s dicső neved a mennybe fölírom. S ott szerelmünk, bár minden sírba hull, örökké él s örökké megujul.

A metafora elterjedésével – különösen a romantikát követően – azonban már elég volt felidézni a kép egyik felét, a mulandó vagy megfoghatatlan anyagra írt szöveget, s az éppoly magától értődően hordozta az örökkévalóság képét, mint az antikvitásban a hiábavalóságét. „Az égre írj, ha minden összetört!”, írja Radnóti, egyetlen mondatba sűrítve a motívum mindkét elemét.


A mondás új értelmezésének legszebb példája azonban Keats sírfelirata a római protestáns temetőben. Ez a keserű epitáfium azt hirdeti, hogy a fiatal költő ellenségei gonoszságától megkeseredve mindössze annyit kívánt feliratni sírjára: Itt nyugszik valaki, akinek nevét vízre írták.

„Ez a Sír foglalja magában mindazt, ami Halandó volt egy Ifjú Angol Költőből, aki Halálos Ágyán, Szíve Keserűségében Ellenségei Gonosz Hatalma miatt úgy Kívánta, hogy e Szavakat véssék Sírkövére: Itt fekszik Valaki, akinek Nevét Vízre írták.”

Az angol irodalomtörténet úgy tartja, hogy a mondás Beaumont és Fletcher Philaster (1611) című színművének egy sorára – All your better deeds Shall be in water writ – megy vissza, s minden nemes törekvés hiábavalóságára utal. Ha azonban az adagiumnak az ókortól Erasmuson át Spenserig ívelő teljes előtörténetét is figyelembe vesszük, úgy a felirat jelentése épp az ellenkezőjét sugallja: a világ mulandósága és gonoszsága fölött diadalmaskodó költői mű örökkévalóságát.

Rókamese

Taberna Mylaensis: Barbablu. Kapcsold be, és kezdődik a mese.

Gyerekkoromban volt egy Móra-képeskönyvem, amelyben így ábrázolták az üregekben élő állatok járatait. Sokáig én is csupa ilyen üreget rajzoltam, bonyolult járatokkal, teli éléskamrákkal, meg jó meleg központi üregekkel, ahol hörcsög vagy földimalac képében aludtam vagy olvastam.













Taberna Mylaensis: Chianciunu l’occhi mei. Az Allah Muntagna (1996) lemezről.