Háromszögletű levél

„Az első képről szólva: milyen különös hajtogatásmódja ez a leveleknek!” – írta Effe a tegnapi, kortárs szovjet fotócsendéletekről szóló poszt angol nyelvű változatának kommentjében. És valóban: már az asztal szélén fekvő nyitott levél hajtogatásának gyémántrácsa is szokatlan, de még szokatlanabb a mögötte, az irattartón heverő összehajtogatott levelek háromszög formája. Pedig volt idő, amikor ez a hajtogatás egyáltalán nem számított szokatlannak, sőt az ilyen módon hajtogatott levelek voltak a legértékesebbek, amit a postás csak hozhatott, és sokak számára, mint a kép néhány tárgyából kibomló történet jelzi, máig azok is maradtak, az utolsó értékes levelek, amelyeket számukra hozhatott a postás. Ezek a письма-треугольники, a „háromszögletű levelek”, a nagy honvédő háború katonalevelezésének sztenderd formája.


A háború idején a frontról ingyen vitték a hátországba a leveleket. Nem is nagyon lehetett volna másképpen, mert valószínűleg a bélyeg lett volna a legutolsó dolog, amelyet az akadozó hadtáp eljuttat a katonáknak. Levelezőlap és boríték még így sem igen jutott nekik. A katonai lelemény ezért alakította ki mindjárt a háború első hónapjaiban azt a formátumot, amely egyszerre volt levél és önmaga borítékja. A hajtogatás módja nagyon hasonló ahhoz, ahogy gyerekkorunkban, a katonalevelekről mit sem tudva, a katonacsákót hajtogattuk.


Egy ilyen levélhez elég volt egy füzetből kitépett lap, egy feláldozott cigarettapapír, egy újság széles margója és az ideiglenes fedezékben tétlenül töltött félóra. Tartalmuk sem sokkal bonyolultabb ennél: szeretetükről biztosítják az otthoniakat, rajzolnak az olvasni még nem tudó kicsiknek, és ígérik, hogy a háború után hazatérnek. Nem rajtuk múlt.


A hajtogatásnak még egy előnye volt: hogy könnyen lehetett ellenőrizni a levél tartalmát. Ezért tilos is volt bármi módon leragasztani őket. Az egyes csapattesteknél rendszeresített cenzorok nem is elsősorban a rendszert gyalázó levelek után kutattak – a fennmaradt levelek elemzései szerint szinte egyetlenegyben sem fordult elő politikai utalás vagy Sztálin neve –, hanem hogy nem maradt-e bennük olyan utalás, amelyből következtetni lehetne a hadsereg mozgására és terveire. Az ilyet fekete tintával kitörölték, de a levelet így is továbbították. Ahogy a fronton tizenhét évesen postaszolgálatot teljesítő Valja Uvarova elbeszéli az Аргументы и факты 2008. május 7-i számában:

Rengeteg volt a levél, és folyamuk mindkét irányban áramlott: a frontra és a frontról. A postaszolgálat mellett külön „titkos” helyiségben ült egy cenzornő, aki a háromszögletű leveleket bontotta ki és olvasta át. Valentyina Antonovna visszaemlékezése szerint a cenzorok humánus módon viszonyultak a frontlevelekhez: ha csak néhány soruk tartalmazott hadititkot – például az elfoglalt támaszpont nevét vagy a hadtest megnevezését –, akkor ezt kitörölve továbbengedték a levelet a címzettnek. Csak akkor tiltották meg a levél továbbküldését, ha teljes egészében ilyen tartalmú volt, de ilyenre csak nagy ritkán került sor.

Ezekből a levelekből, amelyek valamikor milliószámra utaztak nyugatról keletre, máig sok ezer maradt fenn gyűjteményekben, magánkézben, olyan dossziékban, mint az első képen. Rengeteg található az orosz neten is, többnyire a hozzá tartozó, egymáshoz annyira hasonló, és mindig egyszeri és megismételhetetlen történettel együtt • • • • • • • • •

Egy késői levél: még 1951 februárjában is jött treugolnyik a frontról.

Nekem egy különleges gyűjtemény, az azerbajdzsáni Jakov Lazirovics Asurov levelei ragadták meg a figyelmemet. 1924-ben született Bakuban, tizenhét évesen vonult be, 1942-ben esett el Sztálingrádnál. Szüleihez írott levelei a kaukázusi hegyi zsidók iráni, a kurddal és perzsával távoli rokon tat (juhuri) nyelvén – amelyről később még írni fogunk – és bibliai héber nyelven maradtak fenn.








Háromszögletű levelek a frontra is mentek, ezek persze felbélyegezve. Sőt a Gulagra is, mint ez az alábbi, 1945. március 19-én Lettországból a komi földön működő pecsorai munkatáborba címzett, lett nyelvű levél mutatja. A levél most van árverésen, mindössze 33 dollárért; aki igazi történeti dokumentumot akar, vegye meg.



2010. május 9-én, a győzelem 65. évfordulóján az orosz állam a még élő háborús veteránok között külön erre az alkalomra nyomtatott háromszögletű leveleket osztott szét. Ezek ugyan már borítékban voltak, de továbbra is bélyeg nélkül lehetett őket küldeni az egész Oroszországon belül.


És végül ezeket a leveleket a korabeli híres katonadalok tették halhatatlanná, mint az épp idén október 8-án százéves Mark Bernesz alább látható Полевая почта, „Tábori posta” című dala. Hogy a videoklip felvételeit mely korabeli híradókból és későbbi játékfilmekből vágták össze zseniális módon, arról, reméljük, majd Araz, a szovjet film két lábon járó enciklopédiája nyújt felvilágosítást.

В селе далёком плачет Мать от счастья, Узнав, что сын здоровый и живой. Ей эту весть сквозь битвы и ненастья Приносит треугольник полевой.

A távoli faluban az anya sír az örömtől, megtudván, hogy él és egészséges a fia: ezt neki a csatákon és viharon keresztül a tábori háromszögletű levél hozta el.

The Battery Gardens

Hétfőn – kihasználva az alkalmat, hogy szombaton építjük az egyik kertet, amelyet most terveztem, és így még az utolsó pillanatban csatolhatom a rendeléshez az én néhány növényemet is, hogy a többivel együtt azok is felkerüljenek Budapestre – Heleniumoknak néztem utána gyorsan az interneten, amikor ismét befutottam a The Battery Plant Database-ba, és ez alkalomból elhatároztam, hogy felteszem végre ezt a néhány linket a The Battery Gardensről.


A Battery Mannhattannek az a pontja a Hudson és az East folyók találkozásánál, ahol az első holland telepesek partra szálltak. Nevét az itt állomásozó első tüzérségi ütegről kapta, amely a fiatal várost védte. Az itt épült kastélyban volt később a város első kulturális, majd első emigráns-befogadó központja, amely a huszadik század elején New York első akváriumává alakult át. A kastély renoválásával a hetvenes évektől újra kulturális és turistaközpontot hoztak itt létre, s az elmúlt években az addigra meglehetősen elhanyagolt park is felújításra került.

Az itt létrehozott két kert Piet Oudolf holland kerttervező – a New Perennial mozgalom vezéralakja – egyik legnagyobb munkája. Ha bemegyünk a The Battery Conservancy lapjára, akkor fölül a Things to do-ra kattintva, az első felkínált lehetőség a Gardens. Erre kattintva az alsó nyíl segítségével végignézhetünk egy sorozat gyönyörű képet a parkról, másrészt különféle információs lapokat nyithatunk meg Piet Oudolfról, a park részeiről, a növényekről, s ha úgy gondoljuk, még vásárolhatunk is onnét növényeket.


A New Perennial mozgalom soha nem tartozott a kertészet mainstream irányzatai közé. Az elmúlt száz évben a kertészet főáramlatai a növényeket többnyire különféle célokra felhasználható tárgyaknak tekintették, az építészeti koncepció egy elemének, amely mint élő szervezet nagyon kevéssé érdekli a tervezőt. Számára az optikai egység a fontos, az a hatás, amelyet a növénnyel mint tömbbel el akar érni, és teljesen érdektelen, hogy milyen individuálisan az növény, amivel a kívánt hatást eléri.

A modern kertekben a növények sokszor mint egy tagolatlan és önálló jelentőség nélküli zöld közeg jelennek meg, amelyeknek az az egyetlen funkciójuk, hogy ellenpontot biztosítsanak az adott térbe helyezett beton, vas vagy műanyag objektumoknak. Amikor a kertben a növény a főszereplő, akkor többnyire – lehetőleg minél nagyobb, minél erősebb színű – virágokból hoznak létre képeket. Ezek a képek általában néhány hétig élnek, az év többi részében pedig a kertészek kiássák, szétosztják, megfelelő tőméretre szabják, különféle mesterséges tartórendszerekbe kényszerítik, kötözik és metszik, hogy abban a néhány hétben, amikor az ágyásban éppen minden virágzik és kész a kép, a növények pontosan a megkívánt méretet és formát – ami gyakran nagyon különbözik természetes méretüktől és formájuktól – mutassák.

Mivel ezek az ágyások csak rövid ideig mutatósak, gyakran előnevelik a növényeket, teljes virágzásban kiültetik, majd virágzás után kiszedik, kidobják – nemcsak az egyéveseket, hanem az évelőket is –, és egy új garnitúrát ültetnek be. Ezekben az évelőágyásokban a kertészek az esetek jelentős részében tömegével alkalmaznak harsány színeket, amelyek azonnali erős ingerként hatnak és minden más elemet háttérbe szorítanak.


A New Perennial mozgalom indítója és máig meghatározó személyisége – Oudolf egy interjúban my hero-nak nevezte –, Karl Foerster 1903-ban nyitotta meg a kertészetét Berlinben azzal a céllal, hogy a közfelfogással teljesen szembenálló elképzeléseit megvalósíthassa. A ma 70.000 négyzetméteren 2000 különféle évelőt termelő kertészet a következő mondatokkal kezdi Foerster munkásságának ismertetését: „Szemben az akkor uralkodó polgári felfogással, amely a növényeket színanyagnak tekintette, és virágzás után újakra cserélte le őket, Karl Foerster számára minden növény individuum volt. Felvilágosult, humanista szellemi beállítottsága következtében nemesítői munkája arra irányult, hogy minden egyes növény karakterét és benne lévő tulajdonságait kiemelje, anélkül, hogy megváltoztatná a lényét/lényegét.”


A New Perennial mozgalom Foerster nyomán ezt a növényekhez való viszonyt bontotta ki. Itt a kertészek nem az akaratuk érvényesítését kívánják demonstrálni, és nem az a céljuk, hogy a lehető leggyorsabban maximalizálják az érzéki ingert, hanem szenvedélyesen érdeklődnek a növények iránt. A kertész pontosan ismeri a növények környezeti igényeit és tűréshatárait, ezért minden környezetben jól fejlődő és kevés fenntartást igénylő együtteseket képes létrehozni. A növények növekedési, virág- és levélformáinak, színeinek figyelmes ismerete és az az alázat, hogy a kertész nem önmagát állítja középpontba, hanem a növényekben lévő szépséget szeretné kibontani, rendkívül tágas teret nyit a kreativitásnak. Az, hogy manapság milyen széles körben és milyen magas színvonalon használnak évelőket például a német kertekben, nagyon jól mutatja, hogy milyen hatalmas munkát végeztek ezen a téren a kertészek.

Mindazonáltal a mozgalomnak a világhírt Piet Oudolf munkássága hozta meg. Oudolf az évtizedeken keresztül felhalmozódott aprómunkához nemcsak a holland festészet rendkívül kifinomult vizuális kultúráját, hanem, azt hiszem, személyesen is rendkívüli tehetséget kapott. Az eredmény olyan kertek sorozata, ahol minden növény a számára megfelelő helyen van, amelyek a kihajtástól az elszáradásig megmutatják a növények szépségét, amelyek a professzionális színkezelés és formagazdagság eredményeképpen természetközelinek hatnak, mégis hihetetlenül kifinomultan komponált növényegyüttesekből állnak. Amelyek anélkül érintik meg az ember szívét, hogy akár csak egy pillanatra is érzelgősek lennének, és úgy nyitnak ki a szabadságra, hogy egyetlen romboló mozzanat sincs bennük.


Miközben a vezető kertészeti irányzatok ideológusai esztétizálják és modern vagy posztmodern művészet címén a magaskultúrába emelik a pusztítást, a tömegkultúrát pedig elárasztják azok a magazinok és coffee table bookok, amelyekben szinte csak háromhetes ágyásokat fényképeznek (és még ez sem elég, mert ezeket a képeket még élesítik és színesítik is, hogy az olvasó azonnal az inger maximumát kapja, és ki ne essen egy pillanatra sem a fogyasztás mókuskerekéből), vannak emberek, akik nem hagyják magukat sodortatni az árral. Szépnek találom, hogy a Batteryben, ott, ahol 8,5 millió emigránst – akiknek többnyire a politikailag legitimált gyűlölet vagy a szegénység miatt kellett elhagyniuk a hazájukat – fogadott be Amerika, ma két New Perennial kert van.


Ha valakit még érdekel, érdemes megnézni Piet Oudolf lapján is a The Battery oldalra felrakott néhány képet. (S ha már ott vagyunk, feltétlenül pillantsunk bele Oudolf néhány többi kertjébe is.) Akit megragadott Piet Oudolfnak ez a munkája, feltétlenül nézze meg James Golden nagyszerű blogjában a Batteryről szóló kitűnő cikkeket. És ha az embernek ezek után még maradt egy kis ideje, akkor – visszatérve a kályhához – feltétlenül mélyedjen el egy kicsit a The Battery Plant Database-ben, akár azért, hogy betekintsen a New Perennial műhelyébe, akár csak hogy gyönyörködjön ezekben a csodaszép növényekben.

Sagrada Familia

a távol-keleti Artyom város szélén, építkezési hulladékból 1995 óta építik Alekszej és Valentyina Krivov egykori építőmunkások. Külön figyelmet érdemel a különbejárat a tizenöt macska és három kutya számára.

A mások emlékei

A különösen hajtogatott levélről lásd a következő posztot

Nem, ezeket sosem láthattuk így, ebben a flamand csendéleteket idéző fényben, ebben a kiszámítottan véletlenszerű és heroikus összeállításban. Mégis pontosan emlékszünk rájuk, ahogy esküdnénk arra is, hogy pontosan emlékszünk annak a madeleine-nek az illatára. Ezek a tárgyak hetven éven át szívták magukba azt a történelmet, azokat a jelentéseket, amelyeket most lassú üveg módjára bocsátanak ki magukból, amíg csak élünk, ameddig csak lesz, aki úgy érzi, hogy pontosan emlékszik rájuk.

Alekszandr Szennyikov szovjet csendéletei a photosight.ru-n nyitott galériájából, ahol még vagy tízszer ennyi van belőlük.

Honras

Book of Honors for Empress Maria of Austria - Composed by the College of the Society
of Jesus of Madrid on the Occasion of Her Death (1603), Philadelphia:
Saint Joseph’s University Press, 2011 (isbn: 978-0-916101-73-2).

Szeretnénk megosztani örömünket olvasóinkkal. Ma jelent meg az általunk gondozott első modern kiadásban, eredeti spanyol nyelven és angol fordításban a Libro de las Honras de la Emperatriz María de Austria, annak a pompás gyászszertartás-sorozatnak a leírása, amelyet a madridi Szent Péter és Pál jezsuita kollégium rendezett 1603-ban, hogy megemlékezzen legnagyobb jótevője, María de Austria császárné jámborságáról és bőkezűségéről. Mária császárné a madridi jezsuitákra hagyta gyakorlatilag teljes magánvagyonát, beleértve azt a telket is, ahol felépítették és 1608-ban megnyitották iskolájukat. Itt nevelkedett számos olyan spanyol nagyság, mint Lope de Vega, Calderón de la Barca vagy Francisco de Quevedo: úgyhogy Ausztriai Mária hagyatéka ilyenformán rendkívüli hatást gyakorolt a spanyol Aranykor irodalmára és kultúrájára.

A Libro de las Honras az uralkodói gyászszertartások rendkívüli részletességgel ritualizált konvencióit követve az egyetem rektorának dicsőítő ajánlásával kezdődik az ausztriai házhoz és Mária lányához, Ausztriai Margithoz, a madridi Descalzas Reales klarissza nővéréhez: ebben a kolostorban élt visszavonult életet haláláig Mária császárné. A bevezetőt a ravatal és a templomi dekoráció részletes leírása követi, majd Juan Luis de la Cerda jezsuita teológus hosszú latin beszéde, végül a híres jezsuita szónok, Jerónimo de Florencia pompás gyászbeszéde.


A könyv a továbbiakban főként a jezsuita atyáknak és diákjaiknak a császárné tiszteletére komponált verseit mutatja be. A mű legérdekesebb és legeredetibb része azonban annak a harminchat „hieroglifának” vagy emblémának a leírása és reprodukciója, amelyek a gyászszertartás ikonográfiai programjának részeként végigvonultak a templom falán. Az emblémákat gondosan úgy tervezték, mint a gyászbeszéd tételmondatainak vizuális alátámasztásait, ami egyedülálló összjátékot eredményez a kimondott szó és az emblematikus képsorozat között.


Meggyőződésünk, hogy a Libro de las Honras-nak ez az angol fordítása a gyászemblémák műfajának egy igen fontos és ugyanakkor kevéssé ismert gyűjteményét teszi hozzáférhetővé a nemzetközi kutatás számára. A könyv jól illusztrálja a barokk vonzódását „a szemeknek szóló prédikáció” iránt, amely a költészetet és emblematikus képeket együttesen felvonultató ünnepségek állandó kísérője volt, olyan pedagógiai technika, amelyet a jezsuiták különösen hatékonyan alkalmaztak iskoláikban a kezdetektől fogva. A könyv fontosságát az is jelzi, hogy ez volt a műfaj első darabja Spanyolországban, amely fametszetekkel illusztrált egy uralkodói gyászszertartást. A Libro de las Honras, avagy most már egyszersmind Book of Honors egyaránt fontos mű a 17. századi Spanyolország kultúrája, története és művészettörténete, az embléma-kutatók, az aranykori spanyol irodalom, a prédikáció, a katolicizmus és a jezsuita rend történészei számára.

Frederick A. de Armas professzor, a chicagói egyetem Andrew W. Mellon Professzora így méltatja a kiadást:

„Ez a fontos és lenyűgöző könyv első ízben nyújtja egy ritka és jelentős mű, a Libro de las Honras de María de Austria régen várt angol fordítását. A fordítás rendkívül gördülékeny és egyszersmind igen pontos. A mű központjában Mária császárné, a korai modern Európa egyik központi alakja áll. A könyv alapvető új anyaggal szolgál a történészek, művészettörténészek, valamint az emblematika és a korabeli irodalom iránt érdeklődő minden olvasó számára. Összefogott és kitűnő bevezetője áttekinti a könyv felépítését és valamennyi emblémáját. A bevezető egyik fontos megállapítása, hogy az emblémák vizuális alátámasztást nyújtottak a gyászszertartás beszédei számára, míg a ravatal és annak emblematikus díszei egyfajta, a szemnek szóló gyászbeszédként hatottak. Ez a vizualitás és verbalitás közötti állandó interakció a könyvet az ellenreformáció korabeli Spanyolország „társművészeteinek” elsőrangú dokumentumává avatja.” (Frederick A. de Armas: Andrew W. Mellon Professor of Humanities. Professor of Spanish and Comparative Literature. Chair, Department of Romance Languages & Literatures. University of Chicago)

Szeretnénk még egyszer megköszönni a Saint Joseph’s University Press kiadójának kiváló munkáját, és különösen a kiadvány közvetlen felelőse, Joseph F. Chorpenning atya figyelmét és gondosságát, amelyet a kiadvány osztályon felüli minősége és szépsége dicsér.