Kseroks

Bakuban ismét menő a sztálinbarokk és a bécsi eklektika. Az előbbi, úgy tűnik, a monumentális építészet egyetlen helyi hagyománya, ezért aztán gigantikus középületeiket pontosan abban az orientalizáló szocreál stílusban emelik megint, a 2010-es évek közepén, amelyben utoljára hatvan éve építettek itt a Kaukázusban. Az eklektika pedig a századfordulón épült olajmágnás-negyed stílusa volt, s miközben a negyed házait lebontják, homlokzataikat tíz-tizenöt emeletesre felnagyítva átmásolják az újonnan épült felhőkarcolókra.

A hatalom díszleteitől független valódi élet nyomait igyekezzük fotózni a sterilizált óvárosban. A kseroks-bódénál rendőr jön oda hozzánk. „Kérem, ne fotózzák ezt. Hamarosan újat építünk a helyére.”

Unholy bread

„Fontos nap ez a mai, bármennyire is velünk él a szovjet múlt, bármennyire is meg kell küzdenünk minden nap a puszta fennmaradásért. Huszonöt éve nem tudunk menekülni az orosz sovinizmustól és őrültségtől, a háborútól és a megaláztatástól. Mindennek ellenére boldog függetlenség napját, kedveseim…” (Egy grúz fiatal)


Húsz kilométer. Ennyi választja el Akhaltsikhe városát a török határtól. Ma csupán húsz kilométer. Nem is olyan régen ezt a húsz kilométert szinte lehetetlen volt megtenni. A szovjet időszakban a Tbiliszitől a török határig vezető út véget ért néhány kilométerrel a borjomi fürdőhely után, amely már Puskin idején hírneves volt, majd a kiváltságosak üdülőhelye lett először a Romanovok, aztán a Szovjetunió új cárjai, mindenekelőtt Sztálin alatt. Az út kanyonokon és völgyeken át, időette házak és útszéli élelmiszerboltok között kanyarog. Újra meg újra legelésző tehenek kelnek át rajta. A zöld tájat olykor-olykor lepusztult egykori beton háztömbök szakítják meg. „Ott álltak a katonák a Szovjetunió idején”, mondja Giorgi, az örmény taxisofőr, és kezével puskát formál, „aki megpróbált átkelni, lelőtték.” Majd később: „Innentől kezdve csak útlevéllel lehetett tovább haladni.” A Szovjetunió idejében a vidék zárt körzet volt, sok-sok laktanyával. Sok örmény és grúz számolt be róla, hogy katonai szolgálatuk idején pontosan ide, a határvidékre küldték őket. A legszigorúbban felügyelt helyek közé tartozott Abastumani termálfürdője, amely már a cárok idején híres volt, s aztán a szovjet időkben a Vöröshadsereg tisztjeit és családjaikat látta vendégül. Ma fontos csillagászati obszervatórium áll itt a hegy tetején.

A számos, nagyrészt elhagyatott „szanatórium” és szovjet betontömb mellett, amelyben a még itt maradt néhány család él, egy kis örmény templom is dacol itt az idővel.


„Miközben ettek, Jézus fogta a kenyeret, áldást mondott, megtörte, és odaadta nekik […].” (Mk 14,22)

„Places do not have locations, but histories” (Tim Ingold). Az abastumani örmény templom, amelyet 1898-ban két Bakuból jött örmény testvér építtetett, ma rendkívül rossz állapotban van, jórészt a szovjet időkbeli átépítéseknek köszönhetően. A templomot ugyanis a szovjet időben pékséggé alakították. A gavit, az előcsarnok egy részét lebontották, a másik részét elfalazták, s két épületrészt illesztettek hozzá, jórészt az elbontott részek faragott köveiből: egy gázolaj- és szénraktárt, s egy kenyérraktárat, ahonnét Abastumaniba és a környező falvakba szállították a kenyeret. A templomban még mindig láthatók a nagy fa polcsorok a fém tepsikkel, amelyekben a kb. 3 kilós kenyereket sütötték. A templom belseje szinte felismerhetetlen, csupán a felszentelési kőkeresztek körben a falakon és a nagy, orosz és örmény nyelvű alapítási emléktábla a bejáratnál utalnak egykori funkciójára. A belsőben ma csupán a nagy kelesztőtartályok és az épület közepére beépített hatalmas kemence maradtak meg.

A szovjet rendszer részben elérte célját, a templom átalakítását valami mássá, világivá, valami iparivá, hogy ezáltal kitöröljön a helyiek emlékezetéből minden olyan vonatkozási pontot és érzelmi struktúrát, amely néhány évvel korábban még bizonyosságnak tűnt. A szovjet rendszer nyolcvan éven át igyekezett a szent kultuszát az eszme kultuszával helyettesíteni.

A templom átalakítása éppen egy olyan dolog, a kenyér előállítását szolgálta, amely mindig is szent szerepet játszott minden kultúrában. A kenyér teljes „elvilágiasítása” és iparivá tétele kenyér-jelentését is átalakította: a szovjet időszakban a kultúrának ez az eleme kizárólag világi jelentést öltött, sőt ez a jelentésváltás kifejezetten hangsúlyozottá vált.

„Olyan súlyos katasztrófáról van szó ilyenkor, amelyben a kultúra rendkívül törékenynek és múlékonynak bizonyul, de egyszersmind nélkülözhetetlennek is. A kognitív kategóriák és szimbolikus struktúrák jelentése, amelyeken keresztül a közösség felfogja és érthetővé teszi a világot, épp akkor homályosul el, amikor a legnagyobb szükség lenne rájuk. A világ ilyenkor szó szerint megsemmisülni látszik. A közelgő és visszafordíthatatlan pusztulás érzete elviselhetetlenné válik.” (G. Ligi: Antropologia dei disastri)

A szovjet korban a kemence mellé két emelvényt falaztak fel, ugyancsak raktár céljára. Itt látható néhány kelesztő- vagy talán őrlőgép maradványa is. Ma a viaszmaradványok és füstnyomok itt, a templom közepén, és körben a felszentelési kereszteken arra utalnak, hogy a templomot a hívek mindmáig látogatják, tanúskodva ha nem is a templom újbóli birtokbavételéről, de legalábbis szent helyként való elismeréséről.

A grúziai átmenet folyamata a legnehezebbek közé tartozik az egész volt szovjet birodalomban, nem csak az azt kísérő erőszak folytán, hanem ellentmondásossága miatt is.

Jöjjön velünk Máramaros-Bukovinába!

Az egymást követő lembergi és grúz utak miatt csak most van lélegzetnyi időm rá, hogy hivatalosan is meghirdessem a nem egészen három hét múlva esedékes máramaros-bukovinai utunkat. Minthogy azonban sokan rákérdeztek, és sokan tudják a végleges időpontot is, ezért az út egészen biztosan meglesz; a kérdés csak az, kell-e második utat is szervezni.

Idei máramaros-bukovinai túránkat tehát – immár hagyományosan közkívánatra – június 10-től 14-ig (szerda-vasárnap) szervezzük. Nagybánya középkori városán, a magyar impresszionizmus bölcsőjén és a történelmi Máramaros kapuján átlépve járjuk végig Erdély egyik legarchaikusabb vidékének a világörökség listáján is számon tartott fatemplomait és elhagyott haszid temetőit, Máramarosszigetet, a régiónak a Tisza és az ukrán-román határ által félbevágott egykori fővárosát, a szaploncai „vidám temetőt”. Az erdőgazdaság kisvasútjával felvonatozunk a határhegység őserdejébe, hogy délután majd a felrakodott fával együtt térjünk vissza Felsővisó ruszin falujába. Kirándulunk a Lovak vízeséséhez és a Radnai-havasok hágójára. Bejárjuk az ugyancsak a világörökség listáján szereplő, kívül-belül festett bukovinai reneszánsz-kori fejedelmi kolostorokat. És idén megtesszük azt is, amit tavaly a politikai helyzet miatt nem mertünk: átmegyünk egy napra az ukrajnai Csernovicba, a bukovinai régió hagyományos központjába is. Szállásunk az agroturizmusba bekapcsolódott hagyományos parasztgazdaságokban és – ha sikerül időben bejelentkeznünk – a bukovinai kolostorokban lesz. Tavalyi túránkról itt olvasható részletes közös beszámoló.

Az öt napos túra részvételi díja (szállás reggelivel + kisbusz + vezetés) 310 euro. Jelentkezési határidő: május  31. a szokásos wang@studiolum.com címen.

Eddigi bejegyzéseink az egykori Máramarosból (teljes Máramaros-térképhez kattints), amelyek a következő hetekben gyarapodni fognak.

Welcome to Azerbaijan

Baku, ma hajnalban a buszpályaudvar környékén a 85-ös buszra várva

Isztambulból Bakuba naponta megy busz, valamikor délután áll meg Kutaiszi környékén az autópályán egy török grillnél. Letelefonáljuk az irodával, majd odaszólnak a hostelbe, ha indulnunk kell. Négyre jön értünk a taxi, elvisz a városszéli kis irodába. A láz – törökországi muzulmán grúz – irodavezető rendkívül kedves. Taxit rendel, húsz lariért – nyolc euróért – elmegyünk a harminc kilométerre lévő Zestaponiba, ahol a török határról Batumin át érkező sztráda találkozik a kutaiszi-tbiliszivel. A sztráda menti grillben grúz és török ételeket egyaránt adnak, a falon a török tévé megy. Most látszik, hogy a grúz pályák melletti török éttermek egyik célja, hogy folyamatos török kontextust biztosítsanak az átutazóknak. Megérkezik a légkondicionált, wifis busz, a közönség az Isztambulban dolgozó azerbajdzsáni vendégmunkások felső, vagyonosabb rétege. Ebédelnek, indulunk. Még egyszer megállunk, nem sokkal a határ előtt, a kísértetvárossá vált Rusztavi iparváros után, David Gareja sivataga fölött, a Gaziantep muszlim vendéglőnél, ez már sokkal inkább a kurdisztáni útszéli saslikozókra hajaz.

Egy óra múlva a grúz határon vagyunk, Ganja fölött. A modern grúz határőrségi épületben, akárcsak egész Grúziában, szabadon grasszálnak a kóbor kutyák. A határőrök értetlenül nézik a tavaly bevezetett azerbajdzsáni elektronikus vízumot, még nem láttak ilyet, telefonos segítséget kérnek, de nem kapnak, többször is megkérdezik, biztosan be tudunk-e ezzel lépni Azerbajdzsánba, ha nem, szívesen látnak éjszakára a váróteremben. Utána fél kilométeres gyaloglás a senki földjén, mint az iráni határállomásokon, teljes csomaggal, nekünk ez csak egy-egy hátizsák, de a legtöbben látványos karavánként vonulnak végig az úton. Közben néhány pazar dutyfree világít az éjszakában, előtte azeriek készségesen ajánlják fel segítségüket, hogy vesznek nekünk cigarettát, úgy tűnik, ezt a hazatérők valamiért nem tehetik meg maguk. Az azerbajdzsáni határon minden csomagot kipakoltatnak. Megpróbálják kinyitni a laptopot, néhány próbálkozás után felajánlom a segítséget, hálásan elfogadják. Minden elektronikus kütyüről, a külső winchesterekről, a szkennerről, a külső DVD-olvasóról, a töltőkről megkérdezik, hogy hívják angolul és oroszul, mulatságosnak találják. Elpakolunk, mehetünk. A buszon hosszan várakozunk – még most is, amikor ezt írom – az összes utas összes csomagjára. Beszélgetünk közben a már megérkezettekkel. A szőkített hajú nőnek textilbiznisze van Bakuban, évente két-háromszor megy Törökországba nagybani szerződést kötni olasz, angol, spanyol árura, most épül elegáns boltja Baku új bevásárlónegyedében. „Én nagyon szeretem az elnököt”, tesz őszinte vallomást. „Olyan pozitív, olyan kulturált. És a szüleim is nagyon szerették az ő apját.” Hogy mikor voltam utoljára Bakuban. „Három év alatt akkorát változott, rá sem ismernek.” Vajon azt jelenti-e ez, amitől félek, hogy a teljes óvárost ledózerolták? A holnap megadja rá a választ.

A pincér és egy helyi villanyszerelő – aki első reggelinket fizette – megpróbálják beütni a gépembe a wifi kódját a buszpályaudvari Baku Caféban. Lloyd Dunn felvétele

Özönvíz után

A gergeti Szentháromság-templom olyan magasra épült a Kaukázus teteje, a Kazbegi-hegy alatt, hogy azt mondják róla – akárcsak a ravennai San Apollinare in Classéról vagy néhány más jeles templomról –, hogy egyedül ezt nem lepte el az özönvíz.


Ilyenformán a dinoszauruszok is csak itt élték túl a világkatasztrófát, mint a templom harangtornyának 12. századi ablaka tanúsítja.


Utódaik ma is a faluban járnak. Elhullott példányaik csontjait pedig a helybéliek beépítik a szárazon rakott kőkerítésekbe.




Ahogy a Jvari-hágótól délre fekvő Grúziát Szent Nino a 4. században, úgy az attól északra fekvő Gergetit Szent Dino térítette meg az özönvíz előtt. Az ablak faragványán látható társa Szent Trichontoszaurusz, akit a helybéliek néhány betűzési próbálkozás után végül kihagytak a legendából, így neve nem maradt fenn.

Pásztor

A tízéves Rezo pandurán játszik és énekel egy kis ünnepségen a Katskhi kolostorban

Kutaiszi ébred

Szól a kakas már

Tamaroba / თამარობა

Vardzia völgye, ma reggel

Tamari Bagrationi (თამარი ბაგრატიონი) királynő (Mtskheta 1160-1212) 1184-tól haláláig uralkodott Grúziában. III. György (1156-1184) és Gurandukht királyné elsőszülött lánya volt, s uralkodása alatt Grúzia a kaukázusi térség legfontosabb államává vált. Az ország határait jelentősen kiterjesztette a szomszédos muzulmán hatalmak rovására. Jelentőségét jól mutatja, hogy nő létére a „király” (მეფე, mefe) címmel ruházták fel. Halála után két gyermeke követte őt a trónon. IV. Lasha György 1213-tól 1223-ig, majd Rusudan királynő 1223-tól 1245-ig uralkodott Grúzia fölött. Tamar királynő sírját soha nem azonosították teljes bizonyossággal.

Tamar királynő alatt a grúz kultúra is aranykorát élte. Felvirágzott a grúz nyelvű irodalom – ekkor élt Sota Rusztaveli, a grúz nemzeti eposz szerzője –, és a számos templom építése nyomán a képzőművészet is.

Tamar-kori várak Vardzia völgyében

Abastumani vára az Adigeni folyó völgyére tekint le, harminc kilométerre Akhaltsikhétől. A Tamar királynő uralkodása alatt épült vár máig jó állapotban fennmaradt. Az Abastumani mellett emelkedő csúcsról jól szemmel lehetett tartani a mélyben vonuló két völgyet és a szomszédos hegyvidéket. A völgy Akhaltsikhétől Kutaisziig vonul, s a korban fontos kereskedelmi útvonal volt az örmény és török vidékek felé. Ez magyarázza a számos erőd építését a környező falvakban, s az olyan városok és erődített kolostorok jelenlétét, mint Vardzia és Vanis Kvabebi. Az erődöt a szovjet időszakban is gyakran látogatták, mint azt a belső falak számos cirill felirata mutatja. Ma csupán az a néhány turista keresi fel, aki egyáltalán tud a létezéséről, s helybéli hívők, amiről a falifülkékben elhelyezett ikonok és gyertyák, s Szent Nino nagy keresztje tanúskodik.


Tamar királynő ikonja magányosan áll egy nehezen megközelíthető fülkében, jól mutatva a királynő tiszteletét és jelentőségét. A királynőt az autokefál grúz egyház szentté avatta. Emlékünnepét – თამარობა, Tamaroba – ma, május 14-én ülik meg Grúzia-szerte.

Régi kutaiszi képek

„Drága édesanyámnak ajánlom emlékül ezt a fényképet, hogy legyen képe rólam, mert távol vagyok. Nézz meg rajta gyakran, és el ne felejts. Őrizd meg halálodig. Alexandre Ghoghoberidze. 1915. február 23.”

Mestiában, a szvaneti hegyek alatt ülünk a konyhában Jacopóval és Ekával, régi fényképek grúz feliratait böngésszük. Nem könnyű, száz év alatt a grúz nyelv sokat változott, a régi dialektális formák eltűntek, az udvariassági formulákat elfelejtették, az ábécét megreformálták, a kézírás is megváltozott.

„Emlékül ajánlom anyácskámnak és apámnak, és drága testvéreimnek. […] Tabidze. Ez a két fiú szívbéli jó barátom, Ivane és […] Mamaladze. 1904. február 29.”

A képeket a nagy háborúba induló grúz fiúk hagyták szüleiknek és testvéreiknek, hogy emlékezzenek rájuk, ha majd elestek valahol Galíciában, a magyar Kárpátokban, vagy Przemyśl alatt. Szerzők mondanak rajtuk tiszteletteli köszönetet a szerkesztőnek, amiért megjelenhettek a kisváros művelődési egyletének folyóiratában. Katonatisztek, grúz népviseletbe öltözött polgárok, hölgyek, családapák álltak utoljára fotográfus elé, hogy száz év múlva hírt adhassanak majd az elmúlt Kutaisziról.

„Ekaterina Eristavi, a medjuriskhevi könyvtár alapítója, Kita Abashidze nővére. Shalva Eristavi, Medjuriskheviből. […, érthetetlen sor] Köszönettel Ekaterinának, amiért olyan készségesen publikálta műveimet az Iveria folyóiratban, gazdagítva ezáltal az olvasóterem olvasóit is.”

A fényképeket kis régiségkereskedés üveges szekrényében találtam a kutaiszi bazár mögötti utcában, ahová régi ékszereket nézni tértünk be Etivel. Megengedik, hogy lefényképezzem őket. Több is olyan, mintha Jermakov fotózta volna őket, látszik, hogy sikerével iskolát csinált a századforduló grúziai fotográfusai között. Reménykedem, hátha tőle is találok képet, de megtudom, hogy az eredeti Jermakov-fotókat odahaza őrzi a bolt tulajdonosa. Ramaz Obuladze fiatal történész és neves gyűjtő. Már a második könyvét jelenteti meg régi grúz fotográfiákról, The Georgian Attire címmel, amelyben a múzeumban őrzött ruhákat hagyományos öltözéküket viselő hegylakók és népviseletbe öltözött hazafias városi polgárok háború előtti fotográfiáival illusztrálja. Hamarosan erről is írok.

Barcelona – Bayern München

Labancz Csaba fotója

Sighnaghi, kelet-grúziai kisváros a Gombori-hegy szirtfokán, alattunk mélyen a Kura és az Alazani folyó széles síksága, szemközt az azerbajdzsáni hegyek. Éjfélre jár, már csak kis grúz társaság ül a kivetítő előtt az egyetlen hotel éttermében, Szent György napján, Grúzia védőszentjének ünnepén, amelyen húsz éve először érkeztem Grúziába. Tbilisziben a templomok akkor is éppúgy tömve voltak, mint ma reggel. Messi berúgja a második gólt. A társaság egyik tagja szólásra emelkedik. kezében színültig töltött archaikus cserépedénnyel. Tósztot mond, kiissza, átadja a következőnek. „Mire isznak?” kérdezem a pincért. „Az ősökre. Szent György estéjén az ősökre iszunk, akik meghaltak, hogy Grúzia szabadon élhessen.”