A Wang folyó versei: március 2017

A híd

Maurice de Flaminck, A híd (részlet, é.n., 1890es évek). A potsdami múzeum nagy impresszionista kiállításáról

Neuköllnben, török lacikonyhában ebédelünk a berlini városnéző csoporttal. Húsz ember sok a kis étkezdébe, mások asztalához kell ülnünk. Szelíd kicsi ember kisfiával ebédel, lassan nyílik meg, jól beszél angolul. Aleppóból jöttek, hosszú, életveszélyes úton, sok határon át. Feleség és anya nincs, nem tudni, hol maradt el, nem merünk rákérdezni. A kisfiú már iskolába megy, menekültiskolába, néhány szót tud már németül, büszkén játszik az előlegbe kapott színes ceruzákkal. Aztán persze elkerülhetetlen: „És maguk honnan vannak?” Nehéz kibökni, nem tudjuk, milyen emléket hozott magával az egyik határról a sok közül. „Magyarországról.” Az apa lefordítja kisfiának. A kisfiú arca felderül, felemeli a színes ceruzát: „Magyarország barát!” Áldassék a neve annak a névtelennek, aki miatt így gondol ránk.

Perzsa diszkó

Én ezeket a dalokat ismerem. Ezek szólnak a taxiban, már ahogy az ember elindul a városba a Khomeini repülőtérről, ezek dübörögnek a kebabozóban és a bazárban, ezek zsibbasztják az agyat az egész napos buszúton a sivatagon át. De sosem láttam még rájuk nyilvánosan táncolni, különösen nem whiskyspohárral a kézben, pláne nem fedetlen hajú, combnál véget érő szoknyájú lányok társagában. Ezekért a mellékkörülményekért egyenként is több év börtön járna Iránban. De nem Berlinben, a neuköllni Werkstatt der Kulturenben, amelynek pincéjében ma éjjel Noruz-napi, tavaszújévi diszkót tartanak. A dalok az iráni mulatós zene jellegzetes darabjai, hol perzsául siránkoznak a szerelem gyötrelmeiről és a felnőtté válás elkerülhetetlenségéről, hol az Iránban egyre divatosabb egyiptomi popzenét éneklik arabul, hol iráni-azerbajdzsáni török vagy kurd népdalokra vált az énekes a jelenlévő iráni nemzetiségek kedvéért. A közönség még hazai módon reagál, a fiúk fiúkkal, a lányok lányokkal táncolnak, de legalább már nem külön szobában, hanem egy térben, maguk is zavartan nevetve a szokatlan helyzeten. A gyerekek ott téblábolnak a színpad szélén, ők már belenőnek a a szituációba, a felnőtteket imitálják, míg csak éjféltájban el nem viszik őket aludni.

Habibi (Kedvesem), arab szöveggel.

És a bónusz: Üsküdara, a balkáni vándordallam, amelyről már írtunk, ma este iráni előadásban

Odüsszeusz

Vasárnap délután az AirBerlin még enged becsekkelni a másnap reggel Pestről Berlinbe induló járatra, csak fél óra múlva kapok tőlük e-mailt, hogy a járatot törölték, ha bármi kérdésem van, hívjam a 60 cent/perc emelt díjas tudakozójukat. Tíz percig várok, de senki nem veszi fel. Közben indul a budai városvezetésem, Katát kérem meg otthon, Berlinben, hogy hívja fel az irodát. Ő huszonhat egész percig vár, mielőtt lerakja. Több órás berlini válságtanácskozás után az eredmény: hétfőre Berlin mindkét reptere teljes sztrájkot hirdetett, lehet, hogy keddre is kiterjed – mialatt ezt írom a berlini buszon, már szerdára is – úgyhogy ha haza akarok érni a csütörtöki berlini vezetésem előtt, muszáj elavult szárazföldi eszközökhöz folyamodnom. Reggel vonattal megyek Bécsbe, hogy akkor már megnézzem a nagy Schiele-kiállítást az Albertinában, s onnan tovább busszal Berlinbe.

A kiállítás tényleg pompás, akárcsak mellette a Batliner-gyűjtemény Monettől Picassóig kiállítása, amely van olyan fajsúlyos, mint a Scsukin-gyűjtemény, de sokkal kisebb rajta a tömeg. Írok is róluk a következő hetekben.

Kimegyek a Naschmarktra, bécsi látogatásaink rituális ejtőző helyére. Görög hegyi teát akarok venni. Régen a görög fűszeresnél lehetett kapni, de változik a piac etnikai összetétele, most a bosnyák teaárusok igazítanak útba, hogy a szemközti görög borboltban van. Megkapom, egy üveg recinát is vennék mellé kettő ötvenért. „Honnan jött?” kérdezi a boltos németül. „Magyarországról”, mondom. „Jó napot”, mondja magyarul, hibátlan akcentussal. „És maguk”, kérdezek vissza én is, és már a nyelvem hegyén van viszonzásul a görög kalimera. „Szamarkandból”, mondja. „Üzbegisztánból?” kérdezem döbbenten, oroszra fordítva a szót. „Úgy, úgy”, mondja ő is oroszul. „Látom, több nyelven beszél. Ért po-jevrejszki, zsidóul is?” „A jiddist értem,” mondom. „A gutn tog, vi geyt es?” rikkant vígan. „Mazl tov!”, viszonzom. A kettő ötvenből csak kettőt fogad el a recináért, és sz prazdnyikom! boldog purimot kívánunk egymásnak.

Az esti busz indulásáig van még egy órám, beülök a Hauptbahnhof aljában a L’Osteria olasz étterembe. Belépéskor az embert a német pincérek buona serával köszöntik, kissé bosszankodom a modorosságon, de akkor már én is olaszul válaszolok és rendelek. A pincérlány állja a sarat, nagyon jól, noha érezhető északi akcentussal viszi végig az olasz diskurzust. Sokkal jobban, mint a szomszéd asztalnál a német pincérfiú, aki az olasz szóra is csak németül felel. A végén a pincérnő hosszan tanulmányozza az egzotikus nevet a berlini hitelkártyán. „Magyarul is beszél?” kérdezi olaszul. „Igen”, mondom. „Én is”, mondja magyarul. A pesti Olasz Intézetben tanult olaszul, tolmács akar lenni, de még pénzt kell rá keresnie. „Képzeld, az úr úgy beszél olaszul, mint egy olasz, csak a végén derült ki, hogy magyar”, újságolja magyarul a „német” pincérfiúnak.

Beszállok a buszba, elkezdem írni ezt a bejegyzést. Rendkívül testes nő telepszik mellém, csak gépelő könyököm szab neki határt, hogy áthassa az én ülésemet is. Pár másodperc múlva fel is teszi a kérdést, brauchen Sie immer so viel Platz, végig ennyi helyre lesz szüksége? Ránevetek, és bele sem gondolva csúszik ki belőlem a kérdés: und Sie brauchen immer so viel Platz? és magának mindig ennyi helyre van szüksége? Döbbenten néz rám, valamit morog szerbül, és eltűnik a busz mélyében.

Folyamőrség

A Fal már huszonnyolc éve leomlott, épp amennyit élt. A sebek lassan behegednek. Ki emlékszik még rá, hogy a Potsdamer Platzon erdő volt, ahonnét hajnalban varjak ezrei szálltak fel, hogy a Märkisches Museum mögött az utca egy falnak támasztott trabantban végződött? Csak a feltűnően új házak hézagmentes sora árulkodik a múlt hiányáról, csak az aszfaltban futó bazaltkocka-sor varrata terít még egy layert erre a csupa-varrat városra. És mégis, huszonnyolc év után is a legváratlanabb helyeken nyílik repedés a téridőben, a város közepén még egyszer feltámad a falromantika.

Néhány száz méterre a Checkpoint Charlie-tól, ahol ma már perzsa művész panoptikumában kell újraélni, milyen volt átkandikálni a falon, a Stallschreiberstraße mentén, ahol a Berlinbe látogató Martin Luther King személyesen sietett lesújtó véleményt mondani az aznap reggeli DDR-Flüchtlingre tüzet nyitó keletnémet határőrökről, tegnapról mára eltűnt a senki földjén huszonnyolc éve izmosodó sarjerdő. A munkagépek által feltúrt föld közepén hosszú fehér hajú őr vigyáz a kivágott fára, kutyája nyüszítésére fordul hátra, int a kamerába. A nyiladékon át ide világít az Alte Jakobsstraße új házsora, az Alexanderplatz tévétornya. A grund szélén futó műkő tömbök már nem sokáig jelzik a fal egykori vonalát. Az idő újabb darabot nyelt el a félmúlt zátonyszigetei közül.

Blogtalálkozó! Díszvendégek: Grúzia és Szicília

Szombaton, március 11-én délután 3-tól 6-ig újra blogtalálkozót tartunk törzshelyünkön, a Selfie Bár különtermében (Budapest, Rákóczi út 29., a Rókus kórház mellett). A találkozó keretes szerkezetét két előadás biztosítja, következő közös útjaink két helyszínéről. Az elsőben, nem sokkal a kezdés után, június-júliusi grúziai útjainkról adok áttekintést, mégpedig mindkét verzióról: azokról is, amelyek júniusban Tushetiben, és arról, amely júliusban Szvanetiben csúcsosodik ki. Utána kötetlen beszélgetés és sörözés, majd olyan fél-háromnegyed öt tájt bemutatom húsvéti szicíliai utunk állomásait is. Ezt az előadást ajánlom nemcsak az út résztvevőinek, hanem azoknak is, akik a létszám beteltével lemaradtak az útról, hogy eldönthessék, akarnak-e jönni a december elején, Santa Lucia ünnepére ismét megszervezendő szicíliai útra. És persze mindenki mást is szeretettel látunk!

Teaházi előadás a tea és ló útjáról

Még a tea és ló útját róttam, egyre magasabbra kapaszkodva Yünnan és Kelet-Tibet hegyei között, amikor császári futár ért utol, s követi megbízást adott át, hogy ha a nagy hegyeken túl a messzi napnyugatra érek, tartsak beszámolót utamról. A megbízásnak, vagyis a Zhao Zhou teaház meghívásának engedelmeskedve e hét pénteken, március 10-én, délután 5 és 7 között tartok előadást az útról és minden másról, amiről csak kérdeznek majd. A színhely a teaház budapesti, Lánchíd utca 5. szám alatti boltja, ahol azonban korlátozott a hely, úgyhogy a teaház „events”-honlapján, a március 10-i esemény mellett regisztrálni kell rá. Aki már nem fér be, azok számára hamarosan törzshelyünkön, a Selfie-ben is tartok előadást és útelőkészítőt novemberi dél-kínai utunkra.

Láthatatlan városok. Tánc a vulkán tetején. Az 1920-as évek Berlinjének kulturális topográfiája

Karsten Troyke: Vus geshen is geshen (Ami történt, megtörtént). A Noch amul! Tango oyf Yiddish (Még egyszer! Jiddis tangók, 2012) albumról

A címben szereplő kifejezést először az 1918-as berlini forradalomra alkalmazták, de éppannyira, sőt talán még inkább érvényes a két – császári és führeri – diktatúra közötti törékeny weimari köztársaság időszakára is, amely a későbbi fejlemények felől nézve a Goldene Zwanziger nevet kapta a város történetírásában.

A húszas évek elején győztes és bukott forradalmak elől menekülő emigránsok tömegei, oroszok, magyarok és minden országból nagy számú zsidó menekült árasztja el a német fővárost, s a lüktető nagyváros, az új, kísérleti művészeti formák, a sűrű kulturális közeg, a felfokozott élet élménye óriási hatással van mindannyiukra. Berlin másfél évtizedre a teremtő erő európai központjává válik, s ebben az emigránsok döntő szerepet játszanak.

Ennek a sajátos, sokszínű és soknyelvű kulturális életnek megvannak a maga jellegzetes helyszínei: a kávéházak és varieték, a Scheunenviertel jiddis színházai és Charlottenburg orosz éttermei, az Alexanderplatz és a Kurfürstendamm egyaránt mitikussá vált ellenpólusai. Ezeket a kulturális központokat járjuk végig korabeli térkép, irodalmi szemelvények és zenék segítségével másfél órán át. A prágai Josefstadt, Tbiliszi óvárosa és Csernovic után a weimari Berlin a negyedik „láthatatlan város”, amelyet láthatóvá teszünk, megmutatva, hogyan épültek rá az új, nagyvárosi kultúra struktúrái a századfordulós Berlin szerkezetére, újjádefiniálva és átalakítva a várost, s hogy az ezt követő pusztulások és változások ellenére ezek a struktúrák, ha olykor rejtve is, hogyan élnek tovább a mai napig.

Előadás-sorozatunknak a FUGA Építészeti Központ (Budapest, Petőfi Sándor u. 5.) ad otthont. Időpont: 2017. március 9. csütörtök, délután 6 óra. Mindenkit szeretettel látunk.

A mamoiadai karnevál

A népszokások olyanfajta normatív leírásai, amilyeneket a néprajzi lexikonokban, vagy a mamoiadai Maszkmúzeumnak a helyi farsangról szóló reprezentatív kiadványában olvasunk, az időtlenségbe emelik, az örök körforgás ritmusához igazítják a szokást. Ami tegnap volt, az lesz holnap is, s a mamoiadai mamuthones és issohadores felvonulása úgy lép elénk ötezer év homályából, ahogyan az elmúlt ötezer év bármelyik farsangján az idő folyamába lépve láttuk volna.

A normatív leírás azokat az évről évre ismétlődő cselekvéseket hangsúlyozza, amelyeket a szokás lényegi elemeinek, s a közösségi identitás hordozóinak tart. Emiatt azonban nem ad számot a szokás megvalósulásának olyan alkalmi és improvizatív cselekvéseiről, mint hogy

• a mamuthones és issohadores, miközben végigtáncolják a falut, betérnek minden útba eső bárba, ahol ugyancsak körbetáncolják a helyiséget, minek fejében ingyen italt kapnak;

• a falusiak a legkülönbözőbb farsangi kosztümökben vesznek részt a mulatságon, amelyek viselettörténeti és jelképi szempontból a legkevésbé sem összeegyeztethetőek a mamuthones ezredéves mamoiadai hagyományával, de ez a legkevésbé sem zavar senkit;

• a felvonulás résztvevői újra meg újra kilépnek rituális szerepükből, a rokonokkal és komákkal interakciózva erősítik meg a társadalmi kötelékeket, s éppúgy fotózzák mobiltelefonnal a falu mulattatására Szlovéniából meghívott másik ezredéves busó-csoportot, a kurenteket, mint azok őket, és az összes néző mindannyiukat;

• s hogy ez az órákon át sok helyszínen hullámzó, meg-megtorpanó, sokszálú, egyszeri és soha meg nem ismételhető, csak itt és személyesen átélhető eseménysor, ez maga a mamoiadai karnevál.

A milánói repülőn fiatal olasz pár nézi, ahogy rendezgetem a képeket. „Hol van ez?” kérdezik. „Mamoiadában, Szardínián.” „Jövőre mi is elmegyünk oda”, döntenek.