Vasárnap délután az AirBerlin még enged becsekkelni a másnap reggel Pestről Berlinbe induló járatra, csak fél óra múlva kapok tőlük e-mailt, hogy a járatot törölték, ha bármi kérdésem van, hívjam a 60 cent/perc emelt díjas tudakozójukat. Tíz percig várok, de senki nem veszi fel. Közben indul a budai városvezetésem, Katát kérem meg otthon, Berlinben, hogy hívja fel az irodát. Ő huszonhat egész percig vár, mielőtt lerakja. Több órás berlini válságtanácskozás után az eredmény: hétfőre Berlin mindkét reptere teljes sztrájkot hirdetett, lehet, hogy keddre is kiterjed – mialatt ezt írom a berlini buszon, már szerdára is – úgyhogy ha haza akarok érni a csütörtöki berlini vezetésem előtt, muszáj elavult szárazföldi eszközökhöz folyamodnom. Reggel vonattal megyek Bécsbe, hogy akkor már megnézzem a nagy Schiele-kiállítást az Albertinában, s onnan tovább busszal Berlinbe.
A kiállítás tényleg pompás, akárcsak mellette a Batliner-gyűjtemény
Monettől Picassóig kiállítása, amely van olyan fajsúlyos, mint
a Scsukin-gyűjtemény, de sokkal kisebb rajta a tömeg. Írok is róluk a következő hetekben.
Kimegyek a Naschmarktra, bécsi látogatásaink rituális ejtőző helyére. Görög hegyi teát akarok venni. Régen a görög fűszeresnél lehetett kapni, de változik a piac etnikai összetétele, most a bosnyák teaárusok igazítanak útba, hogy a szemközti görög borboltban van. Megkapom, egy üveg recinát is vennék mellé kettő ötvenért. „Honnan jött?” kérdezi a boltos németül. „Magyarországról”, mondom. „Jó napot”, mondja magyarul, hibátlan akcentussal. „És maguk”, kérdezek vissza én is, és már a nyelvem hegyén van viszonzásul a görög
kalimera. „Szamarkandból”, mondja. „Üzbegisztánból?” kérdezem döbbenten, oroszra fordítva a szót. „Úgy, úgy”, mondja ő is oroszul. „Látom, több nyelven beszél. Ért
po-jevrejszki, zsidóul is?” „A jiddist értem,” mondom.
„A gutn tog, vi geyt es?” rikkant vígan.
„Mazl tov!”, viszonzom. A kettő ötvenből csak kettőt fogad el a recináért, és
sz prazdnyikom! boldog purimot kívánunk egymásnak.
Az esti busz indulásáig van még egy órám, beülök a Hauptbahnhof aljában a L’Osteria olasz étterembe. Belépéskor az embert a német pincérek
buona serával köszöntik, kissé bosszankodom a modorosságon, de akkor már én is olaszul válaszolok és rendelek. A pincérlány állja a sarat, nagyon jól, noha érezhető északi akcentussal viszi végig az olasz diskurzust. Sokkal jobban, mint a szomszéd asztalnál a német pincérfiú, aki az olasz szóra is csak németül felel. A végén a pincérnő hosszan tanulmányozza az egzotikus nevet a berlini hitelkártyán. „Magyarul is beszél?” kérdezi olaszul. „Igen”, mondom. „Én is”, mondja magyarul. A pesti Olasz Intézetben tanult olaszul, tolmács akar lenni, de még pénzt kell rá keresnie. „Képzeld, az úr úgy beszél olaszul, mint egy olasz, csak a végén derült ki, hogy magyar”, újságolja magyarul a „német” pincérfiúnak.
Beszállok a buszba, elkezdem írni ezt a bejegyzést. Rendkívül testes nő telepszik mellém, csak gépelő könyököm szab neki határt, hogy áthassa az én ülésemet is. Pár másodperc múlva fel is teszi a kérdést,
brauchen Sie immer so viel Platz, végig ennyi helyre lesz szüksége? Ránevetek, és bele sem gondolva csúszik ki belőlem a kérdés:
und Sie brauchen immer so viel Platz? és magának mindig ennyi helyre van szüksége? Döbbenten néz rám, valamit morog szerbül, és eltűnik a busz mélyében.
Maurice de Flaminck, A híd (részlet, é.n., 1890es évek). A potsdami múzeum nagy impresszionista kiállításáról
Neuköllnben, török lacikonyhában ebédelünk a berlini városnéző csoporttal. Húsz ember sok a kis étkezdébe, mások asztalához kell ülnünk. Szelíd kicsi ember kisfiával ebédel, lassan nyílik meg, jól beszél angolul. Aleppóból jöttek, hosszú, életveszélyes úton, sok határon át. Feleség és anya nincs, nem tudni, hol maradt el, nem merünk rákérdezni. A kisfiú már iskolába megy, menekültiskolába, néhány szót tud már németül, büszkén játszik az előlegbe kapott színes ceruzákkal. Aztán persze elkerülhetetlen: „És maguk honnan vannak?” Nehéz kibökni, nem tudjuk, milyen emléket hozott magával az egyik határról a sok közül. „Magyarországról.” Az apa lefordítja kisfiának. A kisfiú arca felderül, felemeli a színes ceruzát: „Magyarország barát!” Áldassék a neve annak a névtelennek, aki miatt így gondol ránk.
