A Kelet képei

Tbiliszi muszlim szőnyegárusok. Dmitrij Jermakov, 1900 k.

1839. október 28-án az ötnyelvű – török, örmény, görög, arab és francia – isztambuli Takvim-i Vekayi napilap hírül adta a birodalom népeinek a fényképezés felfedezését. Csak néhány évnek kellett eltelnie, és maguk a fényképészek is megérkeztek az oszmán birodalomba és a Kelet más országaiba.

A tuniszi bazárban. J. Garrigues, 1880 k.

Európa ki volt éhezve a Kelet képeire. Napóleon egyiptomi hadjárata és az azt követő tudós és kevésbé tudós publikációk nyomán orientalista láz söpört végig Európán. A klasszikus kánont elvető romantikus látásmód éppúgy a saját igazolását és ihlető forrását látta a keleti zsánerképekben és fotográfiákban, mint később a posztimpresszionizmus a japán nyomatokban, vagy a kubizmus az afrikai faragványokban. Ahogy Eugène Fromentin fogalmazta Une année dans le Sahel (1859) c. könyvében:

A Kelet rendkívüli. Kibújik minden általános törvény alól. A szépség olyan rendje ez, amely, minthogy nincs semmilyen előzménye az irodalomban vagy a művészetben, azonnal megüt minket bizarrságával. Minden sajátossága egyszerre tűnik szemünkbe: formáinak újdonsága, ruháinak szokatlansága, típusainak eredetisége, vonásainak keménysége, vonalainak sajátos ritmusa, színeinek szokatlan skálája.

A Zangaki testvérek egyiptomi fotója, 1860-80 között

Az orientalista fotográfiák iránti igény kielégítése – képeslapok, albumok, könyvillusztrációk, festménymodellek formájában – azonban csak az egyik motívuma volt a század közepétől Keletre utazó, majd ott egyre nagyobb számban megtelepedő fotográfusok tevékenységének. A fénykép alkalmazási lehetőségei és műfajai egyre változatosabbá váltak. Régészeti, földrajzi, katonai expedíciók, gazdag utazók fényképészt vittek magukkal, a keleti előkelők és polgárok is portréfotóssal örökíttették meg magukat, a nagy lapok kiküldött sajtófotósokkal illusztráltatták híreiket. Amatőr fotósok – diplomaták, kereskedők, misszionáriusok, vagy helyi értelmiségiek – saját mindennapos környezetüket dokumentálva kísérleteztek az új technikával.

Teheráni koldus. Antoine Sévruguin, 1900 k.

Ebben a most induló sorozatunkban ezeket az embereket szeretnénk bemutatni, akiknek fotográfiái egy évszázadon át, a modern tömegmédia megjelenéséig képet adtak a Keletről a Nyugat számára. Mindegyiküknek egy-egy bejegyzést szentelünk, minél több fennmaradt képüket bemutatva. Igyekszünk mindegyikhez korabeli térképet is mellékelni a vidékről, ahol dolgozott, ha lehet, fotóikat is a megfelelő pontokon helyezve el rajtuk. Az egyes bejegyzésekre mutató linkeket pedig fokozatosan illesztjük be az alábbi térképre.

C. Radefeld: Neueste Karte von Asien, 1846. • Áttekintő (4 MB) • Eredeti (15 MB)

Egy kérdés

Sebastián de Covarrubias y Horozco arcképe főműve, a Tesoro de la lengua castellana o española (1611) címlapjáról. A Studiolum DVD-kiadásából

„Todo lo daré por bien empleado, con que V. M. reciba este mi pequeño servicio con grato ánimo, dándome licencia le ponga nombre de Tesoro, por conformarme con las demás naciones que han hecho diccionarios copiosos de sus lenguas, y de este no solo gozará la española, pero también todas las demás, que con tanta codicia procuran deprender nuestra lengua, pudiéndola ahora saber de raíz, desengañados de que no se debe contar entre las bárbaras, sino igualarla con la latina y la griega, y confesar ser muy parecida a la hebrea en sus frasis y modos de hablar.”

„Mindeme munkámat akkor tartanám jól végzettnek, ha Fenséged jó szívvel fogadná ezt a csekély szolgálatomat, s megengedné, hogy a Tesoro [Kincsesház] címet adjam neki más nemzetek módjára, akik terjedelmes szótárakat készítettek a maguk nyelvén. S ennek nem csak a spanyol, de minden más nemzet is nagy hasznát veszi majd, akik olyan felülről szokták lenézni a mi nyelvünket. Most, hogy gyökereitől fogva megismerhetik, beláthatják, hogy nem sorolhatják a barbár nyelvek közé, hanem egyenlőnek kell tekinteniük a latinnal és a göröggel, sőt be kell ismerniük, hogy nagyon hasonlít a héberhez mind kifejezéseit, mind beszédmódját tekintve.”

Egy híján négyszáz éve írta le ezeket a szavakat Sebastián de Covarrubias y Horozco az első spanyol nyelvű enciklopédia, a Tesoro de la lengua castellana o española, „A kasztíliai avagy spanyol nyelv kincsesháza” (1611) bevezetőjében. Hogy ilyen merész magabiztossággal rokonítja a spanyol nyelvet a héberrel, az nem igazán lepi meg a kor eszmetörténetében járatos olvasót. Hiszen már a középkor óta, Szent Ágoston és Sevillai Szent Izidor munkái nyomán köztudott volt, hogy minden nyelv a paradicsomi ősnyelvből, a héberből ered, amely csak Bábel után vált szét hetvenkét külön nyelvre. A reneszánsz első nyelvészei ezért szorgosan igyekeztek minden rendelkezésükre álló eszközzel előbányászni saját nyelvük egyes szavaiból ezt az ősi héber örökséget, ezzel mellesleg megteremtve a modern etimológia tudományának alapjait is. Ebből a szempontból Covarrubias Tesorója nem lóg ki nagyon a sorból. A szerző egyetlen alkalmat sem hagy ki, hogy a spanyol nyelv szavaiból valamilyen módon előbűvölje az eredetinek vélt héber gyököket. Ami viszont különleges, az a szerző nagyvonalú kijelentése, miszerint a spanyol nyelv „kifejezéseiben és beszédmódjában”, vagyis makrostruktúrájában és stílusában is nagyon hasonló a héber nyelvhez. Ezért nagy kíváncsisággal láttam neki a Tesorónak, hogy megtaláljam benne e kijelentés bővebb kifejtését vagy példákkal való illusztrálását, de sajnos minden kutakodásom eredménytelen maradt.

Nem is csoda. Kis utánajárással kiderült, hogy Covarrubias nem kifejezetten saját kutatásai alapján jutott erre a nagyvonalú következtetésre, hanem csupán merész módon, szinte szó szerint idézi kor- és honfitársát, a héber nyelvben igen járatos ágostonrendi Fray Luis de Leónt, akinek számos bibliai fordítása és kommentárja terjedt kéziratmásolatokban a 16. század második felében. Ezek között van az Énekek énekének több – egy lírai és egy prózai – fordítása is, valamint Exposición del Cantar de los Cantares címmel az utóbbihoz írt kommentárja. Ennek bevezetőjében hangoztatja Fray Luis:

„…y pretendí que respondiese esta interpretación con el original, no sólo en las sentencias y palabras, sino aun en el concierto y aire de ellas, imitando sus figuras y maneras de hablar cuanto es posible a nuestra lengua, que, a la verdad, responde con la hebrea en muchas cosas”.

„…és igyekeztem, hogy ez a fordítás megfeleljen az eredetinek, nemcsak mondataiban és szavaiban, hanem még összhangzásában és hangulatában is, utánozva annak szóképeit és beszédfordulatait, amennyire csak lehetséges a mi nyelvünkön, amely az igazat megvallva nagyon sok mindenben megfelel a hébernek.”

Amikor Pei Divel megosztottam felfedezésemet, rögtön felhívta rá figyelmemet, hogy ugyanezt a gondolatot az egyik legkorábbi magyar bibliafordítónál, Sylvester Jánosnál is megtaláljuk. Sylvester a sárvári 1541-es Újszövetség-fordításhoz csatolt fordítói indoklásban mondja „az olľan ighikrül, melľek nem tulaydon ieģzisben vítetnek”, azaz a metaforákról:

„Az ilľen besziduel tele az szent iras, melľhez hozzá kell szokni annak az ki azt oluassa. Köńü kediglen hozzá szokni az mü nipünknek, mert nem ideghen ennek ez ilľen beszidnek neme. Il ilľen besziduel naponkid valo szolásában. Il inekekben, kiuáltkippen az virág inekekben, melľekben czudálhatťa minden nip az Maģar nipnek elmijenek éles voltát az lelisben, melľ nem eģéb hanem Maģar poësis. … Sok ez féle beszidnek nemiuel egģ kippen ilünk az Sido ńelwel, és Göröguel… az melľuel velek egģ kippen ilünk annak kedue vaģon mü nálunk is azonkippen mint ü náluk.”

Pei Di szerint az a felfedezés, hogy épp a fordító saját anyanyelve hasonlít leginkább stílusában és szóképeiben a héberre, általános lehetett ebben a korban: „Aki több nyelven olvassa a 16. századi európai népnyelvű irodalmat, annak nyilvánvaló, hogy a korabeli archaikus kifejezésmód még nagyon sok szóképet használ minden népnyelven. A kortársak viszont többnyire csak egy-egy népnyelvet ismertek igazán mélyen, míg a közös nyelv, az iskolás latin valóban nagyon szegény volt szóképekben. Ezért aztán amikor felfedezték a képek tobzódását a héberben, tényleg úgy érezhették, hogy „itt van már a Kánaán”, hogy rátaláltak anyanyelvük legközelebbi kifejezésbeli rokonára, mi több, talán egyenes ági ősére.”

Valóban ennyire elterjedt lett volna a reneszánszban ez az elképzelés, az anyanyelv és a bibliai héber kifejezésbeli rokonsága? A kérdés megválaszolásához szeretnénk a Wang folyó poliglott olvasóinak segítségét kérni. Ha már találkoztak volna a fentiekhez hasonló korabeli megnyilatkozással a héber nyelv és bármely más népnyelv stílusának hasonlóságáról, osszák meg velünk.

A fametszetek forrása Sylvester János Apokalipszis-fordítása, Sárvár 1541

Nemzetségi tornyok

Nemrég adtunk hírt róla, hogy az elnökből lett blogger, Yunus-bek Yevkurov tábornok meghívta Ingusföldre a moszkvai bloggerek színe-javát, akik lenyűgöző fotókkal illusztrált tudósításokban számoltak be a kis kaukázusi köztársaságban látottakról.





A legkülönösebb látványt azok a hosszú, fehér kőtornyok jelentették, amelyek hatalmas kőgombákként vagy templom nélkül maradt tornyokként magasodnak a hegyek között. A legtöbb komment ezekre kérdezett rá, s Ilja Varlamov ezért utólag külön fotósorozatot tett közzé róluk.


A nemzetségi tornyoknak – родовые башни – vagy az őket építő népcsoport után vainakh tornyoknak nevezett struktúrák többféle funkciót egyesítettek magukban. Lakótornyok voltak, bevehetetlen erődítmények, őrtornyok, amelyekről a nemzetség az általa uralt völgyet ellenőrzése alatt tarthatta. És nem utolsósorban szakrális menedékek, ahol tilos volt a vérbosszú. Ismail Kadare a Kettétört áprilisban érzékletesen írja le az egykor az albán hegyvidéken állt, nagyon hasonló menedéktornyokat, amelyekben a férfiak olykor éveken át éltek anélkül, hogy egyszer is kiléphettek volna.


A tornyok többnyire három-négy emeletesek. A legalsó – vagy négyemeletes tornyokban az alsó két – szint az istálló, utóbbi esetben a második szint a kecskéké és juhoké. Az efölötti emelet a lakószoba, itt van a tűzhely. A legfelső emelet az éléskamra, kincs- és fegyvertár, valamint a vendégek szállása, kiugró erkélyekkel a védekezés megkönnyítésére. Középen a torony teljes magasságában kőből épült tartópillér, erd-boglam fut végig – ezt az alábbi rajz nem tünteti fel – amelynek strukturális funkciója mellett fontos szimbolikus szerepe is volt a nakh vallásban.


A tűzhelynek a maga praktikus funkcióján túl ugyancsak nagy szimbolikus jelentősége volt, mint minden archaikus kultúrában. A kovácsoltvas lánc, amelyen az üst a tűz fölött függött, az eget és földet kapcsolta össze a nakh mitológiában. Erre esküdtek és erre fogadták meg a vérbosszú elengedését is. A láncot csak a nemzetségből való kovács készíthette a nemzetség kovácsműhelyében, amely hagyományosan a nemzetség társadalmi központjának is számított.


Gyakran egy-egy szélesebb lakótornyot több karcsú, olykor akár hat-hét emelet magas harci torony fogott közre és védelmezett.




A legrégibb fennmaradt tornyokat még szárazon rakták, de a 16-17. századtól, a toronyépítés virágkorától – amely a zűrzavaros külső és belső háborúk korszaka volt a Kaukázusban – már mészhabarccsal erősítették meg őket. A tartószerkezetek, kapuk és zsaluk tölgyből, a járófelületek fenyőből készültek. A 16. századtól egyre gyakoribbak voltak a lőrések, amelyekből a kutatók a tűzfegyverek kaukázusi elterjedését rekonstruálják.


A tornyok építői külön kasztot alkottak, tudásuk szigorúan apáról fiúra szállt, kívülálló nem vehette át mesterségüket. Az egyes mesterek nevét és az általuk épített tornyokat Kaukázus-szerte számon tartották: Jand, Daci Ljano, Dugo Ahrio, Hazbi Curo, a Barkini mesterek. Gyakran balladák hőseivé váltak mint Kőműves Kelemen és balkáni kollégái. Egy ilyen építőmester az oszét nemzeti költő, az ingus-oszét hegyvidéken felnőtt Kosta Khetagurov (1859-1906) eposzának hőse is.



A tornyot lehetőleg sziklára építették, nemcsak a jó alapozás kedvéért, hanem azért is, hogy kíméljék a termőföldet, amely „annyi állatot ér, ahányat eltart”. Alapozását hatalmas faragott kövekkel kezdték, amelyeket egy csecsen dal szerint „kilenc ökör hozott, tizenkét ló el nem vontat”. A munkából az egész nemzetségnek részt kellett vállalnia. A beépített kő mennyiségére jellemző az oszét mondás: „egy torony kövéből felépül egy aul – hegyi falu –, de egy aul köve nem ad ki egy tornyot”. A toronynak egy éven belül készen kellett állnia, máskülönben, úgy tartották, gyenge lesz és nem tudja megvédeni lakóit.



A tornyok környékén máig gyakran fennmaradt egy-egy kőből készült kripta. Nemcsak a halottakat helyezték el itt, hanem járvány idején a betegeket is, akiket az ablakon keresztül tápláltak, és szűkös időben az öregek is ide vonultak el meghalni, mint Sánta Ferenc novellájában a székely nagyapa.



Manapság a legtöbb torony lakatlan. A nemzetségi háborúk és a külső fenyegetés elmúltával az ingusok leköltöztek a termékenyebb folyóvölgyekbe. Csak egy-egy lakóhelyéhez ragaszkodó magányos öreg vagy a hegyi legelőkön élő pásztor visel még gondot rájuk.

Ehető

Aki az egyetemi menzán eszik, jól tudja, hogy nem érdemes firtatnia a tányérján mosolygó étel eredetét és összetételét, érkezzen bár oly rejtélyes nevek kíséretében, mint „gerincjava” vagy „Gordon Blue” (sic!), amelyeknek konzisztenciájáról és organoleptikus tulajdonságairól, ígérjük, a továbbiakban nem ejtünk szót. A szakmai kötelességen túl azonban olykor személyes kíváncsiság okán is megpróbálkoztunk már egy-két szokatlan étellel. Az alábbiakban csak néhányat említünk meg, amelyekkel Amerikában, pontosabban Texasban volt dolgunk.

Lubbockban (TX) csörgőkígyót ettünk. Az ottaniak minden lehetséges hasznot kisajtolnak ezekből az ártatlan hüllőkből: bőrükből csizmát, övet, kabátot, inget és amuletteket készítenek, fejükből pedig papírnehezéket, amely vadul öltögeti villás nyelvét. Mérgükből, amely rendkívül erős idegméreg, a helyi gyógyszeripar és tudományos kutatóintézetek élnek. Innen, Texasból hoztuk az alábbi konzervet. Meg kell mondjam, ízre eléggé jellegtelen volt, ráadásul tele apró csontokkal, amelyeket evés előtt gondosan el kellett távolítani.

„Dale’s Natural Rattlesnake. Smoked. Net Wt. 7.1/2 oz. 212 grams. Ingredients: Rattlesnake meat in water; salt, brown sugar, natural smoke flavoring. Serving suggestion: Remove bones and serve on crackers. This product is the result of 20 years experience and my personal desire to provide you with the highest quality product available. I hope you enjoy it. A fully cooked product. Packed by Dale's Natural Products. Brighton, CO 80601”

„Dale’s Természetes Csörgőkígyó. Füstölt. Tiszta súly 7,5 uncia, 212 gramm. Tartalma: Csörgőkígyó-hús vízben; só, barna cukor, természetes füstölt ízesítés. Javasolt fogyasztás: A csontok eltávolítása után sós keksszel tálaljuk. A termék húsz éves tapasztalat és személyes törekvésem gyümölcse, hogy mindig a lehető legmagasabb színvonalú terméket kínáljam vevőimnek. Remélem, tetszésére szolgál. Teljesen főtt termék. Csomagolás: Dale’s Természetes Termékek. Brighton, CO 80601”

Nem olcsó csemege: jó tizenöt éve 13,99 dollárba került
(A doboz máig tökéletes állapotban maradt.)

Texasban egy jóval kétesebb eredetű és valószínűleg igen korlátozott mennyiségben hozzáférhető folyadékot is kipróbáltunk: a tatutejet.

„From the Heart of Texas. TEXAS ARMADILLO MILK. Vitamin D added. Ingredients: milk, disodium phosphate and carrageenan. 5 fl. oz. Produced and processed at the world’s only armadillo dairy near North Zulch, Texas from the world's only herd of milking armadillos. Milked by hand by the world’s only armadillo milker. Warning: The effect of armadillo milk on humans is not documented. Our research team has noted that women sometimes develop a driving desire to go to the woods in the dark. Men sometimes become nocturnal and amorous and develop an uncanny ability to follow women in the dark. If these symptoms are noted, order more milk from C. A. J. Enterprises North Zulch, TX 77872”

„Texas Szívéből. TEXASI ÖVES TATU TEJ hozzáadott D-vitaminnnal. Összetevők: tej, dinátrium-foszfát, karragén. 5 uncia. Előállította és kiszerelte a világ egyetlen öves tatu tejfarmja North Zulch, TX közelében, a világ egyetlen fejőstatu-tenyészetében. Kézzel fejte a világ egyetlen tatufejője. Figyelem: A tatutej hatása emberre még nem dokumentált. Kutatócsoportunk felfigyelt rá, hogy fogyasztásának hatására a nőket olykor ellenállhatatlan vágy fogja el, hogy a sötét erdőbe menjenek, a férfiak pedig az éjszakai természet és érzékiség felfokozódásával különös képességre tesznek szert, hogy kövessék a nőket a sötétben. Ha ezeket a tüneteket önmagán is megfigyeli, rendeljen még több tejet a C. A. J. Enterprises North Zulch, TX 77872 címen.”

Ebben az esetben komolyan meg kell kérdőjeleznünk a csomagolást előállító cég szavahihetőségét. A tej, noha színe a crema catalanáéhoz hasonlított, ízre a legközönségesebb tehéntejnek tűnt. Amit azonban szeretnénk még megkóstolni az Egyesült Államokból – ezt abban az időben még nem árulták – az egy harmadik kategória a valós és a kétséges étel után: a mitologikus étel.


Igen, így van: egy amerikai cég, a Radiant Farms egyszarvúhús árusításába fogott, mégpedig olyan nagy sikerrel, hogy a National Pork Board feljelentette őket, mert szlogenjük, „The new white meat” túlságosan hasonlított a Board „The other white meat” hirdetésére. Véleményünk szerint mindkettő egyformán szerencsétlen. Akárhogy is, a tányéron fénylő egyszarvú-hús nem tűnik túlságosan fehérnek.


Az egyik legelképesztőbb étellistával don Enrique de Villena Arte cisoriájának (1423) elején találkozhatunk. Ha Umberto Eco ismerte volna, bizonyára bevette volna A lista mámora (2009) című új könyvébe, amelyet megírásával párhuzamosan fordítottunk magyarra. A lista igen hosszú, úgyhogy csak a „viandas synples”, egyszerű ételeknek tartott tételek végét másoljuk ide:

Afuera destas cosas dichas que se comen por vianda e mantenimiento e plazer de sus sabores, se comen otras por melezina; así como la carne del omne para las quebrantaduras de los huesos, e la carne del perro para calçar los dientes, la carne del tasugo viejo por quitar el espanto e temor del coraçón, la carne del milano para quitar la sarna, la carne de la habubilla para aguzar el entendimiento, la carne del cavallo para fazer omne esforçado, la carne del león para ser temido, la carne de la enzebra para quitar pereza. De las reptilias: las ranas para refrescar el fígado, las culebras para la morfea, los gusanos del vino para aguzar el estómago, las cigarras contra la sed, los grillos contra la estranguirria, e otras cosas desta manera por ayuda e reparaçión de la natura.

E aun algunas gentes comen desto por sabor, en sanidat; así como los turcos el cavallo, los çitas el omne, los françeses las ranas, los italianos las culebras, los andaluzes labradores las cigarras, en Canpos los gusanos del vino, en Vizcaya las lagostas, en Cataluña los labradores los osos, segunt que las tierras lo adebdant e la bivienda de la gente. E porque esto non es en cotidiano uso, paresçe estraño, pero cumple aquí dello tratar si el caso dello viñiese.

A mondott ételeken kívül, amelyeket egyaránt fogyasztanak közönséges táplálék, erőnlét és ízük élvezete céljából, más egyebek is vannak, amelyeket orvosságként vételeznek, így az emberhús a törött csontok gyógyítására és a kutyahús a fogak erősítésére, az öreg borz húsa a szív rettegésének és félelmének megszüntetésére, a kányahús a rühösség ellen, a búbos banka húsa az értelem erősítésére, a lóhús az erőnlét növelésére, az oroszlán húsa a félelmességért, az encebra [a kihalt ibériai ló] húsa a lustaság ellen. A hüllők közül a békáé a máj frissítésére, a kígyóké morfea ellen, a borféreg a gyomor erősítésére, a kabóca szomjúság ellen, a tücsök fulladás ellen, és más egyéb dolgok a természet segítségére és kipótlására.

Némelyek pedig az egészség mellett ízükért is esznek hasonlókat, így a törökök a lovat, a szkíták az emberhúst, a franciák a békát, az olaszok a kígyót, az andalúz parasztok a kabócát, Camposban a borférget, Vizcayában a szöcskét, a katalán parasztok a medvét, a hely sajátosságától és lakóinak életmódjától függően. És mivel mindez nem közönséges és mindennapos étel, azért különösnek tűnhetnek, de szükségesnek tartottuk említést tenni róluk minden eshetőségre.

Különös, hogy a szöveg kétszer is utal az emberhúsevésre, mégpedig minden értékelés nélkül: egyszer mint a törött csontok orvosságára, másszor mint a szkíták kedvenc csemegéjére.

„Boszorkányok gyerekhúst sütnek”. Fametszet Francesco Maria Guazzo Compendium
maleficarumából, Milánó, Apud Haeredes August Tradati, 1626. Az emberhús
boszorkányság céljára való felhasználásáról a reneszánsz irodalom
és ikonográfia kimerítő dokumentációval szolgál.

Az Enrique de Villena által említett szkíta kannibálok lakomája valahogy hasonlóan nézhetett ki az Adam Berg által 1573-ban kiadott alábbi röplap ábrázolásához. Ez utóbbi a közép-európai éhínségről számol be, s a Reuss és Littau környéki eseményeket illusztrálja, ahol az éhező parasztok lemészárolták az utazókat, és – mint a kép felső részén látszik – még a kerékbetört és felakasztott elítéltek tetemeit is leszedték, hogy elkészítsék őket.

Ein Erschröckenliche doch Warhaftige grausame Hungers nott Und Pestilenzische klag so im Landt Reissen und Littau fürgangen im 1573 Jar (München: Adam Berg 1573).

Meglepő az is, hogy Enrique de Villena szerint a katalán parasztok medvét ettek, nyilván mert olyan bőségben voltak (ti. a medvék). A katalán Pireneusokban és sűrű erdőségekben valaha kétségtelenül éltek medvék, bár nincs megbízható forrásunk arról, hogy a katalán konyha valaha is felfigyelt volna rájuk. Ezzel kapcsolatban a leglátványosabb recept, amellyel olvasóinknak szolgálhatunk, Alexandre Dumas tollából maradt ránk.

Dumas 1858-ban kilenc hónapon keresztül beutazta Oroszországot: ez az út azok közé tartozik, amelyeket tiszta szívből irigylünk. Meglátogatta Szentpétervárt, Moszkvát, Asztrahányt, Bakut, Grúziát és a Fekete-tenger partvidékét, mindenütt olyan bőséggel evett-ivott, ahogy azt érett kori portréi tanúsítják, s mindezt egy vagyonos orosz család költségén tette – irigységünk ezen a ponton egy még katalogizálásra szoruló nyolcadik főbűnné fokozódik. Az út számos nyomot hagyott az író Dictionnaire de cuisine-jében, ahol valóságos dicshimnuszt olvashatunk a medvesonkáról és -vesepecsenyéről. A leírás alapján különösen ízletesnek tűnik a medvesonka, amelyet tartósítva (sózva vagy füstölve), illetve frissen, parázson megsütve fogyasztottak, ahogy Dumas maga is kipróbálta Szentpétervárott. A jómódú németek, írja, azonban leginkább arra a receptre esküsznek, amelyet Ő Porosz Királyi Felsége szakácsa, Urban Dubois, korábban Alekszej Fedorovics Orlov herceg konyhafőnöke hozott Oroszországból. Ez pedig a medvetalp. Az igazat megvallva kétségeink vannak afelől, hogy a porosz királyi ház kedvenc orosz csemegéjének egy francia (egészen pontosan bouches-du-rhône-i) szakács közvetítette receptje mennyire hitelesen tükrözi még az orosz föld ízlését, ahol a medvék élnek (még ha az életterükként szolgáló erdőket olykor felégetik is). A recept a következő.

Tisztítsd meg jól a medve [elülső] mancsát a szőrtől, sózd be, és pácold két vagy három napig. Aztán szalonna- és sonkaszeletekre készíts zöldségágyat, tedd rá a mancsot, öntsd fel húslevessel, és lassú tűzön főzzed hét vagy nyolc órán át, szükség szerint utánatöltve a húslevest. Amikor jól megfőtt, engedd kihűlni saját levében. Aztán vedd ki, vágd négybe, ízesítsd cayenne-borssal, öntsd le olvasztott vajjal, és fél órán keresztül süssed lassú tűzön. Csípős szósszal és néhány kanál ribizlilekvárral tálald.

Alexandre Dumas nem érte meg a Mon dictionnaire de cuisine kiadását, amelybe hosszú éveken át gyűjtögette gasztronómiai jegyzeteit, s amelyet csak 1869-ben kezdett el rendbe szedni. Ez a receptje a neves Urbain Dubois-val való barátságát dokumentálja, s egy kicsit utánanézve úgy találtuk, hogy hitelességével kapcsolatos gyanúink megalapozatlanok voltak. A medvetalp receptjét több hagyományos orosz szakácskönyv is említi, sőt valamikor a magyar Kárpátokban is fogyasztották, mint azt a töltött medvetalp receptje tanúsítja. Ez utóbbi már pontos útmutatást ad a fehérje- és szénhidrát-tartalomra és egyéb tápértékekre nézve a reformkonyha szerelmesei számára.

Nagyon reméljük, hogy a Dumas-recept közvetítéséért nem szabnak ki olyan bírságot, amilyennel az oviedói Pipiripao vendéglő tulajdonosát sújtották, amikor bejelentette, hogy étlapjára felveszi a medve és siketfajd húsát is, noha mindkettő szigorúan védett állat. És teljes joggal.

Gennagyij Pavlisin illusztrációja a „Hogyan cseréltek lábat az állatok” c. szibériai meséhez

Utak

Ha az ember nem repülővel akar Isztambulból Teheránba jutni, a legegyszerűbb eszköz a vonat vagy az autóbusz, amely az egykori örmény és mai kurd vidék fenséges hegyein és folyóvölgyein végighaladva három, illetve másfél nap alatt teszi meg a kétezerhétszáz kilométeres távot.

Kelet-Anatólia, a Karasu (Feketevíz) völgye, az Eufrátesz felső folyása, a Nimród-hegy (Nimrud Dağ), a hettita birodalom egykori fővárosa közelében, hajnalban a vonatból

Ez az út azonban csak az 1950-es évektől kezdve épült ki. Azelőtt csupán bátor karavánok vágtak neki a kanyargós hegyi ösvényeknek, gyakran kockáztatva kurd rablók támadását, mint Vámbéry Ármin, aki 1861-ben szegény dervisnek álcázva, örmény kereskedők társaságában kelt át ezeken a hegyeken Trapezuntból Tabrizba.

Tiflisz, a mai Tbiliszi, 1891 és 1916 között. Dmitrij Jermakov fotója

Kégl Sándor harminc évvel később, 1889-ben az úri utazók számára akkor még egyedül járható útvonalat választotta. Konstantinápolytól hajóval ment Trapezuntba, s onnan Tifliszen át vonattal Bakuba, ahol egy hetet kellett várakoznia a Kaspi-tengeren át Perzsiába induló orosz postagőzösre. A várakozás nem telt hiába. Az utazásban a legszebb dolog, amit semmilyen útikönyv sem pótolhat, az, hogy új ismeretségeket köt az ember. Kégl Sándor is barátokra lelt Bakuban. Ahogy maga írta a Vasárnapi Ujság 1890. szeptember 14-i számában, perzsiai útibeszámolójának harmadik részében:

Baku már félig-meddig keleti város. A lakosság nagy része persa és az azerbaidsani tájszólást beszélő török. Sokszor lehetett látni előkelő török bégeket szép selyem kaftánokban pompázni az utczákon.

A vendéglőben, hol szállva voltam, két török bég is vett szobát. Mindketten a festői török nemzeti öltönyt viselték. Ugyanannál az asztalnál ebédeltek, hol én is igy igen hamar kötöttem ismeretséget velük. Testvérek voltak, az egyiket Szamid, a másikat Sahbáz-nak hivták; valami pörben jöttek Bakuba. Mikor megtudták, hogy magyar vagyok, egekig magasztalták a magyart, mint a török barátját és szidták a muszkát, mely meg akarja fosztani őket nemzetiségöktől. Mind a ketten anya-nyelvükön kívül jól beszéltek még persául és oroszul. A fiatalabb Sahbáz orosz elemi iskolát is végzett és jól is irt oroszul. Többször elmentem sétálni velök a városba. Elváláskor keleti naivsággal [sic!] örök barátságot fogadtak és megigérték, hogy meg fognak látogatni Magyarországban. A fiatalabb bég bucsuzáskor megpillantva egy asztalomon fekvő orosz könyvet, Goncsarov «Földkörüli utazását» a következő orosz emléksorokat irta a könyv czimlapjára: «Te barátom vagy, én barátod vagyok, jó barátok leszünk mi a sírig.» («Ty moj drug, ja tvoj drug druzija my do groba»).

Grigorij Gagarin (1810-1893): Azeri viseletek. Középen: Azeri bég Karabaghból, mellette kétoldalt két fiatal azeri bég Samahiból. Kattinsanak az egyes képekre.
Köszönet Araznak az illusztrációkért!

E. V. Klisina „Emlékkönyv-versek a 20. század elején és végén” c. tanulmányából kiderül, hogy ez a vers abban az időben kedvelt emlékkönyv-bejegyzés volt, ami persze semmit se von le a gesztus személyességéből és melegségéből. Ifj. Pápai Páriz Ferenc emlékkönyvének internetes kiadása során meggyőződhettünk róla, hogy valamikor a legközelebbi barátok is az ilyenfajta formulákat tartották a legünnepélyesebbnek összetartozásuk kifejezésére. Sőt az se csökkenti az értékét, hogy az orosz emlékkönyvekben többnyire egy második verssor rímelt vele: „Te is bolond, én is bolond, bolondok vagyunk mi mind a ketten”, ami valószínűleg ugyancsak a meghitt férfibarátság kifejezésére szolgált:

Ты друг, я друг –
Друзья мы до гроба.
Ты дурак, я дурак –
Дураки мы оба.

Ivan Goncsarovnak (1812-1891) azonban, minthogy soha nem kerülte meg a Földet, nem is volt „Föld körüli utazás” című munkája. Kégl minden bizonnyal a Фрегат Паллада – „A Pallasz fregatt” című könyvre utalt ezzel a címmel a korabeli orosz irodalomban járatlan magyar olvasóközönség számára. Goncsarov, akinek neve ma elsősorban az Oblomov, az egyik legjobb 19. századi orosz kisregény, illetve az abból készült szép Mihalkov-film alapján ismerős, 1852 és 1855 között Putyatin admirális titkárjaként részt vett az orosz imperializmus egyik dicsőséges vállalkozásában, Japán „megnyitásában” és az orosz-japán kereskedelmi kapcsolatok kierőszakolásában. Az útról 1858-ban megjelent leírása hatalmas siker volt. Magyarra először A Pallada fregatt címmel fordították 1952-ben, amikor a klasszikus mitológia ismerete nem tartozott az orosz fordítók erősségei közé, de a későbbi – ungvári, azaz uzsgorodi – kiadások már A Pallasz fregatt címmel jelentek meg. 1886-os orosz kiadása itt és itt található két kötetben.

A Pallasz fregatt útja az Északi-tengertől Anglián és Afrikán át Japánig. Lent: A fregatt képe A. P. Bogoljubovtól, és a fregatt mintájára készült és nevét viselő modern orosz iskolahajó

Szerettem volna magam is látni Sahbaz bég dedikációját Kégl Sándor könyvtárában, de nem találtam meg a könyvet. Sőt nem szerepelt már az Akadémiai Könyvtár 1926-os inventáriumában sem, amelybe a frissen átvett Kégl-könyvtárat darabonként bejegyezték.


Az Akadémia könyvtárában ugyan több korabeli kiadás is van a könyvből, de egyik sem Kégl dedikált példánya. Nem tudni, mi történhetett vele. Minthogy a könyv utolsó kiadása éppen 1889-ben jelent meg, amikor Kégl Perzsia felé utazva átkelt az orosz birodalom kaukázusi csücskén, elképzelhető, hogy Tifliszben vásárolta meg az új kiadást, s azt olvasgatta Bakuban is, azért hevert az asztalán. Perzsiából hazafelé jövet viszont, amikor – ezt sajnos jól ismerem – kíméletlenül selejteznie kellett, hogy mit hozzon magával a Teheránban vásárolt rengeteg könyv közül, ez a darab valószínűleg nem került bele a válogatásba. Nem jól tette. Én egy ilyen ajánlást biztosan nem hagytam volna ott. És azt remélem, hogy a sok kis teheráni antikvárium valamelyikében, ahonnét a legfurcsább könyvek kerülnek elő, valahol ott lappang Goncsarovtól A Pallasz fregatt is Sahbaz bég ajánlásával, mint a kis herceg kútja a sivatagban, s egy napon majd annak a kezébe kerül, aki megérdemli.

„Perzsa ház Bakuban.” Samuel G. W. Benjamin Persia and the Persians, London, 1887, 17.
Kégl Sándor könyvtárából. Mint Araz rámutat, a rajz valójában a bakui káni
palota bejáratát ábrázolja. Lásd Grigorij Gagarin rajzát

Ezen a ponton épp kerek is lenne befejezni a posztot. De egy dolog még magyarázatra szorul. Honnan voltak ilyen jó értesülései a magyarokról mint a törökök barátairól és az oroszok ellenségéről két vidéki bégnek a 19. század végi Azerbajdzsánban?

II. Abdulhamid szultán 1867-ben…

Törökország történelmét a 19. század második felében az orosz terjeszkedéssel szembeni élethalálharc határozta meg, az 1853-56-os krími háborútól az 1870-es években orosz támogatással zajló balkáni felkelésekig. A Habsburg-birodalom eleve nem nézte jó szemmel egy oroszbarát övezet kialakulását a déli határok mentén, s a birodalmon belül a magyaroknak külön is elszámolnivalójuk volt Oroszországgal az 1848-49-es szabadságharc eltiprásáért. A közös ellenség képe és a közös származás ekkoriban divatos mítosza erősen törökbaráttá tette a magyar közvéleményt. Amikor 1876 októberében Abdul Kerim pasa nagy győzelmet aratott a szerb és macedón csapatok fölött, a budapesti egyetemi hallgatók fáklyásmenetben vonultak a török konzulátus elé. A diákság pénzt gyűjtött a török sebesültek javára, és díszkardot készíttetett Abdul Kerimnek, amelyet 1877 elején nyolctagú küldöttség vitt Konstantinápolyba. II. Abdulhamid szultán viszonzásképpen harmincöt Corvina-kódexet ajándékozott a magyar diákoknak, amelyeket még Szulejmán szultán seregei zsákmányoltak Budán 1541-ben, s a következő évben a török egyetemi ifjúság képviselői viszonozták a látogatást Budapesten.

…és 1918-ban.

Elképzelhetetlennek tartom, hogy a korabeli török sajtó ne adott volna hatalmas visszhangot az eseményeknek, úgy, hogy még tíz év múlva is elevenen kellett éljenek a pánturk eszme által lelkesített azerbajdzsániak emlékezetében.

A nyolctagú küldöttség vezetője Tóth Béla volt, a későbbi népszerű publicista és a magyar anekdotakincs hatkötetes enciklopédiájának szerzője, aki 1907-ben, halála előtt Gül Baba címmel megjelent utolsó könyvében így emlékezett vissza diákkori vállalkozására:

Talán nem tetszett még elfeledni azokat a szép napokat, mikor mi magyarok úgy felbolondultunk a török testvérekért; kardot hordottunk az alamuszi vén Abdul-Kerimnek és megéljeneztük még a pirosbugyogós basát is, aki a trafik-cégéreken csibukoz. Szalad az idő. Ma már írmagja is alig van ennek a szép, ifjú lelkesedésnek. Széles Magyarországon csak egy embert tudok, akiben még ma is él. És ez az ember én vagyok. Nem tehetek róla, de nagyon szeretem a törököt. Ha az angol képes-újságokban látok egy-egy turbános fejekkel telirajzolt lapot; ha a vasutak kalauz-könyvében szemem elé téved a kelet felé járó vonatok menetrendje: megdobban a szívem, mint mikor a szerelmes ember kedvesének nevét hallja. Ha boldog akarok lenni egy kicsit, leszaladok Konstantinápolyba, Kairóba és elálmodozom, eltunyálkodom ott a jámbor igazhívők között. Megtanultam a nyelvüket; ellestem szokásaikat; életfilozófiám az övék felé hajlik. Keleti ember vagyok itt a nyugaton is; szívemben él az Oriens örök honvágya. És ha már nagyon fájó ez a bolond, gyermekes érzés: fölmegyek a Gül baba sírjához, mikor nem tudja senki, mikor nem látja senki, és a rozzant kis türbe mellett elringatom magamat abba az illúzióba, hogy a Keleten vagyok.

Akárhová tette is Kégl Sándor a Goncsarov-kötetet, Tóth Bélának ez az írása méltó válasz Sahbaz bég bejegyzésére.

Gül Baba türbéje a századfordulón