Késő délután érkezem Tabrizba. A lány, akinél a héten a szállásom lesz, a Kék Mecsetnél vár rám, teljesen fekete iszlám lepelbe burkolózva. Jól beszél franciául, eleven, gyors beszédű, mindenre kíváncsi. Egy nyakigláb kamasz van vele, a barátja. Hármasban járjuk Tabrizt a lenyugvó nap fényében. Már nem emlékszem, hogyan, de a tabrizi örményekről kezd beszélni. Keresztények, bizonyára érdekelnek engem. Igen, sokan vannak. Nem, nem ismeri őket. Igen, vannak iskoláik, közösségi helyeik, templomaik is. Ki tudja, talán Tabrizban kellene elkezdeni örményül tanulni.
Szóval templomok.
Hirtelen fellelkesül. Igen, vannak templomaik, de nem tudja pontosan, hol. Nem, soha nem járt bennük, nem is tudja, milyen egy templom, másfelől úgy hiszi, muzulmánként tilos is belépnie egy templomba. De, veti közbe a barátja, ez a tilalom nem vonatkozik rám. Közben beesteledik. A környékbeli boltosoktól kérdezősködünk. Ott kell legyen abban a nagy háztömbben. Átvágunk a kis utcák labirintusán, végig egy zsákutcán, s ott állunk a kapu előtt. Vasrács, kaputelefon, hosszú tárgyalás. Az őr, aki ajtót nyit nekünk, végigméri a csadorba burkolózó lányt, aztán őt engedi be elsőként:
„ki vehetne itt észre?” Körben épületek, éjszakára bezárt ablakokkal, a templom kapujáról le kell oldani a láncot, ma már nincs nyitva máskor, csak karácsonykor és húsvétkor. Új, üres, csúnya templom, semmi sem árulkodik Marco Polo egykori látogatásáról, de megszépíti az őr mesélése, a növekvő izgalom, a kinyúló és egymást megszorító kezek, a köszönetmondás. És hirtelen megértem, hogy a társaságunkban lévő poliglott fiú, aki először turistának tetetve magát olaszul beszélt velem, most perzsára váltva azt kérdezi, lehetne-e itt neki örményül tanulnia. „Igen”, mondja az őr, de habozik, mert, teszi hozzá, a nyelvórák egyszersmind hittanórák is. Azért ad telefonszámot, neveket.
Két-három nap múlva, mikor épp egy halom szőnyegen ülök a bazárban, feltűnik a fiú, s elsuttogja, hogy telefonált, találkozott valakivel, igen, járhat a tanfolyamra, egyedül, titokban, kényszer nélkül.
És hogy aznap reggel már meg is volt az első órája. Az ábécé.
Amikor a lány elmeséli anyjának, hogyan látogatta meg velem éjszaka az örmény templomot a kis utcák végén, a magas falaktól bezárt udvarban, hogyan magyarázta el neki az őr a festményeket, a négy evangélistát, Krisztust a kereszten a szentélyben, a sírköveket a hosszú sírfeliratokkal a templom két oldalán, s hogyan beszélgettünk hármasban az őrrel a templom félhomályában, anyja örömmel gratulál neki.
Másnap az apjával együtt megyünk más örmény templomokat felkeresni a hegyek között, a járt utaktól távol. Ő is szeretne egy templomot látni.
Tabrizból felmegyünk Jolfába, a nahicseváni határra, az Örményország és Irán által közrefogott azerbajdzsáni enklávé szomszédságába. Az Araz folyó másik oldalán kopár táj, vörös föld, amelynek közepén kúp alakú világoskék hegy magasodik. Ez Ilandag, a Kígyók Hegye, gigászi kék fog, amely uralkodik a nahicseváni táj fölött. Minden bizonnyal egykori vulkán, amelyről azt mesélik, hogy Noé bárkája beleütközött, amikor a vízözön apadni kezdett. Nagyon messziről látjuk csak, nem megyünk át Nahicsevánba, csak a határfolyó iráni oldaláról. A folyó túloldalán, a vörös sziklák tövében vasút, laktanyák, őrtornyok.
A határ egész hosszában őrtornyok sorakoznak, légvédelmi ütegek, poros és borotválatlan katonák, akik mindenki által elfelejtett erődjeikben unatkoznak az Araz két oldalán. Egy helyen megállunk, hogy lefényképezzük a tájat a folyó másik oldalán, a vörös, barna, rózsaszínű, fehér hegyek szaggatott kontúrját, s azokon is túl az Ilandagot. Egy harsány hang hangzik fel egy kis őrtoronyból, szinte egészen az Araz partján, tilos, mondja a hang. Nem fotózunk hát, visszaülünk a kocsiba, száz méterrel tovább gurulunk, s csak a kanyar után állunk meg újra. Itt már nem olyan jó a kilátás, de legalább katonák sincsenek a közelben. Később azért megállítanak, két fiatal és vidám katona, nem lehet tovább menni, mondják, vegyi szennyezés van az úton. Lehetetlen, tényleg veszélyes. Sepideh és apja tárgyalásba fognak velük, hát olyan messziről jöttünk (különösen én), és hiába, micsoda szégyen lenne. A katonák lehajolnak, hogy lássanak engem, s azt javasolják, forduljunk a főnökükhöz. Elindulunk. Földút, szögesdróttól körülvett betonkocka a tűző nap alatt, egy tamariszkusz árnyékában sárga kutya nézi mozdulatlanul, ahogy közeledek felé. Odalent az Araz, az áramló zöld víz, a vörös hegyek, és a háttérben a szürkés-kékes Ilandag. Egy szellő se fúj, vakító fény, hőség. Nem a sivatag rettenetes hősége még, az még csak ezután jön, de ebben a pillanatban úgy érzem, ez a legforróbb forróság, amelyet még képes vagyok elviselni.
A betonkockából kilép a főnök, félrehajtja a szögesdrótot, átlépi a korlátot és odajön hozzánk. Fiatal arcán fáradt grimasz, oldalról pillant rám. Szép, szőke fiú, aki unatkozik itt az őrhelyen. Meghallgatja a kérést, megvonja a vállát, elővesz egy golyóstollat a zsebéből. Díszes arabeszkekkel engedélyt rajzol a sofőr tenyerébe, magára a bőrre. Átkelünk az útakadályon. Néhány száz méter múlva újra aszfaltozzák az utat – minden bizonnyal ez lesz a vegyi szennyezés.
Az út ezután a sziklák között kanyarog, felkúszik a hegyre, szédítő lejtőn ereszkedik alá, egészen a mélyben folyik a zöld folyó. A sziklák kopárak, lila és narancs színűek, sárgás bokrokkal pettyegetettek.
A sofőr lelassít és egy kőrakásra mutat odafenn: egy egészen kicsi templom maradványa, a pásztorok temploma, Kelisâ-ye Chupân, 1518-ban alapítva.
Tíz kilométerrel arréb hirtelen zöld oázis tárul elénk, facsoportok egy ligetben, megérkeztünk Irán egyik legszebb örmény templomához,
a Szent Stepanos erődkolostorhoz. A völgy elhagyatott, már évszázadok óta nem él itt senki. Valaha Örményország idáig terjedt a Van-tótól, Tabriz volt az utolsó pontja Kelet felé, Jolfa fontos állomás volt a Selyemúton, nagyra becsült kézművesek és kereskedők városa. A reneszánsz idején Jolfa saját kereskedelmi képviseletet tartott fenn Amszterdamban.
A perzsák, oroszok és törökök közé szorulva azonban nem maradhatott ki a Kaukázust évszázadokon át sújtó konfliktusokból. 1606-ban, amikor
Nagy Abbász sah megalapította Iszfahánt, jolfai mesterembereket hívott meg az építkezésre, majd végül Jolfa egész lakosságát áttelepítette Iszfahánba. Az első világháború alatt a vidék török ellenőrzés alatt állt, s 1915 után a törökök megpróbálták eltörölni az egykori örmény jelenlét minden nyomát. Egyetlen falu sem maradt fenn, csupán néhány templom. Az
egykori Jolfából, amely a mai nahicseváni enklávéba esik, csupán egy
örmény temető maradt, benne több mint tízezer gyönyörűen faragott, 17. század előtti sírkővel, amelyeket
2005-ben pusztított el az azerbajdzsáni hadsereg. Vagy nem is, ha egyszer Alijev azerbajdzsáni elnök szerint „semmiféle örmény temetőt nem pusztítottak el, hiszen Nahicsevánban soha nem is éltek örmények.”
Szent Stepanos kolostorát minden bizonnyal a 7. század előtt alapították (a hagyomány Szent Bertalan apostolra vezeti vissza). Nagyjából 70 × 50 méternyi, bástyákkal erődített magas falakkal körülvett területen áll. Két belső udvara van, az egyik a templom előtt, a másik a kolostor épületei között. A nemrég restaurált templom alaprajza latin kereszt, három apszissal, gazdag külső faragványokkal, amelyek különféle hatásokat mutatnak, köztük a szeldzsuk művészetét, amelynek felújítása a 17. századi, Szafavid-kori örmény reneszánsz jellegzetes vonása.
A hely nem teljesen elhagyatott, a kapuk nyitva állnak, az őrök vidámak és bőbeszédűek, a kevés turista kíváncsi és figyelmes, mindannyian irániak. Vagy talán örmények. Igen, az őr túlságosan is büszke volt az örmény mesteremberek tudására ahhoz, hogy ne az ő leszármazottjuk legyen.