Savalan Szultán

Este nyolckor találkozunk Teheránban, a mindig zsúfolt Âzadi pályaudvaron, éjjel érünk Qazvinba. A város a ramadáni letargiából felocsúdva elevenen lüktet, mintha Rómában lennénk, taxik suhannak, sokszemélyes motorok cikáznak éttermet keresve. Népszerű sült csirkés helyre ülünk be, elegancia a tetőfokon, amerikai gyorsétterem-fazon francia egyenruhás pincérekkel, a földszinten aranyhalas medence bágyadtan bólogató teknősökkel, akik itt kínai rokonaikkal szemben biztonságban vannak, a teknős húsa nem halal.


Éjjel háromkor a qazvini autópálya fizetős kapujánál, a többiekre várva, akik délután indultak Iszfahánból. Hatalmas tömeg, holnap ér véget a ramadáni böjt, négy nap ünnep következik, egész Irán útnak indul valahová. Szőnyeget terítünk a leállósáv aszfaltjára, gázégővel teát forralunk, süteményt eszünk.


Hajnalban ébredek a buszon, jobbra szédítő mélység, a Qezel Ozan folyó szurdoka, amint keresztülvágja magát az afshari nomádok aranyszínű hegyvidékén. Lágyan ívelő dombhátak ragyognak fel a kelő nap fényében, színes földtani rétegek tárulnak fel a kopár hegyoldalakon a folyó bonckése nyomán. Szántóföldek sakktáblái, gyér füvű mezőkön egy-egy magányos fa origója. A távolban hóborította fenséges hegylánc, a Savalan, Irán harmadik legmagasabb hegycsúcsa.

Napnyugtakor érünk az alaptáborba, háromezernyolcszáz méter magasan, a Savalan lábánál. Sátrat állítunk, az első éjszaka még szoknunk kell a magasságot, a ritka oxigént. A vulkáni hegyoldal bizarr sziklatömbjeinek védelmében erős illatú virágok nyílnak, hegyi levendula, zsálya, kökörcsin. A távolban, valahol mélyen Alvâresi falu, ahol a busz maradt. A csúcsról keskeny gleccserpatakok futnak le a völgybe, körben alattunk, a holdbéli síkságon a shahsavan nomádok jurtái és nyájai.

Napszállta után a levegő hűvössé és súlyossá válik, felhők szivárognak a hegyek közé, összeállnak, beborítják a völgyet.

Hajnali négykor derengő apró fénypontok kanyargó vonala halad a sötét hegyoldalon felfelé, a Savalan krátere felé. Teát főzünk, sátrat bontunk, elindulunk mi is az utat tapogatva a sziklák között. A félhomályból lassan bomlanak ki a szemközti hegyoldalak, a távolabbi csúcsok magányos szigetként emelkednek ki a völgyet borító vaskos felhőtakaróból.

Nem vagyunk egyedül. Utunkat sok apró szempár kíséri. A perzsák elképesztő mennyiséget nassolnak, ennek ellenére karcsúak maradnak, ami nem igazság. A menet közben fogyasztott rágcsából az útra is bőven hull, aminek gyorsan lesz gazdája. A hegymászó-útvonal madarak és rágcsálók százait tartja el, akik egyáltalán nem tartanak az embertől, sokkal inkább a konkurrenciától, úgyhogy szorosan a nyomunkban vannak.




Négyezerhétszáz méteren, nem sokkal a csúcs előtt hóvihar tör ránk. A hó és a jeges eső a legkisebb résbe is behatol, el kell csomagolnom a gépet. Ha Hasszan nem kérné, hogy csináljak róla képet a hóesésben, dokumentumom sem lenne róla.


Mire elérjük a csúcsot, a Savalan Szultán 4811 méter magasan fekvő krátertavát, a vihar is eláll. Nincs már rá időnk, hogy felmásszunk a hegyoldalba, onnan készítsünk képet a tóról, sötétedésig még visszafelé is meg kell tennünk az ezer méter szintkülönbséget. A parton ünneplünk, mashallah guru, éljen a csapat, harsogjuk, teát főzünk a gleccsertó vizéből.

Az út visszafelé sem könnyebb, a sziklák iszamosak a hótól. Talán kétszáz méterrel járhatunk lejjebb, amikor a gerinc túloldaláról félelmetes dörgést hallunk. Sziklalavina. Megállunk, próbáljuk összerakni, mit láttunk fentről abban a völgyben. Azt reméljük, sem hegymászó, sem nomád pásztor nem járt most azon az oldalon.

Rózsaszínű levelek 24.

Feladó Timó Károly I. honv. menet ezred A feladó czime: Martini zászlóalj Bányay század

Tábori posta. 350.

TÁBORI POSTAI LEVELEZŐLAP

Czim: Szépreményű Zajác Antonia
                   úrhölgynek
III. Kis-Korona utca 52.
Budapest

Előző levelek (térképen szürkével): • Galícia, 1915. július 14. • Galícia, 1915. július 12. • Galícia, 1915. július 6. • Galícia, 1915. június 25. • Galícia, 1915. június 10. • Debrecen, 1915. június 5. • Budapest, 1915. június 1. • Budapest, 1915. március 1. • Budapest, 1915. február 10. • Kecskemét, 1915. január 30. • Duklai-hágó, 1915. január 11. • Felsőhunkóc, 1915. január 4. • Sztropkó, 1914. december 31. • Budapest, 1914. december 23. • Budapest, 1914. december 21. • Budapest, 1914. december 11. • Budapest, 1914. december 2. • Budapest, 1914. november 28. • Budapest, 1914. november 27. • Budapest, 1914. november 18. • Budapest, 1914. október 27. • Debrecen, 1914. szeptember 25. • Szerencs, 1914. augusztus 28.

Kedves fiam

jul. 25én

Nagy örömmel vettem azt a hírt hogy Siofokra mentél nyaralni. az, hogy én nem lehetek veled ne bántson téged majd jövö nyáron kipotoljuk a Horányinál és más egyebüt. Hisz én is ezt nyaralásnak veszem habár egy kissé furcsa. De türhető.

Itt most nagyon szép idő van és ez vissza emlékeztet a mult nyárra. azokra a felejthetetlen napokra.

Remélem hogy majd küldesz egypár szép képes lapot onnan amivel kellemesebé tennéd ez unalmas napjaim. Én egyébként jól érzem magam, amit néked és szívből kivánok. Más ujságot egyelőre nem tudok irni.

Ölel csókol szerető
Károlyod

ha irsz ugy csak
minél többet


[Ebben az évben még külön nyaralnak.

Kissé furcsa így, de jövőre már másképp lesz.

A tervek szerint.]

Nyaralás Siófokon 1917-ben. Péchy László képei a Fortepanról. Nem gondolná az ember, hogy a térképen néhány centiméterre háború van.

Következő levél: 1915. augusztus 2.

Sorud

A félszemű kicsi koldusnak, aki a teheráni metrón végállomástól végállomásig Rumi-verseket énekelt, az ezer tomános bankóból – százötven forint – visszaadott ötszázat, mert ezért annyi jár, és nem engedte, hogy lefényképezzem.



Sorud, kermáni koldushegedű a teheráni Zenei Múzeumból, Mahmud Tabrizizâde játszik rajta

Eszter királynő sírja Perzsiában

„Mennyi lesz a taxi a Khomeini térig?” „Gheymati nadore, semmibe se kerül”, tárja szét a kezét az öreg taxis. „Taʿarof nakonid, ne játssza el nekem az etikettet”, mondom neki, de ő csak nevet és egyre azt ismételgeti, hogy ingyen visz. És bár jól tudom, hogy ilyenkor muszáj pontos árban megállapodni, különben a végső összeg éppolyan valóságtól elrugaszkodott lesz majd, mint az udvariassági formula, most mégis ráhagyom. Elvégre ha az ember zarándokúton van, tartsa magát a hagyományokhoz. És legyen nagyvonalú, ha királynőket látogat.

Hamadan tökéletes zarándokcélpont. Iszfahántól, a legnagyobb perzsiai zsidó közösségtől ma is nyolc órát kell autózni ide a sivatagon keresztül. Elképzelhetjük, milyen áhítat kellett hozzá, hogy valaki gyalog vagy tevekaravánnal tegye meg ezt a ma is emberpróbáló utat. Márpedig a feljegyzések szerint az ókortól kezdve évről évre zsidók ezrei keresték fel Perzsiából és más országokból is ezt a helyet, Eszter királynő és nagybátyja, Mordechai sírját.

Eszter, Ahasvérus perzsa király felesége, és nagybátyja, Mordechai a perzsiai zsidók ezreinek életét mentették meg a király fővezére, Haman ármánykodásától, mint azt a bibliai Eszter könyve leírja, és Purimkor a világ valamennyi zsidó közössége eljátssza. Az eseményre minden bizonnyal a perzsa birodalom központjában, Susában került sor. Ekbatana, az egykori méd főváros és a későbbi Hamadan ekkor a perzsa király nyári szállása volt, ahová Eszter és nagybátyja, úgy mondják, Ahasvérus halála után vonultak vissza a perzsa udvarból. Itt temették el őket közös sírboltba, amely azóta is Perzsia legfontosabb zsidó zarándokhelyének számít.


Hogy az eredeti síremlék milyen lehetett, nem tudjuk. A legrégebbi fennmaradt ábrázolás, Eugène Flandin Voyage en Perse (1851) c. útleírásának 1840-ben készült illusztrációja már a mai formájában ábrázolja. Ez az épület azonban, amely kettős belső terével, a sírkamrával és a közösségi térrel, és a síremléket megkoronázó kupolával az emamzâdék, a szent imámok leszármazottai számára emelt síita zarándokhelyek típusát követi, csak 1602 körül, Nagy Abbász sah idején épült. A kép szerint ekkor még a városon kívül állt, de a 19. század végére már teljesen körbefolyta a bazár. A korabeli útleírások szerint csak helyi vezető útmutatásával, kapualjak és belső udvarok labirintusán át lehetett megközelíteni. 1970-ben azonban, amikor a sah a perzsa monarchia 2500. évfordulójának megünneplésébe a kisebbségeket is belevonta, a zsidó közösség Eszter sírjának helyeállítása és bővítése mellett döntött, s a legközelebbi nagyobb utca felőli házakat lebontva díszes kaput állított az utcafronton. Ez azonban soha nincs nyitva. A valódi bejárat ma is hátulról, a bazár egy kicsi utcájából nyílik, ahol napkeltétől napnyugtáig Rabbi Rajad engedi be a látogatót.


A síremlékhez kis rózsalugason át vezet az út. Ajtaja, egyedülálló módon, egyetlen húsz centiméter vastag, négy mázsás gránittömb, amely minden felfüggesztés nélkül, olajjal töltött gránit perselyen forog. Az ajtó magassága mindössze 110 centiméter, hogy a belépő kénytelen legyen meghajolni, ahogy a szefárd zsinagógák ajtaja fölött gyakran olvasható zsoltárvers mondja: „Én azonban nagy irgalmadban bízva, bemegyek hajlékodba; irántad való félelemmel meghajlok szent templomod előtt.” (Zsolt 5,8). Az előtér maga is egy kis zsinagóga, ahová Rabbi Rajad szerint egész Iránból jönnek zsidó párok esküvőt tartani. Innen néhány lépcső vezet le a sírkamrába, Eszter és Mordechai síremlékéhez. A falakon több régi héber felirat is van, amelyek viszonylag jól olvashatóak, ám a lépcsőtől jobbra lévő hatalmas betűkkel jól elbánt az idő. Rabbi Rajad jámbor értelmezése szerint ez arám nyelven van, amelyet balról jobbra (!) kell olvasni, s azt jelenti: „Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat.”

Eszter és Mordechai fából faragott síremléke egy-egy szarkofágot mintáz, noha sírjuk nyilvánvalóan a padló alatt van. A szarkofágok újak, perzsa művész, Enayatollah Tusserkhani faragta őket az 1970-es helyreállításkor. Az eredeti szarkofág ugyanis még a 19. század végén leégett a zarándokok rátapasztott gyertyáitól. Képe csupán Eugène Flandin litográfiáján maradt ránk. A sírbolthoz egy kis imaterem is járul. A falakon körben monumentális feliratok, amelyeket azonban a héberhez nyilván kevéssé szokott kezek oly sokszor festettek újra, hogy ma már jórészt értelmezhetetlenek.

A megnagyobbított udvaron, a lebontott házak helyén ma az utcaszint alá süllyesztett zsinagóga áll, amelyet iráni zsidó építész, Elias Yassi Gabbay tervezett a 70-es évek jellegzetes modern stílusában. Ő tervezte a modern szobrot is, amely az utcai kapu felől nézve a síremlék homlokzata előtt áll. „Mit jelképez?” kérdezem. „Ez Ahasvérus trónusa”, feleli Rabbi Rajad, és tüstént illusztrálja is a használatát.


„Járnak még ide zarándokok?” kérdezem Rabbi Rajadot. „Hogyne, nagyon is sokan! Purimkor tele van az udvar, de egész évben jönnek, Irán minden zsidó városából, Iszfahánból, Teheránból, Yazdból, Mashhadból. És külföldről is. Épp ma reggel volt itt egy zsidó Párizsból”, mondja áhítattal. „Izraelből persze nem jöhetnek”, mondom. „Hogyne jönnének, nagyon is sokan jönnek. Csak török útlevéllel.” „És a helyiek?” „Hamadánban már kevesen vagyunk. Összesen öt család, mindössze tizenöt ember.”

Búcsúzóul Rabbi Rajad adományt kér Eszternek, magának pedig egy tollat. Átnyújtom a golyóstoll feltalálójának szülővárosában, a kőbányai Árkád áruházban vásárolt tollat, igazi unikum, de nem, Rabbi Rajad töltőtollakat gyűjt. Megígérteti, hogy ha legközelebb jövök, hozok neki Lamy márkájú igazi német töltőtollat Berlinből.


Kilépek az utcára. A sírbolt áhítata és az udvar csöndje után egy csapásra körülfog a bazár vibrálása. A boltokkal, standokkal, műhelyekkel szegélyezett szűk utcákon áramlik, zsibong, árut kínál és vásárol, megmutatja magát és társadalmi életet él az egész város. Ahogy kétezerötszáz éve, Eszter királynő napjaiban is Ekbatanában és Susában.


Chemirami Trio, Perzsia • Szefárd dal

Epilógus. Eszter királynői bőkezűséggel ajándékozza meg vendégeit. Másnap délelőtt az első teheráni könyvesboltban könyv ötlik a szemembe, címlapján Eugène Flandin litográfiájával. Címe: فرزندان استر. مجموعه مقالاتی درباره ی تاریخ و زندگی یهودیان در ایران – Eszter gyermekei. Tanulmánygyűjtemény az iráni zsidóság történetéről és életéről, pompás képanyaggal. Hamarosan tudósítok róla.