Este nyolckor találkozunk Teheránban, a mindig zsúfolt Âzadi pályaudvaron, éjjel érünk Qazvinba. A város a ramadáni letargiából felocsúdva elevenen lüktet, mintha Rómában lennénk, taxik suhannak, sokszemélyes motorok cikáznak éttermet keresve. Népszerű sült csirkés helyre ülünk be, elegancia a tetőfokon, amerikai gyorsétterem-fazon francia egyenruhás pincérekkel, a földszinten aranyhalas medence bágyadtan bólogató teknősökkel, akik itt kínai rokonaikkal szemben biztonságban vannak, a teknős húsa nem halal.
Éjjel háromkor a qazvini autópálya fizetős kapujánál, a többiekre várva, akik délután indultak Iszfahánból. Hatalmas tömeg, holnap ér véget a ramadáni böjt, négy nap ünnep következik, egész Irán útnak indul valahová. Szőnyeget terítünk a leállósáv aszfaltjára, gázégővel teát forralunk, süteményt eszünk.
Hajnalban ébredek a buszon, jobbra szédítő mélység, a Qezel Ozan folyó szurdoka, amint keresztülvágja magát az afshari nomádok aranyszínű hegyvidékén. Lágyan ívelő dombhátak ragyognak fel a kelő nap fényében, színes földtani rétegek tárulnak fel a kopár hegyoldalakon a folyó bonckése nyomán. Szántóföldek sakktáblái, gyér füvű mezőkön egy-egy magányos fa origója. A távolban hóborította fenséges hegylánc, a Savalan, Irán harmadik legmagasabb hegycsúcsa.
Napnyugtakor érünk az alaptáborba, háromezernyolcszáz méter magasan, a Savalan lábánál. Sátrat állítunk, az első éjszaka még szoknunk kell a magasságot, a ritka oxigént. A vulkáni hegyoldal bizarr sziklatömbjeinek védelmében erős illatú virágok nyílnak, hegyi levendula, zsálya, kökörcsin. A távolban, valahol mélyen Alvâresi falu, ahol a busz maradt. A csúcsról keskeny gleccserpatakok futnak le a völgybe, körben alattunk, a holdbéli síkságon a shahsavan nomádok jurtái és nyájai.
Napszállta után a levegő hűvössé és súlyossá válik, felhők szivárognak a hegyek közé, összeállnak, beborítják a völgyet.
Hajnali négykor derengő apró fénypontok kanyargó vonala halad a sötét hegyoldalon felfelé, a Savalan krátere felé. Teát főzünk, sátrat bontunk, elindulunk mi is az utat tapogatva a sziklák között. A félhomályból lassan bomlanak ki a szemközti hegyoldalak, a távolabbi csúcsok magányos szigetként emelkednek ki a völgyet borító vaskos felhőtakaróból.
Nem vagyunk egyedül. Utunkat sok apró szempár kíséri. A perzsák elképesztő mennyiséget nassolnak, ennek ellenére karcsúak maradnak, ami nem igazság. A menet közben fogyasztott rágcsából az útra is bőven hull, aminek gyorsan lesz gazdája. A hegymászó-útvonal madarak és rágcsálók százait tartja el, akik egyáltalán nem tartanak az embertől, sokkal inkább a konkurrenciától, úgyhogy szorosan a nyomunkban vannak.
Négyezerhétszáz méteren, nem sokkal a csúcs előtt hóvihar tör ránk. A hó és a jeges eső a legkisebb résbe is behatol, el kell csomagolnom a gépet. Ha Hasszan nem kérné, hogy csináljak róla képet a hóesésben, dokumentumom sem lenne róla.
Mire elérjük a csúcsot, a Savalan Szultán 4811 méter magasan fekvő krátertavát, a vihar is eláll. Nincs már rá időnk, hogy felmásszunk a hegyoldalba, onnan készítsünk képet a tóról, sötétedésig még visszafelé is meg kell tennünk az ezer méter szintkülönbséget. A parton ünneplünk, mashallah guru, éljen a csapat, harsogjuk, teát főzünk a gleccsertó vizéből.
Az út visszafelé sem könnyebb, a sziklák iszamosak a hótól. Talán kétszáz méterrel járhatunk lejjebb, amikor a gerinc túloldaláról félelmetes dörgést hallunk. Sziklalavina. Megállunk, próbáljuk összerakni, mit láttunk fentről abban a völgyben. Azt reméljük, sem hegymászó, sem nomád pásztor nem járt most azon az oldalon.
Következő levél: 
