Teanap

Kam, mint azt internetes teaboltjának beköszöntő fejtörője is mutatja, vidám és akkurátus ember. A csomagot, amelyben nem egészen két és fél kiló teát küldött Hongkongból, hetvenöt darab bélyegből gondosan kirakott mozaikszőnyeg teríti be mintegy második védőrétegként összesen háromszázkilenc hongkongi dollár, azaz nem egészen huszonöt euró értékben. Ötvenegy darab ötdolláros, húsz darab két dollár hatvan centes, sőt arra is ügyelt, hogy még a csomag aljára is kerüljön négy darab ötvencentes, mintegy beszegni a szőnyeget.


A teák minőségében azonban Kam nem ismer tréfát. Személyesen járja be áruért az egész Kína teavidékeit a szüreti naptárt követve, amelyet közzé is tesz lapján, részletes leírást mellékelve az egyes teák idei minőségéről és elkészítésük módjáról, például így:

2007 is a hot year, weather-wise. We are getting 30C temperature even in Oct. So Kam wasn't expecting good Autumn tea at all. First batch of 2007 Autumn TGY came out around mid Oct. but Kam found it very unimpressive. Then came the 2nd harvest. Kam test drank, and jumped out of joy through the roof!

(A 2007-es év hot, mármint időjárás szempontjából. Még októberben is 30 ºC fölött vagyunk. Ezért aztán Kam egyáltalán nem reménykedett jó őszi teában. A 2007-es őszi Tie Guan Yin tea első szürete október közepe táján került piacra, s Kam ezt rendkívül jelentéktelennek találta. Aztán jött a második szüret. Kam megkóstolta, és örömében lefejelte a mennyezetet!)

Ez a Tie Guan Yin oolong – azaz félig fermentált – tea az egyik sztenderd fajta, amelyet már évek óta nagy mennyiségben rendelünk Kamtól. Határozott, elegáns íze van, finom orchidea – mások szerint narancshéj – árnyalattal. A másik a jázmintea, amely ugyan nem tartozik a teabolondok kedvencei közé, de aki szereti az ilyet (például mi, bátran szembeszállva Gyuri ízlésterrorjával), annak nagyon megéri Kamtól rendelni, mert ezerszer illatosabb, mint bármi, amit Európában kapni. A harmadik fajta, amelyet most először próbáltunk ki, egy Qi Men Red, az egyetlen vörös tea, amely szerepel a tíz leghíresebb kínai tea listáján. Csodás íze van, mint a finom meleg tejnek vagy inkább madártejnek, talán egy kis csokival. Nagyon hasonlít ahhoz a kaspi-tengeri teához, amelyet Iránból hoztunk (és amelyről még írni fogok).


A negyedik kedvencünk a Dragon Well Before Rain. Ez egy könnyű, mégis erősen illatos zöld tea. Engem leginkább a néhány friss levelével együtt főzött zsenge kukorica levének illatára emlékeztet, amelyet gyerekkoromban nagyon szerettem. Most csak azért nem rendeltünk, mert a zöld tea annál jobb, minél frissebb, és mindjárt itt az új szüret. S mivel Kamnál a szállítás benne van a tea árában, nem jelent extra költséget, ha nem egyszerre rendelünk.

Mind a négy tea – mint ahogy az a jó teáktól minimálisan elvárható – legalább három-négy lefőzést kibír, a Qi Men még többet is. Ezért ezek a teák valójában jóval olcsóbbak, mint olcsóbbnak tűnő európai társaik. Vagy akár mint Kam olcsóbb teái.


Mindig nagy ünnep az a nap, amikor megérkezik az az évi teaszállítmány Kamtól. Idén még az is emeli az ünnep fényét, hogy két nappal később újabb csomag érkezik Jing Lu asszony kantoni (Guangzhou) internetes teaboltjából. Tőle először rendelünk teát, még nem tudjuk, milyen lesz. Majd tudósítunk. A csomagolás mindenképpen ígéretes.

Tavasz

A tavasz megállíthatatlanul halad tovább Perzsia felől, és már Spanyolországot is elérte. Ezt bizonyítja az a dokumentum, amelyet Wang Wei küld Mallorcáról, a San Telmo melletti tengerpartról, szemközt Dragonera szigetével.

Útközben a tavasz Csömörre is betért.

Boldog újévet, Perzsia!

Az a jó abban, ha az embernek sokféle barátja van, hogy negyedéven át ünnepelheti az újévet. Januárban, a mi újévünk után nem sokkal már küldhetjük a karácsonyi és újévi üdvözletet orosz ortodox barátainknak Novoszibirszkbe, februárban kínai barátainkkal együtt ünnepeljük a holdújévet valamelyik általuk már jó előre letesztelt étteremben, március 20-án pedig a tavasszal együtt beköszönt a perzsa újév, pontosabban az „új nap”, Noruz. Idén ez egybeesik a húsvéttal, ezért teheráni asszír keresztény barátainkat mindkét alkalomból egyszerre köszöntöttük.

Mindig elbűvölt, hogy Perzsia – és nem csak most, hanem a sah alatt, a legnagyobb modernizálási lázban is – mennyire önfejűen a saját időszámítását követi. Az új év a tavaszi napéjegyenlőséggel kezdődik, s hónapjai pontosan egybeesnek az állatöv jegyeivel, sőt az azokat uraló zoroasztriánus arkangyalok neveit viselik. Ilyenformán minden európai hónaphoz képest máshogy tolódnak el, úgyhogy Iránban mindig az ujjunkon kellett kiszámolni, melyik dátum mit is jelent, maradtunk is le emiatt koncertről. Ráadásul az évek számozása sem igazodik senki máshoz. A sah alatt a perzsa birodalom alapításától számolták az éveket, amihez a monarchista emigráció most is ragaszkodik, így ők most a 2567. évet írják, míg az iszlám Irán visszatért a hidzsra évétől, 622-től való időszámításra. Ugyanakkor az araboktól eltérően nem hold-, hanem napévekben számolnak, így eltérnek még a muzulmán naptártól is, amely most 1429-et ír, míg Perzsia csak 1387-et.

Már Dárius király is a Noruz megünneplésére szolgáló fogadócsarnoknak építette a perszepoliszi palotát (a Wikipedián a francia és a spanyol leírás a legrészletesebb) – a perzsa birodalmat ugyanis nem innen, hanem Szúzából kormányozták. Ide vonult vissza a tavaszi napéjegyenlőség idején két ünnepi hétre a király és udvara, hogy a napéjegyenlőség reggelén a palota lépcsőjén állva figyeljék, miként tűz át a felkelő nap sugara a palota keleti és nyugati kapuján, majd a nagycsarnokban fogadják a húsz tartomány újévi ajándékokkal érkező követeit, akiknek részletes ábrázolása máig fennmaradt a csarnok lépcsősorát végigkísérő domborműveken, jól érzékeltetve a Boszporusztól az Indus völgyéig terjedő egykori birodalom sokszínűségét.

A mai perzsák hűen követik királyuk példáját. Noruz délutánjától fogva két hétre leáll az élet Iránban. Az emberek családi körbe vonulnak vissza, s mivel a család Perzsiában nagycsaládot jelent, ezért két héten át szakadatlanul egymást látogatják, és együtt ünneplik a két hét minden egyes napján szokásos újabb és újabb szertartásokat. Ezek legjobb leírását (perzsául és angolul) még egy éve találtam meg egy emigráns perzsa fórumon, s mivel onnan azóta már eltűnt, ezért felrakom ide lementett változatát.


Noruz legfontosabb kelléke a terített asztal, amelyen néhány más kötelező kellék – így Hafez vagy Firdauszí versei – mellett a bőséget jelképező haft sinnek, a hét „sz” betűvel kezdődő dolognak kell ott lennie. Az irániak ugyan gyakran tréfálkoznak azzal, hogy ők szívesen kipróbálnák egyszer a haft shint, a hét „s” betűvel kezdődő dolgot is, de hogy mi ez a hét dolog, azt még nem tudom, csak egyet, a bort (sharâb). A szokás neve egyébként eredetileg haft chin, azaz „hét (kínai) porcelán tál” volt, amelyekben az új évben remélt bőséges termést jelképező magokat és gyümölcsöket az asztalra rakták, s csak a hangokkal és metaforákkal való játékot annyira kedvelő perzsa képzelet gazdagította ezt további jelentésekkel.

A fenti Noruz-asztal képe az iráni Shiva szép fotói közül való a flickr-ről, ahol sokan mások is felrakják a maguk Noruz-asztalának képét, s minthogy a perzsák rendkívül társas lények, keresztül-kasul kommentálják egymásét. Érdemes megnézni például Bahar, Hamed 1 és 2, Sepideh, Rfeiz, DrZin, Leila 1 és 2, David vagy Sinak képét, a kommentárokban közölt válaszképekkel együtt. Nekem különösen a magányosságáról panaszkodó emigráns Amir Fathi minimalista megoldása tetszik a nárcisszal és az ételhordó műanyag dobozzal.

Andalúz nagyhét

Az internetes El País olvasókörben, amelyben én is részt veszek, a webguru és olajfaültetvényes porrozillo immár második éve teszi közzé az úbedai nagyheti körmenetek képeit. Idén ugyan csak egy kis videót küldött, de ez juttatta eszembe, hogy közzétegyem itt a tavalyi képeket, hadd lássuk mi is, hogy van, ahol megadják a módját.

Az andalúziai Úbeda, amely a világörökség része, olajfaültetvényeiről és nagyheti szertartásairól híres. Ez utóbbiakat a város tizennyolc középkori eredetű és máig működő vallásos társulata szervezi, s voltaképpen már a nagyböjt elejével megkezdődnek a plakátolással és kiadványokkal, nap nap utáni ünnepélyes keresztutakkal, a szentképeket és szobrokat bemutató sok ezer fős felvonulásokkal, a főtéren a zenekarok nyilvános próbáival. A társulatok közös blogja minderről naponta fényképes beszámolót közöl. A nagyböjti-nagyheti ünnepségsorozat egyébként csak a legnagyobb a társulatok által az év folyamán szervezett tíz másik, hasonlóan nagyszabású ünnepség közül, amelyek mellett még évi négy flamenco- és régizene-fesztivált is tartanak a városban. Hiába, valamivel ki kell tölteni az olajfák metszése és a szüret közötti holt időt.

A nagyheti szertartás virágvasárnap kezdődik, Krisztus bevonulásával Jeruzsálembe. Ezt a Borriquillo (Szamárcsikó) társulat szervezi már délelőtt tizenegytől az este kilenc órás tűzijátékig.


Hétfőn a Miasszonyunk-társulat hozza elő ünnepélyesen a Szűzanya szobrát a Santa María de los Reales Alcázares templomból, hogy ő is megkezdje egész héten át tartó útját a Golgotához, minden körmenetben kísérve Jézus képmását.


Kedd este tíztől a Tenebrae szertartása, majd éjjeli körmenet a kereszttel végig a városon.


A szerdai felvonulást az Utolsó Vacsora vigiliájára elmosta a zuhogó eső, de így is sikerült megtartani a megemlékezést.



Csütörtök délelőtt ima az Olajfák kertjében.


Utána egymást követik a más-más társulat által szervezett körmenetek: a Szégyenoszlop, az Ostorozás, és, már péntek hajnalban, az Ítélet.






Péntek napkeltekor indul a Keresztvitel, amelyet az 1400-as évek óta az olajütők céhének Jesus Nazareno társulata szervez. A bukások megjelenítését más-más menetek veszik át tőlük, majd három órakor kezdődik a Kereszthalál menete.





A Keresztlevétel körmenete után este hétkor kezdődik a Virrasztás vagy Pietà körmenete. Ez a legnagyobb felvonulás, amelyen valamennyi társulat részt vesz, húsz menet összesen negyvenkilenc képmással.





Végül vasárnap reggel ünnepi nagymise és a Feltámadás menete zárja le a nagyheti megemlékezéssorozatot.


Aki videókra és még több képre is kíváncsi, az nézze meg az úbedai társulatok blogját, ahol már az idei nagyhét beszámolója is fenn van.

Dilemma

Hogy egyetértést hozzak, ahol széthúzás van, hogy igazságot vigyek oda, ahol tévedés van.

Húsvét előtti gyónáshoz állok sorban a ferenceseknél, s Szent Ferenc imájának a folyosó falára írt sorait olvasgatva arra gondolok: ez a két dolog olyan szöges ellentétben áll egymással, hogy tényleg csak Isten tudja egyszerre végbevinni a kettőt. Nekem legalábbis az a tapasztalatom, kiváltképp az utóbbi időben, hogy ha valaki az igazságot képviseli ott, ahol tévedés van, abból hamarosan széthúzás is támad. „Ne gondoljátok, hogy azért jöttem a földre, hogy békét hozzak. Azért jöttem, hogy szembeállítsam az embert atyjával, a lányt anyjával és a menyet anyósával. Saját házanépe lesz az ember ellensége.” (Mt 10,34-36)

Másfelől pedig azt látom, hogy az általam ismert emberek túlnyomó többsége – és sajnos mindenekelőtt a keresztények – bármi áron az egyetértés látszatára törekszenek, s ezért cserében habozás nélkül feladják az igazság képviseletét, a jó és rossz világos megkülönböztetését, az egyenes beszédet. „Csak a békesség meglegyen.”

Még ezen gondolkodom, amikor – tolle, lege – azt olvasom Ágostonnál, az Isten városáról 1.8 fejezetében, mintha csak erre írná válaszul:

Igen helytelenül gyakran nem törődünk azzal, hogy tanítsuk vagy intsük, olykor pedig megfeddjük vagy dorgáljuk őket [akik rosszat tesznek]. Mert vagy a munka nem tetszik, vagy félünk attól, hogy felnyitják szájukat. Vagy el akarjuk kerülni az ellenségeskedést, nehogy akadályul legyenek vagy ártsanak azokban a dolgokban, amelyeket elnyerni vágyakozunk, vagy félünk kishitűségünk miatt elveszíteni. ... Mert bűn az, hogyha azok, akik másként élnek és megborzadnak ezek cselekedeteitől, mégis elnézik ezek bűneit, akiket nekik tanítaniuk vagy dorgálniuk kellene.

Ugyanakkor pedig azt is egyre inkább megtapasztalom, hogy mindaz az ódium – emberek elvesztése, ajtók bezárulása, „szeretetlenként” és „gyűlölködőként”, vagy más nyelvjárás szerint „intoleránsként” és „fanatikusként” való megbélyegzettség, és a többi – amely az igazság képviseletével jár, nem pusztán „kockázat”, amely némi tapintattal és diplomáciai érzékkel elkerülhető, hanem ennek a magatartásnak szükségszerű következménye, mégpedig annál inkább, minél egyenesebben és következetesebben képviseli valaki azt, végső esetben egészen addig a pontig, amelyet Platón jövendöl meg az Államban (361e) Krisztus előtt négyszáz évvel:

Az ilyen lelkületű igazságos embert ... megkorbácsolják, kínpadra feszítik, megkötözik, kiégetik a két szemét, s mikor minden szenvedést kiállt, végül keresztre feszítik, s akkor aztán majd megtudja, hogy nem arra kell az embernek törekednie, hogy igazságos legyen, hanem hogy annak lássék.

És ezzel itt is volnánk a mai ünnep tárgyánál. Áldott Húsvétot!

Khayyam orosz illusztrációi

Golubev imént idézett monumentális orosz Khayyam-kiadását (Омар Хайяам, Рубаи. Перевод И. А. Голубева, Москва: РИПОЛ Классик 2007, 528 oldal, 1305 rubáí) tizennyolc egész oldalas illusztráció is díszíti, V. N. Belousov munkái. Nem tudom megállni, hogy közzé ne tegyem itt őket. A szép négyszer négyes elrendezésbe csak tizenhat fér belőlük, a maradék kettőről majd külön szólok egy-egy következő posztban (itt az egyik).


Ezek a képek gyerekkorom egy szép szeletét idézik, azoknak a Gorkij könyvesboltban kapható olcsó orosz mesefüzeteknek az elbűvölő illusztrációit, amelyek az orosz nyelvet megszerettették velem. Ez a varázslatos és naiv képi világ, amely végső soron a nagy orosz szecessziós meseillusztrátor, Ivan Bilibin köpenyéből bújt elő, teljesen uralta és félreismerhetetlenül orosszá tette akkoriban nemcsak e könyvek grafikáit, hanem a Szovjetunióból érkező levelek naiv képecskékkel előnyomott borítékait, a csomagolópapírokat és az úttörőünnepségek dekorációit is. Örömmel látom, hogy szülőföldjén nem tűnt még el teljesen. És azt is, hogy ezzel a nosztalgiámmal nem vagyok egyedül. Amikor a könyvtárban – elsőként – kikértem ezt a könyvet, a mongol könyvtárosnő belelapozott és felsikoltott: „Milyen gyönyörű!” Azt hiszem, ő is hasonló meseillusztrációkon nőhetett fel a Mongol Népköztársaságban.

Ugyanakkor van ezekben a képekben valami szorongató, valami szűkös és determinált is – akárcsak a gyerekkoromban. Valami olyan vaskosan materiális és földhözragadt, annyira önelégült és fullasztó, mint ami a kor egész populáris irodalmában, újságírásában és teljes szellemiségében is volt.

Érdemes megnézni, mennyire mást emelnek ki Khayyam verseiből Szász Endre illusztrációi, amelyeket a Szabó Lőrinc-fordításokhoz készített. Az orosz illusztrátort a „carpe diem”-motívum, a borral, öleléssel, zenével való elégedettség ragadja meg Khayyamból. Érdekes, hogy az orosz fordítás, mint az imént láttuk, ugyanilyen materiális irányba tolja el a versek mondanivalóját. Ezzel szemben Szász Endre illusztrációi, akárcsak Szabó Lőrinc fordításai, Khayyam egzisztenciális kételyeit és vívódását hangsúlyozzák.

Egész mások ezek a figyelmes és keserű öregemberek, mint mondjuk az a nevető öreg, aki az orosz képek legalsó sorának második képén borral bölcselkedik. Ez utóbbi egyfolytában a nyolcvanas évek testes vidéki pártfunkcionáriusainak vulgáris bruderkodását juttatja eszembe, még azt a jól ismert, természetellenesen elnyújtott, öblös káder-hanglejtést is hallani vélem. Nagy meglepetésemre nemrégiben egy orosz audio-cédén kapott viccgyűjteményen hallottam viszont ugyanezt a hanghordozást. Úgy látszik, szülőföldjén ez sem halt még ki egészen.

Függöny mögül, homályosan. Egy Omar Khayyam-vers fordításai

اسرار ازل را نه تو دانی و نه من
وين حرف معما نه تو خوانی و نه من
هست از پس پرده گفت‌وگوی من و تو
چون پرده برافتد نه تو مانی و نه من

Asrâr-e azal-râ na to dâni o na man
win harf-e mo'ammâ na to khâni o na man
hast az pas-e parde goftogu-ye man o to
chun parde baroftad na to mâni o na man

Ahmad Shamlou előadásában (1'03")

Saját, szó szerinti fordításomban:

Az örök titkokat nem ismered se te, sem én a rejtett írást el nem olvasod se te, sem én a függöny mögött rólam és rólad folyik a szó mire lehull, nem vagy már se te, sem én

A perzsa eredeti lefordíthatatlan szépsége elsősorban finom eszközökkel felépített feszes zenei struktúrájából fakad. A verset a három soron át ismétlődő na to... o na man, „sem te... sem én” szerkezeten belül váltakozó dâni - khâni - mâni, „tudsz - olvasol - maradsz” rím fogja szilárd keretbe. Ezeket a sorokat az „á” és „â” (hosszú magyar „a”) magánhangzók és a „r, l, m, n” mássalhangzók uralják és teszik méllyé, zengővé, végzetszerűvé, mintha csak az Egy Gyűrű verseit hallgatnánk (azt hiszem egyébként, Tolkien sokat kölcsönzött a perzsából a mordori nyelvhez). Ezzel a három sorral alkot éles kontrasztot az utolsó előtti, amelyben a magánhangzók hirtelen magassá és nyílttá, a mássalhangzók pedig sziszegővé és kopogóvá válnak, és a „se te sem én” szerkezet is visszájára fordul, „én és te”-vé (man o to).

A vers két ponton is nehezen értelmezhető. A kisebbik probléma az, hogy a második sorban lévő harf-e mo'ammâ („titkos írás/szó”) helyén sok változatban hall-e mo'ammâ („a rejtvény megfejtése”) áll. Így halljuk Shamloutól is a fenti előadásban. Az ezt követő khândan („elolvasni”, ill. „kimondani”) ige mindkét lehetőséget megengedi. Az újabb kiadások a harf-ot részesítik előnyben, ezért én is ezt követem. Ám ennek fordítása sem egyértelmű: éppúgy lehet „a titkos írást elolvasni”, mint „a titkos szót kimondani”. Francesco Gabrieli, Khayyam olasz fordítója (1944, nála a vers a 193. számot viseli) például az utóbbira szavaz:

I segreti dell’eternità né tu né io conosciamo Quella parola misteriosa né tu, né io sappiam profferire Di dietro un velo si svolge il tuo e mio parlare: quando cade il velame, né tu né io ci siam più. (Az örökkévalóság törvényeit sem te, sem én nem ismerjük Ama titokzatos szót sem te, sem én nem tudjuk kimondani Fátyol mögül folyik a te és én beszélgetésünk: amikor a fátyol lehull, sem te, sem én nem vagyunk már.)

A kifejezéshez fűzött jegyzetében még meg is magyarázza, hogy „ama titokzatos szó” „la chiave del mistero dell’universo”, azaz a világmindenség misztériumának kulcsa lenne. Az ötlet érdekes, de teljesen légből kapott. Ilyen szóra a szúfi hagyományban nincs semmilyen utalás. Ezért fordítottam inkább „rejtett írásnak”, de meg kell még néznem, milyen hagyománya van ennek a metaforának a szúfi költészetben.

Ám az igazi nehézséget a harmadik sor okozza. Ezt ugyanis többféleképpen lehet fordítani, és mindegyik fordítással van valamilyen probléma.

A mondat szó szerint annyit tesz: „függöny mögül van én és te beszélgetése”. A legegyszerűbb lenne tehát így fordítani: „függöny mögül beszélgetünk egymással, te meg én”. Így találjuk Gabrielinél is, aki a „fátyol” szóhoz mindjárt egy második félrevezető kommentárt is fűz, amelyben ezt az emberi testtel azonosítja: mintha Khayyam az univerzum titokzatossága után arra térne rá, hogy még egymást sem érthetjük meg, míg testben élünk e földön. Ez a wittgensteini probléma azonban egyáltalán nem érdekelte a szúfikat. Írásaikban utalást sem találunk rá. Őket egyedül az Istennel való közvetlen kapcsolat lehetősége és evilági korlátai foglalkoztatták, s az utóbbiakra utaltak újra meg újra a „fátyol” toposzával. Hogy ez a toposz mennyire közkeletű volt, azt jól mutatja, hogy a nemrég (2003) elhunyt nagy iszlamista, Annemarie Schimmel is az As through a veil: mystical poetry in Islam címet adta a szúfi költészetről szóló alapművének.

Ez a metafora azonban azt feltételezi, hogy mi a misztériumot előlünk elrejtő fátyol vagy függöny előtt vagyunk. Hogyan szólhat akkor mögüle a mi beszélgetésünk?

Az egyik legfrissebb és legpontosabb angol Khayyam-fordítást Peter Avery és John Heath-Stubbs adták ki 1979-ben. Ez a fordítás az előszó szerint „as literal an English version of the Persian originals as readability and intelligibility permit”. A 7. vers harmadik sorában e kompromisszum szellemében igyekszenek összebékíteni egymással a perzsa eredeti „mögül”-jét és a hagyományos fátyol-metafora „előtt”-jét olyan módon, hogy a „mögül”-t inkább „ezen az oldalán”-nak fordítják.

Neither you nor I know the mysteries of eternity, Neither you nor I read this enigma; You and I only talk this side of the veil; When the veil falls, neither you nor I will be here.

Igor A. Golubev 2005-ben megjelent monumentális orosz kiadásában – több, mint 1300 négysorost gyűjtött össze Khayyamtól és fordított le perzsából – még nagyobb költői szabadságot engedélyez magának. A nála 996. számot viselő versben nem a lepel mögül beszélünk, hanem a lepel mögött rejtőző titokról. Megnyugtatóbb, józanabb, hogy úgy mondjam materialistább megoldás, csak éppen a perzsa eredeti nem támasztja alá.

Покрова с вечных тайн ни ты не снял, ни я: Неясным письменам ни ты не внял, ни я. Гадаем мы с тобой о скрытом за покровом... Но упади покров – ни ты б не встал, ни я. (A leplet az örök titkokról nem vontad le se te, sem én A homályos írást nem értetted meg se te, sem én Találgatunk veled a lepel mögött lévő titokról, De dobd le a leplet – s nem kelsz fel se te, sem én.)

A dilemma egy másfajta megoldása az, hogy nem mi vagyunk a függöny mögött, hanem rólunk beszélnek a függöny mögülről, csak Khayyam a vers ritmusa kedvéért kihagyta a دربارۀ darbâre-ye „-ról- ről” elöljárószót a man o to elől. Ezen a feltételezésen alapul több tekintélyes változat is, így például a kiváló perzsa filológus, Edward Henry Whinfield (1836-1922) Khayyam-fordítása (1882 és 1883, nála ez a vers a 389. számú), aki Hafez és Rumi első gazdagon kommentált nagy fordításait is készítette:

Nor you nor I can read the etern decree To that enigma we can find no key They talk of you and me behind the veil But, if that veil be lifted, where are we?

Ilyen kihagyást tételez fel Karim Emami (1930-2005) perzsa költő és homme de lettres is. Khayyam-gyűjteménye, amelyet 1988-ban The Wine of Nishapur címmel adott ki Nassrollah Afje'i kalligráfiáival és Shahrokh Golestan fotóival kísérve, az első olyan angol Khayyam-fordítás, amelyet perzsa fordító készített.

Eternal secrets are not for you and me to share Cryptic letters are not for you and me to read. Behind the curtain there is a muffled discussion of you and me, And when the curtain falls, there will be no longer a you or I.

Tíz évvel később egy másik perzsa irodalmár, a Vancouverben élő Shahriar Shahriari készített néhány szépen csengő és tartalmilag is hű angol fordítást, amelyeket a perzsa eredetivel, Fitzgerald változatával és egy névtelen német fordítással együtt tett közzé az okonlife.com oldalon. Sőt szép középkori perzsa szokás szerint még egy-egy rövid négysorossal is megfejeli az egyes verseket, amelyben kibontja azok morális tanulságát. A jelen vers harmadik sorában ő is Whinfield és Emami értelmezését hagyja jóvá, miközben a második sorban tőlük eltérően a hall-e mo'ammâ változatot veszi figyelembe. Komikus módon a párhuzamosan közölt német fordítás viszont Golubev gyalogjáró megoldását követi.

The secrets eternal neither you know nor I And answers to the riddle neither you know nor I Behind the veil there is much talk about us, why When the veil falls, neither you remain nor I. Meaning: In vain we scream, in vain shout And try our best to find out And when it’s end of our route What’s left is simply naught.

Edward Fitzgerald (1809-1883), aki 1859 és 1879 között elsőként tette közzé négy kiadásban összesen száztizennégy Khayyam-vers angol fordítását, megteremtve ezzel az európai Khayyam-kultuszt, bevallottan szabadon bánt alapanyagával. Fordításai sokkal inkább tükrözik az ő és viktoriánus kora ízlését, mint a versek eredeti mondandóját. Ebben a négysorosban (a 32. számú az 1., 3. és 4. kiadásban, míg a 35. számú a másodikban) úgy kerüli meg a harmadik sor értelmezésének problémáját, hogy külön idézi a fátyol toposzát a második sorban – elhagyva onnét a rejtett írást, valamint az első sorban is új, saját metaforával helyettesítve az „örök titkot” –, és függetleníti tőle a „te és én”-ről szóló sejtelmes párbeszédet, amelyet ilyenformán mintha a lidércek suttognának köröttünk a lápon, mielőtt lesújtana ránk a végzet. Szép gothic megoldás, de az eredetihez nem sok köze van.

There was a Door to which I found no Key There was a Veil past which I might not see: Some little talk awhile of ME and THEE There seem'd – and then no more of THEE and ME.

Nagy szükség volna ezen a ponton egy alapos perzsa Khayyam-kommentárra. Nekem csupán egy viszonylag szűkszavú – de így is ötszáz oldalas – változatot sikerült beszereznem Teheránban ترانه های خیام Tarânaha-ye Khayyâm, azaz „Khayyam dalai” címmel Mohammad Baqer Najafzadeh Barforush szerkesztésében (Amir Kabir kiadó, 2004). Ez sem volt könnyű, mert Khayyamból a legtöbb könyvesbolt csak zsebkiadást tart. Végül a ثالث Saless kiadó boltjában találtam rá, a Kharimkhân-e Zand sugárúton, ahol a leggazdagabb választékot kínáló könyvesboltok vannak: a Mohammad Estelami szerkesztette jó Hafez-kiadást is csak itt árulták. A kommentár idézi a Rumi-kutató Mohammad Taqi Ja'farinak (1923-2007) e vers két utolsó soráról írott fejtegetését, aki szintén úgy értelmezi ezt sort, hogy rólunk beszélnek a függöny mögött:

با دقب کافی در این رباعی، می بینیم، چند علم در این رباعی ادعا شده است: علم یکم: واقعیات در معرفت بشری بر دو نوع است. نوع اول، روشن، آشکار و قابل فهم. نوع دوم، تاریک و معما و غیر قابل فعم، علم دوم: عالم هستی بر دو رویه تقسیم می گردد: ۱) رویۀ پشت پرده. ۲) رویۀ ظاهری پرده. علم سوم: گفتوگویی دربارۀ من و تو در پشت پرده در جریان است. علم چهارم: اگر پرده برداشته شود نه تو خواهی ماند و نه من (که البته این علم چهارم دارای احتمالاتی است.) ی

Ha figyelmesen olvassuk ezt a rubáít, megláthatjuk, hányféle tapasztalatról ad számot benne [Khayyam]. Az első tapasztalat az, hogy a valóság az emberi tudásban kétféle formában van jelen: egyfelől világos, nyilvánvaló és érthető formában, másfelől sötét, titokzatos és érthetetlen formában. A második az, hogy a bölcs megkülönbözteti a dolgok két arcát: 1. a függöny mögöttit és 2. a függönyön kívül lévőt. A harmadik az, hogy a kettőnkről szóló társalgás a függöny mögött zajlik. A negyedik pedig az, hogy ha a függönyt elvonjuk, sem te nem maradsz meg, sem én (ez a negyedik tapasztalat természetesen csupán feltételezhető és valószínűsíthető jellegű).

De vajon ki beszélhet rólunk a függöny mögött? Az iszlám Istene magányos Isten, nem a keresztény Szentháromság, amelynek személyei között örök dialógus folyik. Abszolút fönsége kizárja, hogy „társalogjon” teremtményeivel. A legmagasabb rendű szellemi létezőknek is csupán parancsot ad, Mohameddel is csak angyal közvetítésével érintkezett. Még a szúfi is, aki a legteljesebb közelségre törekszik Vele, csupán szótlanul feloldódhat és elveszhet Benne, „mint a pillangó a gyertya lángjában”. Azonfelül nagy elbizakodottság lenne azt gondolni, hogy egy ilyen Isten, ha egyáltalán társalog, éppen rólunk társalog, bármilyen nagy elégtétel lenne is ez a pascali nádszál számára.

Azt remélem, hogy idővel, ahogy jobban megismerem az iszlám misztikus költészetét, és talán részletesebb Khayyam-kommentárhoz is hozzájutok, pontosabban megértem majd ezt a sort is.

Addig is lássuk egy pillanatra, hogyan birkózott meg a magyar Khayyam-fordítás ezzel a verssel.

A magyar Khayyam-hagyományt Szabó Lőrinc teremtette meg, aki Fitzgerald angoljából fordította le a verseket háromszor is, 1920-ban, 30-ban és 43-ban. Az 1920-as első kiadáshoz előszót is írt (amelynek egy másik változatát a Nyugatban is közzétette), s ebben az égig magasztalja Fitzgerald – és így közvetve a maga – felfedező és úttörő érdemeit, mint akik letörölték Khayyam – egyébként nem is sokat érő – verseiről hét évszázad feledésének porát:

Mert élt egy Omar Kháyyám, messze-messze, valahol Perzsiában, réges-régen, a tizenegyedik és tizenkettedik század határán [...] teljesen elhagyatva és félreismerve, nagy nyomorban, míg végre Naisápurban meghalt. Sírját még ma is mutogatják. [...] Versei nem maradtak fenn. Azaz, hogy maradt utána vagy 1000 rubái, de ki tudja, hogy ő írta-e azokat. Egy részét valószínűleg, de ezt sem lehet kiválogatni. [...] Nem is keltett semmi hatást, mikor e kis költeményeket kibetűzték a felfedezett papirusz-tekercseken. [sic!!!] Úgy látszott, hogy Omár Khájjám véglegesen elveszett a világ számára. Egész a múlt század közepéig hasztalan várta felfedezését az elfelejtett nagy költő. Ekkor jelent meg, 1859-ben, Edward Fitzgerald angol fordítása.

Pedig ha már egyszer tudott Khayyam nishapuri sírjáról, igazán fellapozhatta volna Vámbéry Ármin Vándorlásaim és élményeim Perzsiában című népszerű útleírásának Nishapurról szóló fejezetét. Vámbéry, aki Fitzgerald első fordításainak megjelenése idején járta be Perzsiát, itt ezt jegyezte fel:

A másik költő, akinek tetemei Nisápúrban pihennek, Hajjám, az előbbinek [Attarnak] merev ellentéte. [...] Mindamellett Hajjám épp annyira olvastatik, mint a másik.

Egyébként még ma, több mint száz év múlva is így áll a helyzet. Aki látta Abbas Kiarostami Elvisz minket a szél című filmjét, biztosan emlékezni fog arra a jelenetre, ahogy a kurd falucska öreg körorvosa és a faluba látogató mérnök egy rozzant kismotoron robognak az álomszép kurd tájban kanyargó fehér földúton, és együtt harsogják Khayyam verseit.


Szabó Lőrinc az 1920-as és 30-as kiadásban így fordítja ezt a verset (30. ill. 33. számmal):

Volt egy Kapu: de kulcsa elveszett; volt egy Fátyol: nem tépte szét kezed; ma még miénk a hír s holnapra már kiejt rostáján az Emlékezet!

Érthető, hogy a fiatal és ambíciózus Szabó Lőrincet sokkal inkább foglalkoztatta a hírnévnek és a hírnév mulandóságának problémája, mint akár Khayyamot, akár Fitzgeraldot az ő eredeti változataikban. Azáltal azonban, hogy a „rólunk szóló beszéd” alanyát a transzcendens függöny mögülről a világba emelte át, a szúfi misztika Fitzgerald által meghagyott utolsó maradványait is kiirtotta a versből, s éppolyan materialistává tette azt, mint Golubev a maga változatát. Nem tudni, erre ébredt-e rá, elismerésszomja csillapult-e valamelyest a következő huszonhárom évben, vagy egyszerűen csak gondosabban elolvasta Fitzgerald eredetijét, de tény, hogy az 1943-as harmadik kiadásban 32. számmal már ez a változat szerepelt:

Volt ott egy Kapu, kulcsa elveszett; volt egy Fátyol, látni nem engedett; mondták, hogy ÉN meg TE, de azután a TE meg ÉN elnémult, vége lett.

Szabó Lőrinc mellett egyetlen másik magyar Khayyam-fordítót érdemes megemlíteni csupán, Tandori Dezsőt, őt is csak azért, mert nem Fitzgerald angoljából, hanem az iszlamista Simon Róbert eredeti nyersfordításából készítette a maga változatát. De készíthette volna akármi másból is, az eredmény Khayyam helyett éppúgy Tandori lett volna, mint a mester bármely más műfordítása.

Titkát az örökvalónak éljük – s mire van? Rejtély ez az írás, sose értjük, mire van. Színmű, hol a függöny épp a lényeg veleje, felmegy, lemegy, és bár soha nem kérjük – van.

Két soron át még csak-csak bírta figyelemmel, de a harmadikban már elfogyott a cérna. Minthogy odáig se veréb, se ló, se medve nem volt a versben, a „függöny” szó hallatán ingerülten felmordult: „innen már én folytatom”. És folytatta. Khayyam ugyan nem fogja ezt megköszönni neki, de a magyar irodalom ennek köszönheti az ércbe kívánkozó „a lényeg veleje” fordulatot, amely éppúgy méltó párdarabja Karinthy zseniális leleményének, a Leacock-paródia címében szereplő „a rejtély titkának”, mint ahogy az egész fordítás (no nem bánom, Szabó Lőrincé is) a Karinthy másik paródiájában szereplő Ady-műfordításnak, amelynek során a Gangesz partjai néhány lépésben Herz-féle szalámivá lényegülnek át.

Tandori tévedésére azonban a Steinert Ágota által több fordítótól válogatott Khayyam-kötet, a Terebessnél 1997-ben megjelent A mulandóság mámora teszi fel a koronát. Steinert ugyanis a 47. szám alatt ezt a Tandori-fordítást – nyilvánvalóan ugyancsak a „függöny” hívószavának engedelmeskedve – úgy közli, mint annak a Szabó Lőrincnél 1943-ban 52. számmal szereplő rubáínak egy másik fordítását, hogy:

átvillan az Örök Színpadon és megint a Homály Függönyébe vész, mely körülömli a Drámát, mit Ő maga rendez, játszik és maga néz.

Függöny, függöny. Úgyis minden Khayyam-vers egyugyanarról szól, megírta ezt már Fitzgerald. Hogy pedig függöny és rendező hogy a csudába kerül a nyolszáz évvel ezelőtti perzsa színpadra, az már legyen egy következő Khayyam-vers fordításának és elemzésének tárgya.

Ki-ki saját kedélye szerint beszélt
Senki sem jutott tovább a dolgok felszínénél.

(Khayyam)