Giro d’Italia

Cesare Ripa, Iconologia, 1593: Giro d’Italia
Forrás: Herneweb.com. Cycling Blog & Photos

A Giro d’Italia kilencvenegyedik futamával egy napon értünk Urbinóba. Még láttuk az utolsó versenyzőket kigördülni a városból. A javát persze már elszalasztottuk. Aki kíváncsi rá, Ashley és Jason blogjában helyszíni tudósítást olvashat róla. Azt írják, a városban hatalmas festa volt. Mi, igazi művészettörténész módjára, már csak a dekorációból következtethetünk az ünnep jelentőségére.

Urbinói helyek

Urbino, Bar Victoria a Santa Lucia városkapunál (a Bramante utca végén). Nagy Sára fotója.

Egy város meglátogatását az teszi számomra teljessé, ha találok benne olyan otthonos helyet, ahol leülhetek egy időre. Nem kell ennek étteremnek lennie: lehet egy lépcső, egy kút, egy pad, ahol egy darabig nyugodtan időzve befogadhatom a várost. Ez a hely lesz az otthonom abban a városban amíg ott vagyok, s utána is, emlékeimben.

Nem kell étteremnek lennie, de fölséges érzés, ha sikerül olyen éttermet találni, amely alkalmas rá, hogy ilyenfajta otthonná váljon. Olyat, amelyik természetes és személyes hangulatával, egyszerű berendezésével, a pult fölött és a falakon felhalmozódó tárgyakkal és képekkel, a pincér közvetlen modorával már eleve ilyen otthonosságot és időtlenséget áraszt. Ahová a környékbeliek járnak a konyha és a társaság kedvéért.

Nem vagyok gourmand, úgyhogy ha sikerül ilyen helyre találnom, az már nem is aggaszt, milyen lesz a konyhája. Igazán autentikus helyen a szakács sem lehet rossz, pláne ha a helyi közönség tényleg oda jár. Most azonban, hogy gourmandok társaságában kerestük fel Urbinót, igyekeztem ebből a szempontból is kedvükre valót találni.

Amikor másfél éve itt jártunk, hosszan kerestünk ilyen helyet vacsoraidőben, de nem találtunk. Végül a Raffaello utca végén lévő borkimérésben adtak néhány tippet, lemondóan hozzátéve: „ott már úgysincs ilyenkor hely”. Végül aztán az Angolo Divino pincéjében mégis volt, s nem is volt rossz, de azt gondoltam, következő alkalommal jobb lesz előre felkészülni a város vendéglőiből.

Az imént leírt kategória Olaszországban az osteria (kocsma), trattoria (kifőzde) vagy a taverna (pinceborozó) nevet viseli. Sajnos a tájékozódást nehezíti, hogy az utóbbi évtizedekben sok elegáns étterem is így nevezi magát a hagyományos fíling kedvéért, akárcsak nálunk az ún. „csárdák”. Kiindulásnak azonban megteszi. Összeállítottam tehát az internetről az urbinói vendéglők listáját, előrevéve rajta az ilyen nevűeket, majd egyenként rákerestem említéseikre a nagy blogmotorokon. Feltételeztem, hogy az élményeikről beszámoló turisták megemlítik a szimpatikusnak talált éttermeket. Különösen számítottam a más olasz városokból átrándulók véleményére, akik pontosabban ismerik a helyi sztenderdeket a külföldieknél. És nem is csalódtam. Különféle szerzők különféle nyelvű blogokon az alábbi helyeket ajánlották Urbino falain belül (az egeret a név fölé mozdítva pontosabb információt is olvashatunk róluk):

Természetesen a városban és közvetlen környékén ennél jóval több – körülbelül negyven – étterem van, s nem is biztos, hogy egyikük-másikuk nem jobb a fenti nyolc valamelyikénél. Ez a nyolc csupán abban különbözik a többitől, hogy „internetes referenciájuk” van, míg a többinek nincs, s ezért ha az embernek kevés ideje van – mint most nekünk –, érdemes ezeket kipróbálni.

Ha olvasóinknak bármely más étteremmel vannak jó tapasztalatai, s azokat megírják nekünk, örömmel vesszük fel azokat is a térképre.

Urbino, Taverna degli Artisti, via Bramante 52. Nagy Sára fotója.

A nyolc közül ezúttal a Taverna degli Artistit választottuk. A vendéglő a Bramante utca vége felé található, nem sokkal a városkapu előtt, távol minden üzlettől és étteremtől, s cégére is csak egy lámpás az ajtó fölött és egy szerény kis cégtábla a kirakat üvege mögött. A fenti előtanulmányok nélkül biztosan nem tértünk volna be ide. Így azonban már azt is tudtuk, hogy muszáj előre asztalt foglalnunk, ha egyáltalán lesz még szabad asztal, mire megérkezünk Urbinóba.

És lett. Igaz, már csak fél tizenegyre volt egyetlen asztal. A két félpincehelyiséget – merthogy az utcáról lépcsőn kell aláereszkedni, de a terem túloldalán ablakból lehet letekinteni a városba – csupa diák töltötte meg, talán az Urbinóban jelentős képzőművészeti fakultásról, ami magyarázza is a hely nevét. A másik magyarázatot a vendéglő valamennyi helyiségét díszítő 18. századi freskók adják. Ezek ugyanis, ha az ember közelebbről megnézi, nemrégen készültek eredeti stílusban. Nagyon valószínű, hogy a freskókat is a fakultás diákjai festették, akik talán esténként ették le, amiért napközben megdolgoztak.

Ha így történt, akkor fényes üzletet kötöttek. A Taverna degli Artisti konyhája ugyanis olyan fantasztikus, hogy felülmúl minden más általam ismert olasz éttermet. Több, mint húsz éve járok Olaszországba diákként, tolmácsként, kutatóként és barátlátogatásra, de ennyire kifinomult fogásokat, amelyeket csak a legrafináltabb kínai kínai éttermekéhez tudok hasonlítani, még nem ettem. Mi éppen friss gombasalátát kértünk, chitarrinét (jellegzetes marchei tésztát), diós-vargányás raviolit, bivalytejből készült mozzarellát, amely a boltival szemben elomlott a szájban, mint a piskóta, és fölséges sült báránybordát – de azt hiszem, akármit kértünk volna, ugyanígy lenyűgözött volna minket. A ház bora különlegesen finom, könnyű marchei bor volt, literes üvegben, igazi felüdülés a testes toszkán borok után. Kétszer is rendeltünk belőle, desszertet is kértünk, s a vacsora végén így is kevesebbet fizettünk fejenként 18 eurónál.

S akkor még hátravan hét – vagy a már kipróbált és jónak ítélt Angolo Divinót leszámítva hat – garantált hely a következő alkalmakra. Nem tudom, képesek lesznek-e felülmúlni az Artistit, de abban biztos vagyok, hogy a tesztelésben sok örömünket leljük.


Update. Most fedezzük fel, hogy négy napja Ashley és Jason, az Urbino melletti La Tavola Marche agriturismo tulajdonosai – az előző bejegyzésben említett Giulia barátai – is Urbinóban jártak, ugyancsak az Artistiben vacsoráztak, s megerősítik azt a sejtésünket, hogy a freskók művésztanoncoktól származnak. – Érdekes – és vigasztaló –, hogy bejegyzésük utolsó képe épnek mutatja a városi Raffaello-emlékműnek azt a feliratát, amelyet mi három nappal korábban a puttó jobb kezével együtt félig letörve láttunk.

Urbino

Urbino északnyugat felől nézve. A kép forrása: Home in Rome. Föltétlenül kattintson a képre!

Urbino tényleg ilyen váratlanul, minden átmenet nélkül emelkedik ki a zöld dombok közül a hegytetőn, mint a középkori várak Berry herceg hóráskönyvében. Más középkori olasz városokat modern elővárosok széles sávja veszi körül, de Urbinót Federigo da Montefeltro herceg 15. századi építkezései olyan aránytalanul nagyra szabták, mint a kölyökkutya bundáját, hogy a város azóta sem tudott még teljesen belenőni. Az elmúlt évszázadban ugyan a falaktól északra modern egyetemi negyedet hoztak létre, de az is eltűnik a zöld dombok között, csak a diákok töltik meg elevenséggel a várost a nap minden órájában.


A város fő nézete azonban a délnyugati, ahogyan a Firenze vagy Róma felől érkező utas előtt először felbukkan. Az impozáns kettős torony a közöttük lévő háromemeletes loggiával mintha a város hatalmas főkapuja lenne, monumentálissá növelve a város és a palota arányait. Ez azonban csak jól kiszámított építészeti fogás. A tornyok valójában a hercegi palota hátsó panoráma-ablakait fogják közre, s a palota bejárata az ellenkező oldalon, a főtér felé nyílik. Urbino kifelé reprezentál, de befelé éli a saját életét.


Ez a lenyűgöző város valójában meglepően kicsi. Északról délre tíz perc alatt átsétálhatunk rajta – igaz, visszafelé a hatalmas szintkülönbség miatt legalább kétszer ennyi időre van szükség. A látogató mégis tágasnak és nagynak érzi, mert gazdag, kulturált és eleven, s megvan benne minden, ami a teljességhez kell: jó éttermek, kávézók és enotecák, azaz a helyiek által látogatott borozók, múzeumok és paloták, templomok és oratóriumok a középkor óta működő vallásos társulatokkal, jó könyvesboltok, egyetemi klubok, képzőművészeti műhelyek, gombászegylet, bibliakör és hegymászóklub, botanikus kert és sok zöld park. Mintha kicsinyített modellje lenne minden más olasz városnak, ideális város, amilyennek a reneszánsz óta tekintették, s amilyennek a hercegi palota képtárában – ma Olaszország egyik legelőkelőbb múzeumában – őrzött Piero della Francesca-ideálkép ábrázolja.

Bill Storage fotója

A város legkiemelkedőbb műemléke természetesen a Palazzo Ducale, amelyet Federigo herceg – Mátyás király reménybeli hadvezére – az 1400-as évek második felében építtetett több egymást követő, Firenzében tanult kiváló mesterrel, s amely ilyenformán nemcsak hogy az első Firenzén kívüli reneszánsz építészeti alkotás, de egyszersmind a legszebb reneszánsz palota is. Barátom, Farbaky Péter, a quattrocento egyik legkiválóbb magyarországi kutatója mutatta ki, hogy ez a palota adta a legtöbb ötletet Mátyás király egykori budai palotájához, a gyönyörű földszinti árkádsortól a studiolón át a – marchei illetve budai – dombokra néző, s azokkal vizuálisan eggyéolvadó függőkertig.


Raffaello szülőházának könyvesboltja az urbinói helytörténeti irodalom leggazdagabb forrása. Az Urbino történetével foglalkozó munkák nagy száma egyaránt jól szemlélteti a város öntudatát és a helytörténeti műhely életerejét. A művek egy részét az a Carlo Bo (1911-2001) kritikus, francia irodalomtörténész, szenátor és egyetemi rektor jegyzi, akinek nevét ma az urbinói egyetem viseli. A bőséges kínálatból Franco Mazzini nagy Urbino-monográfiáját, Franco Negroninak az urbinói házakat és palotákat bemutató katalógusát, Pepi Merisiónak Carlo Bo és Ermete Grifoni leírásaival kísért fotóalbumát, és az Urbinóból származó Albani-pápa, XI. Kelemen két bíborosának Urbino-leírását vettük meg itt, amelyeket majd a maga idejében a blogon is bemutatunk.

A városról írott egyetlen angol nyelvű munkának, June Osborne szép fotókkal illusztrált könyvének nagy részét a Google-könyvtárban is olvashatjuk. De különös módon az interneten nem sok egyebet találni Urbinóról. Olaszul csak néhány sommás műemlék-listát, más nyelven annyit se. Az internet csak azt tükrözi, amit Marchéban utazva a valóságban is látunk: hogy a tartományt még nem fedezte fel a turizmus, nem úgy, mint a hegy túloldalán fekvő Toszkánát. Érdekes módon csupán amerikai lapokban és blogokon találni néhány igazán értő ismertetést a városról és környékéről: Christopher Solomontól a Times-ból, a kansasi David VanderVeldétől, a washingtoni Anne & Kirk Woodyardtól, vagy az Independent vasárnapi mellékletéből. Az utóbbi szerzője, aki akkurátusan óráról órára leírja itt töltött napját, ugyanabban a szállodában lakott, amelyben mi is: az Albergo Italiában.


Az Itália Szálló recepcióján – a háttérben a Carlo Bo-emlékkonferencia plakátjával – egy 1934-es képeslap hirdeti, hogy már akkor is a város patinás szállodájának számított. Ugyanakkor ha nem panorámás szobát kér az ember, akkor különös módon ez a város egyik legolcsóbb szállodája. A belső udvar árkádjai alatti reggelizőből épp arra a helyre látunk rá, ahonnét előző naplementekor a délnyugati összképet készítettük a városról. Furcsa érzés rajta lenni saját képünkön.


De aki nem csak fél napot tölt itt, mint most mi, az azt is megteheti, amit mi már régen szeretnénk: hogy a város körüli hegyekben egy agriturismo-ban, szállodává alakított régi magányos tanyaházban száll meg néhány napra. Olaszország-szerte sok ilyen hely van, de Marchéban különösen sok. A szállás jóval olcsóbb, archaikusabb és talán személyesebb is, mint a városban, a környék is gyönyörű, csak annyi kell hozzá, hogy az ember hajlandó legyen késő este, vacsora után végigautózni a városból odáig vezető néhány kilométernyi kanyargós hegyi úton. Ilyen például a Colcello, a Cà Gnoni, a Girfalco („Sólyomröptető”, ahol solymászatot is lehet tanulni, s amelynek innen átvett képét illesztettük be e bekezdés fölé), vagy a Locanda della Valle Nuova, amelynek fiatal tulajdonosnője, Giulia szüleivel húsz hektáron ökogazdálkodást folytat, helyismereti könyvtárat tart fenn a vendégek számára, gyapjúfestő tanfolyamot szervez, és angol nyelvű blogot ír a környék nevezetességeiről és eseményeiről. A környékbeli majd száz ilyen hely lapjait végignézni önmagában is hatalmas utazás.