Víz

Drága Wang Wei, bizonyára megbocsátod nekem ezt a kissé pedáns jegyzetet. Ezt is a véletlen szülte, amely távoli világok között sző rokonságokat. Az időjárásjelentést hallgatom, miközben egy könyvet olvasok (manapság, hidd el, már lehetséges a kettőt egyszerre művelni), s a jelentés bemondja, hogy Katalóniában a szárazság már aggasztó méreteket ölt, és nem is várható, hogy a közeljövőben enyhülni fog. Ugyanebben a pillanatban a könyvben az alábbi sorokat olvasom:

... Inde Tarraco oppidum
et Barcilonum amoena sedes ditium,
nam pandit illic tuta portus brachia,
uuetque semper dulcibus tellus aquis.

[... Ezután következik Tárraco városa és Bárcilo gazdag lakóinak gyönyörűséges székhelye, ahol egy kikötő tárja szélesre biztonságos karjait, s az egész földet folyvást édes víz üdíti.]

Így írja le Barcelonát Rufus Festus Avienus az Ora maritima 519-522. versében a Kr. u. 4. század végén. A város gazdagsága a tenger és a folyók vizéből fakad. Mint magad is tudod, drága Wang Wei, ebben a tengerben egyre kevesebb a hal, s a halászoknak évről évre többet és többet kell dolgozniuk azért, hogy egy kevés betevőhöz jussanak. Az édes vízre pedig, amely valaha a Rubricatumról (Llobregat) és a Baetulról (Besós) ereszkedett alá, ma már a legöregebbek sem emlékeznek. Jómagam nem messze lakom innét, egy folyók nélküli szigeten, ahol már régóta a tenger vizét isszuk, s ezt a sótalanítóknak nevezett drága és bonyolult szűrőrendszerek segítségével tudjuk csak ihatóvá tenni. Mindez együttesen okozza, hogy gyakran gondolok azokra a nyilvánvaló problémákra, amelyek még csak ezután köszöntenek ránk. Csak egy késő éjszakai gondolat ez. Pihenj most a nehéz nap után, remélem, hamarosan én is ugyanezt teszem.

Sant Antoni

Szent Antal a néphagyomány szerint a háziállatok védelmezője, de az embert is óvja a magas lázzal, bőrkiütéssel, s a középkorban halállal is járó orbánctól, amelyet ezért Szent Antal tüzének is neveztek. Ez utóbbit a gabona „anyarozs” nevű gombás fertőzése okozta, amelyet a szent tiszteletére alapított betegápoló szerzetesrend, az antoniták igyekeztek visszaszorítani azáltal, hogy a gombától megtisztított vetőmagot termeltek és osztottak szét a parasztok között. A szerzetesek a szokás szerint az egyes családoktól hálából csengettyűs malackákat kaptak, amelyeknek joguk volt bárhol legelni, s amelyeket Szent Antal napján, január 17-én sütöttek meg és osztottak szét a szegények között.

A mallorcai Sa Pobla Szent Antal-napi ünnepségén a háziállatok megáldása, a tűz, a malacsütés és a közös lakoma mellett színre lépnek még az ördögök is, akik őt a pusztában remetéskedvén

különb-különb vadaknak ábrázatjába jelönvén, az ő körmökkel és szarvakkal nagy kegyötlenül szaggatták. S mikoron Uronk Jézust hínája segétségre, nagy hertelen csodálatos velágosság fényösödék őneki, s az ördögök mind elfutának (Debreceni kódex, 1519)

Este érkezünk a faluba. Az útkereszteződésekben hatalmas farakásokat kerülgetünk. A templom előtt már lobog a tűz, a tűzoltózenekar épp most fejezte be az ünnepi műsort. A felvonulás óriás- és szörnyfigurái még a kapuban várakoznak. Kezdődik a szertartás; a prédikáció és a hosszú, sok-sok strófás énekek mind Szent Antal érdemeit méltatják. Az olvasmány a tűzoszlopról szól, amely a népet vezette a pusztában.

A szertartás után meg is indul odakint a tűzoszlop, és vezeti a népet a városháza elé a főtérre. Megjelennek az ördögök is, dobokkal, kereplővel, fáklyákkal. A főtéren a falu énekesei ximbomba, azaz köcsögduda kíséretében felváltva recitálják a Szent Antal megkísértéséről szóló végeérhetetlen dalt, amely így kezdődik: Szent Antal és az ördög kártyázni kezdtek. Harmincat rakott az ördög, de Szent Antal harmincegyet.

Szent Antal és az ördögök (4'35")

Az ördögök eközben kört alkotnak, gólyalábakon ide-oda csörögnek-morognak, fenyegetik a középen forgolódó Szent Antalt. A tánchoz lassanként csatlakoznak a többi szörnyetegek és különféle egyéb groteszk figurák: a bohóc, a patikus, a török, a szerecsen.

Aztán hirtelen elszabadul a pokol. A városháza épülete felmorajlik, a kéményekből tűz tör elő. A démonok teljes erővel tombolnak, minden mérgüket kiadják, amiért ebben az évben sem bírtak Szent Antallal.

A füst elültével a tömeg oszlani kezd, ki-ki indul a saját máglyájához. Minden kereszteződésben egy-egy szomszédság vagy baráti társaság süti közös vacsoráját. A lakások és garázsok mind alkalmi fogadókká válnak: ahol kitették a hosszú piros zászlót a kék kereszttel, oda várják a betérőket. Az énekesek a főtéri emelvényen még órák hosszat recitálják Szent Antal énekét, a történet immár egészen valószerűtlen és profán fordulatokat vesz, beleszövődnek a falu felszarvazott férjei és sikamlós történetei. A kihangosított éneklés az egész faluban visszhangzik, s a tüzeknél újabb, helyi változatokat improvizálnak rá. A megalázott démonok csapatai hangos dobolással és kiáltozással járják az utcákat, a falu végén még egy utolsó dühödt koncertet adnak, aztán ők is mennek vacsorázni. Amikor hajnalban hazafelé indulunk a faluból, hosszan kerülgetjük az autóval a tüzes kereszteződéseket, míg csak ki nem érünk a Palma felé vezető útra.

Elégedettség

Az élet igazán fülig érő szájjal mosolygott rá ennek a disztichonnak a szerzőjére, aki a mallorcai Biblioteca del Monasterio de la Real Fasciculus temporum (1495) kötetének utolsó lapjára jegyezte be versét.

Néhány hét múlva mi is így érzünk majd, ha elkészültünk a könyvtár ősnyomtatványainak CD-katalógusával, amely a könyvek digitalizált változatát is tartalmazza.

Si la fortuna más tuviera: más me diera
Si más recibir pudiera: la fortuna más me diera

Ha a szerencse többel bírna, többet is adna
Ha ennél többet kaphatnék, a szerencse többet is adna

¡Viva España!

Így kezdődik a spanyol himnusz tervezett új szövege, amelyet a spanyol olimpiai bizottság épp akkor vetett el, amikor én Spanyolországba érkeztem. A szöveg rövidke élete alatt is akkora vihart kavart, hogy még Magyarországra is jutott belőle. Ugyanekkor döntött a jobboldal vezetése arról, hogy a közelgő választásokon nem indítják utolsó hiteles emberüket, Gallardón madridi polgármestert, hanem helyette a vitatott múltú üzletember, Manuel Pizarro lesz a második a párt listáján. Az internetes El País olvasókör, amelynek én is tagja vagyok, jó szimattal tüstét felfedezte az összefüggést a fordulatok és az én spanyol utam között. A kelet-európai ágens a jobboldal bomlasztására Spanyolországba érkezett, és már munkához is látott.


Megérkezésem után mindenekelőtt internetet keresek, hogy kézhez vegyem az utasításokat. Az olvasókör tagjai még utazás előtt ígérték, hogy összeállítanak nekem egy listát azokról a bárokról, amelyeket föltétlenül meg kell látogatnom Madridban a pár nap alatt, míg a nemzeti könyvtárban dolgozom. Velük a Carabanchel negyed egy ecuadori internet-kávézójában lépek összeköttetésbe, amely példás internacionalista testvériséget épített ki a világ számos országának proletárjaival. A helyiség felét egy kolumbiai élelmiszerbolt foglalja el, amelynek polcain az áruk nem fajta, hanem eredet szerint sorakoznak, kézzel írott táblákkal szakozva, mint a könyvtárban, hogy a vendégmunkásnak ne kelljen soká keresgélnie: Ecuador, Argentína, Peru, Lengyelország, Románia... Az általam ismert országokat egyértelműen olyan áruk képviselik, amelyek nélkül az adott ország vendégmunkásai félkarú óriások: például borszéki ásványvíz és brassói cujka a román bevándorlóknak, akik épp ezekben a napokban bontják le illegálisan és árusítják ki francóista szuvenírként az egykor hírhedt, ma elhagyottan álló Carabanchel-börtön vaskorlátait, harminc euróért könyöknyi darabját. „Veszik ezt?” kérdezem a borszéki vízre mutatva a kis kerek kolumbiai eladótól. „Mint a cukrot!” feleli széles mosollyal.


Az első programpont a Rastro megtekintése, amelyre másnap, vasárnap reggel kerül sor. A Madrid meredek déli utcáin elterülő ócskapiac azonban ma már nem sok igazi érdekességet kínál, inkább csak turistalátványosság és olcsó kínai áruk piaca. A Ribera de Curtidores egymást érő halfalatozói azonban bőséges kárpótlást nyújtanak a tenger nélküli országból érkező megfigyelő számára.


Este még elmegyünk Anával a barátjuk, Carlos Salem argentin író által üzemeltetett Bukowski Clubba, de ezzel meg is szakad a sor. Nem jutok már el a Bilbao metróállomásnál lévő Cafe Comercialba, sem Moyano antikváriumaiba, sem a Sol metróállomásnál lévő „El Trebol” pizzeriába, ahol Gerardót és Arturót kellene üdvözölnöm Ariel nevében. Kitör rajtam az influenza, és lázasan fekszem odahaza a két napon át, amelyet pedig könyvtárazásra és városnézésre szántam. Mission incomplete. Még szerencse, hogy utolsó erőmmel legalább a nemzeti könyvtárhoz el tudtam vánszorogni, ahol megtudom, hogy a könyvtár váratlanul bezárt, mert egy argentin diplomata hónapokon át lopta a könyveket, és most, hogy lebukott, leltároznak. Jobb is így, legalább nem bosszant annyira a betegség által rám kényszerített tétlenség.

Ana és José, barátaink, akikkel még Iránban ismerkedtünk meg, odaadóan ápolnak. Teát főznek, gyógyszereznek, mellém adják Orsónt, a nagy plüss bernáthegyi kutyát ágymelegítőnek. Megkérem őket, hozzanak borszéki vizet a kolumbiai boltból, mert ezt gyógyszerként is használják a Székelyföldön. A brassói cujkával nem merek kísérletezni.

Szerdán kora reggel még a betegség utáni kábultsággal bolyongok a madridi repülőtér 4-es terminálján, konnektort keresve a számítógép számára. A spanyol repülőtereken mindig találok helyet, ahol dolgozhatok néhány órát indulásig. Itt azonban most ez sem sikerül. A kávézókban, a salátabárokban, sőt még a mindig megbízható McDonaldsban is irigy kezek simították el az oszlopok alját és a falakat a székek mellett.

Legalább egy kávéra leülök, könyvvel a kezemben. Közben bemondják, hogy a mallorcai gép egy órás késéssel indul. Épp azt olvasom, milyen reménytelenül próbálkozik Kapuściński repülőt találni a kongói forradalom idején, amikor valaki dúdolni kezd mellettem. Felkapom a fejem. Egy fiatal nő dúdol hangosan a szomszéd asztalnál a kávé fölött, félig még alva, kitartóan. Nem tudom kivenni a dallamot, a ritmus is szabad. Mintha flamenco lenne, aztán mintha valami ballada. A rekedtes alt hang betölti, otthonossá teszi a kávézót. Bienvenido a España.

Kőrösi Csoma Sándor

Kőrösi Csoma Sándornak, a tibetisztika megalapítójának 222-ik születésnapján, 2006-ban tettük közzé az interneten a Studiolum és a Magyar Tudományos Akadémia Keleti Gyűjteményének együttműködésében magyar, angol és spanyol változatban Csomának a Gyűjteményben őrzött hagyatékát. A dátum azért is emlékezetes a tibetisztika történetében, mert a magyar oktatási minisztérium a rekordméretű költségvetési hiányra hivatkozva ekkor jelentette be sok más egyetemi szak mellett a tibeti tanszék felszámolását. Az internetes publikáció első oldalán ezért a születési évfordulóról való megemlékezés mellett szolidaritásból az is szerepelt, hogy „az ez évben megszüntetett magyarországi tibetisztika emlékére”, míg csak az akadémiai könyvtár vezetősége az esetleges retorziótól való félelmében le nem vetette onnan, épp az önkormányzati választások idején, amelynek során a kormánypártok – a költségvetési hiány okozói – a “Budapest a szabadság és a szolidaritás városa” jelszóval kampányoltak.

Ez a kis kelet-európai abszurd azonban egyáltalán nem idegen Csoma életpályájától. Eleve csoda volt, hogy a háromszéki határőr-faluban született fiú felmentést kapott az ott akkoriban élethossziglan kötelező határőr-szolgálat alól, s ehelyett Nagyenyedre, majd Göttingenbe mehetett tanulni. De még jellemzőbb, hogy az itt megismert ujgur-magyar nyelvrokonítási elméletek tesztelésére azt a módszert választotta, hogy Magyarországról gyalog elmegy egészen a kínai Ujgurisztánig, hogy a helyszínen vizsgálhassa meg helyességüket. Közép-Ázsiában ekkor zajlott az oroszok és angolok közötti „Nagy Játszma”, amely a Törökországtól Kínáig húzódó törésvonal mentén véres háborúkban ugrasztotta össze egymással a népeket – ám Csoma a háborúk és járványok közepette sértetlenül eljutott az indiai-tibeti határig. És itt következett az újabb csoda. Hiszen elképesztő tehetsége ellenére – tökéletesen beszélt húsz nyelvet – túl korán érkezett. A nyelvészet még csak ezekben az évtizedekben dolgozta ki a a nyelvek rokonításának tudományos módszertanát, amelyet ő még nem ismerhetett, s így összehasonlító nyelvészeti kutatásai eleve kudarcra voltak ítélve. Ám Isten különös kegyelméből a Tibet felé vezető úton összetalálkozott az angol kormány megbízottjával, akinek épp egy ilyen emberre volt szüksége a kívülállók számára akkor még teljesen ismeretlen, ám a brit terjeszkedéshez nélkülözhetetlen tibeti nyelv feltárásához. Csoma a következő tizenöt évben teljes mértékben elvégezte ezt a feladatot. A tibeti kolostorokban élve megtanulta a nyelvet és a vallást, megírta az első tibeti szótárt és nyelvtant (1834), s olyan részletes leírást adott az akkor Európában még csak homályosan ismert buddhista vallásról és irodalmi kánonról, hogy ahhoz lényegeset azóta sem tudtak hozzátenni. A buddhisták pedig Tibettől Japánig az egyetlen európai bódhiszattvát tisztelik benne. Ő azonban mindezt csak kitérőnek tekintette, vagy legföljebb előtanulmánynak az ujgurok kutatásához. Ám az ujgurokhoz soha nem jutott el.


A marosvásárhelyi Sütő Zsolt listája a Csomával kapcsolatos internetes információk legteljesebb gyűjteménye. Mi az előkelő negyedik helyen vagyunk rajta. Zsolt maga is végigjárta Csoma indiai és tibeti útját, ahonnét a fentihez hasonló gyönyörű fotókat hozott haza. Ezeket a Csomának szentelt „Himalájakék” című lapján naplójegyzeteivel kísérve tette közzé. Az egyik ilyen jegyzetben leírja, milyen nehéz elmagyarázni másoknak, mit jelent az abszurd e világában felnőtt emberek számára Csoma.

Ma egy amerikai házaspárral mentem Thiksey-be, Farkas, with some Hungarian roots. Nagyon nehéz, ha nem lehetetlen, egy ilyen szokásos felszínes touristy beszélgetés során elmondani a Csoma-történetet. Mondom, hogy 200 évvel ezelőtt eljött ide, gyalog. Ah, yeah, a traveler. Yes, but eventually he made the first good Tibetan-English Dictionay, among others. Ooh, yeah? I didn’t know that. S akkor hol vagyunk még az eredeti céltól, az otthoni meg a göttingeni évektől, a szanszkrit-tibeti-angol szótártól ... Egyre szkeptikusabb vagyok, ami a magyarságnak, mint olyannak, az idegenek által való megértését illeti. Nem beszélve az erdélyiségről, amit még a magyarok sem értenek. Érdekes mesét kaptunk a Jóistentől, vállunkra.

Szerencsésebb helyről, mondjuk Amerikából nézve nehéz is felfogni, mi különös van ebben a történetben. Az ember a megfelelő akadémiai képzés után elmegy az adott helyre, s ott a megfelelő módszertannal és intézményi támogatással elkészíti az adott nyelv szótárát. Számos amerikai antropológus teszi ezt ma is a világban, Franz Boas külön iskolát is alapított erre. A világnak ezen a felén azonban, a háttér, intézmények, network és támogatás örökös hiányában, sőt a mindenkori politikai és tudományos potentátok gyanakvásától, féltékenységétől és ellenségességétől kísérve szükségszerű, hogy a tehetség vagy elvesszen, vagy heroikus erőfeszítés és magányosság árán kimagasló teljesítményt érjen el. Mint Ryszard Kapuściński, Bohumil Hrabal és Csoma – vagy akár az iménti bejegyzésekben említett klematisz-nemesítők.

Ezért aztán különösen nagy öröm, ha valaki mégis felfog ebből valamit. A flickr-en bukkantunk az angliai summergreen “chambre-noire” című fotógyűjteményére, amelyben az alábbi montázst publikálta Kőrösi Csoma Sándor arcával és tibeti kéziratainak egy lapjával, forrásként az általunk közzétett Csoma-életrajz angol változatára hivatkozva. Köszönet érte.

Klematisz-szociológia 2. Uno Kivistik, Észtország; Mihail Ivanovics Orlov, Ukrajna

Folytatom.

Raymond J. Evison, az egyik legnevesebb angol klematisznemesítő. A kép a 2005-ös Chelsea Flower Show-n készült. (Pont azon, amin én is ott voltam.) A háttér ennek megfelelően giccses. El kell tőle tekinteni. (Egyébként nagyon szép növényei vannak, eddigre például már megcsinálta a The Prairie sorozatát, ami négy lehetletfinom Clematis integrifoliából áll.) Az ember valahogy így képzel el egy világhírű növénynemesítőt

Semmiképpen sem így. Ez a kép Uno és Aili Kivistiket ábrázolja 1992-ben, amikor a Nemzetközi Klematisz Társaság látogatást tett a gazdaságukban.


Uno Kivistik Észtországban született 1932-ben egy híresen jól gazdálkodó középbirtokos családban. A szovjet megszállás után, 1949-ben mint mindenkitől, tőlük is elvették birtokaikat, hogy ezekből hozzák létre a szovjet típusú kolhozokat. Ezekben a kolhozokban a hozzá nem értés, a felelőtlenség és a tudatos pusztítás miatt néhány év leforgása alatt generációk során felhalmozott értékek mentek tönkre. Az emberek tömegével vállaltak akár rendkívül embertelen városi munkákat is – ilyenből akkoriban a szocialista iparosítás eredményeképpen volt bőven – azért, hogy elmeneküljenek faluról. Uno Kivistik otthon maradt és munka után – azt nem mondhatom, hogy szabadidejében, mert az csak a nagyvárosi lakótelepekre begyűjtött, minden gyökerétől és hagyományától tudatosan megfosztott neo-proletariátusnak volt, a többieknek a munka után csupán a második műszak kezdődött – otthoni kertjükben növénynemesítéssel foglalkozott. Így ért el olyan eredményeket, amelyeket szerencsésebb helyeken egész intézetek sem feltétlenül tudnak felmutatni. Több, mint húsz új almafaj és ötven rózsahibrid nemesítése fűződik a nevéhez. Felesége, Aili segítségével 1974-ben kezdett klematiszokkal foglalkozni. Olyan növényeket szerettek volna létrehozni, amelyek a hideg észt éghajlaton is biztosan és gazdagon virágoznak. Munkájuk eredményeképpen több, mint 140 ilyen klematisz-hibridet mondhatnak a magukénak. 1990-ben, a Szovjetuniótól való függetlenedést követően visszakapták birtokukat, amelyen létrehozták a máig is működő Roogoja Gazdaságot. Uno Kivistik 1998-ban, hatvanhat éves korában halt meg.

Jól ismerem az olyan arcokat is, mint az övé. Ezekről az arcokról teljesen hiányoznak a jólétnek, biztonságnak és öntudatnak azok a jelei, amelyek egy nyugati értelmiségi arcát azonnal felismerhetővé teszik. Viszont számos olyan jele van rajtuk a szegénységnek, a biztonság hiányának és az elnyomottságnak, amelyeket Nyugaton csak a legszegényebb néprétegek arcán lehet látni.

A Szovjetunióban az értelmiség jelentős részének ilyen arca volt. Soha nem fogom elfelejteni, milyen megrendültséget és döbbenetet éreztem, amikor először láttam ezt. A hetvenes évek végén találkoztam egy egészen magasan kvalifikált humán értelmiségiekből álló csoporttal, talán valamelyik barátom idegenvezette őket. Ezeknek az embereknek ez arcáról hiányzott a kultúrának minden nálunk megszokott nyoma, ellenben tele voltak a megfélemlítettség, a szegénység és a megalázottság jeleivel.

A szocialista értelmiségnek ez az arca, hála Istennek, a szovjet határtól nyugatra nem létezett, de volt egy másik arca, amely nálunk is tipikus volt.

Mihail Ivanovics Orlov. Ez az arc volt a gyerekkorom. Ez a kép egyaránt lehetett volna egy falusi hentes képe (ahhoz egy kis bajusz is dukált volna – de azt hiszem, a Szovjetunióban egy ilyen bajusszal nem lehetett túlélni a huszas évek közepét), egy kisvárosi cipészmesteré, a helyi KTSz elnökéé, a Vörös Csillag Termelőszövetkezet főkönyvelőjéé, a városi gimnázium igazgatójáé, a járási könyvtár vezetőjéé, vagy dr. X-é, a történettudományok kanditátusáé.

Mihail Ivanovics 1918-ban született. Elvégezte a Leningrádi Erdészeti Főiskolát, majd 1963-ban doktorált. A kijevi Központi Botanikus Kertben szklerotiniás száradás-rezisztens klematiszfajok nemesítésével foglalkozott. Több, mint negyven tudományos munka és ugyanennyi klematisz-hibrid fűződik a nevéhez. 2000-ben halt meg.

Nem sokkal nyugdíjazása előtt a kijevi botanikus kertben meglátogatta őt egy észt kollégája, akit megajándékozott a képen látható, általa szelektált klematisszal. A kolléga hazatérve sikeresen szaporította a növényt, majd amikor Orlov viszonozta a látogatást, megegyeztek abban, hogy Kijevnek fogják nevezni. Így is lett. Kijev a mai napig a legexluzívabb nyugati kertészetek sztárnövénye.

Az arc és a klematisz nem illenek egymáshoz. Lehet, hogy az arc csak álarc. S lehet, hogy a többieké is csak álarc volt. Hogy minden látszat ellenére a többi is rejtegetett a kertjében vagy a szívében egy ilyen virágot. S azért viselte ezt az ál-arcot, hogy az éppen hatalmon lévő barbárok és gazemberek ne tapossák el a virágát.

Klematisz-szociológia 1. Stefan Franczak S.J., Lengyelország

In memoriam Lukács László S.J.

Ma megrendeltem végre a klematiszokat. Egy ilyen rendelést mindig nagy munka előz meg. Mivel azok a növények, amelyeket megrendelek, általában legközelebb ötszáz kilométerre láthatóak élőben, az internetről próbálom megtudni, hogy a valóságban milyenek is lehetnek. Ugyanannak a növénynek az adatai gyakran meglepően különböznek egymástól a különböző kertészetek lapjain, ezért többnyire sokat kell azért dolgozni, hogy az ember valamennyire is reális képet kapjon.

Aki keres, talál. Bár nem feltétlenül azt, amit keres. A nyolcvanas években szociológus hallgatóként egy kis dunántúli faluban tartott szakmai gyakorlaton egy barátnőmmel azt a feladatot kaptuk, tudjuk meg mit és hogyan termeltek itt a negyvenes évek elején. Feltettük a kérdést, hogy akkor pontosan mekkora területen is termelték azt a lucernát. Az emberek elkezdtek visszaszámolni, hogy a háború előtt, de melyik háború előtt is... amikor jöttek a pufajkások... vagy amikor az Antit elvitték... vagy. S akkor elkezdtek mesélni a pufajkásokról és arról, kik és hogyan vitték el az Antit, meg a többit. Azt soha nem tudtuk meg, hogy mit termeltek anno, de két nap múlva mindent tudtunk az elmúlt évtizedekről.

Később is nagyon sokat interjúztam és azt tapasztaltam, hogy a világnak ezen a részén az ember igazából bármilyen kérdést feltehet, öt perc múlva ott fogunk tartani, hogy de melyik háború előtt is... vagy amikor elvitték...

Az ember keres a klematiszokra. Egyik szebb mint a másik.


Egy idő múlva feltűnik, hogy a legszebbek többnyire Lengyelországból, Észtországból és Ukrajnából származnak. Aztán megtalálom a nemesítőket is.

Stefan Franczak S. J. Lengyelországból.

Milyen jól ismerem ezt a fajta arcot. Ez a kommunista nagyapám arca, aki miközben heten nyomorogtunk egy szoba-konyhás lakásban, „a kommunistának nincsen telke” felkiáltással nem fogadta el a fillérekért felajánlott építési telket.

Szomszédunk, Jani bácsi arca, aki a Donnál szétlőtt lábával (kétszázezer emberből jó, ha tizede hazatért) kilencven évesen is úgy művelte közel egy hektáros kertjüket, hogy abban egy szál gyom nem volt.

A Lukács arca. A jezsuiták római rendházában, a hosszú folyosón mint egy nagy kenguru vágtázott elöl, én meg mint egy kis nyúl spuriztam utána a liftig, hogy aztán az ötödik emeleti kávézóban az aznapi jól végzett munka jutalmaként megkávéztasson minket Tamással. A jezsuita atyák – akik vagy soha nem ismerték vagy a római jólétben már elfelejtették, hogy milyen a szegénység, hogy van olyan, hogy az embernek egy kávéra sincs pénze – megállás nélkül morogtak. Lukácsot azonban ez nem zavarta. Öntudatos szocialista volt. A háború előtt – melyik is... amelyikben Jani bácsi lábát szétlőtték – a Szeged melletti tanyák pasztorálása volt a feladata. Tudta, mi a szegénység.

A háború után elöljárói parancsára átszökött a határon. A jezsuita rend római Történeti Intézetébe tették. Reggel odaült az asztalához, s késő estig – eltekintve az imádságtól, s egy kis déli alvástól, amire Rómában rászokott – ott dolgozott. Minden nap. Ötven évig. Nem járkált a városban, nem élt társasági életet. Pedig megtehette volna. Mások meg is tették. Ő azonban Istent akarta szolgálni azzal, hogy emléket állít a régi magyar jezsuitáknak. Az 1500-as évektől kezdődően minden egyes magyar jezsuitáról minden adatot összegyűjtött. Könyvben kiadva közel egy folyóméter lett.

Aztán ahogy itthon változtak az idők, sorra kitüntették, bálványt akartak csinálni belőle. De ez őt nem nagyon érintette. Mielőtt eljöttünk, felmentünk a szobájába. Teljesen mellbevágott, hogy milyen szegénységben él. Egy ágy, egy szék, egy asztal, rajta egy számítógép – megtanulta nyolcvan év felett használni, mert ezzel, Isten nagyobb dicsőségére, gyorsabban tudott dolgozni –, egy falnyi könyvespolc, és semmi más. Valami csoda folytán azért talált egy kis érmét, amivel meg tudott ajándékozni.

Halála előtti évben még egyszer hazalátogatott Budapestre. Még kijött velünk a kertbe.

Stefan Franczak világhírű klematisznemesítő. Több mint nyolcvan – köztük jónéhány nemzetközileg kitüntett – klematisz fűződik a nevéhez. Számos amerikai, kanadai, angol és svájci szakfolyóiratban publikált, nincs a nyolcvanas évek óta olyan szakkönyv, amelyik ne említené meg az ő munkásságát.

1917-ben született, 1948-ban különféle mezőgazdasági iskolák elvégzése, majd ilyen iskolában való oktatás után egyszerű segítő testvérként belépett a jezsuita rendbe. Varsóban rábízták a jezsuita kollégium másfél hektáros kertjének gondozását. Mivel az ötvenes években a kommunisták előszerettel vették el közhasznú célokra hivatkozva az egyház birtokait, a jezsuiták, hogy ennek elébe menjenek, a zöldséges kertet közparkká alakították. Ezt is rábízták.

Ő rövidesen több mint kilencszáz növényből – főleg klematiszból, íriszből és sásliliomból álló – gyűjteményes kertet hozott létre. Hamarosan az egész ország a csodájára járt, s a világ minden tájáról szakértők zarándokoltak ide.

Ez a kép itt, amelyik egy részletet ábrázol a hetvenes évekbeli kertből, ma is bármelyik angol újságban megjelenhetne. De hogy ez akkor mit jelentett, azt csak az tudja igazán, aki emlékszik rá, hogy nyugatról keletre átlépve a határt minden azonnal piszkos, csúnya, színtelen, elhanyagolt volt – szántszándékkal és akarva. Ennek az államilag létrehozott pusztításnak a közepén megépült kertnek a szépsége állandó tiltakozás volt a rendszer barbársága ellen.

De barbárok mindenütt vannak. A rendszerváltozással a jezsuiták engedélyt kaptak templomépítésre, és 1996-ra új templomot építettek, oly módon, hogy a kertet harmadára redukálták. S ez még nem volt elég. 2003-ban a jezsuita kollégium rektora elhatározta, hogy az akkor 86 éves Stefan testvért áthelyezi, és a kertet, egy világhírű növénynemesítő egész életének munkáját, felszámolja. Több mint hatvan tiltakozó levelet kapott a világ minden tájáról. Nem sokat számítottak. Az idős jezsuitát ugyan nem helyezte át, de ottmaradva végig kell néznie, ahogy a rektor a kert még megmaradt részét is folyamatosan és szisztematikusan tönkreteszi.

Avilai Szent Teréz 1572-ben vagy 1573-ban tette az alábbi játékos formájú, de valójában nagyon komoly felajánlást. Vélhetően Jerónimo Gracián javára, aki ekkor töltötte novíciusi idejét Pastranában. Teresa és Keresztes Szent János halála után ez a nagyon tehetséges és mélyen hívő szerzetes képviselte egyedül a terézi irányvonalat. És pontosan azok az elöljárók, akikről Teresa alább beszél, néhány éven belül, a legocsmányabb eszközök felhasználásától sem visszariadva, kitaszították a rendből. Nem tudom, hogy ezek az emberek most hol vannak; a legnagyobb gazember – az akkori rendfőnök – halála körülményeit ismerjük, s azok túl sok jót nem sejtetnek. Gracián szenttévatási perét viszont most kezdte meg az Egyház. Teresa pedig régen átlépett oda, ahol már nincsenek barbárok és gazemberek, ahol már nincsen fájdalom és pusztítás. S úgy gondolom, hogy ezzel felajánlása is időtlenné vált.

„A Jézusról elnevezett Teréz vállalja, hogy a Szűz valamennyi lovagjának, aki minden egyes nap megújítja szándékát, hogy egész életén át elviseli egy gonosz, ostoba, falánk és modortalan papi elöljáró hatalmát, átadom mindannak felét, amit azon a napon kiérdemeltem, akár az Istennel való közösségben, akár az általam elviselt kemény szenvedésekben; s mindebben tartsa szem előtt ama alázatosságot, amellyel az Úr bírái előtt állt, s amellyel engedelmes volt a kereszthalálig.”

Szerelem

Wang Wei európai birtokai hatalmas területet ölelnek át a Földközi-tenger nyugati peremétől és a hispán félsziget atlanti partjaitól Erdély dombvidékéig és a Kárpátok láncaiig. Természetes hát, hogy sokféle a nép is, amely ezt a kiterjedt birodalmat lakja. Vannak közöttük magukba fordulók és extrovertáltak, naplopók és keményen munkálkodók, gonosztevők és szentek, s egyik-másikuk igen heves és impulzív érzelmi életet él, ami reménnyel tölt el bennünket a jövőre nézve.

A 2008. év első napjaiban Wang Wei európai tartományainak nyugati fertályában, a Nuestra Señora del Carmen negyedben tett rutinellenőrzésünk során tapasztaltuk, hogy valaki a negyed főutcájának két oldala között az alábbi születésnapi üdvözletet feszítette ki, amelyen szerelmét és vágyakozását kiáltja világgá. Minthogy nem ítéltük rá alkalmasnak a helyzetet, hogy a részletek felől tudakozódjunk, ezért nem tudjuk, vajon Flor az áhított nőnek vagy a vallomás szerzőnőjének neve-e. Bármelyik legyen is, mindkét félnek ezúton kívánunk boldog új évet, valamint hogy a kétezernyolcas esztendő hozza el számukra a forrón vágyott viszontlátást.