Burech Bendit

Ez a Csernovicban 1900 körül kiadott képeslap néhány napja került a kezembe, mint látni fogjuk, épp a megfelelő időben. Az ősz szakállú rabbi képe nem is volna szokatlan a korabeli csernovici képeslapkiadásban, amely „Bukowinaer Typen” címen bőségesen ontotta a beállított néprajzi fotográfiákat, közöttük számos zsidó tárgyút is. Annál meglepőbb azonban az a profán beállítás, ahol a rabbi egy borosüveget emel – ó azok a karcsú, vastag falú, homályos zöld fényű régi palackok! –, s másik kezével talányos értelmű tanító gesztussal mutat rája. Akár propagálni kívánja az italt, akár veszélyeire figyelmeztet, a jelenet mindenképp kakukktojásnak tűnik az orthodox kánonban.

A kép alatt a rabbi neve is szerepel: Burech Bendit. Róla azonban se latin, se jiddis betűkkel nem szolgál adalékkal a világháló. Héber szakértőnkhöz, Két Shenghez fordulunk tehát, akitől a következő felvilágosítást kapjuk:

Meg nem mondom. Valami általános zsidó sztereotípia lehet, mint a „Kón bácsi”. Burech Bendit ugyanis kettős személynév (majdnem azt mondtam, keresztnév, unberufen), hasonlóan a magyar Annamáriához. Mind a jiddis Burech, mind a latin eredetű Bendit ugyanazt jelenti: áldott. A Burech Bendit – gyakran héber előtaggal is: Baruch Bendit – nem ritka zsidó személynév, ugyanúgy, mint a Zeev Wolf (mindkét szó farkast jelent, előbbi héberül, utóbbi jiddisül) vagy a Tzvi Hersh (héber és jiddis szarvas). Szóval szerintem nem kell történelmi személyt keresni a fotón.

De aki keres, az talál.


Ezen a képeslapon az üveg már átkerült Reb Burech kezéből közösségének egy bohémabb tagjához, s a képaláírás az üveg jelentését is egyértelműbbé teszi: Reb Burech áldomást iszik, azaz a nevében már kétszeresen benne rejlő áldást háromszorossá teszi. Gesztusa azonban továbbra is talányos: mintha arra figyelmeztetne, hogy jóból is megárt a sok.


S egy harmadik képeslapról a bohém figura nevét is megtudjuk: Schlojmy Bäcker ő, aki itt büszkén vezeti hüpe alá menyasszonyát, „a Kalyt”. A nevek arra utalnak, hogy a jelenetek szereplői igenis közismertek lehettek, legalább egy helyi kör számára. De melyik lehetett az a kör?


A képeslapokat kiadó Simon Gross vállalata a csernovici Fő utca 27. szám alatt volt, az alábbi századfordulós térképrészleten a Haupt-Strasse kettős „s” betűje fölötti fekete átjáróházban, a Szent Paraszkeva szerb templomtól, a város első orthodox templomától balra. Előnyös hely volt ez. Fent, a Rudolfsplatzon épült a város büszkesége, a Filharmónia épülete, amelyet a város előkelő polgárainak adományaiból emeltek 1876-ban. A Hormuzaki utcán állt a dúsgazdag fanarióta Hormuzaki bárók palotája, akiknek bőkezűsége jóvoltából Liszt Ferenc és számos más európai hírű előadó többször is koncertezett a városban. Szemközt ágazott le a főutcáról a Prut és a zsidó negyed felé a Judengasse – a mai Sólem Áléchem utca –, ahol a jiddis nyelvű színház állt, a város másik büszkesége, amelynek lakói nagy odaadással ápolták anyanyelvüket: itt tartják meg majd 1908-ban a jiddis nyelv első konferenciáját, amely a máig tartó „jiddis reneszánsz” elindítójává válik. És valamivel lejjebb, a Schulgasse és Türkengasse sarkán működött a nagy népszerűségnek örvendő Városi Színház, amelyet majd csak 1905-ben költöztetnek át mai pompás helyére, a főtér fölötti Színház térre, a ma is álló Zsidó Nemzeti Ház szomszédságába.

A Hauptstrasse és a jobbra lefelé induló Judengasse sarka. Balra a városi piac oszlopos bejárata, s utána a 25-27. számú bérpalota, a másodikban Simon Gross kiadóvállalatával.

Jó okkal gondolhatjuk tehát, hogy Simon Gross színházak által közrefogott kiadóvállalatának és boltjának profiljába vágott a korabeli divatos műfaj, a jeles színészekről és énekesekről készült képeslapok kiadása és árusítása. S ennek része kellett legyen a szemközti jiddis színház komikus figuráinak népszerűsítése is. Nagyon is lehetséges, hogy Reb Burech, Schlojmy Bäcker és „a Kaly” a csernovici polgári kabaré olyanfajta állandó szereplői voltak, mint Aprikosenkranz és Untenbaum a háború előtti lwówi jiddis rádiókabarénak, vagy Hacsek és Sajó a jóval későbbi pestinek. Hogy ez valóban így volt-e, abban olvasóink segítségét is várjuk.

A csernovici színházban vendégszereplő „Balaton” szerb-magyar (!) cigányzenekar. Simon Gross kiadása

S  ha már a háromszorosan áldott Reb Burech az év végén jelentkezett be a Wang folyóra, engedjük, hogy háromszoros áldást mondjon a következő évre. Az első a Hegedűs a háztetőn-ben is szereplő Lechaim eredeti jiddis nyelvű változata, a Barry Sisters, a „jiddis szving” megalapítóinak 1960-as évekbeli előadásában. A második a 10-as évekbeli Trinkt Lechaim! – ahogy Reb Burech is teszi – Elmer Bernstein feldolgozásában az 1967-es Thoroughly Modern Millie musical-filmből (amelybe Joel Rubin és Joshua Horowitz bukovinai gyűjtéséből is beleszövődik néhány hegedűmotívum). S a harmadik az, amelyben maga a Messiás mond áldást az egész világra.


The Barry Sisters: Le Chaim! (2'49")

Elmer Bernstein: Trinkt Le Chaim! Esküvői dal (4'23") (A Thoroughly Modern Millie filmből)

Klezmatics: Shnirele perele (6'11") (A Rhythm & Jews lemezről)

„Baruch – Áldás.” Dávid király áldomást iszik az interneten általunk publikált Kaufmann-Haggadában (MTA Könyvtára)

2013 az Ön éve!

Kőbánya

Kőbánya tündökléséről és bukásáról írtunk is már, de hamarosan fogunk is még.

Áttűnés

Barlanglakások az iráni Kandovanban

Barcelona, Casa Battló, Gaudí

Kamenyec-Podolszk

„Mintha orkán söpörte volna el az apró házakat Báthory István hatalmas, hétemeletes tornya körül, a Szeles-kapu környékén. Ezt a tornyot valamikor egy magyar király parancsára építették, aki idegen volt a lengyel trónon, és Podólia ukrán földjeit akarta meghódítani. Most pedig nemrég, 1943-ban (amint Jelena Lukjanova meséli) e Szeles-kapu mellett lőtték agyon a hitleristák Magyarországnak több mint hétezer kitűnő fiát, akik nem akartak együttműködni a fasiszta megszállókkal. A Gestapo nem mert Budapesten végezni velük, ezért ideküldte őket meghalni, ebbe az ukrán kisvárosba.”

Vlagyimir Beljajev: A régi vár (1952)

Ez az összefoglaló bejegyzés, amelyet több részletes is követ majd, eredetileg a Mazsike hírlevele számára készült, 2013 áprilisi csernovic-odesszai túránk előkészítésére.

Vannak helyek, amelyekről egy-egy különösen megrázó tragédia után leválik a nevük, és sötét madárként magában repül tovább a világban: Auschwitz, Katyń, Sobibór. El is felejtjük, hogy a névhez tartozó hely továbbra is létezik, s éli a tragédiától független életét: születnek és házasodnak, ünnepelnek és városi napokat tartanak, óvják és turistáknak mutogatják műemlékeiket. Mint Dachau, a reneszánsz kisváros és kiemelkedő német művésztelep. Mint Srebrenica, a hegyi bosnyák városka és fürdőtelep. És persze mint Kamenyec-Podolszk.


Kamenyec-Podolszk legtöbbünk számára egyetlen dologról ismert: hogy 1941 nyarán a magyar hatóságok – megragadva a frissen német megszállás alá került galíciai területek nyújtotta lehetőséget – úgy kívántak megszabadulni a magyarországi zsidóság legalább egy részétől, hogy akik nem tudták igazolni magyar állampolgárságukat, azokat hivatalosan ide, a határon túlra telepítették át. A valóságban a régi-új magyar határon, Körösmezőn átadták őket a németeknek, akik rövid időn belül kivégezték valamennyiüket, közel 18 ezret, de a pontos számot senki nem tudja.

„És aztán különös idők jöttek: igazolni kellett állampolgárságot, honosságot, benyújtani születési bizonyítványt.
Szomory ősei legalább kétszáz év óta éltek Magyarországon, de nem tudta igazolni, mert egyetlen hivatalos papirosa nem volt…
Vállat vont: „Nincs igazolásom. Mindenki tudja, ki vagyok.” Emil kétségbeesett: „Dezsőkém, deportálnak, elvisznek Kamenyec Podolszkba.” Nem zökkent ki: „Ott még úgysem jártam. Szép város?”

Kellér Andor: Író a toronyban (1958)

Ugyanakkor Kamenyec-Podolszk, a város nem érdemli meg, hogy nevét kizárólag ezzel a tragédiával kössük össze. Egyfelől azért nem, mert noha ez volt a deportálások hivatalos célpontja, a tömeggyilkosságok egy része valójában már az ide vezető úton lezajlott, mindenekelőtt az innen hetven kilométerre fekvő Bucsacsban, a galíciai zsidóság egyik intellektuális központjában, Freud családja, Wiesenthal és az első Nobel-díjas héber író, Agnon szülőhelyén. „És ott fekszenek a magukéi”, mondta vezetőm, az idős lengyel ügyvéd a helyi zsidó temető meglátogatása után, arra a két tömegsírra mutatva, amely alatt több ezer „hontalan” magyar zsidó fekszik, s amelyek puszta létéről is hallgatni kellett a szovjet időkben. Hiszen még a kezdő idézetünket jegyző Beljajevnek is a részletek megváltoztatásával és a zsidókra való utalás mellőzésével kellett megemlékeznie a tragédiáról 1952-ben, amikor a Szovjetunióban már javában készítették elő a cionista orvosok pereit.


Másfelől pedig azért nem, mert Kamenyec-Podolszk – Szomory Dezsőnek is válaszolva – igenis szép város. Nagyon szép város, nagy történelmű, és műemlékekben gazdag város. Ráadásul történelme már 1941 előtt is sok ponton összefonódott a magyar történelemmel.


A város neve „sziklát” jelent, amit egészen elképesztő földrajzi fekvéséről kapott. Maga a város egyetlen hatalmas, ovális alaprajzú, egy kilométer átmérőjű magas sziklán áll, amelynek függőleges szirtjeit a mély kanyonba bevágódó Szmotrics folyó folyja szinte teljesen körbe, egyetlen keskeny földnyelvet hagyva csupán szabadon, amelyen át bejárás nyílik a sziklatetőre. Ezt a földnyelvet, a város bejáratát gyönyörű héttornyú középkori vár vigyázza, amelyet évszázadokon át erődítettek folyamatosan, míg végül Báthory István erdélyi fejedelem és lengyel király építette ki mai mesebeli vár formájában. Az ő emlékét őrzi a város egykori erődrendszerének másik impozáns fennmaradt darabja is, a hétemeletes Báthory-bástya, amely máig szilárdan magasodik a sziklafalon, a Kis Örmény utca végén, alig néhány percre a Lengyel Piactól.



Kamenyec-Podolszk ugyanis mindig határvárosnak számított: ebből fakadt ereje és gyengesége is. Az egykori lengyel-litván királyság és az oszmán birodalom ütközőpontján saját falaival kellett feltartania az újra meg újra megújuló török támadást, ha annak sikerült áttörnie az alig negyven kilométerrel lejjebb fekvő Dnyeszter-parti erődítményláncot. Ezért építették ki az ország legerősebb várává. A város, a lengyel királyság kulcsa többször forgott végveszélyben, s megőrzése mindig súlyos gondot jelentett a mindenkori uralkodónak, de a sikeresen visszavert ostromok új erőt is adtak a további küzdelemhez, mint az 1680-as években, amikor Jan Sobieski az itteni várak felmentése utáni lendülettel indult meg Bécs alá, hogy megakadályozza a város török bevételét, és ezzel megindítsa Magyarország török alóli felszabadítását.

Az éppen (1672-1699) török megszállás alatt álló Kamenyec-Podolszk vára. Nicolas de Fer (1646-1720) párizsi metszete a város fontos épületeinek és nemzetiségi negyedeinek jelölésével, 1691

De a határhelyzetből fakadt Kamenyec-Podolszk egyedülálló örmény kereskedőváros-jellege is. Az oszmán birodalomból „a kelet-európai selyemúton” érkező örmény kereskedők a lengyel határon átkelve itt szálltak meg először, s itt adták át áruikat a lengyel birodalomban megtelepedett örményeknek, akik aztán továbbvitték azokat Lwów, Krakkó és Breslau felé. Így alakult ki a város máig álló örmény negyede, a hatalmas, erődszerű örmény katolikus székesegyház tornyával és a kisebb örmény monofizita templommal. Kamenyec-Podolszk volt ugyanis az egyetlen város Lengyelországban, ahol a katolikusokkal unióra lépett örmények temploma mellett egy eredeti örmény hitvallású templom is állhatott, kizárólag az oszmán birodalomból megérkező, majd oda visszatérő kereskedők számára.



Ugyanakkor a város lengyel középpontjában ma is álló fényűző paloták egyáltalán nem a határvidék benyomását keltik. Gyorsan eljutottak ide a legújabb szellemi áramlatok éppúgy, mint az utolsó divat újdonságai, vagy a varsói előadóművészek is. A város zsidó negyede – amely rettenetesen sokat szenvedett a Bohdan Hmelnyickij-felkelés majd az azt követő tatár betörések során – ugyancsak nyitott volt minden újdonságra. Nem sokkal Sabbataj Cvi messianisztikus mozgalma után éppen Kamenyec-Podolszk vált a mozgalmat továbbvivő frankizmus központjává, amelynek képviselői a város főterén égették el a Talmudot 1757-ben. Itt született és tartott fenn rezidenciát Joseph Yozel Günzburg, a 19. század egyik leggazdagabb oroszországi zsidó bankára, a jeles filantróp, a Zsidó Kultúra Előmozdításának Társasága alapítója. De itt született Mendele Mocher Sforim, a modern jiddis és héber irodalom egyik alapítója, és Zvee Scooler színész, a Hegedűs a háztetőn filmváltozatának rabbija is.



A városban még ma is egymás mellett áll lengyel, ukrán és örmény piac, katolikus, orthodox, görögkatolikus, örmény katolikus, örmény monofizita, lutheránus templom és zsinagóga, sőt áll még a rövid török fennhatóság alatt épült egykori minaret is: a Kamenyec platóját számos nemzet által emelt középkori tornyok, reneszánsz paloták, hangulatos barokk utcácskák labirintusa hálózza be. Csernovicon át Odesszába vezető utazásunk során már csak azért is érdemes lesz meglátogatnunk ezt a mesebelien szép városkát, hogy igazságot tegyünk neki, s ne csak az 1941-es tragédiához kötődő fekete híréből ismerjük többé.

Újév, újév

A Biblioteca d’Israele olasz-zsidó irodalmi és kulturális folyóirat és fórum, amely már tavasszal megnyitotta a blogunkról átvett, s az egykori kelet-európai zsidó világot megelevenítő írások számára az Il mondo dello Shtetl – The world of Shtetl rovatot, ma, az újév közeledtével közzétette az umani haszid újévről írott bejegyzésünket.

A két újév között ugyan negyedévnyi a különbség, s a szeptember közepi rós hasanai ünnepséghez képest, amikor harmincezres tömeg gyűlik össze az egész világról a breszlovi Nachman rabbi sírjánál, most csönd van Umanban, de kétszázötven kilométerrel nyugatabbra, Medzsibozsban, dédapja, a haszidizmus alapítója, Baal Sém Tov sírjánál ilyenkor is folyamatos a zarándoklat. Januárban erről írunk majd a Biblioteca d’Israelén és itt, a Wang folyón is.

Száműzöttek

Családi album: • Alba, 1867 • Hongkong, 1897 • Marseille, 1900 • Párizs, 1904 • Valenciennes, 1918 • Buenos Aires, 1930

Amikor kislány voltam, már nagyon öreg hölgy volt, még mindig fekete hajjal és fehérre púderezett arccal. Bármennyire figyeltem rá, nem igazán értettem, mit mond – mintha folyton valami idegen nyelven beszélt volna. Nagyon féltem tőle, és nem szerettem volna, ha egyedül hagynak vele.

Itt még csak tizenhat éves. Kissé mereven és kényszeredett arckifejezéssel áll nővére mellett, de büszkén néz ránk, mint aki átment a tűzkeresztségen. A harmadik lányról a jobboldalon semmit sem tudunk. Csak ezen a képen szerepel a másik kettő mellett, tűnődve, mielőtt elnyelné a feledés.

1900 novemberében érkeztek Marseille-be egy holland hajón, talán csak egy nappal korábban. Megismerték és el is veszítették a háborút – itt már vesztesként és száműzötten állnak. De bármennyire legyőzöttek és száműzöttek is, az európai közvélemény az ő oldalukon áll, és a sajtó hírt ad róluk, Párizstól Berlinen át Brüsszelig és Amszterdamig kívánják történeteiket és képeiket. Egy egész fotósorozathoz állnak modellt tehát az idős Félix Nadal marseille-i műhelyében: a két nővér külön-külön, hárman egy csoportban, egyiken városi, a másikon harci öltözékben.

Vajon ezeket a ruhákat, kalapokat, töltényhevedereket, puskákat, távcsöveket távoli hazájukból hozták magukkal? Ezekkel a háborús szuvenírekkel a bőröndjükben utaztak idáig? Magányosan harcoltak vagy a csapatok mozgását követték? Mire gondolhatnak ezekben pózolva?

Vagy lehet, hogy mindezek a kellékek egy másik bőröndből származnak, a fotográfuséból – ahogyan a legyező, a hímzett papucs és a vízipipa is a hongkongiéból –, s olyan díszletek, amelyekkel az afrikai szafariról hazatérő vadászt, a korzikai banditát elfogó csendőrt, vagy a Ninivéből visszaérkező archeológust és feleségét szokták hitelesebbé tenni? Csupán beöltöztették őket, sorba állították, puskát nyomtak a kezükbe – várjanak, elfeledkeztünk a töltényhevederről, kiáltja a kellékes az egyik láda mélyére túrva…

Akár így, akár úgy, mindez hiábavalónak bizonyult, a sajtó már nem vette át a képet. Végül is a háborúnak már rég vége volt.

Székely titkosírás

„És arról is tudatlak, hogy ha valami olyant akarsz megírni, hogy a többi ne tudja, hát írd számmal: 3×8=1868 8-838=”

„Azt gondolod, hogy te sem vagy jobb a többinél, de hidd meg jótársom, akiket úgy megtör az erős munka, azt nem fogja a bolondság és amikor itthon voltál sem volt olyan nagy v.-.28lő 28-v8= hát most alig várom, hogy valahová helettem menjen.”

„Most 1-03já=213 úgyis hazajött és feleségit elbocsájtotta más útra.”

„Egy pár szó =06jl=vo6=1v868-hogy1=:X=8g=8=Xu-02:3cs12-8g28-8=ongyl=83ugy=131- ha valamikor megérném hogy találkozhatnánk, akkor megmondanám, de addig nem lehet, pedig alig tudom 164=: hogy ne írjam meg.”

Ki tudja megfejteni a csíkmenasági parasztasszonynak jótársa Ignáchoz írott levelében szereplő titkosírást? Valószínűleg többé-kevésbé közismert és ennek megfelelően nem túlságosan bonyolult kódról van szó, ha egyszer elég volt rá utalni az első levélben. Az is lehet, hogy korabeli népszerű könyvből vagy folyóiratból merítették, amely Csíkmenaságra is eljutott. Ha így van, meg tudja-e mondani valaki a forrását? A helyes megfejtést, ha a szerkesztőség úgy akarja, a nyesten is közzétesszük.

Jótársom Ignácz

Nyírfakéregre írt levél Oroszországból Csíkmenaságra, 1944. július 24.
A menasági családi dokumentumgyűjtésből

„Szeretetel kedves jotársam Giza! Hála a jó Istenek jo egeszségem van, a mejnek párját kívánom számodra is a jó Istentöl. Megkaptam a hatodikán írt lapoda, ma huszon negyedike van. Képzelheted hogy menyi idöre kaptam meg. A csomagot is épen a tegnap kaptam meg, irtam is még egy lapot a hogy meg kaptam azonal, a tészta mind a ketö meg volt penészesedve az ital és a szalona az ép. Azt irod Édes fijam hogy Feriék haza menek nemsokára ez már így van én bezeg nem kel aszt irjam, de hát ebe meg kel nyugodnom hogy így kel leni, es irod asztis hogy még Árpádék nem mentek haza de ha esetleg a kozmási haza mene atol csomagot küldhetnél mert it közel vagyunk, de Árpádtol ne külgy, mert öt mos nem tudom mere harcolnak. és ha megkaptad ezt a lapot irjál azonal ird meg pontosan meg kaptade és ird meg hogy hogy tudtad a nyári dolgot végezni és a termések most mijenek lessze vaegy kicsi széna mert it a honap elején nagy szározság volt és monta egy kozmási fiju a B[…]-nak a fija hogy neki azt írták, hogy otthon minden sül ki nem volt esö. Most töbet nem írok hála Istenek jól vagyok, maradok a meszi oroszországba. Tisztelem a komákot és a rokonságot, édesapámékot s mámáékot. Tégedet csokol a te mindég rád gondolo és hü férjed Jóska. Tisztelem és csokolom Irénkét sokszor, de csak ugy ha imádkozik. Választ várok”

Csíkmenaság a Kárpátokból nézve

Ha már idéztem Hajdú Farkas-Zoltán Csíki kalákájából a Lenin testőréről szóló részt, nem hagyhatom említés nélkül azt a két levelet, amelyek a könyv legszebb részei közé tartoznak. A szerző ezt a könyvet annak a csíkszeredai olvasókörnek a tagjaként írta, akik – a modern nyugati szakirodalom alapján, amelyet különös módon szabadon és bőségesen fordítottak Ceaușescu Romániájában – a 80-as években elsőként honosították meg a kultúrantropológia szemléletét a magyar irodalomban. A századelő csíkmenasági paraszti világának technikai elemzése során váratlanul ragyog fel ez a két beillesztett levél, egy fiatal parasztasszonynak a háborúba elvitt férjéhez írott levelei. S ezekből egy olyan rendkívül intelligens és önálló, hatalmas terheket elhordozó és a közös világot a távol levő férfi nélkül is fenntartó nőnek a képe rajzolódik ki, amilyet még mi is ismertünk Erdélyből.

Aratás a Havas előtt, Csíkmenaság

„Kelt levelem Csíkmenaságról 1916 áprilisában. Szeretett kedves édes jótársom. Milyen nagy öröm lepné meg az én éretted kesergő bús szívemet, ha ezen pár soraim a legjobb egészségben találnának tégedet édes jótársom, mert nekünk es meglehetős egészségünk van melyhez hasonlót kívánunk számodra a jóistentől. Édes jótársom Ignácz kívánlak tudatni hogy megkaptam a hozzám küldött leveleidet amit március 24-én írtál. Egy kopertást és egy tábori lapot. Mind a kettőt egy nap kaptam meg és megértettem mindent belőle. És olvasám belőle, hogy nagyon rossz Szent József napját értétek, de hála legyen a jóistennek hogy még a sok szenvedés között es megőrizett a veszedelemtől. Azt kívánom továbbra es, hogy a jómárja tartson meg és hozzon haza szerencsésen mert ha azt megérhetném nem számítanám a sok kínlódásomat. De így bizony baj, hogy ennyit kell kinlódjam másnak. Ki tudja ki veszi hasznát. Bár egy gyermekünk volna, akkor rosszul se esnék semmi. És arról is tudatlak, hogy ha valami olyant akarsz megírni, hogy a többi ne tudja, hát írd számmal: 3×8=1868 8-838= Tudatlak hogy a Józsika segítségétől nyughatom, mert most igen csalfa a világ, nem lehet semmit se tudni, hogy lesz-e értelme annak a sok kínlódásnak. Mert hidd meg édes jótársom, bizony mondom hogy annyit kínlódom, hogy nem hiszem hogy fehérnép többet tudna kínlódni mind én. Mindenféle részből a sok dolog és máskor a sok szenvedés és tűrés. Mert bizony, hogy sokat kell tűrjek, ha úgy akarom, hogy ne kacagjanak. Mert tudhatod, mikor itthon voltál es, hogy milyen bajos volt édesapám. Hát most még sokkal bajosabb és nekem azért igen sok jut belőle. De mindent elszenvednék érted, csak még hazajöhetnél. Így sokszor úgy elkeseredem és azzal vigasztalom magamot, hátha az jóisten hazahozna és még egy kicsit élhetnénk együtt jótársom. Úgy fáj örökké a szívem érted hogy azt soha ki nem tudnám mondani. Most es úgy megkeseredtem volt, hogy írtad volt, hogy máskor többet fogsz írni, hogy nem tudtam az én keserűségemben mit csináljak. Ha lehetett, roszval nem voltam hezzád. Azt én eleget tudom, hogy rosszul esik hogy pakkot nem tudtam küldeni, de mit tudjak csinálni édes lelkem ha fel nem veszik. Én annyit jártam a postára, de nem veszik fel. Én mit tudjak csinálni istenem. Magad azt hiszed hogy csak nem akarok küldeni az én rossz emberségem miatt. De lássa a jóisten hogy be jószívvel küldenék csak lehetne, de nem lehet. És írod azt is kedves társam, hogy írjam meg hogy Alszegből öregek kik mentek el, de írhatom mert mind elmentek, egy se maradt hon. Megkezdék Jakab Káruly bácsin és úgy fel, aki csak arra való volt Erdély Ignácz és Erdély Jóska, Molnár Istán, és gondolhatod akik amolyan szerűek voltak, azok mind elmentek. És írtam kedves jótársom a vásárunkon hogy jártunk a lovakkal. Hát azzal kibékültünk, visszaküldtünk ötven forintot és így mentek a lovak háromszor ötven forintban de mit csináljak, egyebütt nem ígértek többet. Értük annyit kínlódtam mindenfélével. Mikor eladtuk, akkor azon kezdett perlekedni édesapám, hogy nekem nem kellettek a lovak. Mindenért annyit szenvedek. És vettünk két jó tulok ökröt. Azt számítottam, hogy azon meg tudunk élni, de bezzeg én rá es akadtam úgy, hogy amíg élek nem felejtem el, mert azok tiszta délcegek voltak, és azok essze törtek úgy engem, hogy immá kínlódhatok, még a csontom szilakja es mind elment a helyiről, hogy még aki távolról látott es azt mondta, hogy nem hiszi, hogy többet fel tudjak kelni. De mégis fel kell, mert hanem akkor a kapun belül elülhetünk, ha én nem tudok mozogni. És tudatlak arról is, hogy Csomában elvettünk és Kápolna fejin és Nagyvölgy sarkán. Nagyon jó időjárás van, máskor még ilyenkor nem es igen vettek és most többnyire el is van végezve. Tudatlak édes jótársom hogy most gyérebben tudok írni, mert nincs idő rája. Úgy el vagyok fáradva, hogy alig várom hogy leüljek valahova. Ezt is éjjel írom, 11-kor jöttem haza Kápolna fejiről. Édesanyámék már alusznak mikor elvégeztem. Tisztellek és csókollak számtalanszor lelkem szívem.”


„Kelt levelem Csíkmenaságról 1916. május 4-én. Szívemből szeretett édes jótársom. Kívánom, hogy ezen soraim az legjobb egészségben találjon, mert nekünk is, hála istennek meglehetős egészségünk van mindegyiknek, amelyet kívánok neked is a jóistentől tiszta jószívemből. Kedves jótársom tudatlak, hogy megkaptam a hozzám küldött leveledet, amelynek ki nem tudom mondani hogy megörültem nekik, mert olyan későre kaptam meg, hogy azt es hittem, hogy immá nem kapok. Akit április 3 és 14 és 17-én írtál mind egyszerre kaptam meg, április 30-án, vasárnap, és nem tudom, hogy hol hányódtak annyit. Írd meg, hogy akit én küldök, azt is olyan kénval kapod-e meg. Sokszor, istenem hijába valóban es haragszunk egymásra. Én azt hiszem sokszor, hogy azért nem írsz, mert valamiért megunatkoztál rólam, és úgy kezd fájni a szívem amíg levelet kapok, hogy alig vagyok el. Nem tudom, hogy mét is van olyan gyenge szívem, hogy én annyit tudlak búsulni, hogy még egy percig sem tudnálak az eszemből kivetni. Csak örökké azon kérem a jóistent, hogy valahogy megnyerhetném, hogy életben haza jöhetnél. Sokan mondják nekem, hogy mét tudlak úgy búsulni, mikor magad engem nem búsulsz. Azt mondják, hogy most nem törődnek a férfiak a feleségikkel erőst, mert most fehérnép van elég. Én azt is jól tudom, de kedves jótársom, ne is törődj többet velem mind én veled, én azzal meg leszek elégedve, mert aki egymást szereti édes jótársom, legyen bármeddég ez a háború, és ha igaz szívvel akar lenni egymáshoz, azért lehet. Én azért nem fogok sírni bárhogy legyen, hogy jaj istenem mért nem becsülém meg magamot, mert csakugyan én azt tudom, hogy én írhatok akármit, úgysem hiszed. Azt gondolod, hogy te sem vagy jobb a többinél, de hidd meg jótársom, akiket úgy megtör az erős munka, azt nem fogja a bolondság és amikor itthon voltál sem volt olyan nagy v.-.28lő 28-v8= hát most alig várom, hogy valahová helettem menjen. Sokszor még a kapun sem mennék ki. Éjjel is alig kapom helyemet az ágyban. tudatlak kedves jó társam arról is, hogy nehogy rosszul essék neked ha valamit írok az ilyesmikről mert sok helyt sok baj történik. Most 1-03já=213 úgyis hazajött és feleségit elbocsájtotta más útra. Én azon nem csodálkozom erőst, mert megérdemelte. És mondják, hogy azzal mind úgy járnak a fehérnépek. De mit szoktak mondani, aki ezelőtt is olyan volt, most is olyan, s aki ezelőtt nem, most sem. Azért csak az isten haza hozna mü békében élhetnénk. És tudatlak lelkem szívem, hogy nehogy rosszul essék, hogy most áprilisben kevesebb levelet írtam, mert úgy el voltam foglalva, hogy még megállásom se volt. Eleget búsultam, hogy nem kapsz levelet és mit gondolsz, de én, csak annyi időm legyen írok, mert tudom, ha nem kapsz levelet rosszul esik neked es, mert nekem es olyan rosszul esik mikor meg kezd késni a levél, hogy nem tudom hogy mit gondoljak, mert ha mind olyan helyt volnál városon nem es búsulnék annyit. Mert akkor tudnám hogy a golyótól nem kell félni. De így örökké azt hiszem ha megkésik, hogy jaj istenem tán elpusztula. És tudatlak kedves jótársom, hogy mikor ezt a levelet írtam, akkor kaptam meg egy lapot amit 22-én írtál, és megértettem mindent belőle. Köszönöm a jó írásodat. Az elég jó volna, ha meg tudnám állani hogy olyan erőst ne törődjem az dologgal. De mit csináljak. Akkor hogy élünk meg ha én sem dolgozom. Mikor csak egy napig sem tudnának elkerülni ingem hej édes jó társam. Egy pár szó =06jl=vo6=1v868-hogy1=:X=8g=8=Xu-02:3cs12-8g28-8=ongyl=83ugy=131- ha valamikor megérném hogy találkozhatnánk, akkor megmondanám, de addig nem lehet, pedig alig tudom 164=: hogy ne írjam meg. De még sem írom meg amíg valameddig meg nem látlak. És írod kedves jótársom, hogy írjam meg, hogy szénát vettünk-e, de hálistennek nem kellett vegyünk, mert érjük vele még amit magad kaszáltál két esztendeje a Hágó fejibe. Most azt eszik. És tudatlak arról is, hogy megint eladtuk a tulkokot és másokat vettünk. Vettünk volt ezerhatszáz forintval és eladtuk ezernyolcszáz harminc forintért és esment vettünk kettőt ezer hatszázhatvanöt forintval. Nekem teccve még tán szebbek mint a mások és alkalmasabbak. Még megmaradt százhetven forint és a törlesztőket letettük. És tudatlak, hogy Csobányosban akkora dolgot csinált a szél, hogy ejsze két hétig es még érnők vele. A sok fát mind kihomvasztotta gyükeriből, keresztül a Sami Jóska kertjibe, hogy annyit emeltem amíg el tudtuk onnan vancsolni, hogy alig vagyok el belül. És az alsó kertben is lerontotta az alsó erdő egyrészit.”

Csíkmenaság, család férfiak nélkül, első világháború