Tanévkezdés

…Perzsiában, a Kaspi-tenger melletti Mazandaran tartományban. Hamed Khurshidi fotói.







…és egy teheráni lányiskolában. Ali Rafiei fotói.

Veritas filia Dei. 1. Az Ithika

Veritas filia Dei • 1. Az Ithika • 2. A meztelen Igazság • 3. Idő és Igazság • 4. Isten lánya

Felkérést kaptunk egy tanulmányra, jubileumi emlékkönyvbe, Pedro F. Campa, az embléma-kutatás élő klasszikusa és különösen az orosz emblematika jó ismerője számára. Úgy határoztunk Wang Weijel, hogy a tanulmányban a modern ikonológia egy klasszikus témájának – Veritas filia temporis, az Igazság az Idő leánya – írjuk meg a párdarabját, mégpedig az orosz emblematikából kiindulva. Ahogy első változatát írjuk, úgy tesszük közzé fejezetenként itt a Wang folyón, várva olvasóink véleményét és kiegészítéseit.

Néhány évvel ezelőtt Moszkvában az utcai könyvesstandok között nézelődve különös képre lettem figyelmes. A Lenin könyvtár – később Orosz Állami Könyvtár – régi nyomtatványainak kamarakiállításáról készült vékony katalógus illusztrációja az 1712-ben kiadott Иѳіка ієрополітіка című könyvből egy nőt ábrázolt könnyű barokkos öltözékben, egyik kezében a napkoronggal, a másikban СЛОВО БОЖIЕ – Isten Szava feliratú könyvvel. A kép címe az volt: Истина – Igazság.


Minthogy nem sokkal korábban fordítottam magyarra Cesare Ripa Iconologiájának (1593) első illusztrált 1603-as kiadását, a reneszánsz és barokk művészet legnagyobb hatású szimbólumszótárát, ezért erről a képről mindjárt eszembe jutott egy másik kép is: az, ahogyan Ripa javasolta allegorikus formában ábrázolni az Igazságot:


Ripa Iconologiája több mint kétszáz éven át a nyugat-európai festők és szobrászok egyik legfontosabb kézikönyve és allegorikus témáik leggyakoribb forrása volt. Nyolc nyelvre fordították, s az 1800-as évek második feléig – míg ki nem ment a divatból – negyvenhárom különböző kiadása jelent meg. Önmagában véve tehát semmi szokatlan sem lenne abban, hogy egyik allegóriájával egy 18. századi könyvben találkozunk. Ami szokatlan, az az, hogy orosz – sőt egyházi szláv – nyelvű könyvben találkozunk vele.

Az emblematikus-allegorikus irodalom és grafika ugyanis, amely a katolikus és protestáns Európában a reneszánsz elejétől kezdve virágzott, ortodox területen soha nem vert igazán gyökeret. Pedro Campa az orosz emblematikáról írott legújabb összefoglalójában * csak két-három ilyen jellegű 17. századi kísérletet említ, amelyek mind erőteljes nyugati – lengyel vagy jezsuita – hatásra készültek. Az első valódi orosz emblémáskönyvet Symbola et emblemata – Сѵмволы и ємблємата címmel * maga Nagy Péter rendelte meg 1705-ben Jan Tesing amszterdami kereskedőtől. Ez a gyűjtemény 840 emblémát foglalt magában a legelterjedtebb nyugat-európai emblémáskönyvekből összeválogatva, szokásos mottóikat latin, francia, olasz, spanyol, holland, angol, német nyelven és – első ízben – orosz fordításban is megadva. A könyv nyilvánvalóan a péteri reformok szolgálatában állt, és a nyugat-európai kultúrának ezt a fontos korabeli műfaját akarta elterjeszteni az orosz olvasóközönség körében, de ez sem igen akadt követőre.

A Сѵмволы и ємблємата elő- és címlapja, és az emblémák első oldala

Az Иѳіка ієрополітіка című kiadvány azonban, amelyből az illusztráció származott, noha hét évvel Nagy Péter emblémáskönyve után adták ki, attól teljesen független mű. Nem annak emblémáit veszi át, és nem is elsősorban emblémáskönyv, hanem emblematikus metszetekkel illusztrált filozófiai-morális munka – az Orosz Életrajzi Lexikon szerint az első orosz filozófiai mű * – amelynek két-három oldalas rövid fejezetei egy-egy fogalmat mutatnak be olvasóiknak elmélkedő formában, a Biblia és egyházi szerzők alapján. Ahogy a Régi ukrán nyomtatott kiadványok katalógusa leírja: *

873. Ифіка ієрополітіка, или філософія нравоучителная [сѵмволами и приуподобления изяснения]… Київ, друкарня лаври, 1712.
12°. [10], 174, 2 арк. Рядків — 25.
Шрифт: 10 рядків — 38 мм. Гравюри: герб Скоропадських (зв. титулу, медерит), 67 ілюстрацій в тексті з 67 дощок (мідерити — офорти), заставка. Виливні прикраси.
Гравер: Никодим Зубрицький.
Філософсько-моралістичний твір, де у віршованій формі викладено основні норми суспільної етики, моралі, філософії та педагогічні настанови. Гравюри ілюструють такі поняття, як «смирение», «кротость», «терпение», «благодать», «надежда», «ощадность», «бодрость», «любовь родителей ко чадом», «равенство», «книг чтение», «академия или училище» тощо.
Ундольский, 1493; Петров, Бирюк, Золотарь, 425; Быкова, Гуревич, 1958, 91; Чернышева, 221; Максименко, 328. ДБЛ, ДІМ, ЦДАДА, ДПІБ, ДПБ, БАН, ЦНБ, ЛБАН, НБЛДУ БАН БРСР.

Ithika * ieropolityika ili filoszofija nravoucsityelnaja szymvolami i priupodoblenyija izjasznyenyija… (Vallási és politikai etika, avagy jelképekkel és megmagyarázott hasonlatokkal jóra tanító filozófia)… Kijev, kolostori nyomda, 1712
Metszetek: Szkoropadszkij-címer (belső címlapon), 67 egész oldalas szövegközi illusztráció, metsző: Nikodim Zubrickij.
Filozófiai-morális munka, amely költői formában mutatja be a társadalmi etika, morál, filozófia és oktatás alapvető normáit. A metszetek olyan fogalmakat illusztrálnak, mint az alázat, szelídség, türelem, kegyelem, remény, takarékosság, bátorság, a szülők szeretete gyermekeik iránt, egyenlőség, könyvek olvasása, akadémia avagy iskola, és így tovább.

Az egyes fogalmakat négysoros verssel bevezető illusztrációk közül nagyon sok valamilyen nyugat-európai forrásra – emblémáskönyvre, allegorikus vagy bibliai illusztrációra – megy vissza. Nem is csoda, hiszen Kijev csak néhány évtizeddel korábban került a lengyel-litván uniótól orosz fennhatóság alá. „Ruthénia”, ahogy a tartományt ekkoriban még nevezték, egyelőre autonómiát élvezett a cári birodalmon belül, és továbbra is fenntartotta kulturális kapcsolatait Lengyelországgal és rajta keresztül Nyugat-Európával. Ugyanebben a kolostori nyomdában ekkor még számos lengyel és latin nyelvű munkát is nyomtak, s a kolostor könyvtárában sok nyugati kiadványt, klasszikus szerzőt, katolikus teológiai traktátust, tudományos művet és emblémáskönyvet is őriztek. *

A kolostor, amely a könyvet kiadta, az 1015-ben alapított kijevi Barlangkolostor volt, az ortodoxia egyik legjelentősebb kelet-európai központja. Itt működött a három korabeli ukrajnai nyomda egyike: a másik kettő a csernigovi Szentháromság-kolostoré és a lwówi Stavropigia társulaté volt. A kolostor tartotta fenn a régió legnagyobb egyetemét, a Kijevi-Mohyla Akadémiát, ahol a pravoszláv értelmiséget képezték Litvániától Lengyelországon és a román fejedelemségeken át Bulgáriáig és Szerbiáig.

Az egyetem nevét alapítójáról, Petro Mohyla kijevi metropolitáról és Barlangkolostor archimandritájáról kapta. Mohyla (1596-1646) a régi bojárcsaládból származó Ieremia Movilă moldvai fejedelem (1595-1606, a suceviţai ortodox kolostor újjáépítője) és a magyar Losonczi Csomortány Erzsébet fia volt. Apja a lengyel szövetség híve volt, anyja pedig jelentős szerepet játszott a moldvai katolicizmus megerősödésében. Az otthonról hozott széles kulturális látókör mellett Mohyla nyugati egyetemeken tanult, és kijevi metropolitaként is a nyugati műveltség és akadémiai rendszer, a skolasztikus teológia és a latin nyelv elterjesztésén és a lengyel kulturális kapcsolatok megőrzésén fáradozott az ortodox egyházban. Emellett jelentős ortodox teológus is volt, aki számos nézeteltérést tisztázott a konstantinápolyi, orosz és moldvai-havasalföldi ortodox egyházak között. Ma az ukrán, román és lengyel ortodox egyház egyaránt szentként tiszteli.

Minden bizonnyal a Mohyla által bevezetett nyugati szellemiségnek köszönhető az Ithika és több más hasonló mű keletkezése. Az Ithika olyanfajta fogalomtisztázó mű és „képes katekizmus” volt, amilyenek Nyugaton a filozófiai és egyházi megújulás hatására sorra jöttek létre a 16. század közepétől kezdve – mint korábban kimutattuk, * Ripa Iconologiája is ezek sorába illeszkedett –, de ortodox területen ez volt az első képviselőjük. Szergej Zagrebelnij a Mohyla Akadémia történetének összefoglalásában * kifejezetten a Petro Mohyla által alapított és az ő szellemi örökségét követő irodalmi iskola legjelentősebb művei között sorolja fel az Ithikát.

Az Ithika 1712-es kiadásának elején  Ivan Szkoropadszkij kozák hetman (1708-1722), a korabeli legnagyobb ukrajnai földbirtokos címerét találjuk. Szkoropadszkij, aki maga is a Mohyla Akadémia növendéke és annak nagy pártfogója volt, * a Nagy Péterrel szembeforduló Mazepa kozák vezér bukása után lett az ukrajnai kozákok vezetője. Elfogadta ugyan az orosz fennhatóságot, de ezen belül védelmezte Ukrajna autonómiáját, hasonlóan Petro Mohylának és akadémiájának törekvéseihez. Érdekesség, hogy éppen leszármazottja, Pavlo Szkoropadszkij lesz majd a rövid életű Ukrán Állam (1918-1920) vezetője.

A cár a birodalomnak nagy szolgálatokat tett Szkoropadszkij életében nem nyúlt az ukrán autonómiához, de halála után megkezdődött annak gyors felszámolása. Ennek egyik első lépéseként már 1720-ban cenzúrát vezettek be: a nyomdáknak csak a régi, hagyományos egyházi könyvek változatlan újranyomását engedélyezték, s a Mohyla-féle irodalmi iskola műveinek terjesztését kifejezetten tiltották. * Így szakadt meg az ortodox egyház Nyugat felé való nyitásának és belső intellektuális missziójának fél évszázados, nagyon ígéretes kísérlete, és így maradt folytatás nélkül az Ithika által teremtett képi és irodalmi műfaj.

Az Ithikát mindazonáltal 1718-ban még egyszer kiadták Szentpétervárott – változatlanul egyházi szláv nyelven, de már orosz helyesírással – ahol valószínűleg az új nyugati irányultság teremtett számára közönséget. Több évtized szünet után 1760-ban adták ki ismét – Ivan Filipopovicsnak az eredeti illusztrációkat követő metszeteivel – a lengyel fennhatóság alatt maradt Lwówban, ahol az ortodoxia megőrizte nyugatias kultúráját. Ezt két kései kiadás követte a két orosz fővárosban, 1764-ben Pétervárott, majd 1796-ban Moszkvában, mindkettő illusztrációk nélkül: így az emblematikus vonulat teljesen elveszett belőle.

Az Ithika hatástörténetének különleges ága az 1774-es bécsi kiadás, amelyben az illusztrációkat rokokó stílusban metszették újjá. A kiadás keletkezésének történetét Ljiljana Stošić vázolta fel a szerb barokk szobrászat nyugat-európai előképeiről írott munkájában. * A török háborúk után, a 18. század elejétől Nyugat felé tájékozódó szerb ortodoxia számára az Ithika ábrázolásai könnyítették meg a nyugati előképek befogadását és ortodox témákra való alkalmazását. Stošić számos példát említ ilyen műalkotásokra Belgrádtól Szentendréig. A művészek elsősorban az 1712-es kijevi kiadást használták, amelyet a Mohyla Akadémián tanuló szerb fiatalok hoztak magukkal. A példányok száma azonban egyre fogyott, s ez tette végül szükségessé egy új, szerb kiadás elkészítését. A „szerb” természetesen a megrendelőket jelentette, hiszen a könyv nyelve ugyanaz az egyházi szláv maradt, amelyen az ortodox értelmiség Moszkvától Bukaresten át Tiranáig írt és olvasott. És mivel a dunai hajózást a kezében tartó szerb polgárság számára a szerb kultúra két legfontosabb központja ekkoriban Bécs és Buda volt – nem véletlen, hogy éppen Budán indítja meg a szerb nyelvújítást Vuk Karadžić –, ezért kézenfekvő volt, hogy a könyvet a bécsi szerb nyomdában adják ki.

Az Igazság képe az 1712-es kijevi, az 1718-as szentpétervári és az 1774-es bécsi kiadásból.
Az 1764-es pétervári és az 1796-os moszkvai kiadás illusztráció nélkül jelent meg,
míg az én 1760-as lwówi kiadásomból éppen ez a kép hiányzik.

Noha az Ithika, mint láttuk, a maga korának fontos és eredeti szellemű kiadványa volt, a modern kutatás szinte teljesen megfeledkezett róla. Nyugaton – Pedro Campa összefoglalójától eltekintve – gyakorlatilag ismeretlen. Az orosz irodalom csupán futólag hivatkozik rá a 18. századi könyvnyomtatás kapcsán. Csak az ukrán irodalom kezdi felfedezni az utóbbi években mint a sajátosan ukrán irodalom fontos korai képviselőjét. Több cikk is említi, hogy a nyugati allegorikus nyelvezetet közvetítette Galícia felé, * illetve hogy hatással volt az ukrajnai művészet ikonográfiájára, * de részletekbe nem mennek, és hivatkozási alapjuk is ugyanaz az 1984-es Ukrajna művészete a 16-18. században c. összefoglaló munka. * Képeinek és szövegének részletes elemzése, nyugati előképekkel való összevetése részletes tanulmány formájában még várat magára.

Az Ithika kontextusának áttekintése után térjünk vissza a kiindulópontra, az Igazság képének hasonlóságára az 1712-es kijevi Ithikában és az 1603-as római Iconologiában. Miért épp az Igazságot ábrázolja ez az allegória, és miért épp ezekkel az attribútumokkal? És vajon tényleg ugyanazt az Igazságot látjuk a két képen? Ezt vizsgáljuk meg a következő fejezetben.

Az eltűnt poszt nyomában

Tegnap tettünk közzé egy nagy áttekintést a reneszánsz eredetű leskói zsidó temető sírköveiről magyarul, angolul és spanyolul, kétszázhatvanhárom képpel és kétszáztíz javascripttel, s ez, úgy tűnik, megfeküdte a Google Reader gyomrát, mert egyiket sem vette fel a listájára. Ezzel a teszt-poszttal csak azt akarjuk kideríteni, rövidebb bejegyzések beolvasására van-e még ereje, vagy végleg feladta a Wang folyó követését.

Lesko, zsidó temető

A leskói zsidó temető a szefárd zsinagógától északra fekszik, magas domb tetején. Lengyelország egyik legnagyobb zsidó temetőjének mondják, ahol még az 1942-es pusztítás után is több mint kétezer síremlék maradt épen. Ezeket azóta az idő pusztítja. A temető nagy részét – a bejárati kivételével, ahol a belżeci mártírok síremléke áll, és valahol középtájon egy tisztással, ahol a leskói rabbik sírjait látogatják messze földről – ellepte a gyom, a sírkövek a földbe süppednek, moha és gomba teszi olvashatatlanná feliratukat és mállasztja faragványaikat. Úgy tűnik, a mai leskóiakat nem érdekli ennek az örökségnek a megőrzése. Szomorú látni ezt a pusztulást, de hogyha azzal a disneylanddel hasonlítjuk össze, amivé a krakkói zsidónegyedet tették, még mindig ez tűnik valódibbnak.

Mivel a leskói temetőről nagyon kevés publikáció található, ezért igyekeztünk minél több
fényképet közzétenni róla, még a gyengébb minőségűeket is, amelyekből
sajnos akad néhány az alkonyatkor készült képek között.

Belépve a kapun, hamarosan magunk előtt találjuk a temető legrégibb sírjait. Feliratuk tanúsága szerint nem sokkal fiatalabbak mint maga a leskói zsidó hitközség, amelynek eredete a 16. század elejére datálható. Az általam leolvasni tudott legrégebbi sírkövön az 1599-es évszám áll.

A felirat utolsó sorában olvasható az 5359-es zsidó évszám, amely az 1599-es polgári évnek felel meg

Balra: „Itt / van elrejtve a becsült / asszony, Eszter / Juda (…) leánya”

Ezek a korai sírkövek nélkülöznek mindenféle figurális díszítést, viszont egyedülállóan szép a feliratok kalligráfiája. Bár a leskói községet szefárd zsidók alapították, az askenázi környezet hatása elég erős lehetett, egyrészt mivel ezek a sírkövek állóak, ellentétben a hagyományosan fekvő szefárd sírkövekkel, másrészt mivel többségük klasszikusan szép askenázi kalligráfiát mutat. A feliratok lakonikusak: az elhunyt nevét és halálozási idejét mindössze a hagyományos „Itt van elrejtve” és „Legyen bekötve az élők kötelékébe” feliratok keretezik.

Itt van elrejtve / A becsült és tiszteletreméltó / Asszony, Gitl, / Az áldott emlékű / Rabbi Jakob lánya / Eltemettetett / (…) 5362 (1602)

Két nehezen olvasható női sír, a baloldalin az évszám 5362 (1602)

Itt / van elrejtve a becsült / és tiszteletreméltó asszony…

A 17. század végétől gazdagodni kezd a sírkövek díszítése. Megjelennek az első szimbólumok, amelyek az elhunyt származását és családi állapotát mutatják. A kohaniták – Áron főpap leszármazottai – sírját két, papi áldásra emelt kéz jelzi.

Kohén sírja, áldásra kiterjesztett kezekkel. Mellette a felirat: A papság koronája.

A jeruzsálemi Templom idejében a főpapok segítői Lévi törzséből kerültek ki. Ők csakúgy, mint a kohaniták, a mai napig számon tartják származásukat. Sírjukat az a kézmosó kancsó díszíti, amellyel a főpap kezét mosták meg a Szentélyben.

Az előtérben két levita sírja, mindkettő tetején látható a kézmosó kancsót fogó kéz.

Érdekes ennek a minden bizonnyal jó családból való levitának a sírja, amely a „Becses férfi a Horowitz családból” feliratot viseli. A sírkő tetejét ékesítő kézmosó kancsó felett egy hárombetűs héber szó áll: „Szegal”. Ez a leviták címének, a „Szegan levijá”-nak elterjedt rövidítése. Értelmezése vitatott, szó szerinti jelentése „a leviták helyettese”, értelemszerű fordítása szerint viszont inkább „a leviták hercege”, vagy „a főpap segédje”. Levita értelemben írott forrásban először 1070-ben bukkan fel. Később elterjedt a leviták közt családnévként is, a híres festő, Mark Chagall is ennek a névnek a franciás változatát viseli.


Érdekes páros a levita kancsó és a pihenő szarvas az alábbi síron. A szarvas talán az elhunyt héber nevére – Cvi, Naftali – vagy családnevére – Hirsch – utal.


Családanyák sírján gyakran találunk ötágú gyertyatartót, amely az ünnep esti gyertyagyújtásra utal, s a vallásos asszonyt szimbolizálja. A leskói temetőben ezt a szimbólumot fantasztikus változatosságban találjuk: az ötágún kívül három- és hétágú változatban, burjánzó népi barokk és letisztult, szinte klasszicista stílusban.

Női sír, szép fonott ötágú gyertyatartóval. Az elhunyt neve: Lea

A 18-19. században ismét megújul a sírkőfaragás művészete. Ekkor alakul ki Kelet-Európában a sírkőfaragásnak az az iskolája, amelyet népi barokká, népművészetté asszimilálnak az itt élő és dolgozó kőfaragó mesterek. Valószínű, hogy a népművészeti alkotómunka e szinte előzmények nélküli fellángolása kapcsolatba hozható a haszidizmus térhódításával. A haszidizmus hirdette az élet szeretetét és szépségét, újra felfedezte a természet és az ember kapcsolatát, és az életörömnek ez a váratlan kirobbanása tükröződik abban a 18. században kialakuló zsidó népművészetben, amelyben a tánc, a dal, az illusztrációk és a kerámia mellett a sírkőfaragók munkásságára is rányomta bélyegét. Ennek a kornak a sírkőművészetén soha nem látott módon burjánzanak a képi szimbólumok és díszítések. Gyakran szinte lehetetlen megmondani, hogy valóban szimbólumokról vagy csak dekorációról van-e szó. Ilyenek a gazdag állatdekorációk – sasok, szarvasok, oroszlánok, galambok –, koronák, könyvszekrények, gyümölcsök és virágok. Talán helyesebb is konkrét szimbólumok helyett egy olyan képnyelvről beszélni, amelynek látványa a Bibliában és Talmudban jártas jámbor zsidóban asszociációk sorát váltotta ki. Csak hogy egy példát hozzunk: több sírkövön is találunk szőlőfürtöt. Scheiber Sándor rabbi és professzor szerint ez a családot jelképezi: „Feleséged, mint termő szőlőtő” (Zsolt. 128,3). Máshol viszont Izrael jelképe: „Szőlőtőt szakítottál ki Egyiptomból” (80,9). Kinek van igaza, mit akart a néhai kőfaragó elmondani a jelképpel? Számtalan értelmezés lehetséges, éppen ez a szép, a vonzó, az izgalmas a kövek üzenetében.

Emeljünk ki néhány, visszatérő motívumot bibliai és talmudi lelőhelyeikkel együtt. Gyakran láthatunk koronát a sírkő tetején. Ez a talmudi Pirké Avot traktátus egy sorára utal: „Három korona van: a Tóra koronája, a papság koronája és az uralom koronája. A jó hír koronája azonban felülmúlja mindeniket.” (Avot 4,17)

A leskói koronák némelyike mellé a kőfaragó még azt is odavéste héberül, melyik koronáról van szó: általában a jó hír koronájáról, de kohaniták sírkövén természetesen a papság koronája szerepel.

A jó hír koronái

Különösen érdekes, hogy szemmel láthatólag ugyanaz a mester készítette mindkét feliratot. A szöveg külalakja azonos, de balra a jó hír, jobbra a papság koronájához illő szöveget faragta bele.

Van, ahol nem találunk kísérőszöveget, de a képi ábrázolás mégis egyértelműsíti az értelmezést. Ezen a sírkövön, amely alatt minden bizonnyal jelentős Talmud-tudós nyugszik, a könyvektől roskadozó könyvszekrény feletti korona csakis a „Tóra koronáját” szimbolizálhatja:

Az elhunyt igen tanult ember lehetett, hogy egy egész könyvszekrénnyel ábrázolják.

A sas, a szarvas és az oroszlán szintén a Pirké Avot egy sorára utalhat: „Légy erős mint a párduc és könnyű mint a sas, gyors mint a szarvas és bátor mint az oroszlán, hogy megtedd mennyei atyád akaratát.” (Avot 5, 23) A szarvas emellett a Leskóban gyakori „Hirsch” családnévre is utalhat.

A sas az anyai gondoskodást is jelképezheti: „Mint a fészkén felrebbenő sas, fiai felett lebeg, kiterjeszti felettük szárnyait, felveszi őket, és tollain emeli őket.” (5Móz 32,11) Lehet Isten gondoskodásának szimbóluma is: „Megújul a te ifjúságod, mint a sasé.” (Zsolt 103,5)

Nagyon gyakori motívum az oroszlán. A hozzá fűződő szimbólumkör igen széles: az oroszlán Júda törzsének és Dávid király házának címerállata, ezért általános érvényű zsidó jelkép is. Raj Tamás szerint a két oroszlán által körülvett korona – amely Leskóban igen gyakori motívum – a Tóra védelmét jelképezi. Ezen kívül az elhunyt héber vagy jiddis személynevét – Júda, Arje, Léb, Löw – is kifejezheti.

Jeles Talmud-tudós sírja lehet, erre utal a könyvekkel teli szekrény, amelyet két oroszlán fog közre

Némelyik újabb keletű síron már-már a blaszfémia határát súroló, szinte emberarcú oroszlánokat látunk:

Évszám: 5685 (1925) Név: Jichák

Megnyugtató, hogy a sírkő egyetlen olvasható szava: „jámborok”. Bár ki tudja, az oroszlánokra értették-e, vagy azokra, akik a kő alatt fekszenek…

Meglepetve fedeztem fel amúgy, hogy ezeknek az „antropomorf” oroszlánoknak nem egy rokona él innen sok száz kilométerre, a romániai Gura Humorului hasonlóan díszes hászid temetőjében, ahol több sírkőről is ilyen emberarcú oroszlánok mosolyognak ránk:

Gura Humorului, hászid temető: Elimelekh Ligvornik sírköve

Gura Humorului, hászid temető: „Itt van elrejtve egy jámbor és igaz férfiú, a mi tanítómesterünk, Ráv Jehuél Mihál, a kohanita Ráv Jiszráél fia. Elhunyt ádár rison hó 22. napján az 5668. évben (1908). Legyen lelke bekötve az élet csokrába” – Erdélyi Lajos: Az élők háza albumából

Néhány sírkövön együtt hever az oroszlán és a szarvas:

„Cvi rac li-mekom menuhato…” – „Szarvas futott nyugvóhelyére…” A második sor végén látszik, hogy rímes vers, ami a kő legnagyobb részét kitölti. Legalul, a kékkel kihúzott sor elején olvasható az elhunyt neve: Cvi Abraham, fia R.…-nak

Érdekes megjegyezni, hogy ez a képi stílus még a 20. század első felében is változatlanul virágzott. Nem egy olyan sírkőről derült ki, amelyet a motívum stílusa alapján a 18. századra datáltam volna, hogy a múlt század húszas éveiben készült.

Az elhunyt neve: Cvi Hirsch, a sírkő tetején faragott szarvas. Érdekes, hogy az elhunytnak mind héber neve, mind családneve „szarvas”-t jelent; ez magyarázza a sírkövet díszítő motívumot. A sír felirata verses-rímes, első sora: „Is halakh be-derekh tamim…” (Az ember az igazak útját járta…) Elhunyt 5680 (1920) Tammuz havának 6. napján

A gazdag képi világ mellett a szövegek stílusa is változik. A lakonikus sírfeliratokat felváltják a rímes, több soros elégiák, amelyek klasszikus bibliai stílusban méltatják az elhunyt érdemeit.

A leskói közösséget nyomtalanul elsodorta a holokauszt. Nem csoda, hogy a legtöbb sírnak nincs ma már látogatója. Kivételt jelent az a két rabbisír, amelyet a temető közepén találunk. Közülük kimagaslik Menachem Mendel Rubin rabbi sírja. Az ő fia, Naftali Cvi Horowitz hászid rabbi volt a ropsici dinasztia megalapítója, s utódjai közül még öten váltak egy-egy hászid dinasztia alapítóivá. A világ minden tájáról idelátogató jámbor zsidók így Menachem Mendel rabbiban összesen hat hászid dinasztia ősatyját tisztelhetik. Sírján mécseseket gyújtanak, a látogatás jeleként kavicsokat és kérőcédulákat, kvitliket helyeznek el a sírkövön.

Előtérben az eredeti, háttérben egy újabb időkben felhelyezett sírkőlap. Az utóbbin olvasható a halálozási év: 5564 (1804) Tishri hó 23. napja.

A másik, valamelyest szerényebb sír Menachem Mendel unokájának, Naftali Cvi fiának, a leskói Avraham Chajim rabbinak földi nyugvóhelyét jelzi. Róla éppoly keveset tudunk, mint nagyapjáról, az interneten is csak egy pár jiddis és héber nyelvű oldal említi őt futólag a híres rokonság ürügyén. A jámbor zarándokok azonban róla sem feledkeznek el, s csakúgy, mint nagyapja sírján, az ő sírkövén is számos emlékmécsest, látogatást jelző követ és kvitlit találunk. A sírkő legalsó sorának jelentése: „És szereti Izraelt”. A betűk számértékét összeadva megkapjuk a halálozási évet: a zsidó időszámítás szerinti 5591. év, amely az 1831-es polgári évnek felel meg.




Leskón a kvitliírás hagyománya érdekes fejlődési vonalat mutat. A legtöbb cédulát – amelyen a kérés mellett a kérők és családtagjaik nevének felsorolása is szerepel – még kézzel írták a zarándokok.


A modern technika azonban egy ilyen patinás hagyományt sem hagy érintetlenül: találunk már néhány számítógépen írt és nyomtatott kérőlistát is.


A legextrémebb kvitlit azonban ezen a síron találtuk:


A kérő nevét a repülőtéri csomagjegy vonalkódja fölött olvashatjuk. Talán a repülőtéren elkallódott csomagok megtalálásáért imádkozott itt egy jámbor zarándok? Vagy annyira modern technikával van dolgunk, hogy a Mennyei Csarnokokban már csak be kell olvasni a vonalkódot, amitől felugrik a kérés a képernyőn? Lehet, hogy a technika rohamos terjedésével egyszer majd itt is olyan digitális kvitliküldő szolgálat fog létrejönni, mint a jeruzsálemi Siratófalnál, Betlehemben Ráchel ősanya sírjánál és Ukrajnában a breszlovi Nachmán rabbi sírjánál. De inkább reméljük, hogy nem.