Lahidzs

Lahidzsban a hőség a főutcáról beűzi az embert a teaházba. A hűtőben az ígéretes nevű Aysberq sör, minden asztalon dominó, mellette egy-egy abakusz a két játékosnak a nyereség számon tartására.


A mellettünk lévő asztalnál öreg törzsvendégek verik a blattot vasárnapi öltönyben, vasalt nadrágban, fehér ingben. Hangos csattanással csapják le az az odaillő kockákat, ahogy gyerekkoromban nagyapám a konyhaasztalra, elmosolyodok, az öregember bocsánatkérően néz rám, mint a rajtakapott gyerek. Do, kiáltják, kettő, csahor, négy, pendzs, öt. Meglepetten hallgatom. Bo otobus-e si soʿati yad, a három órás busszal érkezik, mondják valakiről. És bár a Krisztus utáni első századokban ide a Kaukázusba, a birodalom északi határára telepített perzsa katonák autóbuszt még nem hozhattak magukkal, úgyhogy azt valamelyik modern nyelvből kellett kölcsönözzék, a többi szó gondosan megőrzött perzsa örökség, perzsa fül számára ma is többé-kevésbé érthető. Itthon vagyok.


A nyolcszáz lakosú falu ma már csak az alsó mecsetet használja, a felsőben múzeumot rendeztek be. Belépés előtt azért még ma is le kell venni a cipőt. A fiatal teremőr örül, hogy külföldin gyakorolhatja az angoltudását, de én arra kérem, hogy vezessen a helyi tat nyelven. Hitetlenkedve néz rám, lassan, szinte szótagolva kezdi mondani: Lahidzs hét falurészből áll… Török szavak keverednek valami archaikus, lapidáris perzsával, mintha két évezred függönyén keresztül akarna átkiabálni, mintha az elveszett helyőrség akarna jelenést tenni a fővárosból kétezer év után megérkező szemléző bizottságnak. Az idő mint valami szédítő hegyi panoráma nyílik meg előttem. Bâle, motevadjam, igen, értem, mondom. A pénztáros néni tágra nyílt szemmel teszi le a kötőtűt. „Honnan tud lahidzsiul?” kérdezi. „Perzsául beszélek”, mondom. Mire a kalauzolásnak vége, és kilépünk a múzeumból, az egykori mecset előtt már kisebb csoport vár ránk, mindenkinek kell mondanom néhány szót, tat és perzsa szavak kapaszkodnak össze híddá az idő szakadéka fölött.

Lahidzsba, akárcsak Xinaliqba, egészen a közelmúltig nem volt könnyű eljutni. A település a hágó felé tekintett, ahonnét az ellenség jöhetett. Háta mögött, az egykori Perzsia irányában hegyfal magasodik, amelyen csak a Ghidirman folyó mély szurdoka tör át. Az út, amelyet néhány éve vájtak a partmenti sziklákba, autóval még ma is nehezen járható földút, biztonsággal csak a tavaszi olvadás és az őszi esők között lehet közlekedni rajta. Ez az az idő, amikor a lahidzsi kézműveseknek, az egykori fegyverkovácsok utódainak össze kell szedniük az egész évre valót a gyéren csordogáló turistákból.

Lahidzsban valamikor kétszáz kovácsműhely volt, a Szovjetunió bukása után nyolc maradt. Egyelőre nincs is többre kereslet, bár a helyiek nagy reményeket fűznek a harminc kilométernyi hegyvidéket átszelő új úthoz. Vasárnap van, két turistabusz érkezik a kétszáz kilométerre fekvő Gandzsa városából, másod-harmadéves angol szakos egyetemisták, először járnak itt. Öt-hat fős csoportokban járják a falu utcáit, előbb-utóbb mindegyik becserkész minket, óvatosan, mint a kismacskák, csoportképet állnak a külföldiekkel. Mindannyian először beszélnek most külföldivel angolul. Éppolyan izgatottak, mint az imént a tat fiatalok, éppúgy átélik, hogy a nyelven keresztül, amelyet beszélnek, egy távoli nagy kultúrával kerülnek közösségbe, amely most már biztos, hogy létezik, ha egyszer elküldte hozzájuk élő követeit.



Dariush Talaʿi: Hejâz. Mirza Abdollah radifja, Âvâz-e Dashti (1999)

Rózsaszínű levelek 20.

A feladó neve: Timó K. M. Kir. I. honv. menetezred A feladó czime: Martini zászlóalj Bányai század

Tábori posta

Czím: Szépreményű Zajác Antonia úrhölgynek
III. Kis-Korona utca 52.
Budapest

Előző levelek (térképen szürkével): • Galícia, 1915. június 10. • Debrecen, 1915. június 5. • Budapest, 1915. június 1. • Budapest, 1915. március 1. • Budapest, 1915. február 10. • Kecskemét, 1915. január 30. • Duklai-hágó, 1915. január 11. • Felsőhunkóc, 1915. január 4. • Sztropkó, 1914. december 31. • Budapest, 1914. december 23. • Budapest, 1914. december 21. • Budapest, 1914. december 11. • Budapest, 1914. december 2. • Budapest, 1914. november 28. • Budapest, 1914. november 27. • Budapest, 1914. november 18. • Budapest, 1914. október 27. • Debrecen, 1914. szeptember 25. • Szerencs, 1914. augusztus 28.

Kedves fiam

Galicia Jun 25 én

Ne haragudj hogy oly gyéren írok de azt te is gondolhatod hogy itt nincs mindig idő. Hogy érzed magad és az egész család? Én nagyon jól vagyok máskülönben csak te hiányzol remélve a legjobbat, nemsokára viszontlátjuk egymást. Egy olyan lakásunk van a rajvonalban, mint a Ritz szállodában. Ki van tapétázva, padlózva virágvázában virág, falikép előttünk egy kert asztal és székek. Szóval minden szép és jó. Most kezd itt a cseresznye és ribizli érni, amit ti lassan elfelej(te)tek.

Tábori lapot légy szíves küldess egy pár(at) mert az nincs.

Írjál kérlek rögtön választ. Most pedig

Ölel csókol millioszor a te tü…kód.



[Minden cenzorok álma. Virág és tapéta van, bár tábori lap még nincs. Ha nem így volna, a kései olvasó azt hinné, bizonyos mértékű iróniát szőtt Károly a levelébe.

Az utolsó becéző szavak az öncenzúra különösen szép díszpéldái. V.ö. még: J. Heller: a te tü…..kód.]

Fedezék még az otthonossá tétel előtt

Szentiván

Június 24. Szent Iván napja, azaz Keresztelő Szent János születésének ünnepe. Az ünnep a nyári napforduló tájára esik, s a nyugati egyházban éppen fél évvel előzi meg János ifjabb unokatestvérének, Jézusnak a téli napfordulóra helyezett születésnapját. Az egybeesés és a nappalok hosszának ekkor kezdődő növekedése illetve csökkenése szépen illusztrálja Keresztelő Szent János mondását: neki növekednie, nekem pedig kisebbednem kell (Jn 3,30), amit kétezer év prédikátorai bőségesen ki is aknáztak.

Az elmúlt hónapokban tett keleti útjainkon jó néhány olyan Keresztelő Szent János-ábrázolással találkoztunk, amelyeknek ikonográfiája meglehetősen szokatlan a nyugati néző számára. Az ünnep jó alkalom ezek bemutatására.


Hogy Szent János kezében hordozza tulajdon levágott fejét, miközben a másik, nyakán lévő fejével ránk néz, mint ezen a grúz ikonon, óhatatlanul is azt a Ráth-Végh István majd Umberto Eco által idézett középkori kolostori ereklye-katalógust juttatja eszünkbe, amelyben egyebek között Keresztelő Szent János gyermekkori koponyája is szerepelt. Természetesen egyetlen orthodox hívő sem gondolja, hogy Keresztelő Szent Jánosnak két feje lett volna. Az ikon nem a szentek evilági portéja, hanem transzcendens és örökkévaló lényük megjelenítése. A hívő számára nagyon is lehetséges, hogy a szent túlvilági alakjában megjelenve rámutasson e világban tisztelt ereklyéjére, mint az meg is történt a Keresztelő Szent János fejereklyéjének megtalálásáról szóló legenda szerint. A tálban fekvő fej utalás egy létező ereklyére, amelyet 1204-ig a konstantinápolyi palotakápolnában, Bizánc kifosztása óta pedig az amiens-i székesegyházban őriznek. Másfelől a levágott fej a szent attribútuma is, mártírhalálára utaló jelkép. Egyes 16. századi görög ikonokon János a mennyekben megjelenő Krisztus felé fordul, s a földön heverő koponyaereklyéjére mutatva ezt a feliratot tartja a kezében:

„Látod, ó Isten Igéje, mit kell elszenvedniük azoknak, akik bírálják a tisztátalanok vétkeit? Lásd, ó Megváltó: Heródes, minthogy képtelen volt elviselni a bírálatot, levágatta fejemet.”


A fenti ikon írásszalagján, a szent másik attribútumán nem ez a szöveg szerepel, hanem az, amit ő maga hirdetett Máté evangéliuma szerint. Hogy megértsük, a grúz ikon helyett nézzük inkább egyházi szláv nyelvű moldovai változatát a nemrég látott suceavițai kolostorból.


„Покайтеся, приближибося Царствие Небесное.” – „Térjetek meg, mert elközelgett a mennyek országa.” (Mt 3,2)

Az orthodox ábrázolás másik különlegessége, hogy János szárnyakat visel, mintha angyal volna. És valóban erről van szó. Márk evangéliuma ugyanis így mutatja be őt:

Ἰδοὺ ἀποστέλλω τὸν ἄγγελόν μου πρὸ προσώπου σου, ὃς κατασκευάσει τὴν ὁδόν σου: φωνὴ βοῶντος ἐν τῇ ἐρήμῳ, Ἑτοιμάσατε τὴν ὁδὸν κυρίου, εὐθείας ποιεῖτε τὰς τρίβους αὐτοῦ.

„Íme elküldöm küldöttemet/angyalomat színed előtt, aki elkészíti utadat. A pusztában kiáltónak szava: Készítsétek az Úr útját, tegyétek egyenessé ösvényeit.”

Az ἄγγελος elsősorban „küldöttet” jelent, s csak második, bibliai értelmében Isten küldötteit, az angyalokat. A görög ikon-hagyomány azonban, hangsúlyozva János isteni küldetését, valamint azt, amit Jézus mondott róla, hogy „asszonyok szülöttei között nem született nagyobb nála” (Mt 11,11), a második jelentést veszi alapul alakja megformálásában.

Néhány további ikonon az angyal-Jánost más attribútummal és felirattal látjuk:


„Аз видех и свидетельство ва онен: се Агнец Божии, вземляй грехи миpa” – „Láttam és tanúságot teszek róla: Íme az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűneit” (Jn 1,29)

A fej-ereklye helyett János kelyhet tart a kezében, amelyben a meztelen gyermek Jézus lebeg, s rámutat. A jelkép ezúttal a misére utal, ahol a pap a Krisztus testévé és vérévé átváltoztatott kenyér és bor felmutatásakor Jánosnak ugyanezeket a szavait ismétli meg. Ahogy ő veszi át János szövegét, úgy veszi át János itt a paptól a kelyhet az ostyával, tanúsítva, hogy Krisztus valóban jelen van bennük.


Ugyanezt a kelyhet és a benne lebegő gyermek Krisztust látjuk számos orthodox templom apszisának külső falán is az odabent, a szentélyben végbemenő átváltoztatás valódiságáról tanúskodva. Például bukovinai utunk során, a Nagy István moldovai fejedelem által 1488-ban alapított voroneți kolostornak a híres „voroneți kékkel” festett templomán.

A világ egyik tetején: Xinaliq

„Amikor a kommunisták bejöttek, a könyveket a Şahdağ barlangjába menekítették előlük. Ott álltak, ilyen nagy halomban,” a kicsi ember a szeme magasságát mutatja a kezével. „De a kommunisták megtalálták, és az egészet felgyújtották. A barlang azelőtt fehér volt belül, de azóta teljesen meg van feketedve a koromtól.”

„A mi könyveinket nagyapám, mikor jöttek a kommunisták, befalazta az ablakba. Az egyik ablakba betette, kívül-belül befalazta, nem látszott semmi. Mikor visszajött a Gulágról, mert nagygazda volt, úgy mondták, kulák, a legtöbb juha neki volt itt a faluban, és tíz évre elvitték, mondom mikor visszajött, mindjárt azt kérdezte, megvan-e még a ház. Megvolt, de már a téeszé volt, ott rendezték be a téeszirodát. Éjszaka, mikor senki sem látta, kibontotta az ablakot, kiszedte a könyveket.”


Vendéglátónk, Gadzsibala Badalov a szép szobában, az üveges szekrényben kiállított kis magánmúzeumát mutogatja, egy élet munkáját. Régi korsók, pénzérmék, kardok és puskák, amit csak az évek során össze tudott gyűjteni a szomszédoktól, szívességből, vagy juhért cserébe. Egy kétezer lakosú falu teljes tárgyi kultúrája, egyúttal egy egész népé, a Kaukázus egyik legrégebbi népéé, amely ezt az egyetlen falut lakja. És persze könyvek, a csodás módon megmentett könyvek. Olvasni már nem tudja őket, tőlem kérdezi, melyik arab, melyik perzsa, melyik oszmán török nyelvű. Nyolcvan évvel ezelőtt a muszlim tanítókkal és könyvekkel együtt az arab betűket is kisöpörték Xinaliqból.


A Kaukázus gerince alatt, a külvilágtól elzárt völgyben fekvő faluba hódítók soha nem jutottak el, de magányos vándor tanítók, írástudók, hittérítők olykor megtalálták ide az utat. A falu ilyenkor átvette tőlük, amit hoztak, de elődeiket is tiszteletben tartotta. A falu legmagasabb pontján áll az 1200 körül épült mecset, valamivel lejjebb egy pir, egy zoroasztriánus szent ember 7. századi háza, az erdőben néhány âteshgâh, zoroasztriánus tűztemplom, és körben a falu körül sok-sok zoroasztriánus, keresztény és muszlim pir síremléke, amelyeket máig tisztelnek, és a falu lakói köréjük temetkeznek. Az újabb sírokon név is van, a régebbieket csak egy-egy felállított kő jelzi, sok ezer kő a mezőn a sok ezer éves falu körül, közöttük juhok és borjúk legelnek.

Baba Jabbar (15. sz.) síremléke, körülötte kis temetővel

Az egykori arab betűs írásbeliségnek, amely annyira elterjedt volt, hogy minden családnak megvolt a maga házi könyvtára, vége szakadt, de a kultúra iránti igény tovább élt a helyiekben. Erről tanúskodik a sok helyi költő, akik cirill majd latin betűs vékony füzetekben adják ki khinalug nyelvű költeményeiket, vagy a festők, jellegzetesen groteszk xinaliqi tájképeikkel. És erről házigazdánk is, a juhgazda és amatőr helytörténész, aki most adta ki a negyedik könyvét, a Xinaliqban ismert gyógynövények neveiről és hagyományos használatáról, khinalug és azerbajdzsáni nyelven.

A hegytetőre épült faluban itt-ott még látni egykori arab és perzsa nyelvű feliratokat, amelyeket ha olvasni nem is tudnak már, de nagy becsben tartják őket. Körülöttük zajlik a falu mindennapi élete, asszonyok mosnak a hegyről a kutakba vezetett forrásvízben, gyerekek hajtják haza az utat még nem ismerő kisborjúkat, férfiak gyúrják tehéntrágyából és szalmából a tüzelő-téglákat, a lapos háztetőkön öregek beszélgetnek. Lentről, a folyóvölgyből felhallatszik a néhány órája még hömpölygő nyáj csituló bégetése. És noha látjuk a változás jeleit – többek között azt, hogy mi most itt lehetünk –, a szürkületben a ház előtt ülve és a falura letekintve mégis azt érezzük: az idő, akárcsak a pirek, a könyvek és a betűk, Xinaliqba felérve nem halad tovább, csak gyűlik, sűrűsödik egyre.



Rovshan Gurbanov, Elshan Mansurov, Nadir Talibov, Kamran Karimov: Getme, getme (Ne menj el). Az Azərbaycan Məhəbbət Təranələri (Azerbajdzsáni szerelmes dalok, 2014) CD-ről.

Út Xinaliqba

Foszló szélű keskeny aszfaltcsíkon utazunk Xinaliqba, repülünk, legalábbis így érezzük, a magasban úszva a völgy fölött, a falvak fölött, az erdők fölött, az imént magunk mögött hagyott kanyar fölött, minden fölött. Időleges rokonságban állunk a sas-párral, amelyek mágikus módon alulról lebegnek fel elénk, miközben az ősi településhez átvezető hágó csipkés taraját szemléljük. A vakító napfény arannyal vonja be kontúrjaikat a makulátlan kék ég előterében, tollaikat a szakadatlan szél borzolja. Egyikük ránknéz, és mintha felismerne minket.

Az út szegélye folyamatosan morzsálódik, mintha saját akaratából alakulna át hegyi törmelékké. A káosz lépésről lépésre hódítja vissza az ember által a természetre kényszerített rendet. Evilági megszabott ideje lassan lejár. Talán mikor visszatérünk, már nem is lesz itt többé.

A hegyek kontúrjai káprázatos balett-ugrásokkal táncolnak a fejünk fölött a szédítő magasságban. A a sziklák új meg új formákat öltve csavarodnak körénk, ahogy a mérnökök kanyargós kottáját követjük, akik kilenc éve utat vájtak az évezredek óta érintetlen hegy lágyékába. Fejünk szédül, s a hatást a levegő édes íze is fokozza, elkeveredve a vándorlegeltetés földibb maradványaival, a juhtrágya, az emberi verejték, a száraz, poros fű illatával. Víz csorog le a sziklák homlokán és fakad az út mentén kivezetett csöveken: valószínűtlenül tiszta és ragyogó, íze mint a hóé.

Talán a ritka levegő, a határtalan napsütés, vagy a szerpentinen való haladás teszi, hogy egyfajta emelkedett lelkiállapotba kerülünk, túl a szépség szemlélésének vizuális elégedettségén. Hasonló ez, mint a romantika nagy festőinek eksztázisa. Valóban itt vagyunk, mindez valóban itt van. A sziklák kemények, a szél erős, a napfény vörösre és barnára süti bőrünket. A gravitáció szüntelenül a mélység felé vonz minket.

Út Xinaliqba. Habil Aliyev, kamancse

Odafönt olyan emberek élnek, akik, bármilyen hihetetlen, több mint háromezer éve laknak itt, többé-kevésbé elszigetelten mindenki mástól. Nyelvüket rajtuk és néhány tudóson kívül senki más nem érti. A khinalug nyelv fonológiája rendkívül gazdag. A Wikipedia szerint a a khinalug nyelv hangjait az egykori cirill ábécé 74 betűvel jelölte, beleértve több kettős, hármas, sőt négyes betűt is. Nemrég az azerbajdzsáni ábécén alapuló latin írást vezettek be, amelyben a betűk száma ötvenre csökkent. Vendéglátónk hosszan sorolja az igealakokat, amelyek aszerint változnak, hogy férfihez vagy nőhöz beszélünk-e.

„Xinaliq ősi kaukázusi falu, amelynek története a kaukázusi albán időszakra nyúlik vissza. Schulze (1994) szerint Xinaliq helytörténete és nyelve világosan tanúsítja, hogy a khinalug nyelv korai beszélői valamikor Kr. e. 1000 és 300 között húzódtak fel mai lakóhelyükre. Úgy vélik, a khinalug nép ősei zoroasztriánusok voltak, akik a 3. században tértek át a kereszténységre, majd a 7. században az iszlámra. Ma mindannyian muszlimok. A település nagy magassága és elzártsága miatt Xinaliq és lakói sikeresen élték túl a régiót sújtó valamennyi inváziót. A településen számos történelmi emlékhely található, köztük néhány ókori szent barlang.”

Xinaliq: Language, People and Geography, Tamrika Khvtisiashvili, University of Utah in Journal of Endangered Languages, Winter 2012.

Félreállunk az úton, hogy megcsodáljuk a látványt. Messze alattunk pásztorok hajtják hatalmas nyájaikat, e közösség vagyonát, kincsét és egyetlen iparágát, az egyik legelőről a másikra. A nyájak lassan hömpölyögnek előre a völgy mélyén és lejtős oldalain. Tőlünk nézve sárgásfehér pontok remegő sokaságának tűnnek, amelyek egyenletes ütemben gördülnek előre az apró lovasoktól és kutyáktól hajtva. Ahogy a sziklákon túljutva elérik a friss legelőket, a klorofill tengerét, a birkák izgalomba jönnek, s futni kezdenek, sodródnak át a zöld táblák fölött, akár a szélfútta felhő.

A sziklák szélén állunk, a magasban, a Xinaliq felé vezető út mentén. Az égen fehér pára úszik szélesen elterülve, alacsonyan csüngő apró felhők sokasága sodródik a völgy fölött, amerre hajtja őket pásztoruk, a szél.