Foszló szélű keskeny aszfaltcsíkon utazunk Xinaliqba, repülünk, legalábbis így érezzük, a magasban úszva a völgy fölött, a falvak fölött, az erdők fölött, az imént magunk mögött hagyott kanyar fölött, minden fölött. Időleges rokonságban állunk a sas-párral, amelyek mágikus módon alulról lebegnek fel elénk, miközben az ősi településhez átvezető hágó csipkés taraját szemléljük. A vakító napfény arannyal vonja be kontúrjaikat a makulátlan kék ég előterében, tollaikat a szakadatlan szél borzolja. Egyikük ránknéz, és mintha felismerne minket.
Az út szegélye folyamatosan morzsálódik, mintha saját akaratából alakulna át hegyi törmelékké. A káosz lépésről lépésre hódítja vissza az ember által a természetre kényszerített rendet. Evilági megszabott ideje lassan lejár. Talán mikor visszatérünk, már nem is lesz itt többé.
A hegyek kontúrjai káprázatos balett-ugrásokkal táncolnak a fejünk fölött a szédítő magasságban. A a sziklák új meg új formákat öltve csavarodnak körénk, ahogy a mérnökök kanyargós kottáját követjük, akik kilenc éve utat vájtak az évezredek óta érintetlen hegy lágyékába. Fejünk szédül, s a hatást a levegő édes íze is fokozza, elkeveredve a vándorlegeltetés földibb maradványaival, a juhtrágya, az emberi verejték, a száraz, poros fű illatával. Víz csorog le a sziklák homlokán és fakad az út mentén kivezetett csöveken: valószínűtlenül tiszta és ragyogó, íze mint a hóé.
Talán a ritka levegő, a határtalan napsütés, vagy a szerpentinen való haladás teszi, hogy egyfajta emelkedett lelkiállapotba kerülünk, túl a szépség szemlélésének vizuális elégedettségén. Hasonló ez, mint a romantika nagy festőinek eksztázisa. Valóban itt vagyunk, mindez valóban itt van. A sziklák kemények, a szél erős, a napfény vörösre és barnára süti bőrünket. A gravitáció szüntelenül a mélység felé vonz minket.
Út Xinaliqba. Habil Aliyev, kamancse
Odafönt olyan emberek élnek, akik, bármilyen hihetetlen, több mint háromezer éve laknak itt, többé-kevésbé elszigetelten mindenki mástól. Nyelvüket rajtuk és néhány tudóson kívül senki más nem érti. A khinalug nyelv fonológiája rendkívül gazdag. A Wikipedia szerint a a khinalug nyelv hangjait az egykori cirill ábécé 74 betűvel jelölte, beleértve több kettős, hármas, sőt négyes betűt is. Nemrég az azerbajdzsáni ábécén alapuló latin írást vezettek be, amelyben a betűk száma ötvenre csökkent. Vendéglátónk hosszan sorolja az igealakokat, amelyek aszerint változnak, hogy férfihez vagy nőhöz beszélünk-e.
„Xinaliq ősi kaukázusi falu, amelynek története a kaukázusi albán időszakra nyúlik vissza. Schulze (1994) szerint Xinaliq helytörténete és nyelve világosan tanúsítja, hogy a khinalug nyelv korai beszélői valamikor Kr. e. 1000 és 300 között húzódtak fel mai lakóhelyükre. Úgy vélik, a khinalug nép ősei zoroasztriánusok voltak, akik a 3. században tértek át a kereszténységre, majd a 7. században az iszlámra. Ma mindannyian muszlimok. A település nagy magassága és elzártsága miatt Xinaliq és lakói sikeresen élték túl a régiót sújtó valamennyi inváziót. A településen számos történelmi emlékhely található, köztük néhány ókori szent barlang.”
Xinaliq: Language, People and Geography, Tamrika Khvtisiashvili, University of Utah in Journal of Endangered Languages, Winter 2012.
Félreállunk az úton, hogy megcsodáljuk a látványt. Messze alattunk pásztorok hajtják hatalmas nyájaikat, e közösség vagyonát, kincsét és egyetlen iparágát, az egyik legelőről a másikra. A nyájak lassan hömpölyögnek előre a völgy mélyén és lejtős oldalain. Tőlünk nézve sárgásfehér pontok remegő sokaságának tűnnek, amelyek egyenletes ütemben gördülnek előre az apró lovasoktól és kutyáktól hajtva. Ahogy a sziklákon túljutva elérik a friss legelőket, a klorofill tengerét, a birkák izgalomba jönnek, s futni kezdenek, sodródnak át a zöld táblák fölött, akár a szélfútta felhő.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése