Újrakezdés

A széki Bertalan-napi istentisztelet és megemlékezés után felkapaszkodunk a Felszegre megnézni a tavaly júliusban rombadőlt házakat, s aztán leereszkedünk a piactérre, hogy személyesen is meglássuk – noha fényképen már láttuk –, hogy állnak barátaink az új ház építésével.

Röviden összefoglaljuk, amiről már többször is írtunk itt, itt, meg itt. A tavaly júniusi szakadatlan esők nyomán többször is árvíz öntötte el Széknek a völgyben fekvő utcáit. A hegyoldalból lezúduló víz egyszersmind a lejtő talaját is fellazította, s a Felszeg dombján olyan földcsuszamlást indított el, amelynek következtében hat ház összeomlott. A helyi sajtó részletesen is beszámolt a katasztrófáról, néhány fotóval is illusztrálva az állapotokat.

A földcsuszamlás nyomai a Felszegen néhány nappal ezelőtt. A ház elbontása után már nem annyira rémítő a látvány, mint egy éve, amikor még a falcsonkok álltak

Barátaink, akik két iskolás lánnyal fedél nélkül maradtak, sehonnan sem remélhettek segítséget. A falu nagyszerű alpolgármestere igyekezett ugyan kapcsolatain keresztül támogatást szerezni, de az éjjel-nappal tartó mentés közepette szívinfarktust kapott és meghalt. A katasztrófa hírére gyűjtést indítottunk itt a Wang folyón az újjáépítésre, s olvasóink a következő hónapok folyamán összesen 574 ezer forintot adtak össze. Ez tette lehetővé barátainknak, hogy telket vásároljanak a faluban – mert a megcsuszamlott telkekre már tilos építkezni, de kárpótlást nem kapnak helyette –, és hozzáfogjanak az új házhoz. Közben valakinek sikerült némi állami támogatást is kijárnia valamennyi tégla, cement és épületfa formájában, ez azonban nem lett volna elég az építkezéshez olvasóink segítsége nélkül még úgy sem, hogy az összeomlott ház anyagát fokozatosan bontották és építették bele az újba, s miközben a kőműves családfő, János egymaga építette a házat, a többiek az építőanyagokra kerestek: felesége, Rózsi Pesten vállalva takarítást, a nagyszülőknél lakó lányok pedig kisegítő felszolgálóként a helyi étteremben.


A tél beálltáig sikerült felhúzni a falakat és a koszorút, majd márciusban, az olvadást követően felállítani a tetőszerkezetet, amelyet most cserép híján műanyag fólia borít. A két kicsi szobából egyet már lakhatóvá, sőt lakályossá tettek, és a másik falát is kifestették. A konyhában működik a gáztűzhely, de villany, víz és fűtés még nincs a házban. Jelenleg áll a munka: János is a további anyagok árát igyekszik megkeresni kőművesként Kolozsváron.

Házőrző már van, ha ház még nem is igen

A bejárati ajtó leendő helye és a konyha

Vendégfogadásra mindig van hely

A ház büszkesége: a régi ház bútoraival már berendezett szoba. Rózsi apja, akinél most a lányok laknak

A fürdőszoba még befejezésre vár

A tetőtér…

…és a tető

Ide kattintva PayPalon keresztül vagy bankkártyáról küldhet támogatást a széki árvízkárosultaknak. Minden adományról visszaigazolást küldünk. Nagyon köszönjük a segítséget. • e-mail nekünk

Rózsi és János becslése szerint még legalább 1500 euróra volna szükség ahhoz, hogy télre – ami Széken októberben köszönt be – is lakhatóvá tudják tenni a házat, s ne kelljen ezt a telet is rokonoknál szétszórva tölteniük. Mi pedig olvasóink már megtapasztalt nagylelkűségében bízva arra kérünk mindenkit, hogy segítsen, akármilyen kevéssel tud is. A mellékelt PayPal-gombbal bankkártyáról lehet pénzt küldeni a számukra nyitott segélyszámlára, de utaláshoz is küldünk kérésre számlaszámot. Minden segítséget előre is köszönünk.

Öröködbe Uram pogányok jöttek

Írtuk már, hogy augusztus 24-e, Bertalan napja nemcsak a francia, hanem a széki kálvinisták számára is gyásznap. 1717-ben az Észak-Erdélyt végigpusztító tatárok, miután a kifosztani tervezett gazdag örmény szomszédváros, Szamosújvár kapuit zárva találták, Szék falujával kárpótolták magukat. A falut kirabolták, lakóinak nagy részét megölték vagy elhurcolták. Mindössze száz túlélő maradt. Utódaik azóta is feketében járnak, s fogadalmat tettek, hogy ezen a napon háromszor tartanak bűnbánati istentiszteletet.




A déli istentisztelet a megemlékezésé. Felolvassák az 1759-es krónika tudósítását, és az 1771-es vizsgálat tanúvallomásait.

Tamás István 57 esztendős vallja. Engemet is más széki lakosokkal egyetemben elraboltak a kajáni gátnál. Az atyámat levágták. Most is közülek sokan oda vagynak a pogán kézbe.

Balog György vallja, hogy 700 embert raboltak el Székről. Az édesattyától és Pószás Miklós orosz nemzetből való vén embertől hallotta.

Sipos István 70 esztendős vallja. Az atyámat másokkal együtt elrabolták.

Molnár Mihály 68 esztendős vallja. Igen sokat elraboltak a székiek közül, itthon alig maradt száz gyermekkel együtt.

Nemes Kis Erzsébet özv. Havadi Andrásné 76 esztendős vallja. Engemet is másokkal együtt elrablottak volt a pogányság, tudom, hogy vélem együtt száz negyven négyet rablottak el, kik közül csak négyet tudok, hogy megszabadult volna.

Havadi András 43 esztendős, hogy feles számú személyeket elrablottak, azt igen jól tudom, mivel most is nálam van listájok azon el rablott személyeknek, kik közül talán 86 számból állók oda maradtak. Elrabolták Havadi Klárát 2 esztendős korában, negyedfél esztendős korába visszahozatott Székre, 1768-ban meghalt.

Csorba Benedek 65 esztendős. 1717 aug. holnap vége felé a tatárok Beszterce völgye felől bétörvén engem is megvágtak és másokkal Máramarosba vittek, két hét múlva szabadultam haza, a’ mikoris testvér nénémet örökösön elvitték, ki közül igen kevesen szabadultak meg.

Faragó vagy Balásfi István: Tudom, hogy sokakat elrablottak, engemet az édesatyám vett ki a tatár kezéből a széki határon.

Árkosi Borbála 73 esztendős. Én mint liánka a templom oldalán ülve láttam a levelek prédálását, a papot csak gatyaszárban hatták és egy ködmönbe. Faragó Györgyet megvágták, engem is elrablottak, 11 napig voltam rab.

Kovács Márton: A hegyről néztem, hogy dúlták fel a templomot és hánták a leveleket a tatárok, a templom ajtaján bérontottak, a nép Káján felé szaladt, a Gátnál beérték, sokat elraboltak.

Sós Pál 78 esztendős. A feleségemet is elrabolták, Bárdos Erzsébetet s vélle talán 600-nál többet.

Az istentisztelet után felvetem, hogy hat év múlva, a háromszázadik évfordulóra érdemes volna meghívni a tatárok képviselőit is kiengesztelődés céljából, megvolnának hozzá a kapcsolatok. Vendéglátóim a fejüket ingatják. „Korai még”, mondják.




A textus a 79. zsoltár verse: Ó Isten! Pogányok törtek örökségedre, meggyalázták szent templomodat, romhalmazzá tették Jeruzsálemet. A gyülekezet a zsoltár helyi parafrázisát énekli.

öröködbe uram pogányok jöttek
meggyalázták kövét szent küszöbödnek
kezük a várost halálra vetették
orcáink sorát siralommá tették

szolgáidnak testek akik megölettek
temetetlen maradtak vagy akik megölték
ételül vetették a mezei vadaknak

hogy folyt a vér ottan a szent a drága
kövér patakokban mint a víz árja
kővé dermedtünk a nagy öldöklésre
s nem maradt szívünk méltó temetésre

Tíznapos galíciai utunk végén járunk. Tömérdek pusztulást láttunk, amelyeket az itt élő népek okoztak egymásnak. Ez a vers lehetne a mottója az útnak, amelyről hamarosan beszámolunk.

Királyi kapu

veni o Jesse virgula
ex hostis tuos ungula
de specu tuos tartari
deduc et antro barathri

A kiskurimai (szlovákul Kurimka, ruszinul Havrjanec) egykori görögkatolikus fatemplom ikonosztázának királyi kapuja Bártfán, a Sárosi Ikonmúzeumban. Életjel ruszinföldi utunkról, egy pillanatra internethez jutva. Néhány nap múlva már ismét leszünk.

Krokodilok

Német napilapból, amelyet a német hadsereg adott ki a megszállt orosz területen, már idéztünk itt a blogon. Olyan kiadványról is volt már szó, amelyet a náci propaganda orosz nyelvre fordítva terjesztett azok számára, akik „a bolsevik hóhérok által a világtól hosszú éveken át elzárva nem ismerhették meg az igazságot.” De hogy a nemzetiszocialista párt lapját, a Völkischer Beobachter-t már sok évvel a megszállás előtt oroszra fordítva, nagy példányszámban terjesztették Moszkvában, arról még nem írtunk. Úgysem hitte volna el senki.


A lap a Крокодил élclap mellékleteként jelent meg az 1935/5 számban, amely azóta keresett darabbá vált gyűjtők körében. Vezércikke Mozogjunk címmel kifejti, hogy amely nép nem mozog, az kihal, s a mozgás irányát keletben megjelölve az egész mellékletet a Drang nach Osten témájának rendeli alá. Pfulz von Pfulz dandártábornok történeti megalapozásként kifejti, hogy Kijev ősi japán település (Ki-ov, Ki-o-to), s az ukránok japán származásúak, ilyenformán Ukrajna Japánt illeti; de Japán Szibériáért cserébe átengedi Németországnak, hogy az elcserélhesse Lengyelországgal a danzigi korridorért. Figyelemreméltó a szerzők jólértesültsége, hiszen több mint egy évvel vagyunk még a német-japán paktum előtt; igaz, olyan merészet még ők sem mertek gondolni, hogy Németországnak nem kell majd egyezkednie Lengyelországgal.

Ukrajna sorsának elrendezése után a lap a távolabb fekvő életterekre veti tekintetét, s két írásban mutatja be a bolsevizmus igájában sínylődő orosz nép szörnyű sorsát. A baloldali kéthasábos fotón felirata szerint egy szovjet rendőrnő csókolja meg fiát, s rámutatva, hogy „ehhez hasonló hátborzongató jelenetek mindennaposak ebben a szerencsétlen országban,” követeli a Krím, a Kaukázus és Ukrajna német megszállását. K. Meyer von Speyer pedig A szörnyű Moszkvában címmel egész hasábos tudósításban számol be az orosz arisztokrata származású Arkagyija Jelizavetovnáról, akit, miután családjával gyakorlatilag ruhátlanul és étlen-szomjan töltötték a forradalom óta eltelt éveket, haldokló anyja felszentel bolsevikellenes felkelőnek, s ő a Moszkvába látogató tiszta tekintetű árjától kéri el a véletlenül épp nála lévő néhány géppisztolyt és páncélautót, majd a végén a Deutschland über alles-t suttogva leheli ki lelkét.

A német hírek között első helyen áll a Wehrmacht új csodafegyvere (ne feledjük, ez még a fegyverzetkorlátozás ideje: a német hadsereg létszáma nem haladhatja meg a százezer főt, és nem tarthat páncélosokat és repülőket): a gépesített árja tyúk, katonai parádé céljára. A rövidhírek között szerepel, hogy két nap múlva ismeretlen holttestet fognak találni a Schwulstrasse és Saufenstrasse sarkán (az utcanevek tanúsága szerint a szerzőnek nemcsak kiváló német tudása, de némi humora is volt, ami nem magától értődő egy élclapnál), amely az SS szerint valószínűleg az általuk letartóztatott O. Pitkével azonos. Végül hirdetésben keresnek коридорный-t, azaz londinert a lengyel korridor számára, pitiáner politikai szarkeverés és antibolsevik propaganda feladatkörrel, lehetőleg arisztokrata vagy csendőrszármazással.

Az élclap tíznaponta jelent meg, s a világpolitika egyéb vonatkozásaiban is támogatnia kellett a szovjet olvasót a véleményformálásban, így hát nem szentelhette az egész számot a német kérdésnek. Beszámol a lengyel gyermekek munkanélkülivé képzéséről, illetve az angol munkanélküliek ritka étkezési szokásairól is. Ezekre azonban egy másik bejegyzésben térünk vissza.


A szerzők biztosan nem sejtették, milyen hamar megvalósul egy s más a mellékletben írottakból. Valószínűleg Goebbels sem tudta, hogy amit a Völkischer Beobachter 1941. július 6-i számában a lerohant Szovjetunióban feltárt bolsevik borzalmakról írt, csupán terjengős epigonja a lap 1935-ös orosz kiadásában K. Meyer von Speyer által felvázolt forgatókönyvnek.

A német téma azonban nem szakadt meg a Крокодил-ban. Számai 1935-től 1946-ig megtalálhatóak az orosz neten, s ezek rendszeresen közöltek további naprakész beszámolókat a Reichből. Egyetlenegy hosszú hiátus van csupán: 1939 augusztusa, a Molotov-Ribbentrop-paktum és 1941 júniusa, a Szovjetunió német lerohanása között a Крокодил egyetlen száma sincs fent a neten. Hogy ezek mit közölhettek Németországról, az új fegyverbarátról, arra csak a lap munkatársai, a Kukrinyikszi által készített plakátból következtethetünk.

Megbeszélték a testvér nemzetek
a találkozót az ellenséges város fölé.
Minden egyes kézfogásukra
megremeg a birodalmi Britannia.

A Deva folyó

A Deva folyó útja forrásától, Fuente Détől Potesig

Cantabria felfedezése 1. A magyar és medvéje 2. A liébanai völgyben 3. „…de nem vagyok boldog” 4. A Deva folyó 5. A Quiviesa folyó

Némelyek szerint nem Afrikában, a Közel-Keleten vagy a világ bármely más pontján, hanem éppen itt, Cantabriában ringott az emberiség bölcsője. Ezt állítja például bőséges és vehemens érvekkel Jorge María Rivero San José a Cantabria, cuna de la Humanidad című könyvében. A cantabriai vidék Asturiastól fel a Baszkföld pireneusi határáig, elzárt és archaikus völgyeivel, a tisztán megőrzött baszk nyelv szigeteivel, s az itt élők vastermészetéről szóló legendákkal gyakran adott tápot az efféle spekulációknak, amelyeket nem ritkán a politika és a nacionalizmus is felhasznált a maga céljaira. De ezek a mítoszok nem mindig társultak ilyen szándékkal. Semmi ilyesmi nem mutatható ki például abban a rövid traktátusban, amelyet épp a napokban olvastunk Lubicz Milosztól, aki, mintha csak kinyilatkoztatást kapott volna, 1933-ban a zsidó nép ibériai eredete mellett szállt síkra.


Oscar Wladislas de Lubicz Milosz (1877-1939, a Nobel-díjas Czesław Milosz – 1911-2004 – unokatestvére) fonetikai, összehasonlító vallástudományi, valamint ezoterikus párhuzamok alapján jutott arra a következtetésre, hogy a Teremtés könyvének Paradicsoma a maga négy folyójával Ibériában volt, s ibériai maradványának, a baszk nyelvnek egykori legtávolabbi kiterjedése még olyan messzi nyelvekben is kimutatható, mint a perui kecsua.

Liébana völgyének azonban csak három folyója van. Az alábbi képeken a Deva mentén jutunk fel a forrásig, elidőzve néhány partmenti településen, amelyeket a fenti térképen azonosíthatunk. Liébanának ezt a legnyugatibb folyóját legnagyobb, harminchárom házból álló településéről Camaleño folyójának is emlegetik, régebben pedig Valdebaró néven is ismert volt.


Lon. Kis temploma van barokk oltárral, polikróm homlokzattal a 18. századból, de a szentély még 16. századi. A völgy legtöbb templomához hasonlóan ezt is zárva találtuk. Emberi életre utaló hangok egyedül a panzióból szűrődtek ki, amelynek erkélyére a szemerkélő eső ellenére kiteregették a lepedőket.


Tanarrio. A falutól kissé távolabb álló templomhoz nem sokkal azután értünk oda, hogy megkezdődött a mise. Erre utaltak a bejárat mellett hagyott botok, az ablakokon át kiszűrődő fény, és kissé közelebb érve a pap hangja, aki Santo Toribióból jár fel ide. Ez volt a kevés templom egyike, amelybe be tudtunk menni, s a misén résztvevő öt falubeli büszkén vezetett körbe minket. Az oltárt nemrégen restaurálták, s az egész templomot nagyon rendben tartják. Eredete még a románkorra nyúlik vissza, s világosan látszanak az egymást követő átépítések nyomai; kapujának sajátos csúcsíve jóval régebbi oszlopfőkről indul. A hajó bal oldalán a népszerű Szent Rókus tárja elénk a bubópestis tüneteit bal lábán, mellette kutyája viszi szájában a mindennapi betevő kenyeret. A Tanarriót környező hegyeket még ma is sűrű tölgyerdők borítják, de már jó ideje nem ereszkednek alá medvék a faluba könnyű zsákmány reményében.



Brez. Az ándarai masszívum déli lejtőjén fekvő Brez elkeseredetten kapaszkodik a hegyoldalba. Szent Ciprián templomának a hegy egy sziklája szolgál oldalfalául, és foltozott falának számos felülete tanúskodik románkori eredetéről. Egy idős asszony vezet körbe minket, majd miután megtudja, hogy Mallorcáról ugrottunk át „Spanyolországba”, hosszan mesél élete egyetlen utazásáról Mallorcába, egy nyugdíjas csoporttal. Liébanában, mondja, jobban esznek, sokkal kiadósabban és sokkal-sokkal kevesebb pénzért. Innen többet ki nem mozdul. Ha egyszer, talán még Santanderbe (ide 100 km).



Besoyból, amely egészen lent, a Deva jobb partjára épült, jól látni a túlparti Llaves templomát és temetőjét, s az utat, amely Llavesből felfelé indulva csakhamar végetér Vallejo falujában.


Mogrovejo jelképe a lőrésekkel tagolt magas és romos torony, amelyet a borostyán tart és pusztít. Megkerülve egy további erősítésére szolgáló istállót találunk egy lóval, szemmel láthatólag a falu egyetlen élő lakójával néhány alvó kutyán kívül. A tornyot a 13. században építette Pedro Ruiz de Mogrovejo gróf. Az ő családjából származott Mogrovejói Szent Turibius, aki a perui Lima püspökeként lett szentté a 16. században. A torony mellett egy régi, erődszerű kastély áll, amelyre ugyancsak nem sok gondot fordítottak az elmúlt évszázadban, de ha az embert beengedik, láthatja, hogy sok kiváló festményt őriz, és kápolnáját gazdagon díszítették népies barokk stílusban. A falu 17. századi templomában egy 15. századi, Van Eyck-korabeli flandriai Madonna látható, talán Cantabria legszebb oltárképe.

Mogrovejo 1945 körül

Treviño. A Cortina grófok nagy 18. századi udvarháza, akik a tengeren túl szereztek vagyont, ma panzió. A kastélyon és impozáns öreg fáin túl jó néhány régi udvarház várja még, hogy valaki felfedezze őket, amíg még lehet.


Espinama. Már-már elérkezve Fuente Débe – ahol végetér az út, és elindul a kötélvasút, amely 753 méter magasságban száll a hegygerinc és a bükkösök fölött –, Espinama annak a pataknak a két oldalán terül el, amelyből nemsokára a Deva folyó lesz. A magas sziklákról alázúduló víz dübörgése az egész falut betölti. Elsőként az a plakát vonja magára a figyelmet, amely rendkívül választékos spanyolsággal fejti ki, hogy ha bárki meg kívánná vásárolni az 1956-ban az önkormányzat által megvett szomszédos épületet a cantabriai püspökségtől, amely csalárd módon jegyeztetett be rá tulajdonjogot 2009-ben, s tisztában van vele, hogy jogtalanul cselekszik, nem lesz egyenes útja a mennybe.


S ha bárkinek kétsége lenne a cantabriaiak bátor és megzabolázhatatlan természete felől, elég megtekintenie, hogyan jártak át az espinamaiak a szomszéd völgybe 1964-ben, amikor a kötélvasút még csak kiépítés alatt állt. Egy kép többet ér tízezer szónál.