Pészachra

Szól a kakas már Európa tetején, a grúziai Ushguliban. Labancz Csaba felvétele. A dalról többet itt meg itt meg itt meg itt. És egy autentikusabb felvétel Sebestyén Mártával és Bob Cohennel.

Az örmény középkor egy órában

A középkori Örményország az arab, majd török támadások következtében tucatnyi kisebb királyságra és fejedelemségre bomlott. Ezek mindegyike saját udvart tartott fenn, amely önálló külpolitikát folytatott, és ahol sokszínű kulturális hatás érvényesült. A széttagoltság ellenére ez az ezredfordulótól a tatárjárásig tartó háromszáz év az örmény kultúra második virágkora – az első a kereszténység felvétele és az arab hódítás között, az 5-7. században volt –, amikor a legtöbb ma is álló kolostor, egyetem, fejedelmi palota épült.

Hogy májusi és júniusi örményországi útjaink során, amikor ezeket az emlékeket végigjárjuk, jobban eligazodjunk a korabeli viszonyok labirintusában és világosabban lássuk az egyes emlékek jelentőségét, jövő szerdán, április 27-én egy órás előadást tartok a középkori Örményország történetéről, tartományairól és kultúrájáról, különös hangsúllyal az általunk meglátogatott vidékeken, térképekkel és képekkel bőven illusztrálva. Grúz utunk résztvevőinek is érdemes jönniük, mert a korabeli történelmi összefonódások miatt Grúziáról is lesz bőven szó. Miért alapított a kurd hadvezér grúz templomot örmény földön? Éltek-e hindu hercegek a kígyók falvában, és élnek-e még ma is frank keresztesek a Kaukázus völgyeiben? Melyik fejedelem hívta be a zsidókat a karabahi királyságba? Hogyan lett a grúz lázadó muszlim hitre tért fiából örmény püspök apja? Miért zarándokolt el a sjuniki fejedelem a mongol nagykán anyjához Karakorumba? Miért tartották a könyveket boroshordóban a haghpati teológián? Hol ivott először kávét francia követ és hogy ízlett neki? Ezekre és egyéb kínzó kérdésekre adunk választ április 27-én este 7-től 8-ig szokott helyünkön, a Selfie söröző különtermében (Budapest, Rákóczi út 29., a Rókus kórház mellett, Google-térkép itt). Én már hattól ott leszek, és szívesen válaszolok az úttal kapcsolatos kérdésekre. Már csak azért is érdemes korábban jönni, mert a múltkor láttuk, hogy ekkora társaság kiszolgálása lassú, érdemes a söröket és salátákat időben bebiztosítani.


Sayat Nova, a nagy 18. századi örmény zeneszerző: Amen sazi mejn govats. Sayat-Nova Ensemble, Tovmas Poghosyan (2007)

Örök barátság

A grúz hadi út, Grúzia legfontosabb északi főútja Tbilisziből indul, az Aragvi mentén halad felfelé, majd a Nagy-Kaukázus gerincén a Szent Kereszt-hágón átkelve és a Terek folyó mentén leereszkedve ér Vladikavkazba és azon túl Moszkvába. De pontosabb lenne azt mondani, hogy Moszkvából indul és Tbiliszibe érkezik, mert alapvetően erre az irányra építették ki a 18. század végétől, miután II. Katalin cárnő és II. Erekle, Kelet-Grúzia uralkodója 1783-ban aláírták a georgievszki szerződést. Ebben a grúz király hűséget fogad a mindenkori orosz uralkodónak, az pedig katonai segítséget ígér a perzsa és török fenyegetéssel szemben. A segítség sosem érkezett meg. A perzsa sah a szerződésen felbőszülve akadálytalanul pusztíthatta végig Grúziát, s már a teljes keresztény lakosság áttelepítését tervezte Perzsia belsejébe, mint elődje, Nagy Abbász sah tette a 17. században Dél-Örményország és Kelet-Grúzia népével. Az orosz hadsereg csak azután jött le a hadi úton, hogy egy orgyilkosnak köszönhetően a perzsa veszély pillanatnyilag elmúlt, s ekkor mindjárt Oroszországhoz is csatolta a kivéreztetett Grúziát. A georgievszki szerződés kétszázadik évfordulóján, 1983-ban a Tbilisziben tartott ünnepségek fényéhez a Sakartvelo szamizdat folyóirat különszámmal járult hozzá, amelyben részletesen leírták, hányszor és hogyan rúgta fel Oroszország a megállapodás alapvető pontjait.

Emlékművek a grúz hadiút mentén. Térkép: Baedeker Russland 1914 (nagy méretben itt)

Ezen ünnepségek keretében avatták fel a Szent Kereszt-hágó alatt néhány száz méterrel, ahol az első szép látvány nyílik a Kaukázus déli lejtőire Oroszországból jövet, vagy az utolsó Grúziából távozva, az Orosz-Grúz Barátság Kilátót, avagy ahogy orosz oldalakon emlegetik, az Арка Дружбы-t, a Barátság Ívét, Zurab Tsereteli munkáját. A kilátóról tényleg lenyűgöző panoráma tárul a szemünk elé: a mélyben az Aragvi legfelső szakasza, amely itt már szinte csak patak, s amelyet oroszul az ördög völgyének neveznek, fenn pedig a Kaukázus északi oldaláról lefelé sodródó hatalmas felhők. Nem csoda, hogy mindenki letér itt a hadi útról egy fotózkodásra. Itt hallottam először tizenéves lányoktól a давай поселфимся, „szelfizkedjünk!” kifejezést.

A kilátó mozaik-dekorációjának olvasása középről indul. Itt anya ül gyermekével, három-három grúz ill. orosz sárkányölő lovagtól, szekuláris Szent Györgyöktől közrefogva, távoli Madonna-motívum, amely itt valószínűleg „a jövő nemzedéket” jelenti. Mellette a két nyelven olvasható Rusztaveli-idézet szerint a barát szívből segít barátjának, s ezt látjuk kibontakozni, alapvetően jobbról, az orosz oldalról balra, a grúz oldal felé. Az oroszok már a középkorban is a harangokat félreverve siettek a grúzok segítségére (itt valószínűleg nem a grúz-orosz kapcsolatok első fejezetére gondolnak, amikor Jurij Bogoljubszkij fejedelem a 12. században kétszer támadt muszlim szövetségben Grúziára, s Tamar királynő mindkétszer legyőzte őt és megbocsátott neki, csak harmadszorra zárta életfogytig börtönbe). A mesefigurák után egyéb hősök jönnek, a Forradalom vörös tengerésze és polgárháborús katonái, a horogkereszten tapodó szovjet hős, és végül a szép új világ képe. A grúz oldalon a grúz élet bukolikus-etnográfikus ábrázolásai után ugyancsak nagy ugrással jönnek a népi felkelések alakjai, majd ugyanez a szép új világ. Napról napra örömtelibb az élet. Mintha még az épület formája is a himnusznak azt a sorát illusztrálná: дружбы народов надежный оплот, „erős bástya a népek barátsága!”



Союз нерушимый республик свободных – Szövetségbe forrt szabad köztársaságok

Az ünnepi alkalomból a hadi útnak nemcsak közepén, de a két végpontján is emeltek egy-egy barátság-emlékművet. Mindkettővel ugyancsak Zurab Tseretelit bízták meg, aki azóta is páratlan simulékonysággal szolgál ki minden rendszert túldimenzionált emlékműveivel. A Tbilisziben, a hadi út kezdetén álló Узы дружбы, „A barátság köteléke” című szobrot, ahol két egymásba fonódó gyűrű belsejére volt felírva a georgievszki szerződés szövege, 1991-ben lebontották, s nem sikerült róla fotót találnom. Moszkvában azonban ma is áll a Дружбы навеки, „Örök barátság” című oszlop, amelynek tetejét orosz kalászkoszorú koronázza, oldalán grúz szőlő fut fel, s két nyelven rakták ki rajta a „Barátság”, „Egység”, „Munka” és „Béke” szavakat. Az oszlopot az egykori Gruzinszkaja szlobodán, VI. Vahtang grúz király egykori birtokának központjában állították fel. A téren hosszú ideig grúz piac volt, s a moszkvai városvezetés ennek kisöprésével biztosított helyet az orosz-grúz barátság oszlopának.



Két év múlva, 1985-ben újabb emlékművet avattak Grúziában, az Aragvi folyón lejjebb létesített zhinvali vízierőmű gátja mellett, ahogy hatvan évvel korábban a Zages mellett is Ez azonban nem Lenint ábrázolja. A betonból öntött építmény ősi grúz erődtornyot formáz, amelyen kívül harcosok állnak kopjával, hogy védjék a belül a falhoz simuló nőket és gyermekeket.

Az emlékművön nincs felirat, s a neten szinte nem is találni utalást rá, mit ábrázolhat. Az orosz oldalak „háborús emlékműnek” nevezik, sőt van, amelyik „a zhinvali víztározó építésén dolgozó munkások emlékművének”. Csupán a Google Mapen olvasható mellette, csak grúz nyelven, a „300 არაგველი”, „a háromszáz aragvi” felirat.

A háromszáz aragvi az innen, az Aragvi-folyó mentéről származó háromszáz grúz katona volt, akik az 1795-ös perzsa betörés idején, amikor hiába várták a szerződésben megígért orosz segítséget, háromszáz spártai módjára halálukig harcoltak a perzsa túlerő ellen, hogy biztosítsák a király megmenekülését. Nekik állítottak névtelenül emlékművet itt, az északi hadi úton, világosan jelezve, ki az, akire számítani lehet, ha meg kell védeni a hazát, és melyik irányból kell megvédeni azt. Ez az emlékmű a ki nem mondott, de minden grúz által megértett válasz a Barátság Kilátó hivatalos frázisaira. Belsejében, mint a koromból látszik, gyertyákat szoktak gyújtani, mint a templomokban. A központi vasoszlopot körbefutó vaslemezbe vésett felirat kiböngészése még grúznak sem egyszerű feladat:

სამშობლოს არვის წავართმევთ, ნურც ნურვინ შეგვეცილება, თორემ ისეთ დღეს დავაყრით მტერსაც კი გაეცინება

samshoblos arvis ts'avartmevt, nurtrs nurvin shegvetsileba, torem iset dghes davaq'rit met'ersats ki gaetsineba

„Nem raboljuk el senki hazáját, de tőlünk sem rabolhatja el senki, mert olyan ádázul harcolunk érte, hogy a halottak is nevetnek kínjukban”

Az idézet, mondja Jacopo, míg a fordítást csiszolja, a nagy hazafias költő, Vazha-Pshavela (1861-1915) verséből való, amelyet már a szovjet időkben is többször megzenésítettek és nem-hivatalos himnuszként énekeltek.



Mgzavrebi: Vutia vutisofeli (Vazha-Pshavela verse)

Egy harmadik emlékmű is áll a hágón, közvetlenül a hágót jelző oszlop, s a hegytetőn a hagyomány szerint még Tamar királynő által állított kereszt mellett. A térképen azt látjuk, egy kis temető van itt, a hágó legtetején, sok-sok kilométerre minden lakott helytől. Felkelti a kíváncsiságunkat, megállunk. Keresztek hármas csoportokban. A középső, magányos kereszt alatt felirat: „Hier ruhen Kriegsgefangene, Opfer des zweiten Weltkrieges.” – „Hadifoglyok nyugszanak itt, a második világháború áldozatai.” Berlinbe hazatérve nézek utána a haditemető-nyilvántartásban, hogy 1943-tól német hadifoglyok építették itt az utat a Szent Kereszt-hágón át. A temető méreteiből ítélve a hadifogoly-élet nem volt mindenütt olyan idilli, mint Hubert Deneseré Uglicsban. Ehhez az emlékműhöz, az értelmetlen háború után értelmetlenül elpusztult kiskatonák emlékéhez nem tartozik sem győzelmi, sem hazafias ének. Csak a kamionok zaja, ahogy húznak felfelé az orosz határra, a csepergő hólé, a mezők felett szálló varjak károgása.



Szent Kereszt-hágó, német hadifogoly-temető. Lloyd Dunn felvétele

Zahesiben a tenger

A fényképezőgépet 2014 nyarán vettem egy tbiliszi üzletben. Munkaeszköznek szántam. Tükörreflexes gépet vettem: addig csak kis kompakt gépekkel fényképeztem.

A munkaeszköz rövid időn belül identitásom részévé vált. Használata gyökeresen megváltoztatta a kutatáshoz való viszonyomat. A fényképezőgép arra kényszeríti az embert, hogy az objektívon keresztül újraértelmezze a helyek és emberek jelentését. A képkivágás és az ebből születő fotó nem véletlenszerű kattintás eredménye. Épp ellenkezőleg: tudatos vizuális beszámolót akarok adni kutatásom tárgyáról, ez a kép nem pusztán a rajtam kívül létező tér, és a tőlem független emberek látványa, hanem a közöttünk lévő bensőséges és folyamatos dialógus lenyomata, amelyben az esztétika és a gyakorlat egyesül egy megismételhetetlen pillanatban.

„Amit a fénykép örökkévalóvá reprodukál, csak egyszeri. A fénykép gépiesen megismétli azt, ami a valóságban soha nem ismétlődhetnék meg. A fénykép maga az abszolút egyedülvalóság, a legfőbb véletlenszerűség, az Ilyen (ilyen vagy olyan fénykép, és nem a Fénykép), egyszóval maga a fáradhatatlanul megújuló Szerencse, Alkalom, Találkozás és Valóság.” (R. Barthes, Világoskamra 1.)

A munkaeszköz rugalmassága és gyakorlatiassága lehetővé teszi számomra, hogy folyamatosan újraértelmezzem az engem körülvevő környezetet és társadalmat. Gyorsan felfedeztem, hogy még ha ugyanazt a teret fényképezem is, képeim igazodnak nemcsak az adott pillanat kutatási igényeihez, és a tervezett leíráshoz, de minthogy a fényképezés már részemmé vált, egyszersmind pillanatnyi hangulatomhoz és elképzeléseimhez is. Nagyon érdekes az is, amikor adatközlőim kezébe adom a gépet, hogy ők fényképezzenek vele. Ezek a képek a valóság „belülről látott” nézetei, még sokkal személyesebb leképezései.


Kettesével szedtem a lépcsőket lefelé a toronyházban. Végig akartam menni a Zahesi-negyedet kettévágó főutcán, amely Jvari kolostorához vezet. Lelkesedéssel töltött el a kezemben tartott eszköz, a gondolat, hogy végre el tudom mesélni – önmagamnak is – az engem körülvevő valóságot.

Eljutottam a negyed egy addig ismeretlen részére. Néhány asszony beszélgetett önfeledten, ruhájuk fekete kontúrja élesen kirajzolódott a szürke tömbházak előterében. Az utat tudakoltam tőlük. A fényképezőgépet bámulták, az egyik szórakozottan intett valamerre. Arra indultam. Hamarosan egy kis épületre találtam, félig már benőtte a növényzet. Sima falán táncosok és zenészek lendületes figurái, csupán a szürke anyag mozdulatlansága merevíti ki őket, ez nem az álmok anyaga. A tömbházak után végre valami, amin tesztelhetem új eszközömet. Nem volt könnyű. Éreztem, nem vagyok még elég érzékeny. Néhány kattintás után megcsappant önbizalommal, szomorúan hagytam el a terepet.

A ragyogó nap azonban csupa jót ígért. Kevesebbet törődtem az új játékszerrel, inkább azzal, hogy megfelelő tárgyat találjak, mintha Robert Capa térne vissza Tbiliszibe. Köröskörül burjánzó növényzet, néhány romos betonépület, semmi más. Az utcán néhány kisfiú jött szembe, nevettek, akár egymáson, akár rajtam. Nem kérdeztem őket. Nekem kellett megtalálnom a magam tárgyát. Hosszas séta után egy kék folt szűrődött át a fák ágai között. Mintha egykori kút lett volna, vagy gyerekjátszótér. Sohasem tudtam meg. Halak, hullámok, hínárok. A mozaik apró szemeit nagy gonddal rakosgatta ki a munkás vagy a művész, akit személyesen Brezsnyev kért fel a feladatra, vagy talán csak egy helyi funkcionárius, hogy egy kis elevenséget vigyen a lakótelepre. A tenger Zahesiben. Kitano Zahesiben.


Kelaptari: Sacekvao. A Georgian Dancing Melodies (2012) CD-ről.

Internacionalizmus

Grúzia a vízierőművek országa. A magas hegyekből alázúduló, télen-nyáron bővizű folyóinak és az azokon épült  huszonöt működő vízierőművének köszönhetően az egyetlen európai ország, amely nemcsak teljes mértékben ellátja magát zöld villamos energiával, de még folyamatos exportra is képes.

„Villomosítással (sic!) az ellenforradalom ellen!”

Tbilisziből a Kura mentén az örmény határ felé haladva Borjomi után különös sztálinbarokk ipari épület tűnik fel jobbfelől. A sztálinbarokknak az a sokemeletes ívekkel és mély bélletekkel dekorált keleties változata, amely a 30-as évektől dominánssá vált a Kaukázusban, s amely ma is virágkorát éli a jereváni és bakui modern építkezéseken. Körülötte pár házból álló falucska, Chitakhevi a neve, nyilvánvalóan az erőmű kiszolgálására jött létre.



Noha kisbusszal vagyok, megkérem a csoportot, pár percet várjanak, míg lefényképezem a jelenséget. Ahogy közeledek az épülethez, a kapuban már megjelenik az őr. „Jó napot, Mi ez a létesítmény?” veszem át a kezdeményezést, mielőtt ő kérdezne. „A vízierőmű transzformátor-állomása.” „Mikor épült?” „A háború után, 1949-ben adták át. Maguk honnan vannak?” „A csoport Magyarországról, én Németországból.” „Na, akkor pontosan maguk építették.”


A szovjet vízierőművek történetét 1914-1950 között dokumentáló Как воевали плотины projekt külön cikket szentel annak a nagy számú szovjet vízierőműnek, amelyet a háború alatt és közvetlenül utána német, japán, magyar és olasz hadifoglyokkal építtettek. A cikk idéz az uglicsi erőmű építkezésén dolgozó Hubert Deneser emlékirataiból, amelyeket oroszul is kiadtak: „Huszonkét hónapot dolgoztam Uglicsban. Száznegyvennyolc lépcsőn kellett le-fel futnom egy-egy vödör vízzel a betonkeveréshez. Számos építőipari fogást elsajátítottam. Amikor 1948-ban hazatértem a fogságból, Németországban magam építettem fel a házamat. Télen jeget vágtunk a Volgán, nyáron a mezőkre hordtuk ki a trágyát. Ott lányokkal is találkoztunk, tréfálkoztunk, nevettünk.” Idilli élet lehetett.

Villamosítás

Zahesi-negyed. A Tbiliszi északnyugati peremén a vízierőmű kiszolgálására létrejött szovjet lakótelep nevének hangzása ősi grúz eredetet sugall. Pedig a név sem nem ősi, sem nem grúz. Valójában orosz mozaikszó, a Земо-Авчальская ГЭС (гидроэлектростанция), azaz „Felső-Avchalai Vízierőmű” rövidítése, amelyet az 1920-as években építettek Lenin nagy álma, az egész Szovjet-Oroszország villamosítását célzó GOELRO-terv keretében.



Szovjethatalom plusz villamosítás egyenlő kommunizmus. A nagy terv nyolc zászlóshajóját 1923-ban jelölték ki az egész országban. Ezek egyikét kapta meg Grúzia, részben a Kaukázus legnagyobb városának iparosítására, részben a várost gyakran elöntő árvizek szabályozására. A vízierőmű helyét közvetlenül Tbiliszi fölött jelölték ki, ahol a Kura a városba lép, az ezeréves Avchala falu fölött, amely csak 1962-ben olvad be Tbiliszibe, és válik szovjet iparnegyeddé, napjainkra pedig kihalt szellemvárossá. Igaz, az erőmű víztározója, sőt amennyire a régi térképeken látszik, maga a gát is a sokkal jelentősebb Mtskhetához tartozott. A grúz egyház székvárosa alatt folyik össze a délről érkező Kura és az északról lesiető Aragvi, amelyek a duzzasztás következtében pompás keretbe foglalják a várost, miközben le is csippentettek annak lejjebb fekvő folyóparti utcáiból.


A korban azonban elképzelhetetlen lett volna egy egyházi központról elnevezni egy vízierőművet, pláne olyat, amely egyszersmind Lenin nevét is viselte, mint az első nyolc vízierőmű mindegyike. Már az is zavaró volt, hogy ha tetszik, ha nem, a gát fölött magasodott Grúzia legrégebbi temploma, a 7. századi Jvari-, azaz Szent Kereszt-temlom. Minden bizonnyal ennek vizuális ellensúlyozására döntöttek úgy 1927-ben, a vízierőmű elkészültekor, hogy a gát mellé ezúttal egy monumentális Lenin-szobor is épüljön, az elsők egyike az országban.

A szobor tervét Ivan Dmitrijevics Sadr (eredeti nevén Ivanov, 1887-1941) szobrászra bízták, akinek művészi kvalitásaihoz és forradalmi elkötelezettségéhez nem férhetett kétség. 1917 előtt Párizsban tanult, Bourdel és Rodin követője volt. 1917-től kezdve pedig szorosan együttműködött Leninnel az utóbbi által megálmodott „monumentális propaganda” megvalósításán. A ZAGES mellé tervezett Lenin-szobor az ekkoriban megszilárduló Lenin-ikonográfia egyik fontos ága, a „mutató Lenin” prototípusa, amelyet változatok ezrei követnek majd birodalomszerte. A típus népszerűsítésében fontos szerepet játszottak azok az illusztrációk is, amelyek a megvalósult vízierőmű képét terjesztették országszerte, mint Ignatyij Nyivinszkij sokszorosított grafikái, vagy Vaszilij Maszlovnak a moszkvai Koroljov Bolsevik Házában nemrég felfedezett monumentális freskója, amelyhez hasonló sok készülhett a korban.

Ignatyij Nyivinszkij: Lenin-emlékmű a ZAGES-nél, sokszorosított grafika, 1927

Az elmúlt évszázadban sok víz lefolyt a Kurán. A vízierőmű elöregedett, s a grúz állam, amelynek nincs pénze a rekonstrukcióra, 2007-ben eladta. Az új tulajdonos, a GeoInCor csak szakaszosan üzemelteti. Az erőmű nevét viselő két településről, a Zahesi lakótelepről és Avchala iparnegyedből menekülnek a lakók. Elsőként maga Lenin tűnt el, akinek szobrát 1991-ben távolították el innen. A máig üresen álló talapzatot jótékonyan növik be a fák. A Mtskheta-Tbiliszi út megfelelő pontján megállva és egy kis erdőn át a térdig érő fűben a Kura partjára gázolva látjuk, hogy a rövid közjáték után a folyó és a hegy ismét visszavette ezer éves uralmát a táj fölött.



L. Utyeszov: Suliko, 1930-as évek