Szentenciák

Az elmúló év utolsó óráinak melankóliájához jól illik ez a spanyol röplap, amely a reneszánsz idején számos változatban terjedt. Ez a kis mementó a legjobb cervantesi hagyományok szellemében teljes társadalomképet és társadalomkritikát ad, miközben Krisztus példájával e társadalom sztoikus elviselésére buzdít, s végül utolsó sorával megadja az ehhez szükséges perspektívát. Tökéletesre csiszolt kis gyöngyszem, tíz sorban az egész univerzum.

MONDÁSOK
amelyeket érdemes tudni.

AZT MONDJA A PÁPA: …… Én vagyok mindeneknek feje.
AZT MONDJA A KIRÁLY: …… Én a pápának engedelmeskedem.
AZT MONDJA A LOVAG: …… Én e kettőt szolgálom.
AZT MONDJA A KERESKEDŐ: …… Én e hármat rászedem.
AZT MONDJA AZ ÜGYVÉD: …… Én e négyet összezavarom.
AZT MONDJA A SZÁNTÓVETŐ: …… Én ezt az ötöt eltartom.
AZT MONDJA AZ ORVOS: …… Én e hatot megölöm.
AZT MONDJA A GYÓNTATÓ: …… Én e hetet feloldozom.
AZT MONDJA KRISZTUS: …… Én e nyolcat elviselem.
AZT MONDJA A HALÁL: …… Én mindet elviszem.

Ennek szellemében kívánunk boldog új évet valamennyi kedves olvasónknak.

Český Krumlov

Korábban már írtam róla, hogy – immár nem először – Český Krumlovba készülünk, s be is kötöttem a városkának azt az interaktív térképét, amelynek egyes pontjaira rákattintva részletes információt olvashatunk a műemlékekről. Időközben megjártuk az utat, de csak most teszem közzé az akkor készült fényképeket, kedvcsinálónak Gergőék számára, akik közös karácsonyi ajándékként utaznak oda a napokban.

S ha már én nem tudok velük tartani, legalább egy kis kocsmatérképet mellékelek a múltkori műemlék-térkép mellé, az általam tesztelt vendéglők és sörözők bejelölésével és tömör jellemzésével. A térképet úgy méreteztem, hogy A4-es papírra kinyomtatható legyen (legjobb Photoshopból nyomtatni, az helyesen állítja be a margókat.) Viszonzásul annyit kérek, visszatérve ki-ki írja meg nekem, milyen tapasztalatokat szerzett ezekkel, és milyen egyéb helyeket fedezett fel, hadd bővítsük folyamatosan ezt a gyűjteményt Český Krumlov minden szerelmesének okulására és hasznára.

(Update: A kocsmatérképet Gergőék újabb tapasztalatai alapján itt frissítettük.)

Boldogabb Karácsonyt

Ezt a képet Gyuri öcsémtől kaptam Koppenhágából, karácsonyi üdvözletképpen, az alábbi levél kíséretében:

Kedveseim!

Így karácsony második napján szeretnénk még mindenkinek áldott karácsonyt és boldog új évet kívánni.

Az üdvözlethez mellékelek két rendhagyó karácsonyi képeslapot. A képen egy kis olajfa betlehem látható, három napkeleti bölcs, meg egy betlehemi bölcs. A betlehemi bölcs, Tawfiq Salsaa faragta a betlehemet. Látszólag ugyanolyan, mint bármelyik más olajfa betlehem, amelyből Betlehemben százával kapni minden kegyboltban. Van azonban egy apró különbség. A bölcsek nem tudják hódolatukat tenni a Kisded előtt, mert egy fal – pontosabban: a Fal – választja el őket Betlehemtől…

Azt a Falat, amely a kis betlehem falának mintaképül szolgál, Izrael húzta fel egy pár éve a zsidó állam és a palesztin területek közt, úgymond terrorvédelmi okokból. Ez a fal azonban nem olajfából van, hanem öt-hat méter magas betonból, és teljesen körbeöleli Ciszjordániát. A fal gyakorlatilag ketrecbe zárja a palesztinokat, elvágva őket termőföldjeiktől, olajfaligeteiktől, az izraeli munkalehetőségektől, valamint Jeruzsálemtől, ahol többek közt a legjobban felszerelt palesztin kórházak is vannak. Betlehem is a fal mögé került. Jeruzsálemből csak szabályos határátkelőhelyen át lehet megközelíteni – persze csak turistáknak, de azok így nem nagyon mernek Betlehembe átruccanni, amely különben csak tíz perces autóbuszútra fekszik Jeruzsálemtől. A betlehemi keresztény közösség – amely Palesztinában a legnagyobb – nagyon magára hagyatva érzi magát.

Legalább gondolatban, egy ima erejéig legyünk együtt azokkal a palesztin keresztényekkel, akik az iszlám radikalizálódás és az izraeli elszigetelés közé szorulva még tartják a sáncot Jézus szülővárosában.


Gyuri, aki hebraistaként éveket élt Izraelben, s nemrégiben egy rövid látogatásra ismét visszatért ifjúsága színhelyére – reméljük, hogy, mint ígérte, beszámol majd róla itt a blogban is –, hosszan mesélt az egykor turistáktól nyüzsgő, ma ürességtől kongó Betlehemről, a palesztin keresztények reménytelen helyzetéről, a Fal előtt hosszú sorokban, napokon át bebocsátásra váró palesztinok kálváriájáról, az át nem engedett mentőautókról, az izraeli katonák megalázó és embertelen viselkedéséről.

Tawfiq Salsaa újfajta betlehemének a híre gyorsan bejárta a világsajtót. A NZ Herald „O little (divided) town of Betlehem” címmel hosszú riportot is közölt a mesterrel. „Elképzeltem, kétezer évvel ezelőtt hogy menekült el innen József és Mária a kis Jézussal a gyilkosok elől”, mondja Salsaa. „Ma nem lenne ilyen könnyű dolga.” Mindazonáltal nem adta fel a reményt: a betlehemébe épített falat kivehetőre készítette.

Először az orosz

Ahogy Wang Wei felfedezte az orosz nyelvterület nyugati végvidékeit Katalóniában, úgy fedeztük fel mi is ugyanannak keleti végvidékeit Perzsiában.

Perzsiában az angollal úgy-ahogy el lehet boldogulni. A perzsával a nehezebb ügyeket is el lehet intézni. De szíveket igazán megnyitni az orosszal lehet.

Teherántól Iszfahánon át Sirázig a legváratlanabb helyeken tették fel a kérdést: Pa-russzki gavaritye? S minden alkalommal úgy, mint a gyerek, aki valami titkos kincset tár a másik elé, valami ritka és értékes bélyeget, sóvárogva figyelve, hogy a másik értékeli-e azt. Az igenlő választ sugárzó mosollyal fogadták, amit hosszú, meleg orosz nyelvű beszélgetés követett. Akik kérdezték, örmények voltak és azeriek, akik éppolyan nagy számban élnek Iránban, mint az egykori Szovjetunióhoz tartozó Örményországban és Azerbajdzsánban. A nekünk előadott élettörténetekből úgy tűnt, mindig is több-kevesebb szabadsággal mozogtak a két birodalom között, s a másik oldalról hozott orosz nyelv egyfajta felülemelkedést jelentett saját kisebbségi nyelvük státuszán, másságuk hangsúlyozását, büszkén vállalt kapcsolatot a határokon túli tágas világgal.

Nem oroszokkal oroszul beszélni különleges élmény. Ha angolul, németül, olaszul, spanyolul, vagy bármilyen más nyelven beszélek, mindig világos marad, hogy ez nem az én nyelvem. Semleges közvetítő nyelv, amely a másiknak talán jólesik, talán én is meggyőzően használom, de mégis kívül maradok rajta. Az orosz azonban közösséget teremt, gyerekkori emlékeket elevenít fel, az egész egykori birodalomban ismert filmek, könyvek és viccek élményét, egy valaha volt közös világ tapasztalatát. Olyan közel hozza egymáshoz a magyart és az örményt Iránban, amilyen közel sem angol, sem perzsa nyelven nem kerülnénk egymáshoz. És nem csak Iránban. Ugyanez az élményem volt akkor is, amikor bolgár tanárnővel beszélgettem Mallorcán, lengyel biciklistával San Marinóban, grúz gyémántkereskedővel a brüsszeli repülőn, üzbég kocsmárossal Bécsben.

Teheránban a Hafez utcai piac kifőzdéjében kérdezte meg a szomszéd asztalnál ülő, talpig fekete csadorba öltözött nő, hogy beszélünk-e oroszul, s a gyermekkorában tanult szavakat keresgélve mesélte, hogy szülei mindketten a túloldali Azerbajdzsánból származó azeriek voltak, akik még otthon is gyakran beszéltek oroszul egymással. Túláradó örömében olyan ételt hozatott ki nekünk, amely nincs is az étlapon, csak a helyiek eszik: tah diget, a fazék aljához tapadt aranybarna rizs-kérget.

Sirázban az addig flegmán válaszolgató azeri tejbüfést változtatta egy csapásra emberré, hogy oroszra fordítottuk a szót. Kiderült, cukrászként dolgozott az iráni, majd a túlsó Azerbajdzsánban. Az azeriek nagyszerűen értenek az édességekhez, fővárosuk, Tabriz tele van már-már bécsi színvonalú cukrászdákkal, s Irán-szerte a legtöbb cukrászda az ő kezükben van.

Iszfahánban az örmény Vank székesegyházban szólt rám a gondnok, hogy tilos fotózni. Amikor aztán ismeretlen nyelvű beszélgetésünkre fülelve megkérdezte, beszélünk-e oroszul, s kiderült, magyarok vagyunk, mindjárt előkerült néhány magyar ismerős („István az Ikarusztól”), s ez után már a fotózás sem volt probléma.

Teheránban a Sarkis székesegyház portásfülkéjében vasárnap délelőtt négy örmény férfi kaszinózott. Perzsául kérdezősködtünk tőlük, hol találunk katolikus misét. Amikor kiderült, honnan vagyunk, a legidősebb oroszra fordította a szót, úgy magyarázta el, hol van a katolikus templom (amelyről később kiderült, hogy rosszul tudta, és a görög követség ortodox kápolnája volt). A másik három nagy tisztelettel figyelte. Egészen a templom kapujáig kísért, s ott halkan megkérdezte, mikor voltam utoljára Moszkvában. Vagy tíz éve, mondtam. És milyen Moszkva? Nagyon sokat fejlődött, sokat szépült, mondtam. Szlava Bogu, mondta, de nem tudta folytatni, elcsuklott a hangja.

A legkülönösebb perzsiai orosz nyelvű találkozásunk azonban olyan szép, kerek történet, hogy muszáj lesz a következő napokban egy önálló bejegyzést szentelnem neki.


Gyerekkoromban Magyarországon az ellenállás egy fajtájának számított nem tanulni a megszállók nyelvét. Az orosz nyelv nyolc-tíz éves kortól az egyetem végéig kötelező tárgy volt, de a legtöbben a tizenkét-tizenöt évnyi stúdium végén sem tudtak sokkal többet mondani, mint hogy „Aljosa igyot v kino”. Anyám, amikor testvéreimet leültette tanulni, mindjárt kiadta a közmondássá vált jelszót: „Először az orosz!”, minthogy azt bliccelték volna el a legkönnyebben.

Nekem az orosszal másfajta morális problémáim voltak. Én már hétévesen is szerettem az orosz nyelvet, a különös betűket, a Gorkij könyvesboltban kapható olcsó mesefüzetek romantikus illusztrációit, Fülesmackó, Cseburaska és Gena krokodil világát, de leginkább azt a különös alkímiát, hogy idegen szavakat és ragokat összerakva ugyanazt el tudom mondani, mint magyarul, de mégis másképp, ami azóta is minden nyelven újra és újra lenyűgöz. De szabad-e jó lelkiismerettel tanulnom a megszállók nyelvét?

Kétségeimmel apámhoz fordultam, aki azt mondta: az orosz nemcsak a szovjet hadsereg nyelve, hanem Tolsztojé is és Dosztojevszkijé. Jóváhagyásával nagy örömmel vetettem bele magam az orosz tanulásába. Ennek köszönhetem, hogy azóta felfedeztem: az orosz nemcsak ezeknek a nagy íróknak a nyelve, hanem az egyszerű embereké is, mégpedig nemcsak az oroszoké, hanem különös módon Bulgáriától Pekingig és Lengyelországtól Iránig sokféle népé, amelyeket ez a közvetítő nyelv szervez egy közösséggé. És ilyen módon az enyém is.

Lupus in tabula

Immár hagyománnyá vált, hogy születésnapunkon rendszeresen meglepjük három újfundlandi kutyánkat, Burkust, Vidrát és Brumit. Kata születésnapján, júniusban nyírjuk őket, hogy a kanadai fagyokra méretezett bundájukkal kevésbé szenvedjenek a magyar nyár hevétől, az én születésnapomon, decemberben pedig kifésüljük vedlő szőrüket, hogy mi is kevésbé szenvedjünk a mindennapi takarítástól. Azért épp a születésnapunkon, mert így, azt reméljük, nem felejtjük el a kutyafodrásszal már hónapokkal előbb megbeszélt időpontot. De van a dolognak valami szép középkorias íze is, amikor még az ünnepelt ajándékozta meg a barátait.


A decemberi eseményt, amikor a kefével jólesően végigmasszírozzák a bőrüket, talán a kutyák is ajándéknak tekintik. Legalábbis csöndes apátiával tűrik.


A júniusi nyírást azonban, amikor a bőrükre megy a játék, már jóval kevésbé.


A fésülés végére közös születésnapi ajándék is érkezik. Szállingózni kezd a hó, és hamarosan beteríti a falut. Megjött a tél. Brumi idén lát először ilyet. Egymás kifésült szagától és a havazástól megvadulva rontanak ki az erdőbe, boldogan fetrengenek a hóban, teli szájjal habzsolják Újfundland üzenetét.

Perzsakoszt

Perzsia eljött hát Wang Weihez. És valóban: mert aki ennek az étteremnek a kínálatát látta, az látta Perzsia minden éttermének kínálatát.

A perzsa konyha a világ egyik legfenségesebb, leggazdagabb, legrafináltabb, legelbűvölőbb konyhája. Rusztikus, mint a török, kifinomult, mint a francia, fűszeres, mint az arab, tájegységenként annyira más, mint az olasz, laktató, mint a spanyol, és olyan könnyű, hogy Európában nincs is hozzá fogható. Igazából minden tekintetben csakis a kínai konyhával mérhető össze. Mindenki tudja ezt, aki nem járt még Perzsiában, csak az irodalomból, a nyugat-európai előkelő perzsa éttermek kínálatából és a szakácskönyvekből ismeri ezt a konyhát. Mint mi.


Utazás előtt hónapokig a perzsa konyha bűvöletében éltünk. A perzsa éttermekről álmodtunk, Eckel perzsa szakácskönyvéből főztünk (meséseket!), és én bemagoltam Turner perzsa tematikus szótárának huszonhárom oldalra rúgó étel-, alapanyag- és fűszerjegyzékét.

Kár volt.

A Van-tavon átkelve izgatottan faggattuk újdonsült barátunkat, Peymant, milyen menü vár ránk a túloldalon, a perzsa vonat étkezőkocsijában. Hosszan eltűnődött, talán hogy semmit ki ne hagyjon, aztán azt mondta: „Kebab, kebab és kebab.”

Hogy az étkezőkocsiban egy napig, az hagyján. De hogy az egész ország minden fellelhető éttermében három héten át, az nagyon megviselt minket.

Iránban az egyik legkülönösebb tapasztalat az, hogy szinte nincsenek is éttermek. Ami kevés van, az szemmel láthatóan a nyugati turistákat és a helyi sznobokat célozza meg ál-orientalizáló berendezésével. De ilyenből tényleg kevés van, amilyen keveset csak el tudunk képzelni. A legturistább városban, Iszfahánban például egy, a Bastani étterem a főtér sarkán. És ezekben is főleg kebabot szolgálnak fel. A Lonely Planet Iran városonkénti „Eating” szekcióinak kétségbeesett hangneme jól tükrözi a helyzet komolyságát.

A voltaképpeni éttermek mellett – vagy inkább helyett – vannak még vendéglőszerű nyilvános menzák, ahol a környék dolgozói fogyasztják délben a gyors kebabot (például a میخک Mikhak azaz Szegfűszeg az iszfaháni főtér másik sarkán, magas árakkal és ízetlen fogásokkal) illetve a népszerűbb kirándulóhelyeken és parkokban olyan éttermek, amelyek csak hétvégén, azaz pénteken tartanak nyitva. Ez utóbbiak között – különösen olyan felkapott helyeken, mint a Teherán fölötti Darband – nyilván vannak kifinomult éttermek is, ahová a város krémje jár valódi perzsa konyhát kóstolni. Láttunk ilyet filmen. Nekünk azonban nem volt hozzá szerencsénk. Ahol mi ettünk péntek este, ott az étel arról tanúskodott, hogy a séf a hét hat napján kijön a gyakorlatból. És persze csak kebab volt. A vegetáriánus Ana Madridból, akivel utolsó nap futottunk össze, már három hete csak rizsen és műanyag dobozos egyensalátán élt, s hiába volt minden perzsa ékesszólásom és a felszolgáló jóindulata, ezen az utolsó estén sem tudtak neki egyébbel szolgálni.

Amilyen váratlan volt ez a helyzet, éppolyan otthonos is volt, mert – akárcsak sok más dolog Iránban – azt a nagyon eleven érzést keltette, mintha visszarepültünk volna a hetvenes-nyolcvanas évek szocialista Magyarországába. Annak idején, emlékszem, éppilyen ritkaság volt a vendéglő, hát még a vendéglőbe járás. Az emberek otthon vacsoráztak – mégpedig olyan pompás ételeket, amelyek nagy része még ma sem szerepel egyetlen étlapon sem, mint a paprikás krumpli, a tökfőzelék vagy a töltött káposzta –, és ha nagy ritkán (többnyire valami formális ünnepség, érettségi, esküvő, tor alkalmával) eljutottak az étterembe, olyankor színhús dukált, a kebab helyi megfelelői: bécsi szelet, cigánypecsenye, rostélyos. Az ünnep étele, amelyet egyszersmind a legkönnyebb volt elkészíteni és a legnehezebb elrontani. Nem tudom, a diktatúra és az ezzel járó visszahúzódás a családba, a szegénység, vagy a polgárság eltűnése tette-e ilyenné Budapestet, a kávéházak és vendéglők két háború közötti városát; valószínűleg valamennyi együtt, akárcsak Perzsia városait. Kíváncsi vagyok, vajon Franco alatt mennyire volt vendéglős a világ Spanyolországban.

De a szocialista tapasztalatoknak hasznuk is volt. Emlékszem, milyen rutinra tettünk szert a nyolcvanas években az úgynevezett „kis piszkosok” és „gödrök”, piaci étkezdék és kifőzdék felkutatásában. Ezt a rutint különös módon nagyon jól lehetett alkalmazni Iránban is (akárcsak néhány éve a boom előtti Kínában), mert az ilyenfajta „kis piszkosok” struktúrája és elhelyezkedése is nagyon hasonló a nyolcvanas évek Magyarországáéhoz. Piacokon, a nagy „menza-éttermek” körüli sikátorokban (amelyek török eredetű neve, kucseh a „kicsi” jelentésű kucsek szóból származik), bazárok pincéiben találhatóak, többnyire a helyi törzsközönséget szolgálják ki, néhány négyzetméteresek csupán, és legtöbbször csak egy vagy két fogást főznek, amely viszont mennyei. És nem kebab. A legtöbb turista riadtan kerüli az ilyen helyeket, de aki bemegy, azt örömmel és a perzsákra oly jellemző közvetlenséggel üdvözlik, faggatják és jól tartják. És hozzánk hasonlóan a perzsa értelmiség is szinte mozgalomszerűen kutatja az ilyen helyeket. Ahogy Lábass Endre és Bodor Ferenc írtak annak idején a pesti kocsmákról, úgy a kiváló tehranavenue.com-on is rendszeresen jelennek meg tudósítások egy-egy újabb teheráni leletről.

Iszfahánban a mondott Bastani étteremtől néhány lépésre találtunk egy ilyen nevenincs kis kifőzdét két asztallal. Egyetlen fogást készítettek csupán, beryânt, apróra vágott főtt, majd kisütött bárányhúst, mellette az elmaradhatatlan, illatos mentaszerű salátanövénnyel, a reyhânnal – mesés volt. A szakács hálásan fogadta, hogy búcsúzáskor az ételt dicsértem, a helyünkre váró öregasszony pedig felemelt ujjal hangoztatta, akár egy élet tanulságát: „Az iráni étel nagyon jó.” Már ha valaki hozzájut.

Tabrizban a Kousar szálloda mellett volt egy kis hely, ahol ugyancsak egyetlen ételt adtak: tört krumplit tojással, amit úgy forrón ki-ki maga fűszerezett meg és tekert magának egy-egy lepénykenyérbe. Elkészíteni egyszerű, és az embernek marad figyelme arra is, hogy a többi vendég kérdéseire válaszoljon.

Teheránban a bazár alatt van egy titkos étkezde az árusoknak. A délnyugati főutcán ki van ugyan írva perzsául egy kis zöld táblára, hogy „Szolejman étterem”, de aki ezt egyáltalán észreveszi, az is tanácstalanul áll, hiszen a tábla mögött egy textilbolt van. Végig kell menni a bolton, aztán a boltból oldalt nyíló másikon is, s annak a végén egy lépcső vezet lefelé, látszólag valami raktárba. De ha még ezen is van bátorságunk végigmenni, akkor odalent remek kis kifőzde vár, nyolc-tíz válogatottan jó fogással, barátságos elárusítókkal. Mi sem találtunk volna ide, ha nincs Ahmad, a nomád szőnyegkereskedés behívóembere, aki készségesen elkalauzolt a tábláig, majd az ebéd végén ugyanott várt ránk türelmesen, hogy most már tőle is vásároljunk. Vásároltunk is.

A pálmát azonban a teheráni Hafez utca felső végén lévő piac kis étkezdéje viszi el, nem messze a Lonely Planetben is jelölt Hafez könyvesbolttól. Látszik, hogy errefelé kezdődik Teherán előkelőbb része, mert már sok olyan jellegzetes perzsa ételt is adnak, amiről addig csak szakácskönyvben olvastunk. Az ára sem sokkal magasabb a többinél: ketten összesen 3-4000 tomanért, azaz kb. 3 euróért ettünk két-két fogást, mellé reyhânnal, sült paradicsommal, és erjesztett joghurtitallal, duqkal. Ha a külföldi nem szól időben, akkor Coca-Colát is kap, amelyet – amerikai embargó ide vagy oda – Kermánban palackoznak.

De az igazi perzsa konyhát, úgy tűnik, a nyolcvanas évek Magyarországához hasonlóan csak az tapasztalhatja meg, akit családi vacsorára hívnak. Mi ugyan nem voltunk ilyen szerencsések, ám amikor az utolsó napokban az iráni éttermi kosztról panaszkodtunk szállodánk recepciósának, Mousavi úrnak, ő nem engedte, hogy csorba essék a perzsa konyha becsületén, és felajánlotta, hogy a hátralévő két este feleségével főzet nekünk vacsorát, amelyet személyesen szolgál fel nekünk a szállodában. Így is történt. Első este nagyszerű vegetáriánus ételt kaptunk (kár, hogy Ana ezt már nem próbálhatta), másnap, elutazásunk előtti utolsó este pedig a perzsa konyha koronáját, a dió-gránátalmalé mártással készült csirkét, a fesenjânt.

Ha netán egy perzsa is olvassa ezt a bejegyzést, már most írom, hogy áprilisban újra Perzsiába készülünk, ezúttal Wang Weijel. Mindketten megbecsüljük a jó konyhát, és nagyon hálás vendégek vagyunk.

Leletek

Wang Wei azonban elégedetlen volt a szír megközelítéssel, s Perzsia hangulatát keresve még mélyebbre ereszkedett alá Barcelona sikátoraiba. Úgy vélte, az „Els Encants Vells” homályos boltjaiban majd rábukkan valamire, amit elégedetten tárhat világutazó barátai szeme elé, mintha csak azt mondaná: „ha Wang Wei nem megy Perzsiába, Perzsia jön el Wang Weihez”. És tényleg, a szír figurákat játéktáblástul és vízipipástul felülírta a valóság két hús-vér fiúcska képében, akik elmélyülten sakkoztak a piac egyik keresztutcáján. Kell-e ennél jobb perzsa miniatúra? Mindazonáltal az „Els Elcants” csalóka: ma már igazából nem több, mint egy olcsó kacatokkal teli nagy telek.

Szégyellte is volna Wang Wei, hogy felfedezését az isztambuli Nagy Bazár vagy a perzsa vásárok mellé állítsa. Ehelyett inkább elhatározta, hogy felkeresi egyik kedves barcelonai negyedét, a Gràciát. Így érkezett el a Rius i Taulet térre, ahol egy padon megpihenve eltűnődött azon, mennyi minden megváltozott itt ifjúsága évei óta, amikor Barcelona még nem ismerte a turizmust, s meglehetősen szutykos város volt, ám minden sarkon újabb csodák várták az embert.

Ezen gondolkodott akkor is, amikor a térről a Mozart utcán lefelé indulva hirtelen egy olyan perzsa étteremre bukkant, amelyet egyetlen útikalauz sem jelöl. A véletlen ilyen: kiszámíthatatlan. És Perzsia eljött Wang Weihez. Nézzétek meg, barátaim.

Életjel Szíriából

Míg mi Perzsia felé igyekszünk, Wang Wei Szíriából küld nekünk életjelt. Legalábbis ezt írja lopott internetjén:

Te escribo desde Barcelona a través de una conexión malísima robada a un vecino que tiene su wi-fi abierto sin darse cuenta. Una foto de Wang Wei haciendo una foto (atrapado en la foto) de dos sirios fumando sus narguiles y jugando a algún juego de manera harto despreocupada. Se sabe que son sirios estos personajes porque es un restaurante sirio regentado por un hombre gordo y simpático de Alepo.

(Barcelonából írok neked, a szomszédtól lopott gyenge minőségű internet-kapcsolaton keresztül; óvatlanul nyitva hagyta ugyanis a wifijét. A fotó Wang Weit ábrázolja, amint éppen fotót készít – és abban benne is ragadt – két szírről, akik vízipipát szívnak, és közben valamit játszanak minden különösebb érdeklődés nélkül. Onnét tudjuk, hogy szírek, merthogy egy szíriai étteremben vagyunk, amelyet egy kövér és szimpatikus aleppói vezet.)

No, hát csak sikerült kipiszkálni. Innen már csak egy ugrás Isztambul és Teherán.

Az isztambuli bazár

De mielőtt még felszállnánk a perzsiai vonatra, hadd mutassak néhány képet Isztambulról. Már csak azért is, mert Perzsiáról nem sok képet fogok tudni mutatni, majd elmondom, miért. De még inkább azért, hogy kipiszkáljam velük szigetéről Wang Weit (vagy Pei Dit), hogy ő is felkeresse a Város csodáit.

E csodák között pedig az első helyen a bazár áll.


A bazár volt a 80-as évek nagy legendája. Autóbuszok százai indultak Magyarországról az akkor elérhető legkeletibb Kelet, az isztambuli bazár felé, fedélzetükön sok ezer hétköznapi Marco Polóval, akik diadalmasan hozták a török, bolgár, szerb, román, magyar határon átmentett kincseket, az olcsó aranyat, fehérneműt és bőrkabátot. Mindezeken a határokon sápot kellett adni a vámosoknak, a Balkán rettenetes útjain gyakoriak voltak a balesetek, és nem volt ritka, hogy heroincsempészt fogtak a buszon: ilyenkor az egész busz napokig állt a határon. De mindez nem számított. Amikor megkérdeztem ácsunk feleségét, Cinegénét, aki könyvelői fizetésének kiegészítésére havonta egyszer indult isztambuli bevásárlókörútra egy kis borsodi faluból, hogy mit lehet kapni a bazárban, sokdioptriás szemüvegét áhítatosan az égre emelte, és azt mondta: „Mindent.”


A bazár a kelet-nyugati főutcától, a Millet Caddesitől északra kezdődik a kis kupolák sokaságával fedett voltaképpeni Nagy Bazárral (Kapaliçarşi, azaz Fedett Bazár, a korábban beszúrt térkép bal szélén), de innen a szövevényes utcácskák boltjain és standjain át megszakítás nélkül tart egészen a nagy fallal körülvett Egyiptomi vagy Fűszerbazárig a Galata-híd lábánál, Eminönü kikötőjében, ahová egykor az indiai fűszerekkel megrakodott hajók befutottak. A Nagy Bazártól nyugatra pedig a Könyvbazár kezdődik, amelynek apró boltjaiban egyaránt kaphatók egyetemi kiadványok és középkori kéziratok. Hosszan tanulmányoztam itt egy lapokra szedett reneszánsz kori perzsa orvosi kézirat aranyozott miniatúráit: egy párnán ülő aga ujjával követte a kávé útját kitárt bélrendszerén keresztül, s egy teljes lapot betöltő zápfog koronájában tüzes dzsinnek ütötték a pokoli üllőt.


Perzsiába menet egy délutánt töltöttünk a bazárban. Az orosz, német, spanyol feliratokkal bőven ellátott nagy folyosókon, az ékszerészek, bőrösök, régiségkereskedők turistacsalogató utcáin túljutva sok órát időztünk a hátsó folyosók, egykori karavánszerájokból lett belső udvarok, kegyes alapítványként létrehozott kutak és benyílókba szorított teázók labirintusában. Az egyik keresztutcában egy francia pár tanácstalanul vizsgálta a bazár hatalmas kihajtható térképét. Megkérdeztem, hol vették, de azt mondták, egy kereskedőtől kapták ajándékba a szőnyeg mellé. Vigasztalásul hozzátették, hogy egyáltalán nem könnyebb vele eligazodni.


De a bazárt igazából csak a második alkalommal derítettük fel, amikor Perzsiából hazafelé jövet ismét megálltunk egy délutánra. Ekkorra már túl voltunk öt nagy perzsa város bazárain, ismertük az árukat és árakat, tudtuk, hol nem érdemes megállni és hol igen, s a jóval olcsóbb perzsiai kínálat eleve feleslegessé tette, hogy egy sor boltba betérjünk.

Ekkor fedeztük fel a bazár északnyugati sarkában, a Yorgancilar kapu közelében az afgán negyedet. Itt találtuk meg azokat a robusztus nomád ékszereket, amelyeket annyira kerestünk Perzsiában, az afgán lantot, a rubábot, amelyet oly régóta szeretnék venni, és az északkeleti perzsa határvidék nomádjainak színpompás szőtteseit. S mindezt olyan alacsony áron, ami ugyancsak inkább Perzsiára emlékeztetett, semmint Törökországra. Bónuszként pedig perzsául beszélhettünk a kereskedőkkel, akik meglepett örömmel fogadták, hogy hazájuktól sok ezer kilométerre anyanyelvükön beszélgethetnek egy rúmi idegennel. A közös nyelv azonnal otthonosságot teremtett, s ekkor éreztem át igazán, hogy ennek a hatalmas, Isztambultól Kasmírig, s a Volga-deltától és a türkmén sztyeppétől a Perzsa-öbölig terjedő régiónak éppúgy közös kultúrnyelve a perzsa, mint ahogy Európáé volt száz évvel ezelőtt a francia.

Öztürk kis boltjában szép modern táskákat látunk: kelimjüket gyönyörű cseresznyepiros bőrrel dolgozták össze. Itt azonban már megkérik az árát, kb. 100 euró magasságában. A perzsa árak után szinte tékozlásnak tűnik ez az összeg, noha később ehhez hasonlót, bár messze nem ilyen szépet látunk Pesten háromszor ennyiért. Katát úgy kell rábeszélni, hogy vegyen egyet, hiszen épp most ment tönkre a táskája. Többször is visszajövünk mérlegelni, a magas, kenetteljes eladó fiú már jó ismerősként, válogatott udvariassági formulákkal üdvözöl. Almateát hozat nekünk, s megállapítja, úgy vagyok öltözve, mint egy szúfi. Kiderül, ő is szúfi tanonc, s amikor megemlítem, hogy szeretem Rúmit, elismerően bólogat. Ahogy a táskával távozunk, hallom, hogy részletesen informálja származásunkról és foglalkozásunkról a boltban időközben összegyűlt barátait.

Ali baba hangszerboltjában (amely sokkal kellemesebb hely, mint amit névjegyük dizájnja sejtet) hosszan nézelődünk a török lantok között, kipróbálom a hosszú nyakú sazt és az arabnál kisebb török udot. Az elárusító fiú egy török népzenei együttesben játszik, s azért vállalta ezt a munkát, hogy délutánonként nyugodtan tudjon gyakorolni. Azt mondja, minden egyes hangszert személyesen tesztel átvételkor, és valóban, nagyon gondosan készített, szép hangzású lantjaik vannak. Nem is drágán: a sazok 70 és 300 líra (kb. 40-170 euro) között, a legjobb udok pedig 400 líra (kb. 220 euro) alatt. Felváltva játszunk a hangszereken, én az ő török dallamait igyekszem követni, ő pedig a sazon török népdalból bluesba majd ragtime-ba vált át. Közben a szemközti hangszerkereskedőnél egy bikanyakú kopasz vevő angolul hadonász: „Hogyé’ ez a kis gitár? Hogyé’ adod?” A fiú mosolyogva figyeli a harsány alkudozást. „Amerikai?” kérdezem tőle. „Nem” mondja. „Izraeli.” „Nem rossz vevők,” teszi hozzá, „többnyire vásárolnak, csak sokat beszélnek előtte.” Közben egy francia nő tőle is vesz egy gitárt, és gyanakodva firtatja, vajon új-e a gitár tokja (noha szemmel láthatóan az). Sok türelem kell ehhez a mesterséghez. Például én sem veszek hangszert, miután annyit kipróbáltam. Legalábbis most nem. Majd ha legközelebb jövök, insallah, hiszen a bazárba visszajár az ember.