Egymást szívből gyűlölő szomszédnépek mindig tartogatnak egy-egy kedves elnevezést a másik nép számára, amelybe mintegy belesűrítik a másik iránti lenézésüket és idegenkedésüket. Orosz-ukrán viszonylatban ilyen az a páros, amellyel mostanában különösen gyakran találkozni ukrán és orosz fórumok flémjeiben: a kacap és a hohol.
A хохол, ahogy az oroszok az ukránokat gúnyolják – igen, így hívják a nagy ukrán írót, Nyikolaj Gogolt [ejtsd: hohol] is –, eredetileg a zaporozsjei kozák harcosok simára borotvált fején meghagyott egyetlen hosszú tincset jelentette. A kozákság persze csak az egyik volt az ukrán etnogenezisbe bevont számos, gyökeresen eltérő történelmi hagyományú dél-orosz, rutén, ruszin és egyéb népcsoport közül, de ez a 17. századtól dokumentált gúnynév, minthogy a mai Ukrajna valamennyi „kisorosz” lakóját jelölte, voltaképpen a 19. század végétől kikristályosodó ukrán nemzet első átfogó megnevezése. Talán ez is belejátszik abba, hogy ma a harcos vagy mókás kozák alakja az ukránság kabalafigurája olyan helyeken is, mint Podólia vagy Galícia, amelyeknek a kozák hagyományhoz semmi köze, sőt ahol a helyi rutének a kozákokat ellenséges népnek tekintették. És talán abba is, hogy manapság éppen a hosszú hajjal igyekeznek pozitívvá tenni a hohol elnevezést, s ezáltal az ukrán nemzet imázsát.
„Én XXL / hohol vagyok. – Az ukrán lányok a leggyönyörűbbek!”
A кацап elnevezés – ahogy az ukránok gúnyolják az oroszokat – eredete azonban vitatott. Vlagyimir Dal Nagy orosz szótára szerint a török-tatár kaszab, ʻmészáros’ szó átvétele, mégpedig ʻkatona, harcos’ jelentésben (vö. magyar ʻkaszabol’), s ugyancsak a Dnyeszteren túli, kozák területekről terjedt el a rutének között.
Az ukrán nyelv etimológiai szótára (1985, II. 572.) azonban nem tartja kielégítőnek ezt az etimológiát:
„…очевидно, утворене від цап за допомогою специфічного компонента ка-, як жартівливе позначення людей, що носять довгі бороди (Фасмер II 213, Преобр. I 302, Bruckner 211), недостатньо обґрунтоване виведення (Крымский Укр. Гр. I 20, Яворницький 342) від тур. крим.-тат. аз. kassap «м'ясник», яке походить від ар. qaşşăb.”
„…nyilvánvalóan a cap, ʻkecskebak’ szóból, a ka-, ʻmint’ előtag hozzátoldásával, tréfás utalásként a hosszú szakállat viselő emberekre (Фасмер II 213, Преобр. I 302, Bruckner 211). Nem kielégítő az a magyarázat (Крымский Укр. Гр. I 20, Яворницький 342), amely a török és krími tatár kassap ʻmészáros’ vagy a hasonló jelentésű arab qaşşăb szóból vezeti le.”
Az [eladó] lányok tízparancsolata.Hulak Vaszil tíz darabos képeslap-sorozata, 1918. Hetedik parancsolat: Kacapot soha ne szeress!
Noha a nemzeti gúnynevek pejorativitásának forrása a legtöbb esetben pusztán az, hogy egyedül a minket lenéző nép nevez így bennünket, azért még egy gúnynév esetében sem mindegy, miből ered. Csak jobban esik, ha félelmetes ellenségként gúnyolnak minket. És csak jobban esik, ha nyomorult kecskebakként gúnyolhatjuk őket.
Az elmúlt napokban bizonyára mindenki látta az interneten közkézen forgó képeket az elkergetett Janukovics ukrán elnök minden határon túl fényűző és ízléstelen mezsigorjei dácsájáról. Az Ilja Varlamov által „a korrupció múzeumának” nevezett dácsa történetében különösen szép, hogy a kijevi Rusz egyik legrégebbi kolostora és szellemi központja, a 988-ban alapított, majd 1935-ben lebontott mezsigorjei Krisztus Színeváltozása-kolostor területén áll, amely 2007-ben titkos elnöki rendelettel került Janukovics tulajdonába.
Most azonban az is kiderült, írja Dmitro Gnap, az Українська Правда bloggere, hogy Janukovics nemcsak Ukrajna pénzét és földjét, hanem történelmét is ellopta. A Jobb Szektornak a dácsa leltározását végző aktivistái tegnap egy ládát mutattak neki tele régi könyvvel.
A könyvek az első és legértékesebb ukrán nyomtatott művek voltak, amelyeket Janukovics a dácsa berendezését meghazudtolóan jó ízléssel lopatott el különböző állami könyvtárak páncélszekrényéből. Eredetiségükhöz nem fér kétség, minthogy minden könyv mellett ott volt az Ukrán Könyv- és Nyomdamúzeum igazgatóhelyettese, L. Hauha részletes leírása és tanúsítványa.
Az első mű például mindjárt az Aposztol, a legelső ukrán nyelvű nyomtatott könyv. 1574-ben, Lwówban került ki annak az Ivan Fjodorovnak a nyomdájából, akinek szobra, mint bemutattuk, a lembergi használtkönyvpiac közepén áll, kezében az 1581-es Osztrog Bibliával.
De Gnap az ukrán könyvtörténet olyan, felbecsülhetetlen értékű darabjait is látta, mint I. Hizel 1680-as Nagy menaion-ja, M. Szlozka 1654-es Aposztol-a, vagy az 1704-es Evangeliárium.
„Manapság már nagy ritkaságnak számítanak a régi kijevi nyomtatványok, amelyek túlélték a háborúkat és az orosz cenzúrát, a természeti katasztrófákat és a Lavra könyvtárának 1772-es és 1849-es égését”, írja az ukrán könyvtörténeti enciklopédia. „Most Janukovics volt elnök is felkerült a túlélt katasztrófák listájára”, teszi hozzá Gnap.
Többször isbemutattuk már, hogy az első világháborús propaganda a háború eufemizálása és ezáltal jobb elfogadtatása céljából szívesen ábrázolta gyerekek képében a fronton harcoló katonákat, mint itt a központi hatalmak három országának képviselőjét. Ezekben az ábrázolásokban ugyanakkor mindig marad valami feszültség és kétértelműség, hiszen a gyerekek nyilvánvalóan a felnőtt katonák dolgát teszik, például tényleg halomra lövik az ellenséget, mint a kis Willi és barátja Herbert Rikli háborús gyerekkönyvében.
Ez a képeslap azonban még zavarbaejtőbb. A nyilvánvalóan messze a pubertáskor előtt álló három szövetséges éppolyan incselkedően tekint le és integet a képen fürdőző hölgynek, ahogy azt tizenöt-húsz évvel idősebb kollégáik tették a valóságban, vagy legalábbis képzeletükben. Ugyanakkor a rajzoló az eufemizálás jegyében a hölgy életkorát is az apróságokhoz igazítja.
Ezek után már azon sem lepődnék meg, ha a Rikli-gyerekkönyvben éppúgy ez a képeslap függene a kis Willi ágya fölött, ahogy tizenöt évvel idősebb kortársai képe függött a valódi katonák falán az isonzói dekkungban.
Franz Aigner (1891-1983), az Osztrák-Magyar Monarchia cseh szakaszvezetőjének önarcképe az isonzói fronton összeállított fotóalbumából
Az előző bejegyzés videójánál felmerült, mi az az ukrán nyelvű dal, amit olyan odaadással énekelnek a Lenin-szobrok ledöntése alatt. Álljon hát itt az eredeti szöveg és a fordítás, valamint a videó alatt maga a háttérzajoktól mentes dal is. A szerző, Trizubij Sztasz – Háromfogú Sztasz, „egy fogam a kommunista pártra, másik a komszomolra, harmadik a szakszervezetekre” –, polgári nevén Sztanyiszlav Scserbatih (1948-2007) az ukrán underground termékeny és nagy hatású figurája volt.
Дванадцять комуністів в однім куротнім місці
Зутрілися на з'їзді чи на пленумі ЦК.
В готелі поселились, а чим це закінчилось,
Про це моя історія не радісна така.
Дванадцять комуністів пішли купатись в море,
І в хвилі променисті кожен весело стрибав,
Та двоє з перепою лишились під водою,
От вже і починається, як я попереджав.
Бо тільки десятеро вийшли із води,
Ось так і зменшуються в партії ряди.
Вже десять комунітсів покупані та чисті
В покоях ономісних перетравлюють обід,
В вісьмох перетрамилось, а двоє отруїлось,
А троє в моїй пісні ще захворіли на СНІД.
Всі вісім комуністів останні чули вісті,
Про СНІД, що ходить в місці, попередив партактив,
Розважились приємно в непевнім товаристві,
Типовий сексуальний кримінальний детектив.
Трьох неслухняних довелося поховать,
І залишилось із вісім тільки п'ять.
З п'ятірки комуністів один помер на місті,
Бо кунив сигарету на імпортний килим,
А четверо тушили, з них троє так спішили,
Що довго не прожили, бо попав у горло дим.
Багато комуністів померло в моїй пісні,
Сама Агата Крісті позаздрила б мені,
Та ще один лишився, що в морі не втопився,
Обідом не втруївся і не загинув у вогні.
Таки не тонуть і в пожежах не горять,
Вони і досі на шиях в нас сидять.
Tizenkét kommunista egy fürdőhelyen
összegyűlt a KB ülésére avagy plénumára.
A hotelben megszálltak, s hogy mindez hogy ér véget,
arról szól az én nem túl vidám történetem.
Tizenkét kommunista fürdeni ment a tengerbe,
s az arany hullámokban vidáman fickándozott,
de kettő a macskajajtól a víz alatt maradt,
no lám, hogy kezdődik, hát nem megmondtam előre?
Csupán tízen jöttek ki a vízből:
így fogyatkoznak a párt sorai!
Mind a tíz kommunista, megfürödve, tisztán
szobájába vonult vissza az ebédet megemészteni.
Nyolc megemésztette, de kettőt megmérgeztek,
és balladámban hárman AIDS-et kaptak ott.
Mind a nyolc kommunista tudta jól a legújabb
híreket az AIDS-ről a pártaktivistától,
de vidám társaságukban elvegyült valahogy
egy szexuális bűnözésre szakosodott detektív,
akinek sikerült a három pajzánt örökre eltemetnie,
így hát a nyolcból csupán öt maradt.
Az öt kommunistából egy a városban halt meg
amikor az import kelimen elnyomta a cigarettát.
S a másik négyet úgy elbűvölte a tűz, hogy hárman
nem élték túl közülük, mert a füst a torkukra ment.
Sok kommunista meghalt ebben a dalomban,
maga Agatha Christie is megirigyelhet engem,
de egy mégis maradt, aki nem fulladt a tengerbe,
akit az ebéd meg nem ölt, és nem halt meg a tűzben.
Az ilyet nem fogja sem a tűz, sem a víz:
lám, még még mindig a nyakunkon ülnek.
És valóban, a videón csak tizenegyet rántanak le közülük.
Lenin-szobor lebontása egy ukrajnai kisvárosban 1941 nyarán, a német hadsereg bevonulása után
Írtunk már róla, hogy 1918-tól kezdve Oroszországban, majd a Szovjetunióban a cári emlékművek talapzatának megtartásával a rajtuk álló szobrokat fokozatosan Lenin, majd Sztálin figurájára cserélték fel. Ukrajnában járva az elmúlt két évtizedben ennek az ellenkezőjét figyelhettük meg: a többnyire a főtéren álló Lenin-szobrok talapzatát megőrizve a figurát Sevcsenko szobrával mint az ukrán nyelv, történelem és egység szimbólumával helyettesítették. De nem mindenütt. Mint annyi másban, ebben is nagyjából a Zbrucs, az egykori galíciai-orosz, majd lengyel-ukrán határfolyó volt a láthatatlan választóvonal, s Csernovicból kelet felé utazva hamarosan feltűntek az első megőrzött Lenin-szobrok, Kelet-Ukrajna tiltakozásának szimbólumai a Nyugat-Ukrajnából kiinduló új nemzet- és történelemfelfogással szemben. Sőt, mintegy hangsúlyozva, hogy a szobrok nem véletlenül maradtak a helyükön, sok településen – főleg kisvárosokban – új ikonográfiai elemként arany- vagy ezüstszínűre festették le őket.
Ez a láthatatlan határ most megszűnni látszik a tegnapi leninopaddal, a Kelet-Ukrajna-szerte végrehajtott szobordöntő akciókkal. Az @ukpravda_news szerint harminckét városban döntötték le a Lenin-szobrot a talapzatáról, bár a mellékelt térkép csupán tizenhat helyszínt jelöl, s ezek közül is legalább a kijevit és a bergyicsevit már egy vagy két hónappal korábban pusztították el a tüntetők. Jurij Kovcunyak tegnap felrakott alábbi videóján is csak tizenegyet látunk, amelyek többségét azonban a rituális szobordöntés mint in effigie kivégzés hagyományos szabályainak megfelelően semmisítik meg: a nyakba hurkolt kötéllel, teherautóval lerántva, majd a fejjel előre a földre zuhanó testet jó darabig a kövezeten vonszolva, aztán darabokra verve.
A videó kísérőzenéjének szövegét és fordítását lásd itt.
A talapzatok azonban továbbra is állnak, s az üres talapzat szobor után kiált. Hogy ki kerüljön rájuk Kelet-Ukrajnában, arra a következő hetek és hónapok politikai fejleményei adják majd meg a választ.
Az első újabb. Helyi források szerint is csak egy-két hete tűnt fel a Teatro Valle Occupato oldalán. A második megviseltebb, régebbi, már tavaly májusi tudósításban is találkozni vele a Piazza del Popolón. Sokszorosított, ragasztott poszter a szovjet címerek mintájára, a dél-amerikai népi szentkultusz és forradalmi pszeudo-szentképek modorában. De miért franciául, Róma külvárosában? Kitől és minek? Az ikonográfiai áthallásokra érzékeny nézőként várjuk jobban értesült olvasóink megfejtéseit.
Emlékeznek még a német elefántra, amely 1945-ben gondozójával együtt hadizsákmányként került Berlinből Moszkvába, az Ugolok Durovára, s amelyben a helyi utcagyerekek az utolsó fasisztát ismerték fel? Egy orosz olvasó jóvoltából most kétszázötven új kép került fel róla az EtoRetróra, az orosz Fortepanra. Ezeken a képeken jól látszik, ami a történetből is, hogy a gondozó mennyire együtt élt a rábízott állatokkal és mennyire szerette őket. És ilyen mennyiségben már az is, hogy még egy ennyire szokatlan témának is milyen gyorsan kialakulnak a bevett képtípusai: elefánt a kíváncsi tömeggel, nagy elefánt kis gyerekkel, és persze az archetípus, az elefánthajcsár az állat nyakában, ahogy azt mindenki ismeri a Kelet csodáiról szóló könyvek kőnyomatos metszeteiről.
Útjaink elején most már hagyományosan ki-ki elmondja, mire a leginkább kíváncsi ezen az úton, s a végén, hogy az mennyire teljesült. Mallorcai utunk elején a legnagyobb élmény az volt, hogy többen is hitetlenkedtek: vajon ezen a tengerparti üdülőhelyként ismert szigeten tényleg annyi minden van-e, amit a beharangozóban leírtunk, történelem előtti és római romok, arab kertek és paloták, középkori zsidó negyed, reneszánsz belső udvarok, hegyi városkák és remeteségek, archaikus falvak, ezer éves ünnepségek, és még sok egyéb. És hogy a végén ámulattal ismerték el: tényleg mindez volt, és még sokkal több. Ahogy valaki levélben írta: „Életemben egy hét alatt ennyi – és ennyiféle – élményem még nem volt. És életemben ennyit még nem nevettem!”
A sokféle élményt összefoglaló alábbi közös poszthoz én csak egyet teszek hozzá, mindannyiunk képeiből. Azt a kis pincehelyiséget, amelyben egy darab Budapestre találtunk Palmán, s amely a várost járva második otthonunkká, találkozó- és pihenőhelyünkké vált. Az ötvenes, hatvanas, hetvenes évek zenéi és filmjei, kimért borok, szódavíz, jó társaság, romkocsma-fíling Palma szívében, a zsidó negyedben. A Sifonería.
Nevezetes nap lett január 17-e, mostantól Szent Antal napjáról minden évben nagy szeretettel fogok megemlékezni. Többek között azért, mert ezen a napon nézhettük végig, ahogy a palmaiak végigvezették háziállataikat védőszentjük temploma előtt, hogy hozzásegítsék őket évi rendes áldásukhoz, amit bizonyosan egytől egyig mind megérdemeltek. Olyan sokan jöttek el kedvenceikkel, hogy legalább egy órába telt, míg mindenki sorra került, a gazdák mégis türelmesen, az állatok megadóan tűrték a várakozást. A pap elé érve a gazdák rövidre fogták a pórázt, a kisebb állatokat pedig karjukba emelték az áldás fogadására. A szenteltvízzel való meghintés okozott ugyan némi fejkapkodást, prüszkölést, de egy kis simogatás hamar megnyugtatta a renitenseket. A pap szinte minden gazdával váltott néhány baráti szót, az állatokat kedvesen meglapogatta, és olyan nagy szeretettel, olyan magától értetődő vidámsággal és őszinte hittel osztotta az áldást, a gazdák pedig olyan természetes örömmel fogadták, hogy ebben a közegben a hitetlen is elgondolkodott a megtérésen. Hogy kutya, macska, kismalac, sólyom, bagoly és görény megrendült-e az áldástól, nem tudom, de hogy én igen, az biztos.
Ilyen élményhez Bach dukál, alkalomhoz illőn vidám:
Bach: Parasztkantáta, Dein Wachstum sei feste und lache vor Lust! – Dietrich Fischer-Dieskau
És ha már megrendülés, akkor itt egy kép Deià templomából, kommentár nélkül, csak a tökéletes zenével:
Bach, H-moll mise, Agnus Dei – Andreas Scholl
R. Kati
Solaris
Tengeri szél az árbocok között a palmai kikötőben
A tenger fordított ég, zaklatott tükre a nyugodt kék kupolának, amely elválasztja őt az ürességtől. Viharvert kőkeretben nyíló égbolt, szaggatottan kígyózó hegylánc magas, közönyös falai. A nyolc szél hirtelen rohamai, neveik költőisége, gregal, llevant, xaloc, migjorn, llebeig, ponent, mestralés tramuntana; az ide-oda áramló hideg légtömegek dala.
A tramuntana, a nyugati szél ezekről a hegyekről veszi a nevét, amelyek a tengerparton emelkednek, a szinte kiszáradt folyó torkolatánál, csillogó víztükrök kavicsos medrénél, szél-csavarta növényzet között. A természet színpada, amely a dráma érzetét keltve azt sugallja, hogy talán a megrendülés és tisztelet mindenfajta érzése a tengerrel való archetipikus találkozásból fakad, különösen amikor a tenger a hegyekkel és az éggel ér össze.
Hogy ezek az élettelen kőből, csapkodó hullámokból és nyüzsgő teremtményekből formált absztrakciók, s az általuk kiváltott megilletődés és feszültség mennyire része sajátos emberi perspektívánknak. Kicsik vagyunk és törékenyek, de kíváncsiak. Eszembe jut Lem Solarisa, az óceán, mely olyan kreatív és finom formákkal bűvöli el a földi látogatókat, amelyeknek ezek még a leírására is képtelenek. Könyvtárnyit lehetne írni róla, teljesen akkor sem értenénk meg. Azt hiszem, a bölcs Lullus, a Nyugalom szigetének itteni szülöttje valami hasonlót érezhetett. Időtlennek látjuk ezeket az eleven, de élettelen dolgokat, miközben tudjuk, hogy a tengerfenék idővel hegycsúccsá válhat. Az örökkévaló is változik.
Rozmaring és babér illata a sziklák és fák között. Érett narancstól roskadozó fák. A sziklából, mintegy annak folytatásaként kiemelkedő kőtemplom, meztelen haranggal koronázva, rozsdásodó fogaskerék és lánc, hogy megszólaljon. Láthatatlan nyáj távoli kolompját hallom a dombtetőről, elveszve valahol a távoli tölgyek és forrásokban bővelkedő hegyi legelők között.
Hajnalban a felhők dühödt eozin-rózsaszínben ébrednek, míg lángolásukat meg nem szégyeníti és finom ibolya árnyalatokká nem fakítja a hirtelen forrósággal felkelő nap, s égbolt-színűre nem hűti a tenger lélegzete.
Máskor éppilyen dühödt, de játékos démonok törnek elő, tűzzel, a legbrutálisabb és legmohóbb elemmel, s töltik be a levegőt khthonikus dobolással. Rakéták süvítenek és süketítenek, ahogy a szemben álló csapatok előretörnek a jó és gonosz háborújában. Felvonulás, vibráló teremtés-eposz, katolikusra festett pogány mitológia. Testek folyója tölti meg az utcát, amely valaha folyó volt, a tüzes láva lassú ütemével haladva előre, kén és puskapor bűzével töltve be a teret. A jó végül rituálisan legyőzi a gonoszt, s mi tovább haladhatunk, ahogy eddig is, minden évben.
Alagút a tengerparton, Sa Calobra
Lloyd Dunn
Fák
Időtlen idők óta Mallorcán a fák vidáman nőnek!
Még egyszer Palma de Mallorca, és utazás a Wang folyó partján. Egész úton odafelé azon gondolkodám, hogy a szokványos turistafotók helyett mit fotózzak majd. Tudtam, hogy a helyzet is diktálni fog ötleteket. Így is lett. Elsőként a fák ragadtak meg, és felötlött bennem Bolyai Farkas szerelme A FÁK IRÁNT. Ő azt mondta, hogy „a fa társasági lény, egyedül nem nő vidáman”.
Erre voltam kíváncsi, vagyis arra, hogy melyik fa melyikkel társul Mallorcán a magány ellen. Íme a fényképmelléklet.
Mallorcán a fák „vidáman nőnek,” mert nem magányosak.
Anna
Tűz
Natalie
Szent Antal
Tánc Sa Poblában, Szent Antal megkísértésének éjszakáján
Ezeregy képet csináltunk. Billegő árbócokról a verőfényes kikötőben, meg hömpölygő, hegyszirten átbukó ködfelhőkről. Templomokról, remetelakokról és málló vakolatú, csodaszép belső udvaros házakról. Vannak zöldellő ligetek és kéklő tengeröblök, kanyargó utcák, sikátorok száradó ruhával, távolban mandulaliget. Narancsfák. Halpiac – nyúzott ördöghal és angolna, más szörnyek és kagylóhegyek. És felhők: libbenők és gomolygók. És azok a meredélyek – szakadékok és hegyormok! Meg a Szent Antal- és Sebestyén-ünnepeken lőtt fotók. És a talajóták földje! De én mégsem ezek közül választottam. A nyolc kép mindegyike street art. Kortárs képzőművészek alkotásai: kisebb-nagyobb falragaszok, vakolatfestmények, monokróm nyomatok és spray-vel készült fúvatok. Egytől egyig Palma de Mallorca házfalairól.
A Valldemossából Deiába vezető úton fekvő Miramarban két különös élményben volt részem.
Egy újszülött kisbárány lábra állása, első lépései és Ramón Llull (Raimundus Lullus) világának megismerése.
A kolostor, ahol Raimundus remeteként élt, egy dombtetőn fekszik, a „megszokott” fantasztikus tengeri panorámával.
Vonzott a kert, a tenger, a szürke olajfák ritmikus hajlású törzsének számomra megnyugtató rendet nyújtó látványa.
Elindultam és földbe gyökerezett a lábam.
Bárányok legelésztek mellettem, ám észrevettek, így a csapat lassan elsétált. De egy bárány nem mozdult. Közelében, a földön egy kis fehér gombóc feküdt. Az újszülött kisbárány, láthatóan már tisztára nyalogatva. Nem ment el az anya a többi báránnyal: a kicsinye mellett maradt.
Az anya-bárány nyugodt volt, nem félt tőlem. Ennek ellenére én nem mertem túl közel menni, nehogy elzavarjam, nehogy miattam hagyja ott a kicsit.
Mintegy fél órát lehettem a közelükben, ezalatt a kisbárány lábra állt, rogyadozó, hosszú lábain imbolyogva anyjához ment. Az anya odébb lépett, arra kényszerítve ezzel a kicsit, hogy kövesse őt. És a bárányka egyre ügyesebb lett.
Nemsokára szopni kezdett, ez láthatóan csak néhány korty lehetett, mert az anya ezalatt is továbblépett, a kicsi pedig egyre biztosabban követte őt.
Végül már szaladt!
Miért ragadott meg engem ez a látvány, sokat gondolkodtam ezen azóta is. Az anya-gyermek kapcsolat fájó-szép emléke miatt talán, vagy a hely, a színek, a szél, szagok, fények olyan egybeesése volt, ami így hatott rám? Biztosan minden így együtt, biztosan az a vágyódás-visszavágyódás-érzés volt az oka, amit mindig érzek, amikor a mediterráneum bármely országában járok.
Nagyon jó volt ez a félóra, évek óta nem voltam együtt ennyit önmagammal, önmagamban.
És a másik élmény pedig a nagy Raimundus! A kolostorépületben volt egy kis kiállítás a munkáiról, életéről. Mindamellett, hogy filozófus, költő és feltaláló volt, nagy „arc” lehetett! (Felesége, amikor megunta – nem annyira a kicsapongó életmódját, mint inkább – azt a szenvedélyt, ami férjét a tudományok felé hajtotta, féltve gyermekeik megélhetését, pert indított ellene és gondnokság alá vetette még megmaradt családi vagyonukat…)
Raimundus nagy ötlete egy logikai „gép”, az Ars Magna, ami egy kombinatorikus kerék, és amelynek a forgatásával a gondolkodás elemeiből (szavak, betűk, jelek halmaza) minden igazság bebizonyítható, minden megtanulható.
A legviccesebb számomra az, amit az általam is gyakorolt jogtudomány gyors(talpaló) megtanulhatóságáról írt: »Mivel az ember élete rövid, a jogtudomány pedig terjedelmes, azért arra szolgál ez a mesterség (az ars magna), hogy a jogtudományt mindenki egy rövidke könyvecskéből meg tudja tanulni.« Állítása szerint az ars magna segítségével egy közepes tanuló három hónap, egy jobb képességű két hónap, egy kitűnő pedig négy hét alatt jogtudós lesz… Minek is magoltam én annyit és minek is ülök még most is a könyvek és (hála Raimundusnak!!!) a számítógép előtt annyit! Raimundus fogalmai szerint igen gyenge képességű tanuló lennék…
„Folytassátok csak ebben a szellemben, idióták!”
Egymást szívből gyűlölő szomszédnépek mindig tartogatnak egy-egy kedves elnevezést a másik nép számára, amelybe mintegy belesűrítik a másik iránti lenézésüket és idegenkedésüket. Orosz-ukrán viszonylatban ilyen az a páros, amellyel mostanában különösen gyakran találkozni ukrán és orosz fórumok flémjeiben: a kacap és a hohol.
A хохол, ahogy az oroszok az ukránokat gúnyolják – igen, így hívják a nagy ukrán írót, Nyikolaj Gogolt [ejtsd: hohol] is –, eredetileg a zaporozsjei kozák harcosok simára borotvált fején meghagyott egyetlen hosszú tincset jelentette. A kozákság persze csak az egyik volt az ukrán etnogenezisbe bevont számos, gyökeresen eltérő történelmi hagyományú dél-orosz, rutén, ruszin és egyéb népcsoport közül, de ez a 17. századtól dokumentált gúnynév, minthogy a mai Ukrajna valamennyi „kisorosz” lakóját jelölte, voltaképpen a 19. század végétől kikristályosodó ukrán nemzet első átfogó megnevezése. Talán ez is belejátszik abba, hogy ma a harcos vagy mókás kozák alakja az ukránság kabalafigurája olyan helyeken is, mint Podólia vagy Galícia, amelyeknek a kozák hagyományhoz semmi köze, sőt ahol a helyi rutének a kozákokat ellenséges népnek tekintették. És talán abba is, hogy manapság éppen a hosszú hajjal igyekeznek pozitívvá tenni a hohol elnevezést, s ezáltal az ukrán nemzet imázsát.
„Én XXL / hohol vagyok. – Az ukrán lányok a leggyönyörűbbek!”
Az [eladó] lányok tízparancsolata. Hulak Vaszil tíz darabos képeslap-sorozata, 1918.
A Боротьба ukrán egyesület tiltakozó akciója a nemzetiségek gúnynevei ellen
Utazzon velünk!
Heti előadásaink
Atlantisz
Ántivilág
Csehország
Fényiratok
Ismerd meg a
Kaukázus
A Kelet képei
Könyvek, kiállítások, zene, film
Krím
Lwów/Lemberg
Mallorca
Odessza
Papírmúzeum
Perzsa levelek
A propaganda múzeuma
Temetők
Üzenet a falon
A zsidó örökség
