Grúziát menekülés közben alapították, ahogy a córdobai kalifátust vagy az erdélyi fejedelemséget. Egy kisemmizett uralkodó a perifériára menekül, hogy majd az ott kiépített új központból foglalja vissza lépésről lépésre, amit elveszített. Van olyan az életben, hogy az embernek valahol máshol kell újrakezdenie mindent felépíteni.
Az akkor még nem létező Grúziában Ashot Bagrationi, a középső Kartli tartomány fejedelme volt az, aki a megszálló arabok ellen folytatott vesztes küzdelem után a megközelíthetetlen délnyugati hegyvidékre, a ma Törökországban fekvő Tao-Klarjeti tartományba menekült, és ott 809-ben új országot alapított. Szövetségre lépett a bizánci császárral, akitől kábé királyi címet kapott, s így hamarosan ezt a hegyvidéket kezdték „Grúzia királyságának” nevezni, először a történelemben. Ashot utódai pedig tettek róla, hogy a gombhoz a kabát, a címhez az ország is kikerekedjék. Háromszáz év alatt völgyről völgyre foglalták vissza a muszlimok által megszállt területeket, először Kartlit, aztán a királyi címre hivatkozva olyan grúz fejedelemségeket is, amelyek soha nem tartoztak Kartli alá: a nyugati Kolkhiszt avagy Ibériát, az északi Abháziát és a keleti Kakhetit. Közben a régi ellenségeket újak váltották fel, az arabokat a szeldzsuk törökök, de új szövetségesek is akadtak, a frank keresztesek és a kunok. Végül Ashot sokadik utódja, IV. Építő Dávid 1122-ben a muszlim emírt Tbiliszi falai előtt legyőzve bevonult új fővárosába, s ezzel kezdetét vette az egyesített Grúzia aranykora.
Különös, de nagyon termékeny véletlen, hogy Ashot előtt nem sokkal, 780 körül egy másik grúz arisztokrata is ebbe a tartományba vonult vissza. Ő nem menekülésképpen, hanem Istent keresve. Grigolnak hívták, és az ibériai, azaz nyugat-grúziai fejedelmi családhoz tartozott. Tao-Klarjeti volt az ország egyetlen régiója, ahová az arabok keze nem ért el, és a keresztények szabadon gyakorolhatták hitüket. Grigol ezért Khandzta völgyében alapított kolostort, amely a grúz keresztény spiritualitás újjászületésének bölcsője lett. A szerzetesek a grúz királyok támogatását élvezték, és a tartomány csakhamar benépesült kolostorokkal. Ahogy a királyság egyre jobban terjeszkedik kelet felé, úgy követik őket Khandztai Szent Gergely kolostorai is az új hódítások rekrisztianizálására.
A khandztai alapítás és a szerzetesek 1000 körüli kirajzása közötti időszak ilyenformán tömeges kolostorépítéssel telt Tao-Klarjetiben. Ahogy a grúz királyságot és kereszténységet, úgy a grúz templomépítészetet is szinte a semmiből kellett megteremteni az ország és a hagyományok elvesztése után. A tartományban intenzív építészeti kísérletezés folyt. A szellemi tőkét a kolostorok, a pénzügyit a királyok biztosították. Az építészek – szerzetesek és civilek – pedig sokféle nemzetközi trendet és elemet építettek bele templomaikba, a bizáncitól az örményen és szíren át a latinig. Különféle szerkezeti megoldásokkal kísérleteztek, és kialakították nemcsak a grúz freskófestészetet, de a Bizáncban ismeretlen figurális épületszobrászatot is, lovas harcosokkal, védőangyalokkal, oloszlánokkal. Mire a grúz királyság és szerzetesség készen állt a grúz fejedelemségek visszahódítására, addigra a grúz építészetnek azok a sztenderdjei is kialakultak Tao-Klarjetiben, amelyek aztán átültethetőek lesznek az egész egységes Grúziába.
Tao-Klarjetit a 16. századtól az oszmán birodalom szállja meg, majd a 19. században Grúzia új urai, az oroszok foglalják vissza az egész Kelet-Grúziával együtt. Végül 1918-ban a bolsevikok hagyják veszni. Ekkoriban a kaukázusi országok rövid ideig függetlenséget élveznek, s a bolsevikoknak nem áll érdekükben ezekért is vért ontani, így hát a Törökországgal kötött békében lemondanak a cári orosz hódításokról. A grúz Tao-Klarjeti és az örmény Kars tartományok a grúzok és az örmények legszentebb helyeivel – a legkorábbi grúz kolostorokkal, az Araráttal és Ani régi örmény fővárosával – ismét török kézre kerülnek, mindmáig. Az örményeket elűzik vagy megölik, de az előző századokban iszlámra áttért grúzok maradhatnak. Ma nem élnek itt keresztények, s az egykori pompás templomépületek lassan pusztulnak.
Amióta Grúziát járom, azóta szeretnék eljutni Tao-Klarjetibe, hogy lássam a középkori Grúzia bölcsőjét, a grúz templomok előképeit. Amíg még lehet. És amíg még el lehet oda jutni. Olyan időket élünk, hogy sorra zárulnak le az országok; akkor kell odamenni, amikor lehet. Úgyhogy csak három héttel azután, hogy eljöttem Észak-Mezopotámiából, már ismét Törökországban vagyok, a Kaukázus itteni völgyeiben, a Csorokhi, a Mtkvari és az Araxes forrásvidékén.
Tao-Klarjetibe hagyományosan Erzurumból, az oszmán birodalom legkeletibb nagyvárosából vezet az út. Innen mentek fel a perzsa kereskedők éppúgy, mint a mongolok vagy Timur büntető expedíciói. A várost a bizánciak alapították Theodosiopolis néven a Tabrizból érkező selyemúton, s majd csak az arabok nevezik át Arḍ ar-Rūm-nak, Róma földjének, minthogy így hívták Bizáncot, a római birodalom örökösét, amely itt kezdődött. Innen ágazott le észak felé a Kartli útjának nevezett „grúz selyemút”, amely a Tortum, Csorokhi, majd Mtkvari folyók völgyét követve vezetett át a Kis-Kaukázuson Akhaltsikhébe, s onnan Tbiliszibe, majd Kakhetibe. Ezt az utat követjük mi is a mai grúz határig.
Erzurumot a szeldzsuk törökök 1071-ben foglalják el, s a szeldzsuk építészet egyik első példájává teszik. Az óváros látképére ma mégis a jellegzetes nyolcszögű örmény tornyok nyomják rá bélyegüket. Nem is csoda, hiszen a nomád szeldzsukok és később az oszmánok építészei helyi örmények (vagy görögök) voltak, mint a legnagyobb oszmán építész, Mimar Sinan is. Erzurumot még a 16. században is „Örményország fővárosának” nevezik, s világos, hogy a helyi építészek egyazon stílusban terveztek templomot, mecsetet és türbét, ahogy a kedves vevő parancsolta.
Ennek az építészetnek legtipikusabb emlékei Erzurumban a mindenütt jelen lévő türbék, a szeldzsuk elit síremlékei, amelyek nem egyebek nyakuknál levágott és a földre helyezett örmény templomtornyoknál. A délkeleti városfalon kívül három ilyen is áll egymás mellett 
“Üç Kümbetler”, azaz Három Türbék néven, a legdíszesebb az Erzurumot meghódító és ott a Saltukid dinasztiát megalapító Ebuʿl Kasım Saltuk szeldzsuk emír sírja. Eredetileg a szeldzsukok totemállatainak domborművei is láthatóak voltak rajta az épp ekkor virágzó örmény épületszobrászat modorában, de a jámbor utókor ezeket a hit tisztasága végett eltávolította róla.
Bonyolultabb stílusátvétel a város főterén álló Yakutiye medresze, amelyet 1310-ben épített a város mongol kormányzója a korábban már említett Öljeitü nagykán megbízásából. A teológiai iskolának a hátulján emelkedik nyolcszögű örmény torony, de ennél is fontosabb az épületet szervező középső tér, a négy pilléren álló cseppkőboltozatos felülvilágító ablakkal. Ez a térstruktúra az örmény templomok jellegzetes előcsarnokát, a gavitot imitálja. 
Szóval olyan nagy térre van szüksége a kedves vevőnek, amelyik némileg szakrális, de inkább profán, és amelyiknek csak felül van ablaka, mert oldalról a tantermek nyílnak? Van nekünk ilyen raktáron, gavitnak hívják, hozd csak elő, Narek. Így ni, odatesszük, szépen kipofozzuk, rákötjük a tanulószobákat, az elejére faragott kaput teszünk meg csempézett tornyot, ahogy maguknál szokták Perzsiában, a végére meg egy kupolatornyot grátisz, mintha a mi templomunk volna, hogy el ne felejtse, honnan jött. Nyolcszáz dirham, csak magának, de ne a nyírott szélűből adjon.
A kapu szinte önálló műalkotás, ahogyan az a perzsiai Ilkhan mecseteken szokás. Két keskenyebbik oldalán egy olyan motívum egyik legszebb változata, amely végső soron perzsa eredetű, de legismertebb példáját II. Roger király palermói normann palotájában láthatjuk: a pálmafa alatt egymás felé forduló két oroszlán, az erő és az uralom jelképe.
Selyemszövet a Bukhara melletti Zandanából (9. század)
12-13. századi arab faragvány az Athéni Múzeumból
A palermói Palazzo dei Normanni mozaikja, szicíliai arab mesterek munkája, 1132-1143Az örmény templomokat már régen elpusztították Erzurumban és környékén, magukról az örményekről nem is szólva. De mindez, amit másoknak építettek, tanúskodik egykori hangsúlyos jelenlétükről és civilizációjuk nagyságáról.
Erzurum, a vár alatti tér. Középen az Ulu Camii nagymecset, tőle jobbra és mögötte is szeldzsuk türbék. Balra a két oszlop a Duplaminaretes Medresze emblémája. A város talán legrégebbi fennálló épülete egy másik egykori teológiai iskola, a Çifte Minareli Medresesi, azaz a Duplaminaretes Medresze. Nem tudni, mikor épült, de az irodalom szerint az 1271-es sivasi (sebastei) medresze ennek a mintáját követi, ami terminus ante quem. A terminus post quem pedig a mongol hódítás, mert az épület szerkezete a perzsa Ilkhánok – azaz a perzsa fejedelmekké vált mongol hódítók – jellegzetes mecseteit követi. Ilyen már a mázas csempével díszített kettős minaret is, de még inkább az, hogy az épület nagy nyitott udvar köré szerveződik, amelynek mind a négy tengelyében egy-egy két szint magasságú nagy ív, úgynevezett eiwān vagy iwan nyílik, mögötte díszes teremmel. Ez az elem az ókori perzsa palotákban alakult ki, s olyan fogadó- vagy lakomateremként szolgált, ahol a király, az arisztokrata vagy a gazdag kereskedő kvázi privát helyiségben, de egyúttal az udvaron lévők számára nyilvános reprezentációs térben, mintegy színpadon vacsorázhatott és fogadta a követeket vagy a karaván- és birtokfelügyelőket. A méltóság és hatalom reprezentációjaként ment át a perzsa templomokba majd később mecsetekbe, medreszékbe, sőt polgárházakba is, ahol már szimmetrikusan, 
két vagy négy oldalon emeli az épület rangját. Az udvar körüli négyiwanos elrendezés lesz a perzsa mecsetek alaptípusa, szemben az oszmán típussal, amelyik a négyzetes tér fölé emelt kupolát kedveli.
A Duplaminaretes Erzurum emblémája. A város látogatói – ne gondoljanak turistabuszokra, többnyire más török városokból a meleg elől ide a hegyekbe jött családok – ezt az egy műemléket keresik fel, itt róják le adójukat a kultúrának és a családi albumnak egy-egy fotóval.
Mindjárt a medreszén túl kezdődik a külváros, kis oszmán mecset előtt üldögélő öregemberekkel, retró teázókkal. Kiraathanénak, kb. klubnak nevezik őket, s valóban a közösségi élet központjai. A falon hatóságilag szabott árak, egy tea kb. 8 eurocent, hogy a vágtató infláció szét ne verje a közösségeket. Ahogy a medresze minden látogatója, mi is beülünk egybe.
A szomszédban szemmel láthatólag a városrendezés által is ereklyeként megkímélt kis hagyományos pékség. A péktől a kemencéből frissen kivett lavaşt kapunk. „Maguknak is Attila volt a királya. Jó király volt?” töpreng. Az elpusztított Aquileiára gondolok, a velencei mocsarakba menekülőkre, aztán Priszkosz rétorra, majd a megbonthatatlan turáni testvériségre. „Jó volt”, bólintok megadóan.
Erzurum valaha bájos provinciális város lehetett, de újabban lüktető nagyvárossá igyekszik válni. Mindenütt modern acél és üveg paloták nőnek ki a földből, illetve hát egy-egy korábbi épület helyén, a szuper boltok és éttermek sokáig nyitva vannak, a városban késő estig nagy élet van, nem úgy, mint más török városokban. Erzerum magasan jegyzett egyetemi város, hatalmas modern campussal a repülőtér felé, rengeteg diákkal, ami meg is látszik a belváros életén. Így hát az egykori bájos provinciális város maradványai egyre kisebb szigetekké szorulnak. A modern épületek között régi gányolt házak és munkásnegyedek, összeszokott közösségek, emeletesház előtt szárított gyapjú, lovas fuvarosok. Mint gyerekkorom Kőbányáján. Ha nem is éltem itt, a hangulat ismerős, fáj az elmúlásáért a szívem.
A vár alatti Caferiye dzsámit 1645-ben építették. Környékén már lebontották a legtöbb régi házat, a vár alját lázasan szépítik, térkövezik, parkosítják. De a teázó még megmaradt, s úgy ülnek benne a régi vendégek, mintha világuk semmit sem változott volna. A mecsetbe lépve az időnek egy még régebbi rétege csap meg. Recitáló gyerekhang, két szólamban; az egyik folyamatosan kántálja a szent szöveget, a másik mintha csak ellenpontként szólna alája. Két kicsi tálib, Korán-tanuló olvas a fal mellett, mesterük csukott szemmel előre hajol, talán álmában is tudja követni a szöveget. Hosszan, csöndben ülünk, hallgatjuk az előadást. Tudomásul veszik jelenlétünket, inspirálja őket, de nem néznek ránk, elmerülnek a maguk valóságában. Csak akkor lépnek ki belőle, amikor a szövegnek vége van. Megköszönjük, hogy hallgathattuk, gratulálunk, hogy milyen szép volt. A kisfiúk felnőttesen mutatkoznak be és fogadják a dicséretet: Amir és Ömer. A mester Murat.
A főtéri Lala mecsetet már csak azért is meg kell említeni egy tao-klarjeti útleírásban, mert építtetője, a bosnyák janicsár Lala Mustafa pasa volt az oszmán fővezér az 1577-78-as perzsa háborúban, amelyben Tao-Klarjetit elcsatolták a perzsáktól. 1570-71-ben ő vezette a ciprusi hadjáratot is, ahol a főváros, Famagusta bevételekor, noha szabad elvonulást kínált a védőknek, élve nyúzatta meg a főparancsnokot, Marco Antonio Bragadint. Szulejmán fiának, Şehzade Mehmetnek a nevelője volt, s az ő lányát vette el. A szultáni udvarba való beágyazottsága látszik az erzurumi mecseten is, amely a kor legújabb irányzatát, Mimar Sinan stílusát követi: voltaképpen egy Szulejmán-mecset kicsiben.
A mecset előtt a szokásos klientúra üldögél, a mahalle akszakaljai (a negyed fehér szakállú tiszteletreméltói). Már messziről hallani, ahogy egy helyi mókamester szórakoztatja őket alkalmi versekkel és poénokkal. Mi sem kerülhetjük ki őt. „Magyarország? Török-magyar dva bratanki, Putyin dugja fel magának.” Lloyd bemutatkozására pedig sorra dicséri a demokrata elnököket, Clintont, Obamát, „és hogy is hívják a mostanit?” kérdezi a többieket. „Igen, Biden!” Határozottan liberális stand-up comedian.
Mint mindenütt Törökországban, Erzurumban is sok az étterem és kitűnő az étel. De más, mint másutt. Szemben a nemrég látott Észak-Mezopotámiával, ahol a kebabok dominálnak, itt sokféle levest kapni, s a Diyarbakırt betöltő cigercik, májgrillek helyett çorbacık, levesesházak hálózzák be a várost és környékét. Az európai török éttermek egyféle lencse- vagy sárgaborsólevese mellett tucatnyi más is van, sokféle húsból, zöldségből. Kedvencem a paça, amelyet birka fejéből és lábából főznek. Sűrű, kollagénes, nagyon tápláló, nagyon egészséges egytálétel.
Paça és lencseleves a Beyrancı Abdullah Ustában, Erzurum legjobb levesezőjében
Erzurum
A Gürcükapın, azaz Grúz kapun át hagyjuk el Erzurumot. Valaha Grúzia jóval közelebb volt ide, mint most, sőt III. Nagy Dávid (966-1001) idején még Erzurum is Grúzia része volt. Utunk széles, virágos völgyben halad fölfelé, amely ötven kilométer után kezd szűkülni. Felértünk a hágóra, amely az Erzurumi-medencét választja el Tao-Klarjetitől. Ettől kezdve észak felé folynak a folyók. A Tortum folyó mentén folytatjuk utunkat, amely majd a Csorokhi folyóba torkollik, ez pedig már Grúziában ömlik a Fekete-tengerbe. Jobbra-balra szaggatott körvonalú sziklák magasodnak. Tao-Klarjeti folyói mélyen bevágódnak a palás hegyekbe. Innentől fogva egy héten át mély kanyonokban járunk. A Mallorcán felnőtt Wang Wei szokta emlegetni a „szigetlakó mentalitást”. Vajon van-e kanyonlakó mentalitása a tao-klarjetieknek? Egy hét után úgy érezzük, kell legyen.
A Tortum folyó mentén hamarosan elérjük Tortum városkát, amely a 19. századig grúz és örmény többségű volt. Az erőszakos iszlamizálás elől a grúzok keresztény grúz területre menekültek, de az örmények túlnyomó része áttért: ők a hemsinek, az örmény nyelvű muszlimok.
A folyó mellett, kiugró sziklán, régi vár romjai állnak. Ez Tortumkale, Tortum vára, amely a középkori grúz királyság déli határát védte. Felkanyarodunk a vele szemben emelkedő dombra, hogy jobb szögből fotózhassuk. Kukoricás mellett állunk le. Mire a kép elkészül, már ott is van két helyi gazda, akik jóindulatúan, de gondosan kifaggatnak, miért jöttünk a földjükre, és mi hasznunk van a vár fotózásából. A „Madzsarisztán” és „turista” kulcsszavak hatnak.
ხახული, Khakhuli, Haho. A Tao-Klarjetit alapító I. Ashot 830 körül halt meg. Fiai, Adarnase és Bagrat megosztották apjuk birtokait. Adarnase kapta az északabbra fekvő Klarjetit a fejedelmi központtal, Artanuji (Ardanuç) sziklavárával, amelyet hamarosan látni fogunk, Bagrat pedig a délebbi Taót, ahol Banában épített várat magának. Az ő fia, II. Ashot kapta meg a bizánci császártól 888-ban „a grúzok királya” címet. Majd 961-ben Tao is kettévált. A keleti rész Bana központtal (Amier Tao) maradt a királyi ágé, míg a nyugati részen (Imier Tao) a korai Bagratidák legtehetségesebb tagja, III. Nagy Dávid (966-1001) alapított új központot Oltisi (Oltu) várában.
Dávid célja Grúzia egyesítése volt, amit sikerült is elérnie. Fokozatosan visszafoglalta Kartlit. Örökbe fogadta unokaöccsét, a grúz királyi cím és Amier Tao fiatal várományosát, Bagratot, és 975-ben Kartliban egész Grúzia királyává koronáztatta őt (noha Bagrat természetes apja, Gurgen, a királyi cím tulajdonosa csak 1008-ban hunyt el, úgyhogy ettől az évtől számítják III. Bagrat királyságát és az egyesült Grúzia létrejöttét). Ugyanekkor rábeszélte az öreg és vak III. Theodosius abház királyt, aki Bagrat abház királylány anyjának bátyja volt, hogy mondjon le unokaöccse javára. 976-ban, mint az Athosz-hegyi Iviron kolostor történeténél láttuk, katonai segítséget nyújtott II. Baszileiosz császárnak a lázadó Bardas Sklerosszal szemben, s ezért a császár élethossziglan neki adta a Taótól délre fekvő földeket, közte Theodosiopolis, a majdani Erzurum városát. Dávid pedig még ettől délre is visszahódított számos tartományt a muszlimoktól. Mint az alábbi térkép mutatja, az ellenséges grúz Kakheti fejedelemség és a tbiliszi muszlim emírség kivételével a későbbi Grúzia minden részét „begyűjtötte” már (a térkép nem jelöli, hogy Abházia és az általa megszállt Nyugat-Grúzia III. Bagrat birtoka lett).
Dávid nagy szerepet szánt a grúz egyháznak az ország egységesítésében. Támogatta a khandztai szerzetesi mozgalmat, és taói birtokain négy nagy kolostort alapított Khakhuliban, Oshkiban, Otkhtában és Parkhaliban. Erzurum felől érkezve elsőként ezeket a kolostorokat látogatjuk végig egymás után a kartli út mentén, a Tortum és a Barhal folyók völgyében.
A khakhuli kolostor volt talán az első az alapítások közül, valamikor 960 körül. Fontos szellemi központ és scriptorium is volt. Itt másolták például Giorgi Merchule Khandztai Szent Gergely-életrajzának egyetlen fennmaradt kéziratát, amelyet Jeruzsálemben fedeztek fel 1845-ben. A 950 körül írott életrajz fontos dokumentuma nemcsak a grúz reformszerzetességnek, hanem a kialakuló grúz királyság és egyház szövetségének is. Kifejti egyfelől a grúz királyság Istentől való eredetét, másfelől egyházi megalapozást ad a kialakulóban lévő országnak: „Grúzia mindaz a tágas föld, ahol a liturgiát és az imádságokat grúz nyelven mondják, kivéve a Kyrie eleison-t, amit görögül.” És ez a mű veti fel először, hogy a Bagrati dinasztia egyenes ágon az ószövetségi Dávid királytól származik, ami később nagy szerepet játszik a grúz királyi reprezentációban.
De a Khakhulihoz kötődő legfontosabb emlék az úgynevezett khakhuli triptichon. Ez a hatalmas, zárt állapotban másfélszer két méteres zománc Istenszülő-ikon a Konstantinápolyban is nagyra becsült középkori grúz mesterek keze munkája. Ahogy az az ikonoknál szokás, több szakaszban készült a 8-13. század között. Eredetileg a khakhuli kolostorban őrizték, majd I. Demetriosz (1125-1156) vitette át az apja, IV. Építő Dávid (1089-1125) által építtetett gelati kolostorba. Innen 1859-ben lopatta el a kutaiszi orosz kormányzó. Sok arany és drágakő elemét Oroszországban adták el, az ezektől megfosztott ikon Mikhail Botkin festő és műgyűjtő tulajdonába került. Özvegye adományozta az Ermitázsnak, ahonnét 1923-ban, nagyon rossz állapotban került vissza Grúziába. Ma a tbiliszi Művészeti Múzeumban van. Közel száz zománcképének reprodukcióját Guram Abramishvili tette közzé 1988-ban. Minthogy ez a publikáció gyakorlatilag hozzáférhetetlen, szkennelt változatát itt teszem közkinccsé.
Az ikon nekünk, magyaroknak különösen is érdekes. Holler Laci barátom, akinek útleírásainkhoz fűzött leveleit cameókként már többször is közöltem a blogon, egy tanulmányában kimutatta, hogy az ikon egyes zománcképei nagyon pontos előképei, netán egyazon műhelyben készült párdarabjai a magyar királyi korona egyes képeinek.
A Pantokrator, illetve Dukasz Mihály császár zománcképe a magyar királyi koronáról és a khakhuli triptichonról
Holler Laci sasszemét ez a hivatkozás sem kerülte el. Kommentárjának leglényegesebb részét már csak azért is újfent be kell idéznem, mert az élmény, amelyről beszámol, jól leírja azt az érzést, amelyet az évek óta csak irodalomból ismert kolostor előtt állva éreztem:
„Képeid magáról a templomról: kívülről, belülről és a faragványokról! – lenyűgöztek. Mert eddig úgy élt bennem, hogy valaha talán tényleg létezett egy Khahul nevű település, ahol jelentős templom is állt, de őket régen elnyelte a történelem köde. És már az is egy komoly kihívás lehet, ha lokalizálni szeretnénk a helyét ennek az egykor volt építménynek. De hogy 2022-ben is létezik a maga valóságában is, és láthatom a pár hete ott készült fotóidat, az megdobbantotta a szívemet.”
A khakhuli kolostor épületei ma romokban állnak. Egyedül főtemploma maradt fenn, amelyet ma mecsetnek használnak, s mellette egy kis kápolna. Déltájt érünk a Bağbaşi mellett, az út szélén álló templom körítőfalához. A templomkertbe még szabad a belépés, de a templom zárva van. A kereszthajó homlokzatán hatalmas félkörív, vörös-fehér kőcikkelyekkel kirakva, alatta a kettős ablak tetején borjút felragadó sas tekint le ránk, a Bagrati dinasztia jelképe. Ugyanilyen félkörív van a nyugati és a keleti homlokzaton is, szobor nélkül. A főhajóval párhuzamosan alacsony déli előcsarnok húzódik, falát faragott oszlopfőkről induló vakárkádok tagolják. Fölöttük három állat – valószínűleg oroszlán, bika és sas – nagy szobra nyúlt ki a homlokzatból, de mindháromnak a fejét leverték. A kupolatornyot szintén faragott oszlopfős, félköríves vakárkádok tagolják. A kápolnának a bejárata fölött van egy keresztes timpanon, és a hátsó falán faragott ablakkeret. Az ajtó mellett és az oszlopfőkön odatapasztott gyertyák csonkjai, amelyeket keresztény zarándokok gyújtottak, akik nem tudtak bejutni a templomba.
Kérdés, hogy mi be tudunk-e. Körbekérdezek a szomszédságban, hogy kinél van a kulcs. „A hadzsi mindjárt jön a déli ezanra.” A zuhr, a déli imaóra ma fél egykor van, hát várunk. Addig Vakhtang Jobadze monográfiáját olvasgatom a tao-klarjeti kolostorokról, amely végig jó kalauzunk lesz az úton. A zuhr eltelik, a környező mecsetekből hallatszik is a müezzin éneke, de a khakhuli templom-mecsetből ezúttal semelyik Istent sem dicsérik. Várunk azért. Nemsokára kisbusz áll meg a templom előtt, a hét ülésről egy tucat gyerek gurul elő, a sofőrülésből pedig tanáruk, aki lelkesen magyarázza nekik törökül a templom történetét. Körbe is viszi őket az épület körül, én pedig reménykedem, hogy talán az ajtóhoz is van kulcsa. De nincs. Amikor látom, hogy indulnának, rákérdezek, nem tudja-e, kinél van a kulcs. Előveszi okostelefonját, megnyitja az imaóra-applikációt. „Öt óra huszonötkor lesz az aszr, akkor biztosan nyitva lesz.” Nem akarom ellenvetni, hogy zuhrkor sem volt nyitva. Inkább úgy döntünk, addig megnézzük a húsz kilométerre lévő oshki kolostort, s majd visszajövünk, egy próbát megér.
Az oshki kolostort megnézzük, utána késői ebédet eszünk egy útszéli kifőzdében, ahol nagyon lassan szolgálnak ki, úgyhogy kicsit megcsúszunk. Öt kilométerre vagyunk Khakhulitól, amikor felhangzik az ezan. Csak reménykedni tudunk, hogy a hadzsi még eltársalog valamelyik hívővel, s nem megy el az orrunk előtt.
Öt óra negyvenkor érünk a templomhoz. Berontunk a templomkertbe. A templom ajtaja nyitva van! Középkorú férfi áll ott, szó nélkül beenged minket. Már csak bent kérdezi meg: „Maguk voltak itt délben is?” A falusi hírláncot nem lehet felülmúlni. Nyilvánvalóan ránk várt.
A templom latin kereszt alaprajzú épület, magas hajóval és apszissal, fenséges, lenyűgöző belső térrel, a négyezet fölött kupolával. Az apszisban és a kupolában a mecset-funkció ellenére megőrizték a középkori freskók töredékeit: szenteket, illetve az apokaliptikus keresztet. Az apszis falát magas félköríves fülkesor tagolja. Jobadze szerint ez ritkaság a kaukázusi építészetben, csak a később következő Ishkhanban és az ani székesegyházban van ilyen. A grúz mesterek a grúz templom prototípusának kidolgozásakor itt egy olyan szír megoldással kísérleteztek, amilyet nemrégen láttunk Hahban. Ezek a világok csak a mi fejünkben vannak más-más szekrényben, a korabeliek egységes keresztény oikumenében gondolkodtak.
A főhajóval párhuzamos kis bejárati előcsarnok kezdetleges tanteremnek van berendezve. „Hány diákjuk van?” kérdezem a hadzsit. „Húsz”, mondja büszkén. „Mashallah”, mondom, örül neki.
Csak visszapillantva veszem észre az egyik legfontosabb dolgot: a déli kapu faragványait. Bumfordi, népies figurák a bejárat két oldalán, részben kéziratokból, részben a perzsa faragásokból másolva, de nagyon fontosak, mert Jobadze szerint ezek a legelső grúz épületfaragványok. Itt születik meg egy olyan műfaj, amely a bizánci művészetből teljesen hiányzik, s amely majd a nagy grúz templomok homlokzatain válik tökéletessé. Baloldalt felülről lefelé egy griffek által a mennyekbe repített Nagy Sándor, egy griffmadár és egy bikát legyőző oroszlán, jobboldalt egy próféta, egy cethal Jónással a szájában, egy kakas és egy oroszlán, mint a gonoszt elűző állatok. A timpanonban négy angyal által hordozott apokaliptikus kereszt, az egyik oszlopfőn szarvast levadászó oroszlán, a kaputól jobbra eső falon Mária gyermekkel. Egy még grammatika nélkül összerótt képi teofánia, egy ógrúz Mária-siralom.
Hogy Oshki kolostorába kanyonok alján visz az út, azt már külön említeni sem érdemes. Az éles hegygerincekkel szabdalt Tao-Klarjetiben az utak mind a folyók mentén haladnak, a folyók pedig mélyen bevágódnak a hegyekbe. Ilyenformán az ember vagy egy kanyon alján halad, vagy egy kanyon oldalában, ha a folyót víztározóvá duzzasztották, vagy alagútban, ha útnak már nem volt hely a víztározó fölött.
Nem sokkal Khakhuli után, a Tortum és egy mellékfolyója találkozásánál áll Üngüzek vára, amelyről Akaki Chikobava mutatta ki, hogy azonos a 7. századi Örmény geográfiában említett Azordi várával, sőt egyesek szerint az urartu Zua/Zuayna várossal is, és Tao-Klarjeti déli védővárrendszeréhez tartozott. A fekete bazalt sziklán álló vár nemcsak a képen, de a valóságban is belesimul a mögötte álló vörös pala hegy színébe.
ოშკი, Oshki, Öşkvank. A hangulatos Uzundere városka után nem sokkal bővizű mellékfolyó ömlik a Tortumba. Bekanyarodunk a völgyébe, amely csakhamar kitágul, és egy kis zöld paradicsomot alkot a kopár hegyek között, mint egy Jókai-regényben. Az út mentén feltűnnek a Tao-Klarjetire jellemző archaikus faépítészet első példái. Ez az út vezet Çamlıyamaç faluba, amelynek közepén áll a III. Nagy Dávid, valamint bátyja és elődje, II. Bagrat által 963 és 973 között alapított Oshki kolostor Keresztelő Szent Jánosnak szentelt főtemploma.
A templom a legnagyobb a tao-klarjeti kolostortemplomok között. Latin kereszt alaprajzú, négyezeti kupolás épület. Jelenleg alumíniumpalánkkal körülvéve áll, megközelíthetetlenül, mert repedései miatt életveszélyessé vált.
Sok homlokzati elemet viszontlátunk rajta, amit Khakhuliban kísérleteztek ki. Ilyenek az ablakok fölötti félkörívek, alattuk a színes cikkelyek, amelyeket nyilvánvalóan nem különböző színű kövekből raktak ki, hanem felfestettek a kváderkövekre. A borjút megragadó sas a kereszthajó ablaka fölött (s minthogy az oshki templom arányai magasabbak, ezért fölötte még hely támadt Mihály és Gábriel arkangyaloknak is). A falfelületeket tagoló vakárkádok, amelyek ettől fogva állandó díszítőelemmé válnak a grúz építészetben. És a khakhuli déli kapuról is felkapaszkodott két perzsa meseállat a nyugati ikerablakra: a bikát legyőző oroszlán és a szárnyas griff, másodmagával, mögöttük balra egy ugyancsak perzsa csodalénnyel, a simurghgal. A kereszthajó homlokzatára, a jobboldali vakárkád alá pedig a szarvast marcangoló oroszlán, a szimmetria kedvéért szintén megkettőzve. Jobadze szerint a grúz templomok ilyenfajta állatharc-jelenetei ugyanúgy kozmikus erők harcát jelentik, mint előképeik a perzsa művészetben. E faragvány fölött vadászjelenet van, amit későbbi grúz templomok szintén átvesznek. A jelenet közepén két szarvas legel egy életfáról, ami szintén perzsa motívum; ennek egy változata az erzurumi Yakutiye-medreszén látott pálmafa a két oroszlánnal.
A főapszis főablakán, szalagfonatos ablakkeret fölött, kiugró oroszlán-szobor, ahogy Khakhuliban is, szintén lefejezve. Az apszis két oldalsó ablaka fölött is egy-egy faragott szemöldök. A bal oldalin napkorong és Salamon-pecsét, amelyek, mint korábban láttuk, a Kaukázusban és a kurdoknál uralkodói jelvények. Fölöttük a felirat valóban a két uralkodót, Bagratot és Dávidot ünnepli mint a templom alapítóit. A jobb oldali fölött egymással szemben két oroszlán.
Bagrat és Dávid személyesen is megjelennek a templom homlokzatán, az apszis déli oldalán. Itt eredetileg egy Deesis-csoport domborműve állt, azaz Krisztus, jobbján Szűz Máriával, balján Keresztelő Szent Jánossal, akik a csoport két szélén álló két donort, Bagratot és Dávidot ajánlották Krisztus pártfogásába, mint a déli kereszthajó bejárati timpanonjának alapítófelirata mondja:
„Jézus Krisztus, a szent Istenanya, a szent Keresztelő Szent János, a szent Életadó Fa és minden szentek közbenjárására magasztald fel előtted álló királyainkat, e templom építőit, Bagratot, a Fejedelmek Fejedelmét, és Dávid magistert.”
1973-ban, amikor Jobadze ezt a feliratot leolvasta, még Krisztus és Szűz Mária alakja is látható volt a homlokzaton. Mára ez a két tábla eltűnt. Csak remélni tudom, hogy megvannak valahol, de sajnos túl sok példát ismerek az ellenkezőjére.
A csoport az első ismert példája a donátorokkal kísért Deesis-csoportnak. Minthogy a szöveg nem kér imádságot az alapítókért, ezért készítésének időpontjában még élnek. Erre utal négyszögletű nimbuszuk is. Öltözetük jellegzetes bizánci díszruha, a baloldali Dávidén szaszanida madármotívumokkal is.
Az apszis főablakának belső oldalán egy glóriás figura körvonalai tanúsítják, hogy az apszist freskók díszítik. Sajnos semmi módon sem tudtunk belógni, hogy lefotózzuk őket. A freskók indokolnak egyébként egy építészeti különlegességet, amely itt Oshkiban jelenik meg, s aztán a grúz templomok gyakori vonása lesz: hogy a félköríves alaprajzú apszisok külső, egyenes falán egy-egy háromszög alaprajzú bemélyedő fülke simul hozzá a félkörhöz. Ennek egyik célja a kőanyaggal való takarékoskodás, a másik, fontosabbik azonban az, hogy az apszison oldalsó ablakokat is lehessen nyitni, s ezek jobban megvilágítsák a többnyire freskókkal díszített belső falat.
A főhajó déli oldalához itt is alacsonyabb előcsarnokot toldottak. A déli előcsarnoknak önálló liturgikus funkciói vannak a grúz templomokban. Gyakran – mint Khakhuliban – utólag toldják őket a templomhoz, de Oshkiban vele egyszerre építhették. Erre utal a többi domborműhöz hasonló nyugati homlokzati domborműve, egy magányos angyal, amely mintha Paul Klee és Walter Benjamin angyalaként állna őrt a pusztulás fölött:
„Arcát a múlt felé fordítja. Ahol mi események láncolatát látjuk, ott ő egyetlen katasztrófát lát, mely szüntelenül romot romra halmoz és mindet a lába elé sodorja. Időzne még, hogy föltámassza a holtakat és összeillessze, ami széttörött.” (Walter Benjamin: Angelus Novus)
A kolostor északról csatlakozott a templomhoz. Hatalmas romjai közé házakat gányoltak, kváderköveit a környező házak építéséhez használták fel. Még egy kis síremlék is van itt: Âşık Ümmani Çan (1919-1983) helyi pásztor és jeles énekmondó sírja, akiről a kolostor utcáját is elnevezték. A falu új népe igyekezett legnagyobb intellektuális figurájával megtisztelni a kolostor egykori nagy szellemeit.
Oshki után nem sokkal a Tortum folyó víztározóvá szélesedik ki. Ez az első a nagy tao-klarjeti víztározók sorában, amelyek innen Artvinig és tovább több mint száz kilométeres füzérben kísérik a Tortum, majd a Csorokhi (Çoruh) folyót. Minthogy a régi út többnyire a folyók mentén vezetett, a vízszint megemelkedésével új utakat kellett építeni, s ezek szinte végig alagútban futnak, csak olykor-olykor engedve kilátást a tározók vizére és az őket körülvevő holdbéli hegyvidékre. Majdnem száz kilométernyi alagút a Tortum-tótól Artvinig, s közben még egy bonyolult elágazás-rendszer is van Yusufeli felé. Az alagutakban végig ötven kilométeres sebességkorlátozás van és kettős záróvonal, száz kilométeren át gyorsítósáv és előzési lehetőség nélkül. Ez az életidegen szabályozás természetesen polgári engedetlenséghez vezet. Az amúgy kitűnő úton ki-ki tetszés szerint repeszt, és nonsalansszal előz alagútban, kettős záróvonalon. Egy idő után mi is alkalmazkodunk ehhez a szokáshoz. Autópályán forgalommal szemben is Törökországban közlekedtem először ott, ahol ez volt a helyi szokás.
A Tortum-tónál, ahol a régi út kivételesen a hegytetőn kanyargott végig, még lehetőség van ezen menni az alagút helyett. Ezt választjuk, hogy kilássunk a tóra. És jól tesszük. Egy piknikezőnek kiépített kilátópontról fantasztikus látvány tárul elénk.
A pályát még mindig építik. Hogy milyen körülményes és lassú lenne az út nélküle, azt akkor tapasztaljuk meg, amikor Yusufeli előtt pár kilométerrel az alagútból kibukkanva a pálya hirtelen véget ér, és leterelnek minket a régi útra, amely kis falvakon át kanyarogva ér le a völgyben fekvő városba. A Çoruh és Barhal folyók találkozásánál, utak elágazásánál épült, amúgy joviális kis város most egyetlen nagy építési terület, rengeteg bontással, ideiglenes betonkeverő üzemmel, teherautókkal, iszonyú porral, és ami a legapokaliptikusabb látvány, egy leendő völgyhíd magasan a város fölé emelkedő betonoszlopainak sorával. Fényképen nem tudom visszaadni azt a hideglelős érzést, amit ezek a provinciális kisvárosi házak közül száz méter magasra felnyúló betonkolosszusok keltenek. Azért nem hagyom fénykép nélkül a dolgot. Beillesztem ide a jelenlegi állapot térképét is, mert ez idővel nyilván változni fog.
Azt nem tudni, milyen érzés lesz a városka lakóinak, hogy fölöttük az égen autók fognak átsuhanni az egyik hegyről a másikra. De lehet, hogy semmilyen. A Çoruh folyón ugyanis éppen Yusufeli alatt terveznek gátat építeni, s ha ez megvalósul, az egész, háromezer éve lakott település víz alá kerül.
Yusufeliből kellene tovább mennünk a másik két III. Dávid alapította kolostorhoz. De a térkép itt is jelöl egy templomot, a város déli peremén, a Çoruh és Barhal folyók összefolyásánál. Olyan ritkaság az ilyen, hogy meg kell nézzük.
A templom a Çoruh folyó kanyarulatában áll. Délen magas hegy emelkedik, amely a kanyart gyakorlatilag szigetté teszi. A folyón egyetlen híd vezet át a város déli ipari negyedéből, egy kötélhíd-szerűség, amelyen csak gyalog merünk átmenni. A túloldalon kiderül, hogy a helyiek autóval is átjönnek rajta. A szigeten ugyanis egy kis gányolt település is van, talán egy régebbi tisztességes negyed lepusztult változata, a nyomorúság elképesztő ötven árnyalatával. Ezen kell átvergődnünk, hogy eljussunk a kis templomig, amely, csodák csodája, tényleg ott áll egy sziklán a sziget csúcsán, tető nélkül, kifosztott nyílásokkal és burkolattal, de még mindig emlékeztetve egy másfajta történelemre.
Amennyire az internetről kibányászható, a templom az egykori Akhalti (grúzul: „új”) keresztény falu temploma volt, mielőtt a mai Yusufeli bekebelezte volna. Falazatából ítélve 10. századi lehet. Szentélyében még mindig láthatóak freskók nyomai.
Erre a másfajta történelemre emlékeztet néhány másik hasonló egykori templom a város környékén, amelyeket a térkép nem jelöl, csak véletlenül lehet rájuk bukkanni. Az otkhtai kolostor felé vezető út mentén ál Tekkale szikavára, s a szikla tetején egy hasonló kis templomrom. És ugyanilyet látunk innen a folyó túlsó partján is, a hegy lábánál (az alábbi fotón a kép közepe táján).
ოთხთა, Otkhta, Dörtkilise. III. Dávid harmadik és negyedik kolostora, Otkhta és Parkhali annyira hasonlít egymáshoz, hogy valószínű, egymásról másolták őket. Az „egymásról” valóban oda-vissza értendő. Otkhtát építették korábban, 961 és 965 között, a Khakhuliban és Oshkiban kikísérletezett megoldásokkal, s a későbbi parkhali templom hűen követi ennek felépítését. Viszont bizonyos elemek – mint a falakat végig ritmikusan tagoló, teljes falmagasságú vakárkádok – Parkhaliban csiszolódtak tökéletesre, ezért a 978 és 1001 között módosított otkhtai templomot már a parkhali karcsú arányaival magasították meg, és vakárkádjait is a parkhaliról másolták vissza.
A kolostor neve, Otkhta grúzul „négyes”-t jelent, minthogy eredetileg négy templomból állt, s ezt fordítja le a török Dörtkilise, ʻnégy templom’ név is. A négyből ma a legépebb a főtemplom, de ennek is lerabolták külső kőborítását, és romos északi kapuján nagy mennyiségben ömlik be a fölötte emelkedő domboldal talaja, ferdén lerakódva a templomban. A mellette lévő három templom, köztük a vele boltozott alagúttal összekötött kétrészes kápolna nagyrészt beomlott, vagy már csak alapfalaik láthatóak.
A templom a Çoruh mellékfolyójának völgyében áll, a legközelebbi településtől nyolc kilométerre, magányos dombtetőn. Ahogy odaérünk, az út szélén grúz kisbuszt találunk, sofőrjét grúzul üdvözöljük, elbeszélgetünk vele. Grúz turisták, batumi nyaralásból jöttek át egy kis kolostorkörútra. Ahogy kapaszkodunk fel a domboldalon, velünk szemben ritkás libasorban ereszkednek le a túra résztvevői. Messerschmidthez méltó tanulmány volna megformázni, milyen különböző arckifejezésekkel reagálnak grúz köszöntésünkre.
A hosszú templom két oldalfalát tíz-tíz vakárkád tagolja, köztük két sorban kis félköríves ablakokkal, középen nyíló déli illetve északi kapuval. Az ablakok szemöldökkövén sok helyen még faragás látható. A keleti és nyugati homlokzatot is hét-hét árkád tagolja, a nyeregtető vonalát követve emelkedve, de a legmagasabb, középső ív is csak az oldalfalak árkádíveinek magasságát éri el, fölötte három körablak nyílik.
A templom háromhajós, kupola nélküli bazilika, egyetlen főapszissal, nyugaton karzattal. A négyezet két apszis felőli pillérén egy-egy nagy ikonfülke néz a főhajó felé, amelyekben most gyertyák égnek: nyilvánvalóan az iménti grúz látogatók gyújtották őket.
Az apszis egész magasságát freskók maradványai díszítik. Központjuk a főablak bélletének festése, amelyen felül egy nőalak tartja az otkhtai templom pontos modelljét. Korábban tekintették már alapítónak, vagy az Egyház ábrázolásának; de Jobadze szerint ez Zion, Isten ószövetségi Egyháza, amelyet a grúz egyház különösen tisztelt. Alatta Mózes körvonalai bontakoznak ki a kőtáblákkal és a Kivonulás idején leereszkedő Isten tüzével.
A templomtól északnyugatra álló kettős kápolna a legépebb a többi épület közül. Valamikor boltozott átjáró kötötte össze a templommal, de ez eltömődött földdel, s ma már csak a tetején mint hídon lehet átjutni ide. A kápolna boltozatából mára már csak két hevederív maradt.
A kápolnából a templom elé kikászálódva rendkívül kövér ember fogad. Hoş geldiniz, Isten hozta, mondja, hoş bulduk, boldog vagyok, hogy jöhettem, felelem, ahogy kell, kíváncsian várva a folytatást. Muzulmán grúz, a tizenöt kilométerre fekvő Altıparmakban lakik, pontosan ott, ahová mindjárt megyünk a parkhali templomhoz. Életében először szánta rá magát, hogy átjöjjön ide, megnézze faluja templomának ikertestvérét. Ebből két dolog következik. Az egyik, hogy rettenetes lehet az út innen Altıparmakba. A másik, hogy a parkhali templom komolyan üzen nekünk, hogy ennek ellenére jöjjünk, látogassuk meg őt is.
პარხალი, Parkhali, Barhal/Altıparmak. A középkorban, amikor az emberek még gyalogszerrel, öszvérháton vagy egyéb kevéssé szofisztikált eszközzel közlekedtek, az utak hossza jóval fontosabb volt, mint a minőségük. Abban az időben Parkhali sokkal közelebb feküdt Otkhtához. Az utazó továbbhaladt észak felé a patak forrásához, aztán átkelt a Güngörmez-hágón, s a Barhal folyócska mentén leereszkedett a faluba. Ez olyan tizenöt kilométer volt. De ez az út autóval járhatatlan. Ma vissza kell mennünk a Çoruh folyóhoz, be Yusufelibe, és onnan felfelé vezetni a Barhal folyó mentén negyvenhárom kilométert. És micsoda negyvenhárom kilométert! A szurdokban vezető út keskeny, olykor kőomlásokat kell kerülgetni, olykor a szemben jövők – néha egy sok kilométeres tülkölő, integető esküvői menet – elől az út szélére félreállni, s a beláthatatlan kanyarok illetve az előttünk vánszorgó mezőgazdasági gépek miatt végig lassan vezetni. Mellettünk szakadék, s az alján a sebes hegyi folyó. A szaggatott hegygerincek alatt időnként kicsi falvak, nyolc-tíz hagyományos kétszintes gerendaházzal, gazdasági épületekkel, ahogy száz-kétszáz évvel ezelőtt. Itt-ott egy-egy középkori vár tekint le a hegytetőről, helyüket és nevüket a térkép nem tünteti fel.
Altıparmak falu többé-kevésbé hagyományos házak halmaza egy főtér körül, amelyen kis mecset, teaház és zöldségbolt található, valamint néhány sündisznószerű útjelző tábla, mert innen indulnak a turistautak a kelet-pontuszi hegyvidék legmagasabb lánca, a Kaçkar-hegység felé. Ma körülbelül négyszáz lakója van. Giorgi Kazbegi grúz cári ezredes, aki 1874-ben álruhában derítette fel az oszmán birodalomhoz tartozó grúz területeket, még 1600 lakóról számolt be, nagy részük muszlim grúz, csupán nyolcvanan voltak keresztények, „öt család nyíltan, a többi titokban”. Ekvtime Takaishvili grúz történész, aki 1907 és 1917 között kutatta az akkor cári uralom alatt álló Tao-Klarjeti emlékeit, szintén 1600 lakót említ, csupa muszlimot, akik közül már csak az öregek beszéltek grúzul. A falu piaca fontos találkozóhelye volt a környéknek és a pontuszi hegyek túloldalán élő, még grúzul beszélő lázoknak. A környező falvakban, írja Takaishvili, meztelenre vetkőzött fiatal férfiak minden ősszel ünnepséget tartottak Aguna, a szőlőhegyek és a bor pogány grúz istene tiszteletére, de ezt Parkhaliban a helyi mullahok szigorúan tiltották. A falu török neve a grúz Parkhaliból származó Barhal volt, de ezt az „idegen eredetű helységnevekről” szóló 1959-es törvény alapján a „hat ujj” jelentésű Altıparmakra változtatták át. Azért még ma is mindenki Barhalnak hívja.
Folytatása következik
Utazzon velünk!
Heti előadásaink
Atlantisz
Ántivilág
Csehország
Fényiratok
Ismerd meg a
Kaukázus
A Kelet képei
Könyvek, kiállítások, zene, film
Krím
Lwów/Lemberg
Mallorca
Odessza
Papírmúzeum
Perzsa levelek
A propaganda múzeuma
Temetők
Üzenet a falon
A zsidó örökség
