Mint minden évben, idén is pontosan megérkezett Víctor Infantes irodalomtörténész és könyvkiadó karácsonyi ajándéka. Tizenharmadik éve már, hogy az Ediciones de la Imprenta így év végén megosztja a barátokkal ezeket a padlás porától megmentett kincseket. Köszönet érte.
Idén Victornak a szokásosnál is jobban sikerült meglepnie minket, mert a vaskos borítékban egy 1652 előttre datálható Libajáték lapult, amelyet épp a nagyra becsült palma de mallorcai Guasp nyomda adott ki. A kora reneszánszra visszavezethető játéknak ez az első olyan ismert táblája, amelynek útvonala a későbbiekben kanonikussá vált 63 kockából áll. Az igen jó állapotú eredeti fatáblát a mallorcai Valldemossa apátság őrzi.
A modern spanyol irodalom atyamestere, a Nobel-díjas Camilo José Cela a Guasp-nyomda fametszet-sorozatával illusztrálta a Papeles de Son Armandans első számát.
A Guaspok másfajta táblákat is nyomtattak a játék számára, mint az alábbit, ugyancsak a 17. században.
A játék fennmaradt táblái közül ez az, amelyik a legtöbb kockát tartalmazza: száznegyvenkettőt
Hab az ajándék tetején, hogy Victor a reprodukcióhoz Marcelo Grota egy írását is mellékelte a libajátékról illetve a Guasp nyomdáról. Aki el szeretne mélyülni valamelyikben a kettő közül, annak érdemes J. Martínez Vázquez de Parga Juego, figuración y símbolo. El tablero de la oca, Madrid: 451 Editores, 2008 és Miquela Forteza La xilografía en Mallorca a través de sus colecciones. La imprenta Guasp (1576-1958), Palma: Olañeta, 2007 munkáival kezdeni.
Boldog Raimundus Lullus megkövezése, 1755 k. Miquel Capó fametszőnek tulajdonítva, aki a Guasp nyomda egyik legjobb művésze volt
Figyelemreméltó a hortus conclusus, amelybe a tábla labirintusa torkollik. Az Éden kertje ez, amelynek kapui megnyílnak a győztes előtt.
A (mallorcai) pénzérmék ugyanakkor kézzel foghatóbb díjat is kínálnak az erre fogékonyabb győztes számára.
A Biblioteca de Babel könyvesbolt és borozó júliusban nyitott meg Palma óvárosában, a Calle Arabín. Az utca neve a nagy andalúziai szúfi költő, Ibn al-Arabí emlékét idézi, s talán nem véletlen, hogy Wang Weijel betérve mindjárt egy perzsa verseskötetre találtunk. A vékonyka kötet három 20. századi költő, Nimâ Youshij (1896-1960), Sohrab Sepehri (1928-1980) és Ahmad Shamlou (1925-2000) verseiből ad spanyol nyelvű válogatást. Ők voltak, Forough Farrokhzaddal és a már említettMehdi Âkhavân-Sâlesszel együtt, a modern perzsa költészet megújítói, akik a lélegzés-szerűen lüktető perzsa szabad verset kialakították.
„Hármuk közül a legjobban Sepehri tetszett”, írja Wang Wei, aki tegnap fejezte be a könyvet, „noha ebben csak A víz lábnyomai című hosszú verset fordították tőle. Nagyon szeretnék többet is olvasni tőle. Olyan módon lát, ami nagyon vonzó, mert rendkívül mély tisztelettel van minden iránt, amit megnevez. Olyan, mint a perzsa zene, ugyanaz a figyelmes, nyugodt és mindenekfölött tiszteletteli komolyság.”
Sohrab Sepehri, aki a modern perzsa festészet előfutára is volt, verseit is képekből építi fel, olyan képekből, amelyek egyszerre gyökereznek a perzsa hagyományban és tárnak elénk valami meghökkentően újat. Mint az alábbi, 1967-ben megjelent verse: „Hol a barátom háza?” A vers kezdő sorát hét évvel Sepehri halála után Abbas Kiarostami kölcsönözte megrendítő filmjéhez, amelyben egy kisfiú keresi barátja házát az iráni hegyek között. S ezzel nemcsak barátja emlékének adózott, hanem a mesternek is, aki verseivel és képeivel az iráni filmművészet első, meghatározó nagy generációját tanította látni.
A vers címét nehéz magyarra fordítani. Tulajdonképpen „cím” vagy „lakcím” lenne, de perzsául a neshâni útbaigazítást, jelzést, emlékeztetőt is jelent. Wang Weinek könnyebb lesz majd spanyolra fordítania, mert a tágasabb dirección többet is magába foglal ezekből a jelentésekből.
Sokszor írtam már, hogy a perzsa vers egyik legfontosabb eszköze a nyelv zenéje, amely természetesen lefordíthatatlan. Ezért ha sikerül felvételt is mellékelnem a versről, azt mindig érdemes meghallgatni és hozzáképzelni a fordításhoz. Mint most is.
نشانی
خانه دوست کجاست؟ در فلق بود که پرسید سوار
آسمان مکثی کرد
رهگذر شاخه نوری که به لب داشت به تاریکی شنها بخشید
و به انگشت نشان داد سپیداری و گفت:
نرسیده به درخت
کوچه باغی است که از خواب خدا سبز تر است
و در آن عشق به اندازه پرهای صداقت آبی است
می روی تا ته آن کوچه که از پشت بلوغ، سر به در می آرد
پس به سمت گل تنهایی می پیچی
دو قدم مانده به گل
پای فواره جاوید اساطیر زمان می مانی
و تو را ترسی شفاف فرا می گیرد
در صمیمیت سیال فضا، خش خشی می شنوی
کودکی می بینی
رفته از کاج بلندی بالا، جوجه بردارد از لانه نور
و از او می پرسی خانه دوست کجاست؟
Neshâni
Khâne-ye dūst kojâst? dar falagh būd ke porsīd savâr âsemân maksī kard
rahgozar shâkhe-ye nūri ke be lab dâsht be târīkhī-ye shenhâ bakhshīd ve be angōsht neshân dâd sepidâri o gōft:
nareside be derakht kuche bâghī’st ke az khâb-e Khodâ sabztar ast be dar ân eshgh be andâze-ye parhâ-ye sedâght âbī’st miravi tâ te-ye ân kuche ke az posht-e bolūgh, sar be dar miyârad pas be samt-e gol-e tanhâyi mipichi do ghadam mânde be gol pâ-ye favvâre-ye jâvid-e asâtir-e zamīn mimâni va to-râ trasī shafâf farâ migirad dar samimiyyet-e sayyâl-e fazâ, khesh khesi mishinavi kudaki mibini rafte az kâj bolandi bâlâ, juju bardârad az lâne-ye nūr va az ū miporsī: khâne-ye dūst kojâst?
Sohrab Sepehri: Neshani, Mahvash Shahegh előadása
Útmutatás
Hol a barátom háza? kérdezte a lovas a szürkületben.
Az ég megállt.
A vándor az ajkáról fakadó fény-ágat a homok sötétjének adva
ujjával egy nyárfára mutatva szólt:
A fa előtt
van egy kerti út, zöldebb, mint Isten álma
ahol a szeretet kék, mint az igazság szárnya.
Menj végig az úton, amely a kamaszkortól indul
aztán fordulj a magányosság virága felé
s két lépéssel a virág előtt
állj meg a földi legendák örök kútjának tövében
ahol áttetsző félelem fog el.
A tér tiszta áradásában susogást hallasz.
Egy gyereket látsz
a magas fenyő csúcsára mászott, a fény fészkéből fiókát szedni.
Tőle kérdezd: Hol a barátom háza?
Noha a vers szürreálisan modern, de a klasszikus perzsa költészetből vett képek azt is megengedik, hogy az olvasó a hagyományos jelentések szerint értelmezze őket. Mint Maryam Dilmaghani, aki 2007-ben, negyven évvel az eredeti vers és húsz évvel Kiarostami filmje után gyönyörű szúfi vallásos versként fordította angolra.
At the first light of the dawn
the loner knight asked: "Do you happen to know
the abode of The Beloved?"
The skies went silent
save their mourning clouds,
save their falling stars.
The pilgrim gave up his glowing twig
to the gloom of the sands
and replied:
“Don’t you see that poplar tree?
Well, right before the tree,
There is lane that you’ll reckon, I deem.
For it is greener than a heavenly dream.
For it is generously shaded
with the deep blues of love.
Well, If you See.
So walk down that lane
You’ll arrive to the garden of sense
Turn to the direction of the loner lake
Listen to the genial hymn of leaves
Watch the eternal fontain
that flows from the spring of ancient myths
till you fade away in a plain fear.
When a rigid noise clatter into
the fluid intimacy of the space
you'll find a child
on the top of a tree,
next to the nest of owls
in hope of a golden egg.
Well, if you See.
You may be sure:
the child will show you the way.
Well, If you just ask about the abode of The Beloved.”
Első hajnalhasadáskor kérdezte a magányos lovas: Nem tudod véletlenül, a Szeretett hol lakik?
Csöndesen forogtak az egek kivéve a gyászoló felhőket kivéve a hulló csillagokat.
A zarándok a ragyogó ágat
a homok sötétjének adva
így válaszolt:
“Látod azt a nyárfát?
Nos, épp a nyárfa előtt van
az az ösvény, amelyre gondolsz, úgy hiszem.
Mert zöldebb az, mint az égi álom
és a szeretet mély kékje
árnyékozza bőven.
Igen, Ha Látod.
Hát menj végig azon az úton.
Eljutsz majd az érzékek kertjéhez.
Fordulj ott a magányos tó felé
hallgasd a levelek mesteri himnuszát
figyeld az örök kutat
amely az ősi legendák forrásából fakad
míg elhalványulsz az áttetsző félelemtől.
S amikor éles zaj hasít
a tér áramló meghittségébe
egy gyereket látsz majd
egy fa tetején
a baglyok fészke mellett:
arany tojást remél.
Igen, Ha Látod.
Biztos lehetsz benne:
a gyerek utat mutat neked.
Igen, csak annyit kérdezz tőle: a Szeretett hol lakik?”
Shahab Tolouie: Tango Perso. A Tango Perso (2009) perzsa-flamenco lemezről.
Elegancia, pontosság és minden harsányságtól mentes, bensőséges hang: ezek jellemzik Horacio Molina stílusát. Modern argentin tangueróként teljesen átérzi a tangó szellemét, de tudatosan eltér a malevo aggresszív és szélsőségesen macho sztereotípiájától.
Az első dal, amelyre emlékszem tőle, a „Naranjo en flor” (Virágzó narancsfa) volt. Alejandro Dolina annak idején gyakran játszotta be ezt „La venganza será terrible” (Szörnyű lesz a bosszú) című, ma is népszerű éjszakai rádióműsorában. Néha egy hang váratlanul, első hallásra elbűvöli az embert. Horacio Molináé ilyen.
Era más blanda que el agua, que el agua blanda, era más fresca que el río, naranjo en flor. Y en esa calle de estío, calle perdida, dejó un pedazo de vida y se marchó…
Primero hay que saber sufrir, después amar, después partir y al fin andar sin pensamiento… Perfume de naranjo en flor, promesas vanas de un amor que se escaparon en el viento.
Después… ¿qué importa del después? Toda mi vida es el ayer que me detiene en el pasado, eterna y vieja juventud que me ha dejado acobardado como un pájaro sin luz.
¿Qué le habrán hecho mis manos? ¿Qué le habrán hecho para dejarme en el pecho tanto dolor? Dolor de vieja arboleda, canción de esquina con un pedazo de vida, naranjo en flor.
Lágyabb volt, mint a víz a lágy víznél lágyabb. Frissebb volt, mint a folyó: virágzó narancsfa. S ezen a nyári utcán, ezen az elveszett utcán hagyott egy darabkát életéből, aztán ment tovább…
Legelőször tudnod kell szenvedni, aztán szeretni, aztán elválni, s aztán menni, gondolatok nélkül… Virágzó narancsfa illata szerelem hiú ígérete: elszálltak a szélben.
S aztán… mit érdekel az aztán? Egész életem a tegnap amely fogva tart a múltban az örök és öreg ifjúság amelytől erőtlenné válok mint a sötétben tartott madár.
Mit tehetett vele kezem mit is tehetett vele, hogy ekkora fájdalmat hagyott hátra szívemben? A vén erdő fájdalma a sarki énekes dala egy darabka élet: virágzó narancsfa.
Bár a buenos airesi Plaza Dorregón. Wang Wei fotói
Molina Carlos Gardel tudatos és odaadó követője. S Gardelhez hasonlóan nemcsak egyéni és összetéveszthetetlen hangon énekel, de sajátos stílusban interpretál valamennyi dalt, minden egyes sort megelevenítve. És összehozza őket a tangó-dal műfaja is, amelyet Gardel olyan erővel töltött meg, s Molina olyan átéléssel kelt új életre napjainkban, ahogy senki más. Erről beszél az alábbi két videón, amelyen az argentin zenetörténet jó részét áttekinti, s kifejti a tangóéneklésről vallott művészi elveit.
Horacio Molina életrajzaiban olyan családi háttér rajzolódik ki, amely egy porteño számára azonnal nyilvánvalóvá válik, amint meghallja sajátos kiejtését: az egykori földbirtokosoké, akik mindent elvesztettek és mindent újra kellett kezdeniük, de mindig megőrizték egykori identitásukat és kultúrájukat. Ez a 2007-es interjú a szakértő alaposságával veszi szemügyre ezt az oly sok buenos airesi családra jellemző társadalmi, gazdasági és kulturális hátteret. Zenei fejlődésében pedig nem hagyhatjuk figyelmen kívül a bossa nova és jazz állomásait, amelyek hatása világosan érződik Molina tangó-stílusán, anélkül, hogy eltávolodna el a tangó lényegétől.
Qué noche llena de hastío y de frío! El viento trae un extraño lamento Parece un pozo de sombras, la noche; y yo en las sombras camino muy lento.
Mientras tanto la garúa se acentúa con sus púas en mi corazón… En esta noche tan fría y tan mía pensando siempre en lo mismo me abismo; y por más que quiera odiarla desecharla y olvidarla, la recuerdo más…
Garúa… Solo y triste por la acera va este corazón transido con tristeza de tapera… Sintiendo tu hielo porque aquella con su olvido hoy le ha abierto una gotera…
Perdido como un duende que en la sombra más la busca y más la nombra Garúa… Tristeza… ¡Si hasta el cielo se ha puesto a llorar!
Qué noche tan llena de frío y hastío. No se ve a nadie cruzar por la esquina. Sobre la calle, la hilera de focos lustra el asfalto con luz mortecina. Y yo voy como un descarte, siempre solo, siempre aparte, recordantote…
Las gotas caen en el charco de mi alma; sobre los huesos, calado y helado. Y humillando este tormento todavía pasa el viento empujándome…
Milyen utálatos, hideg éjszaka! Különös panaszt hordoz a szél. Az éjszaka akár egy árnyakkal teli kút és én lassan sétálok az árnyékok között.
És közben a szitáló eső éles nyilaival egyenesen szívembe talál… Ezen az éjszakán, mely annyira hideg és annyira az enyém egyre csak egyre gondolok és bármennyire szeretném gyűlölni, elvetni és elfelejteni őt csak egyre jobban emlékszem reá.
Eső… Magányosan, szomorúan halad egy vesztes szív a járdán a bánat mint tető borul reá… Jól érzem hideged, mert ő a megvetéssel lyukat nyitott a tetőn…
Elveszve akár egy kísértet, amely az árnyak között egyre inkább keresi és hívja őt Eső… Szomorúság… hiszen még az ég is sírva fakadt!
Milyen utálatos, hideg éjszaka! Senki sem kel át az úton. Az utca fölött a lámpák füzére haldokló fényt vet az aszfaltra. S én csak megyek, száműzöttként, mindig egyedül, mindig magányosan, emlékezve rád…
Cseppek hullanak lelkem iszapos tükrére, csuromvizes, kihűlt csontjaimra, s a szél, kínlódásomon nevetve mellbe lök, szinte feltaszít…
Különös látni, hogy a tangók Buenos Airesében örökké esik az eső, örökké tél van. Mintha ebben a városban nem lenne napfény, nem léteznének a virágzó fák, amelyek szirmok tarka szőnyegével terítik be az utcákat. A tangók Buenos Airesében sosem jön el a nyár.
Így látjuk Cadicamo szép versében, a „Niebla del Riachueló”-ban (Köd a Riachuelo fölött), amelyet Molina alábbi meghitt előadásában mindössze egyetlen gitár kísér. Ebben a tangóban a Riachuelo mólói, a La Boca legendás kikötő-világa a melankólia jelképeivé válnak. A gyászt és a veszteség fájdalmát különösen érzékletesen fejezi ki az a sor: „nunca más su voz / nombró mi nombre junto a mí…” („hangja soha többé nem ejti ki mellettem nevemet”). A hang, amely itt egyszerre testetlen és testet öltött, s a név, amelyet az a hang ugyan kiejthet még, de a néven nevezett ezt már többé nem hallja, a fizikai eltávolodás szimbólumává válik.
A tangó elégikus hangjának jellemző eleme a gyász afölött, amit az ember elveszített, ami elmúlt és soha nem tér vissza. Lehet ez az eltűnt szerelem, de lehet a gyermekkor, az ifjúság, vagy egy városnegyed is, amely elmúlt és visszavonhatatlanul megváltozott. Mint az alábbi keringőben, mely olyannak festi le a saját negyedemet, amilyennek én már nem ismerhettem.
Caserón de tejas (Cseréptetős nagy ház, 1941 - keringő). Zene: Sebastián Piana. Szöveg: Cátulo Castillo. Album: Horacio Molina a pedido (2005)
Barrio de Belgrano, caserón de tejas, ¿te acordás, hermana, de las tibias noches sobre la vereda…? Cuando un tren cercano nos dejaba viejas raras añoranzas bajo la templanza suave del rosal…
Todo fue tan simple, claro como el cielo, bueno como el cuento que en las dulces siestas nos contó el abuelo, cuando en el pianito de la sala oscura sangraba la pura ternura de un vals…
Revivió, revivió en las voces dormidas del piano y al conjuro sutil de tu mano el faldón del abuelo vendrá... Llámalo, llámalo, viviremos el cuento lejano que en aquel caserón de Belgrano, venciendo al arcano, nos llama mamá.
Barrio de Belgrano, caserón de tejas, ¿dónde está el aljibe, dónde están tus patios, dónde están tus rejas…? Volverás al piano, mi hermanita vieja, y en las melodías vivirán los días claros del hogar…
Tu sonrisa, hermano, cobijó mi duelo y como en el cuento que en las dulces siestas nos contó el abuelo, tornará el pianito de la sala oscura o sangrar la pura ternura del vals…
Belgrano negyed, cseréptetős nagy ház, emlékszel, húgom, a langyos éjszakákra a járdán…? Amikor a közelben elhaladó vonat régi, furcsa nosztalgiát hagyott maga után a rózsák meleg illatában…
Minden olyan egyszerű volt, olyan tiszta, mint az ég, és jó, mint a mesék amelyeket a szieszták idején mesélt nagyapánk nekünk míg a homályos nappaliból a zongorácska billentyűi közül vérző, puha valcer hangja csorgott…
Új életre keltették most a zongorában alvó hangok és kezed gyöngéd varázslatától újra feltűnt nagyapánk kabátja. Hívd, hívd őt újra, hadd éljünk a távoli mesében, ahol a Belgrano öreg házában a titkokon áthatolva mama szólít minket.
Belgrano negyed, cseréptetős nagy ház, hol van a kút hol van az udvar hol a rácskerítés? Öreg húgocskám, visszaülsz a zongorához s a zenétől újra megelevenednek az otthon tiszta évei…
Bátyám, mosolyod elrejti gyászomat s akár a mesében, amelyet a szieszták idején nagyapánk mesélt nekünk, visszatér a zongorácska a homályos nappaliba s újra felfakad belőle a keringő tiszta vére.
Ám ha a melankólia a porteño szabadalmaztatott védjegye, úgy az irónia is az. Ez az utolsó tangó, amelyet apám ajánlott, egyszerre tükrözi a veszteség fájdalmát és a saját szerencsétlenségét kifigurázó porteño grimaszát. Ezt halljuk ki a nő sóhajából: „Ay, mi amor, si vos pudieras…” (Ó, szerelmem, bárcsak tudnál…) és a végső fordulatból: „el tapado lo estoy pagando / y tu amor ya se apagó” (a kabátért még esedékes a részlet / de a szerelmed már lejárt).
Aquel tapado de armiño, todo forrado en lamé, que tu cuerpito abrigaba al salir del cabaret. Cuando pasaste a mi lado, prendida a aquel gigoló, aquel tapado de armiño ¡cuánta pena me causó!
¿Te acordás?, era el momento culminante del cariño; me encontraba yo sin vento, vos amabas el armiño. Cuántas veces tiritando, los dos junto a la vidriera, me decías suspirando: ¡Ay, amor, si vos pudieras! Y yo con mil sacrificios te lo pude al fin comprar, mangué a amigos vi usureros y estuve un mes sin fumar.
Aquel tapado de armiño todo forrado en lamé, que tu cuerpito abrigaba al salir del cabaret. Me resultó, al fin y al cabo, más durable que tu amor: el tapado lo estoy pagando y tu amor ya se apagó,
Az a laméval bélelt hermelin kabát amely testecskédet takarta amikor a kabaréból kilépve mellettem elhaladtál annak a dzsigolónak a karján, ó az a hermelin kabát nekem mennyi fejfájást okozott!
Emlékszel? a szerelmünk lángja a tetőfokán lobogott; énnekem fillérem se volt, míg te a hermelinre vágytál. Hányszor sóhajtottad, miközben együtt reszkettünk a kirakat előtt: „Ó, szerelmem, bárcsak tudnál…” S én, ezer áldozat árán végre meg tudtam venni neked: barátoktól kértem kölcsön, uzsorásokat látogattam, s nem dohányoztam egy hónapig.
Az a laméval bélelt hermelin kabát amely testecskédet takarta amikor a kabaréból kiléptél, hosszú távon tartósabbnak bizonyult a szerelmednél: a részleteket még fizetem érte, de a szerelmed már rég lejárt.
Mallorca legnagyobb bankjának, a Sa Nostra Caixa de Balearsnak saját kultúrháza van az óváros szívében, a Carre Concepción, egy középkori épületben, a köznek megnyitott narancsligettel, kiállításokkal, hangversenyekkel, kurzusokkal, kávézóval, olcsó menzával. Az utóbbi kettő kivételével mindez ingyen, a város lakóiért. Ezért is nevezik Obra Socialnak.
A mostani kiállítás Palma sok rejtett kincse közül az Escalas-gyűjtemény ötvenezer archív fotójából mutat be első ízben nyilvánosan közel kétszáz darabot.
A gyűjtemény apa és fia száz éven át gyarapított családi archívuma. Jaume Escalas Aldrover (1847-1929) és fia, Jaume Escalas Real (1893-1979) köztiszteletben álló orvosok voltak, a palmai Közkórház, illetve a Pszichiátriai Klinika igazgatói, s amellett szenvedélyes amatőr fotósok, akik szinte a tudományos kutatás precizitásával dokumentálták Mallorca tájait, lakóit, épületeit, mindennapi életét.
Apa és fiú
A fiú első arcképe…
…és önarcképe (jobbra)
Nővére, Antònia.
Rokon
A helyszínen készült felvételeken sajnos becsillognak a terem fényei és a szemközti fal képei, de hát nem adtak ki katalógust. Talán Wang Weinek sikerül majd rávennie az egyetemet, hogy legalább utólag szülessen album a képekből.
Az a világ, amelyet ezek a képek megörökítettek, jórészt elmúlt. A halásznegyedeket felszámolták, a tengerpartot szállodákkal építették tele, a városfalakat jónéhány középkori épülettel együtt lebontották. De a helyszínek még megvannak és azonosíthatók, és nem változtak a nagy szemű, puha, ovális mallorcai arcok sem.
A Sienai Szent Katalin-kolostort egy vállalkozó vette meg és bontatta le az 1960-as években. Helyén áruház épült. A kerengő íveit az egyetem épületébe beépítve őrzik.
Az Algaida melletti fogadó ma is étterem.
Konflisok a kórház előtti téren
A Born-sétány, ahol nemrégen a szabadtéri Rodin-kiállítást rendezték
A Jonquet halásznegyed
Olajbogyószüret
Csendőrök
A Jézus Pszichiátriai Klinika ápolónői
Az ápoltak és a személyzet
Egy ápolt
Gyermekosztály
Útiképek: A madridi ócskapiac, a Rastro
Vándor fogorvos a Rastrón
Az 1929-es barcelonai világkiállítás, ahogy Eduardo Mendoza megírta A csodák városában.
a mallorcai Valldemossa apátság őrzi.
A modern spanyol irodalom atyamestere, a Nobel-díjas Camilo José Cela a Guasp-nyomda 
A játék fennmaradt táblái közül ez az, amelyik a legtöbb kockát tartalmazza: száznegyvenkettőt
Boldog Raimundus Lullus megkövezése, 1755 k. Miquel Capó fametszőnek tulajdonítva,
Utazzon velünk!
Heti előadásaink
Atlantisz
Ántivilág
Csehország
Fényiratok
Ismerd meg a
Kaukázus
A Kelet képei
Könyvek, kiállítások, zene, film
Krím
Lwów/Lemberg
Mallorca
Odessza
Papírmúzeum
Perzsa levelek
A propaganda múzeuma
Temetők
Üzenet a falon
A zsidó örökség
