Szimbiózis

Nem raknám fel ezeket a képeket, ha nem volnának kutyáim, és nem ismerném túlságosan is ezt a jólnevelt, a maga porciójában biztos, mégis sóvárgó pillantást. A Galapagos-szigetek központjában, Puerto Ayora halpiacán mindenkinek megvan a maga porciója, embernek, fókának, pelikánnak, kutyának, ebben a sorrendben. Érthető is, hogy a világ egyik legvédettebb biorezervátumában a halfejek és belek eltakarítását nem kóbor macskák végzik, mint az olasz halpiacokon. A munkamegosztás és együttműködés igazán megható. Senki nem tolakszik, senki nem él faji megkülönböztetéssel, mindenki kivárja a maga sorát.

Párizs képe

Takarítás a Louvre-ban

A Montparnasse pályaudvari balesetet megörökítő számos fotográfus közül minden bizonnyal Henri Roger-Viollet (1869-1946) volt a legnevesebb, és kétségtelenül a legérzékenyebb, akinek felvételével az előző bejegyzést is kezdtük. Előkelő párizsi családból származott, s bátyjával, Ernest Roger-vel együtt a kor legkiválóbb és legtermékenyebb feltalálói közé tartoztak: nevüket a maguk idején a Lumière és a Nobel testvérekkel együtt emlegették, s Henri Roger-t – aki házasságával felesége nevét is felvette – csillagászként is nagyra becsülték. De a fotográfia is számos szenvedélye közé tartozott. Az 1890-es évektől ő kísérletezte ki a trükkfotó számos eljárását, s egészen haláláig fáradhatatlanul dokumentálta Párizs életét. Az apró részletek és változások iránti figyelemmel és humorral készített sok ezer fotóját ma a lánya, Helène által 1938-ban alapított Roger-Viollet fotóügynökség őrzi.

Háromszoros önarckép

A Notre-Dame restaurálása

A Szajna áradása a St.-Lazare pályaudvar előtt. Január 29-én a vízállás 9,50 m-es abszolút rekordmagasságot ért el

Ősz a Tuileriák kertjében, 1945

A téma az utcán hever

1895. október 22. a párizsi Gare Montparnasse-on, lásd az előző és a következő bejegyzést

- Tud maga fényképezni?
- Tudok.
- És mért nem hord magával fényképezőgépet?
- Mert nincs gépem - hangzott az őszinte és világos válasz.
- De ha volna, akkor fényképezne vele? - kérdezte az őrmester.
- Ha a nagymamámnak kereke volna… - felelte egyszerűen Švejk, és nyugodtan állta az őrmester fürkésző pillantását. Az őrmesternek éppen megint belenyilallt a fejébe a fájás, úgyhogy nem tudott más kérdést kitalálni, csak ezt:
- Nehéz dolog pályaudvarokat fényképezni?
- Könnyebb, mint akármi mást - felelte Švejk -, mert nem mozog, és az a pályaudvar folyton egy helyben áll, és az embernek nem kell rászólni, hogy barátságos arcot kérek…”

Verdemar rejtélye

Verdemar… kétségbeesett sírás a halott kedves fölött, a vágyott, de már soha többé nem lehetséges viszontlátás után… Di Sarli 1943-as tangója Contursi szövegével a tangó aranykorának egyik legszomorúbb, legszívettépőbb darabja. És egyben az egyik legtitokzatosabb is a klasszikus tangók közül.

Verdemar – a tengervíz zöldes-kékes árnyalata, amelyet türkiznek is mondanak: meglehetősen szokatlan név egy lány számára. Valóban élő személy volt? Ha igen, hogyan halt meg? A szöveg által említett másik szokatlan szín, kezének sárgája vajon a halálos betegség tünete volt? Netán a sárgaságé?

Carlos Di Sarli, El Señor del Tango a kíméletlen El Tuerto (az Egyszemű) vagy yeta, „szemmelverő” néven is ismert volt Buenos Airesben, mert szemét – amelyet egy gyerekkori pisztoly-baleset során veszített el – örökké fekete szemüveg takarta. A Verdemart különös módon éppen szemorvosának és kedves barátjának, Dr. Ernesto Bernasconi Cramernek ajánlotta, és még különösebb, hogy a dal, mintha csak kifejezetten a szemorvosnak szólna, „pupillát” emleget a tangó-szövegekben bevett „szem” helyett. Ebben rejlene a történet kulcsa? Vajon a hazafelé tartó lélek fehér útja a Bahia Blancára, Di Sarli szülővárosára utal? Talán sosem tudjuk meg biztosan.



Orquesta Carlos Di Sarli, énekli Roberto Rufino


Orquesta Carlos Di Sarli, énekli Oscar Serpa


Orquesta Miguel Caló, énekli Raúl Iriarte

Verdemar… Verdemar… Se llenaron de silencio tus pupilas. Te perdí, Verdemar. Tus manos amarillas, tus labios sin color y el frío de la noche sobre tu corazón. Faltas tú, ya no estás, se apagaron tus pupilas, Verdemar. Te encontré sin pensarlo y alegré mis días, olvidando la angustia de las horas mías. Pero luego la vida se ensañó contigo y en tus labios mis besos se morían de frío. Y ahora… ¿qué rumbo tomaré? Caminos sin aurora me pierden otra vez. Volverás, Verdemar… Es el alma que presiente tu retorno. Llegarás, llegarás… Por un camino blanco tu espíritu vendrá Buscando mi cansancio y aquí me encontrarás. Faltas tú… Ya no estás… Se apagaron tus pupilas, Verdemar.

Verdemar… Verdemar… pupillád megtelt csönddel. Elveszítettelek, Verdemar. Kezed sárga, ajkad színtelen, az éjszaka hidege ül szíveden. Hiányzol, nem vagy többé, pupillád kihunyt, Verdemar. Váratlanul találkoztam veled, bearanyoztad napjaim, elfeledtem szorongató óráimat. De aztán az élet elszakított tőled és csókjaim meghaltak ajkad hidegétől. És most… merre menjek tovább? Ismét elveszek a hajnal nélküli utakon. Visszatérsz, Verdemar… lelkem érzi visszatértedet. Megjössz, megérkezel… fehér úton megjön majd szellemed keresve fáradt lelkemet, s itt majd rám találsz. Hiányzol… nem vagy többé… pupillád kihunyt, Verdemar.

Áttűnés: Októberi vonatok

Rosszul sikerült fékezés a párizsi Nyugati pályaudvaron (az Eiffel-torony közelében) 1895. október 22-én

Rosszul sikerült tolatás a budapesti Nyugati pályaudvaron (az Eiffel-iroda munkája) 1962. október 4-én

Láncaikat veszíthetik

Oszip Nusszbaum 18 éves rab, hivatásos festő rajza. Elítélték sikkasztásért és hamisításért

Lenin a cári bíróság előtt. Andrej Jevdokimov 34 éves rab, volt bírósági írnok rajza. Elítélték felesége meggyilkolásáért

P. Mihajlenko 28 éves rab, paraszt rajza. Haszonszerzés céljából elkövetett gyilkosságért öt év börtönbüntetésre ítélték

Lenin a börtönben. Konyuhov rab rajza

Lenin eltörli a börtönöket. Mark Larionov 27 éves rab rajza. Elítélve négy rendbeli lopásért, utolsó ízben két év szabadságvesztésre. Foglalkozására nézve esztergályos

Lenin leveszi a bilincseket a fogoly kezéről. Mark Larionov rab rajza (lásd fent)

A tanulságos rajzokat, amelyek egyfelől sors- és tettestársukat, másfelől reménybeli szabadítójukat látják a szovjet nép vezetőjében, Lobgott Pipzam, az orosz budun archívum (vagy fordítva) közli a Суд идет! azaz „A tárgyalás folyamatban van!” c. lap 1925-ös évfolyamából, minden bizonnyal Lenin halálának első évfordulójára. Pontosabban szólva a kiadvány a tekintélyes Народный суд, azaz „Népbíróság” folyóirat kulturális melléklete volt a 20-as években, míg bizonytalan időpontban végleg el nem maradt belőle. Megszűnésének oka tisztázatlan, de talán szerepet játszhattak benne a rendszeresen a komolyság és az abszurd határán billegő írások, mint a fenti rajzsorozat mellett azok a törvényszéki tudósítások is, amelyeket Mihail Zoscsenko, az orosz szatíra és fekete humor nagymestere közölt faarccal hétről hétre, s amelyek, noha megtörtént eseteket írtak le, előadásmódjuk folytán alkalmasak voltak a testület tekintélyének aláásására.

Apák és fiúk

A bogorodszki népbíróságon röviddel ezelőtt ért véget a Mjasznaja polgártársnő által Szmoljakov új-bogorodszki gyári munkás ellen benyújtott kereset tárgyalása. Mjasznaja polgártársnő gyermeke apjának tartotta Szmoljakovot, és gyermektartást követelt tőle. Keresetének igazolására tíz tanút állított. Szmoljakov munkás ennek ellenére nem ismerte el apaságát. „Igaz”, mondja, „valóban együtt éltem ezzel a polgártársnővel. Csakhogy a kölök nem rám hasonlít. Nézzék csak, az orrocskája sem ilyen, és a pofikája is sokkal inkább Milovanov tanúra üt, ott ni.” Milovanov tanú, mészáros és kereskedő azonban tiltakozva hadonászik, és ugyancsak nem ismeri el apaságát. Az egyik tanú viszont így nyilatkozik a Bíróság előtt: „Hogy ki a gyerek apja, azt mi nem tudhassuk. De tény, hogy csak a kereskedőt láttuk a polgártársnővel a csalánban.” A kereskedő újfent tiltakozólag hadonászik. Így hát a Bíróság előtt egy gyermeknek két apja áll. Az ügy zavarossá válik. Végül a Bíróság salamoni döntést hoz. A bogorodszki „A Munkás Hangja” újság 236. számában a következő ítélet jelenik meg: „Milovanov polgártársat havi 15 rubel megfizetésére kötelezzük. Szmoljakov polgártársat tettestársnak nyilvánítjuk, de mint munkástól, részéről a pénzbeli fizetéstől Milovanov kereskedő társadalmi helyzetének megváltozásáig eltekintünk.” Az ítélet méltányos és éleselméjű. Ámde miért kellett a gyermeket így megbélyegezni? Hiszen ezáltal egész életére kereskedő származásúnak minősítették. Mihez kezd így, ha felnő? Még ha legalább a tettestárs-apát is bejegyezték volna az anyakönyvi kivonatába.

A szándék ma már eldönthetetlen. Hiszen az új helyét és hangját kereső populáris grafika éppen a huszas években hozta a világra a Lenin-kultusz számos olyan produktumát, amely manapság karikatúraként is megállná a helyét.

„A mi Szabadság-szobor-tervünk. Szerény reményünk, hogy megvalósításához Amerika egész gondolkodó proletariátusa hozzájárul majd.” A Смехач 1924-es évfolyamából

A Kreml, ahogy még soha nem láttad

A Kremlről, amelyet már soha nem is láthatunk, mert a 30-as években szisztematikusan elpusztították a régi Moszkva nagy részével együtt, az utolsó cár koronázási ünnepségének fotói alapján alkothatunk képet, s hamarosan mi is összefoglaló bejegyzésben szeretnénk bemutatni. A Kreml ma is álló falait azonban két okból nem láthatjuk úgy, ahogy az alábbi képeken. Egyfelől mert látásához Ilja Varlamov kölcsönzi az objektívjét, amelynél jobb nem sok van Oroszországban, már persze ha az ő szeme is mögötte van. Másfelől pedig mert a sorozatot a Трибуна Общественной Палаты, a Nyilvános Kamara, az orosz parlament és kormány mellett működő megfigyelő és tanácsadó testület portálja számára készítette, s így érthető, hogy olyan helyekre kapott belépési és fotózási engedélyt, ahová közönséges halandó nemigen kaphat. Ő maga így ír erről:

Ez volt életem egyik legnehezebb fotózása. Előkészítésére egy teljes hónap ment rá: rengeteg aláírást kellett megszereznem, összeállítanom a fotózni kívánt helyek listáját, több tucatnyi engedélyt beszereznem. Már szinte el is felejtkeztem a dologról, mikor egyszerre csak értesítettek róla, hogy megkaptam az engedélyt. Köszönet a Nyilvános Kamarának a támogatásért és az egyeztetésekért! A fotólistát csúnyán megnyirbálták: nem engedélyezték a fotózást a tetőkről, nem fényképezhettem le bizonyos bástyákat, de ami a legfontosabb, a Kreml falának felvételét engedélyezték. Régi álmom vált valóra azzal, hogy sétálhattam a Kreml falain, és felkapaszkodhattam a hozzáférhetetlen bástyákhoz. A sorozatnak ebben az első részben a falakat és a falakról nyíló látványt mutatom be.

A történelmi jelentőségű fotósorozatot néhány órával az első orosz közzététel után mutatjuk be. Az épületek és látképek közül sok minden ismerős, mégis szokatlanok az együttállások, a részletek, a jól ismert épületek „hátsó udvarai”. A sorozat nem a Kreml pontos topográfiájának és építészeti struktúrájának bemutatására törekszik, hanem elsősorban a falak és a falakról nyíló látványok atmoszféráját kívánja közvetíteni. Mi azonban mégis kísérletet teszünk az egyes képek térképen való elhelyezésére, majd ha a sorozatnak a Kreml falain belüli épületeket is bemutató második része is megjelenik, amelyet szintén közzéteszünk ugyanitt.