A perzsa zene hatalma

Perzsa szetar-játékos és megrészegült hallgatója. Muhammad-Sharif Musawwir miniatúrája A trónoló hercegnő egy 1600 körüli példányából, talán Bokharából. The Smithsonian Institute

Sokszor írtam már, hogy a perzsa zene a világ egyik legkifinomultabb és legerőteljesebb zenéje. Olvasóink ezt eddig tarthatták akár személyes elfogultságnak is. Mostantól azonban cáfolhatatlan bizonyítékunk van rá, hogy a perzsa zene minden más zenénél nagyobb hatást gyakorol már az elfogultságtól mentes gyermeki lélekre is. Sturm Dániel olvasónk írta csupán egy órája blogunk Facebook-oldalán a következő üzenetet:

Kedves Studiolum! Nagy örömmel olvassuk a posztjaitokat. A Masule, 1975 írásban található dal ezt a hatást váltotta ki 16 hónapos gyerekünkből: http://www.youtube.com/watch?v=5dLIlW0yzfY Nagyon sok zenét hallgat, de semmire nem reagált még ennyire hevesen. Egyszerre volt szenvedélyes és nyugodt. Köszönjük ezt is!

Mi köszönjük a megosztott élményt, amelyet itt tovább osztunk. Minthogy a videón a zene kevéssé hallható, egymás alatt közöljük még egyszer a giláni népdalt és a táncos videót. A kettőt egyszerre elindítva talán jobban rekonstruálható a szituáció. És figyeljük meg, hogy a gyermek nemcsak pusztán a lendületes ritmusra táncol, hanem kifejezetten ennek a dalnak a kezdő hangjait ismételgeti!


Freidoun Poorreza – Hossein Hamidi: ناز بداشته Naz Bedashteh (Szép Bedashteh), gilani népdal. A می گیلان Mi Gilan (gilakiul) / Man-e Gilan (perzsául) (Az én Gilanom) albumról (2007)


Aki maga is próbálkozni akar vele, annak legyen itt a népdal helyett egy valódi perzsa tánczene a Zagrosz-hegyvidéki Loresztánból, a bakhtiarikkal rokon lori nomádoktól, kamancsén és dafon, kerek perzsa hegedűn és fakeretre feszített bőrből álló kerek nomád dobon.



Sepa va dopa. Loresztáni tánc

Lori táncosok


Töredékek

Bakhtiari-Chahar Mahal

A bakhtiari nomádok képeire keresve találtam rá Shahram Sharif flickr-oldalára. A nomádokról ugyan csak néhány fotója volt, de annál több Irán más vidékeiről. Véletlenszerűek, hangulatok, töredékek. Mégis, vagy talán épp ezért, jól mutatják, akárcsak az iráni filmek, mi az, ami annyira szép, ami annyira megérinti az embert ebben az országban.


Asita Hamidi: Dokhtar-e Buir Ahmadi. A Nâfas albumról (1999)

Bakhtiari-Chahar Mahal


Teherán


Teherán

Áttűnés: Margit-híd, Országház

A Margit-híd az Országház elől nézve. Az 1945. február 13-án végetért ostrom utáni
Budapest képeit térképen elhelyezve lásd itt

A Margit-híd és az Országház a túlpartról, nagyjából a Gül Baba türbéje felől nézve.
Kontuly Béla: Az orosz hadsereg bevonulása, 1946, Nemzeti Galéria.
A legfrissebb Rubicon hátsó címlapjáról

Mi ez?


Prekolumbiánus istenség? Inuit rozmárcsontfaragvány? Reneszánsz amulett? Barokk memento mori? A találós kérdést egy kedvenc amerikai blogunk tette fel tegnap, ma reggel közzétéve a megoldást. Mi este teszünk ugyanígy, s addig is kíváncsian várjuk olvasóink kísérleteit, amelyek szinte mindig szellemesebbek szoktak lenni, mint a kérlelhetetlen valóság.


Nagyon jólesik, hogy olvasóinkat ennyire fellelkesítette a játék, s ilyen szép számmal küldtek be megfejtéseket. Azt külön öröm volt látni, hogy ilyen jól vették a lapot, s a primitív brutal force, pl. google képkereső alkalmazása helyett tényleg a tárgy tulajdonságaiból kiindulva próbálták megsaccolni, hogy logikusan mi lehetett a rendeltetése.

Szinte minden kommentben volt valami, aminek köze van a tárgy tényleges rendeltetéséhez: az ólom, a pecsét, a halál… De nem ez a mérce. Koherens és szellemes ál-megfejtést adni éppolyan nagy, sőt nagyobb dolog, mint rekonstruálni az eredeti jelentést, már csak azért is, mert az eredeti jelentés gyakran – és naná hogy ilyet választunk ki találgatásra – éppolyan fantasztikus és kevéssé hihető, mint a legjobban sikerült ál-megfejtések. Ezért alább, a megfejtési kísérletek összefoglalásában nem is különítjük el a valódi megoldást a többitől, hanem a lista legvégén közöljük, mint a fikciók egyikét, s talán nem is a legizgalmasabbat.

A kísérlet fogadtatásán fellelkesülve ettől fogva rendszeresen fogunk ilyen feladványokat közölni. Olvasóinkat is kérjük, hogy ha erre a célra különösen alkalmas képpel, szöveggel, zenével stb. találkoznak, küldjék el nekünk.


• Puskagolyóba vésett halálos üzenet az ellenségnek
• Horgászólomsúlyba nyomott modernkori alkotás
• Halloweeni fogtömés
• Koporsószög stílusosan díszített feje
• Pecsétgyűrű
Grafitceruza faragott hegye
• Múmia
• A „holtomiglan-holtodiglan” fogadalmi pecsétje
• Középkori fogorvos vagy inkvizítor pecsétnyomója
• Sütővas kalózok megbélyegzésére
• Esetleg van (vagy volt) még négy másik ilyen, különböző (feltehetően vidámabb) motívumokkal, vagyis egy „öt kő”-variánsról lenne szó?
• Pénzverő tőke


a tárgy egy halálfejes dobókocka századfordulós kalózos társasjátékhoz (a „hét tenger ördöge” fantázianevű játékot szalonokban játszották, természetesen csak felnőttek. aki veszített annak például a tengerről szóló verseket kellett tanulnia, ha művész volt verseket írhatott, vagy más műalkotást kerekített. állítólag egy ilyen vereség hatására szánta el magát debussy a mer megírására. bár a jeux, illetve a children’s corner azt sugallják, hogy debussy nagy játékos volt, de az igazság az, hogy pocsékul játszott. a „hét tenger” skóciában is népszerű volt. egy ottani szenvedélyes, egyesek szerint infantilis játékos, j. m. barrie, egy végigkockázott éjszaka után szánta rá magát a little white bird megírására, ahol először tűnik fel peter pan, a később kalózokkal küzdő örök-kisfiú)


gyűrű, mégpedig apáról fiúra öröklődő darab, amihez valaha rendes hajó és lojális legénység is tartozott. Később a kapitányokból igazgatósági tagok lettek a United Fruit Companyben, az első tisztekből pedig menedzserdinasztiák sarjadtak. Miután a cég kapcsolata megromlott a kormány zsákosembereivel a cégnek is leáldozott, azt mondják ehhez köze volt néhány ellenőrizetlen szállítmánynak, ami az USA különböző kikötőibe futott be. Banán még ma is ládával jár, ha megvillan a gyűrű, de tisztelegni már nem tisztelegnek a viselőjének a matrózok.


Nem úgy van az, hogy csak a városi uraknak lehet hobbija, hogy csak a mesteremberek képesek a művészetre. Vegyük például ezt a börtönkapitányt.

Börtönt igazgatni már maga is művészet, hát még az ilyen isten háta mögött, hegyi tájon, ahol néha még a szamár is emberháton jár. Ő végezte a dolgát, becsülettel, és ki róná föl neki, hogy a terméskőből egy torony épült, ha hófúvások idején is minden reggel tisztára söpörtette az udvart, és se skorbut, sem másféle nyavalya nem vitt el itten egy életet sem, csak az ólomgolyók azt, kinek ezt a sorsot ítélte a törvény, valahol, odalent a síkság városaiban. Nem ölt itt senki, csak a kapitány ólomgolyói.

Mert bizony a kapitány maga öntötte a golyóbisokat, arra kellett neki a torony. Talán a hegyi levegő tette, ami felizzott a fortyogó ólom körül, talán a hegyi patak vízének tisztasága, amelybe sisteregve belecsöppent, de olyan volt minden megszilárdult csepp, amit kihalásztak a torony alatti medencéből, mintha fémezüst igazgyöngy lenne valahány.

Egy mesterember vagy egy városi úr itt elégedetten hátradőlt volna, ám a kapitány művészete még csak most kezdődött. Jól működött a börtön, ha valaki átnézte volna az évkönyveket, talán feltűnt volna neki, hogy esetleg túlságosan is jól, de az évkönyvek az elsők között vesztek el a tűzben, amikor a tornyot derékbe törte egy páncéltörő gránát, és az szikrát szórva borította be az őrszárnyat.

Ha pedig valaki mégis gyanút fogot volna, annak a kapitány elmagyarázta volna, hogy olyan vékony itt a határvonal hegyipásztor és útonálló haramia között, mint amilyen vékony csíkot húz egy rácsos ablak előtt elsuhanó ólomcsepp.

így hát, amikor eljött az utolsó hét, a rabok három ólomgolyót kaptak a börtön kapitányától. A három golyó mellé egy különös szerszám, a golyókés is járt - minden naplemente előtt két, hosszú órára. Két órán át faragtak a rabok, majd az esti, híg leves kiosztásakor begyűjtötték a golyókéseket.

A golyókat nem, azok a cellában maradtak. Ha feltorlódtak az ítéletek, hallani lehetett, ahogy éjjel az izzadt tenyerekben egymáshoz súrlódva köröznek a lövedékek.

Ott voltak a golyók a tenyerekben ébredéskor, ott a reggeli sétánál, ott a sovány ebédnél, de még kőtörésnél is, csákánynyél mellé szorítva. Minden elítélt egy héten át hordozta markában a saját halálát.

Az utolsó reggelen a foglyokat egyenként vitték le a hátsó kert löszfalához. Ahogy elhaladtak a három, egyenruhás katona előtt, a golyókat egyenként helyezték bele a fehér kesztyűs tenyerekbe.

Csillogtak a golyók, az izzadtság olyan patinát kölcsönzött nekik, amit semmilyen kovácsfortély, ólmospraktika nem tudott létrehozni.

A három katona három puskába tette a három golyót. A halálraítélt utoljára három puskacsővel nézett farkasszemet.

Ám a döntő pillanatban csak két fegyver dördült el. Amint a börtönorvos ellenőrizte a halottat, az igazgató a harmadik katonához ballagott. Ahhoz, aki éppen akkor a néma puskát kapta a feladatához. Hol a jobb oldali katona fegyverének kakasa kattant tompán, hol balról hiányzott a lövés, hol középen maradt a csőben a golyó - a kapitány megpróbálta addig keverni a fegyvereket, míg ő maga sem tudta, a három faragvány közül melyik marad meg.

Ilyenkor délután felment a szobájába, töltött magának egy ujjnyi konyakot, majd - akárcsak egy rovargyűjtő, ha új fajt fedez fel az ezerszer átbogarászott réten - a fehér szattyán kesztyűt lecserélte vékony, fehér szövetkesztyűre, zsebéből egyenként szedegetve ki az aznapi természt, minden egyes golyót szemügyre vett.

Majd gyolcskendővel átdörzsölte, és elhelyezte az e célból készíttetet, tízszer tíz cellás fakeret következő üres mélyedésébe. Nem tudni, hány fakeret telt meg faragott golyókkal, ahogy azt sem tudni, hová lettek ezek a fakeretek.

Csak annyit tudni, hogy egyszer csak fordult a sors kerete, és a kapitány, gombfosztott és véres, tépett egyenruhájában egyszer csak ott állt saját löszfala előtt. Mellének nem három, hanem tizenhárom fegyver szegült, ám ezek lövedéke nem tornyokban cseppent, hanem messzi-messzi városok gyárai ontották tonnaszámra, hogy lukakkal pöttyözzék tele a kontinenst.

A halál előtti röpke csendben - mert minden halál előtt elhallgat egy picit a világ - a tizenhárom lövész valami furcsa, surlódó hangot hallott, mintha a kapitány a fogát köszörülte volna, pedig meredt szemmel, telt szájjal szedte a levegőt.

Amikor a test már teljesen kihűlt, és a csapat a hideg hegyi levegő ellenére felmelegedett a kapitány konyakjától, az egyik fegyveres a fal tövében fekvő testhez osont. Egy éve még kiskondás volt, most már partizán, ám maga sem tudta eldönteni, hogy a hátára vetett géppisztoly hozta el idáig, vagy ő a géppisztolyt. Nem akart a kapitánytól semmit - társai még délután kiforgatták a zsebeit - csak azokat a döbbent, tágra nyílt szemeket akarta lecsukni, csak azt a tátott szájat nem akarta látni. Sötét volt, véletlenül tenyerelt rá a kapitány markába, véletlenül találta meg a három golyót. Remélte, valami értékeset talált, ám amikor másnap megnézte a faragásokat, már mást remélt - talán ez a három talizmán hazaviszi.

És végül tényleg ő volt az, aki a tizenhármak közül hazajutott, hogy pár évvel később útrakeljen. Mennie kellett, vitte az éhség, az éhség, ami elvitt minden mást, csak egy apró batyút és ezt a három golyót hagyva. Utolsó reményeként nyújtotta a hajó kapitánya - egy másik kapitány felé, talán azt hitte, hogy mégiscsak igazgyöngynek, ritka kincsnek hiszi.

Sokat látott ember volt ez a kapitány, megfordult hét tengeren, így hát pontosan tudta, hogy nem igazgyöngyöt kíván a koránál öregebb férfi. Ám mivel sokat látott ember volt, ezért elvette az egyik golyót, megforgatta a kezében, és beleborzongott. Erő van ebben, fiú, mondta, és felengedte a hajóra. Az erőt nem érezte a fiú, de mégiscsak ez az ólomdarab, a halott ember gyöngye vitte át az Újvilágba.

A maradék két gyöngy vele volt, amíg megtanulta a nyelvet, vele, ameddig a bevándorlókkal és csótányokkal teli bérház ágybérletéből odáig jutott, hogy saját lakást béreljen, vele, amikor megtalálta élete párját, és vele, amikor kiköltöztek saját kertesházukba. Egy fiúk született, akit az apa megpróbált megkímélni mindattól, amitől egy óceán választotta el.

A fiú tizennyolc éves sem volt, amikor őt is elvitte a géppisztoly - vagy ő a géppisztolyt? - egy másik óceánon túlra. Apja csak annyit tehetett, hogy átadott neki az egyik faragott golyót, védje meg gyermekét. Hónapok teltek el hír nélkül, és azon kapta magát, hogy egy már majdnem elfelejtett nyelven imádkozott egy, az itteninél szakállasabb Istenhez.

Sem a golyó, sem a fiú nem tért vissza, csak egy zászlóval takart, üres koporsó. Később el akarta hinni, hogy a golyó mégis segített, hogy gyors halált hozott a fiúnak, nem a dzsungel nyavajáit vagy bambuszcöveket. Tenyerébe forgatta az utolsó golyót, abbahagyta az imát, és elhatározta, hogy sajátjaként neveli az unokát, fia utolsó ajándékát, aki a sorozás előtti este fogant.

A férfi, akinek nem volt apja, félt. És mivel félt, így hát ivott, és és hogy részegen se féljen, meg-megszorította a talizmánt, amit nagyapjától kapott. Ivott és a golyót morzsolta akkor is, amikor a nagyapját temette, az ital és a faragvány ott volt vele az első csóknál, és ott volt vele az esküvőn is. És itt volt vele most is, amikor a férfi, akinek nem volt apja, megpróbált apa lenni. Nézte, ahogy a lánya játszik, lökdösi ide-oda a jégkockát, amit az italából csípett ki neki. Újból töltött magának, majd kinyitotta a nyakában függő bőrszütyőt, és egy fényes, faragott golyót gurított a gyerek felé, hátha jobban tetszik neki a jégnél.

Amikor a felesége hazaérkezett, már a fotelben aludt, így nem látta, ahogy az asszony elsápadva szedi ki a göcögő lány szájából a golyót. Felismerte a koponyát, és dühös volt. Dühös volt az alvó férjre, dühös az üres üvegre, de leginkább dühös az ólomgolyóra, mert emlékezett, hogy a halált hordozza - lassú, testbe szivárgó mérget, mely elbutít. Ragaszkodott hozzá, hogy a házban, melyet férje örökölt, még a gyermek születése előtt cseréltessék ki a vezetékeket, hogy a régi festéket szakemberek kaparják le, és fújják újra a falakat, és akkor ez…

Három nappal később a kurjongató szemetesek nem vették észre, hogy az egyik zsákban, egy diétás joghurt műanyagdobozában, kávézacc és tojáshéj között ott egy ólomgolyó, nem vették észre, hogy az a zsák négy grammal nehezebb.



Az 1850-es években már a kisebb amerikai postahivatalokat is központilag látták el kör alakú dátumbélyegzővel, de a postamesterek még sokáig külön bélyegzőt használtak a bélyegek érvénytelenítésére, s ezáltal annak biztosítására, hogy a bélyegeket csak egyszer használják fel. Az érvénytelenítő bélyegzőket ekkoriban még gyakran kézzel készítették. A postahivatalnokok kreativitásának egyik szép példája ez a kézzel faragott, koponyás-halálfejes kézibélyegző, amely az érvénytelenítés, de még inkább angol megfelelője, a „cancel” konnotációira utal. Az ilyenfajta, „fancy cancel”-nek nevezett bélyegzőket többnyire ólomból faragták. Minthogy a használattal gyorsan koptak, ezért a postamesterek és hivatalnokok saját bicskájúlag faragtak újakat. A „fancy cancel”-ek 1904-től kezdtek végképp kikopni a használatból, amikortól az amerikai posta szabványosítási és modernizációs programjának részeként központilag tiltotta meg a „nem engedélyezett postabélyegzők” használatát.




fancy1 fancy1 fancy1 fancy1 fancy1 fancy1 fancy1 fancy1 fancy1 fancy1 fancy1 fancy1 fancy1 fancy1 fancy1 fancy1 fancy1 fancy1


fancy2 fancy2 fancy2 fancy2 fancy2 fancy2 fancy2 fancy2 fancy2 fancy2 fancy2 fancy2 fancy2 fancy2 fancy2 fancy2 fancy2 fancy2 fancy2 fancy2


fancy3 fancy3 fancy3 fancy3 fancy3 fancy3 fancy3 fancy3 fancy3 fancy3 fancy3 fancy3 fancy3 fancy3 fancy3 fancy3 fancy3 fancy3


Masule, 1975


Az előző bejegyzésben a bakhtiari hegyi falu mögé utasítottam az észak-iráni turistaattrakciót, Masule faluját, s most szeretném valahogy jóvátenni ezt a sértést, ha másért nem, hát mert Masuléből származik Mousavi úr, a teheráni bazár melletti kedves kis sikátorszálloda vezetője, akinek a keze messze elér, s mindent be tud szerezni, ami hivatalosan nem létezik Iránban, legyen bár buszjegy Isztambulba, klasszikus koncertbelépő a Vahdat hangversenyterembe, vagy vízum Türkmenisztánba. Szándékosan nem a mai, valóban turistaparadicsommá felfeljesztett Masuléről mutatok azonban képeket, hanem a harminc évvel ezelőttiről, a ma már Portugáliában élő iráni örmény Ahmad Kavousian képeit 1975-ből, a sah idejéből (akinek portréi látszanak is az egyik ház falán), amikor még valóban olyan hangulata lehetett a helynek, mint a Zagrosz falvainak.


Masule a Kaspi-tengerparti Rashttól hatvan kilométerre fekszik Gilan tartományban, amelynek hegyei mindig ellenálltak a hódítóknak, beleértve az arabokat is, s ezért azzal büszkélkednek, hogy nyelvük – mert több ez már nyelvjárásnál – a legtisztábban őrizte meg az ősi perzsát. A falu az Elbrusz hegyláncai között, 1050 méteres magasságban épült, s egymással összeköttetésben álló házai több mint száz méter magasan kúsznak fel a hegyoldalra. Az udvarok és a háztetők egyúttal gyalogutcák is. A legtöbb ház oldalát hagyományosan sárga agyaggal tapasztják be, hogy minél kivehetőbbek legyenek a ködben, amely szinte állandóan ott úszik a város házai között.



Freidoun Poorreza – Hossein Hamidi: ناز بداشته Naz Bedashteh (Szép Bedashteh), gilani népdal. A می گیلان Mi Gilan (gilakiul) / Man-e Gilan (perzsául) (Az én Gilanom) albumról (2007)


دشت هايی چه فراخ!
کوه هايی چه بلند!
در گلستانه چه بوی علفی می آمد
من در اين آبادی پی چيزی ميگشتم
پی خوابی شايد
پی نوری ،ريگی،لبخندی.
Milyen tágasak a völgyek!
A hegyek milyen magasak!
Milyen illata van itt a fűnek!
Mi az, amit ebben a faluban keresek?
Talán az álmokat, talán a
fényt, a port, a nevetést.

Sohrab Sepehri (akitől itt is fordítottunk): آبادی Falu (részlet)


masouleh1975 masouleh1975 masouleh1975 masouleh1975 masouleh1975 masouleh1975 masouleh1975 masouleh1975 masouleh1975 masouleh1975 masouleh1975 masouleh1975 masouleh1975 masouleh1975 masouleh1975 masouleh1975 masouleh1975 masouleh1975 masouleh1975 masouleh1975


Sar Agha Seyyed





A nyugat-iráni Zagrosz hegyei között főként nomád törzsek élnek – Reza Pahlavi sah 1930-as évekbeli reformjai előtt ők tették ki Irán lakosságának tíz százalékát. De kevés közöttük az olyan, aki mindig is nomád volt, mint a qashqaiok (ejtsd ghasghaj), a délre, a Siráz fölötti hegyekbe levándorolt azeri és türkmén törzsek utódai, akik cigányosan színes ruháikban a sirázi bazárt lepik el úgy, mint a fekete-fehér bakhtiarik az iszfahánit, s akikről szintén szeretnék majd írni. Az iráni nyelvű nomádok, mint a kurd, lor és bakhtiari törzsek, valószínűleg régi földműves kultúrák utódai, akiknek falvai a mongol hódítás majd az oszmán-perzsa háborúk évszázadai alatt pusztultak el, s a hegyekbe menekült túlélők a nomád pásztorkodással cserélték fel a földművelést. Sok jel utal erre, mint például az előző bejegyzés végén látott kőoroszlánok, amelyeket máig a jeles törzsfők sírja fölé állítanak, s amelyek ősei a Zagrosz határolta méd birodalom palotái előtt álltak. De az is, hogy a bakhtiari pásztorok, ha tehetik, újra falvakat hoznak létre a hegyek között, immár nem földműves falvakat, mert ott már csak szikla van, hanem afféle tanyaközpontokat, ahonnét a család két-három hónapos legeltetésekre vonul ki a környező hegyekbe. Az egyik ilyen falu سر آقا سید Sar Agha Seyyed, azaz Szejjid aga forrása, Iszfahántól kétszáz kilométerre keletre, közvetlenül a Zagrosz gerince alatt.


Az iráni turizmus egyik sokcsillagos nevezetessége Masule falu a Kaspi-tenger partján, amelynek házai fecskefészkekként kapaszkodnak fel a hegyoldalra. Masule azonban szinte csak mesterséges turistalátványosság Sar Agha Seyyedhez és a többi hasonló névtelen faluhoz képest, s talán csak annak köszönheti hírnevét, hogy turistabusszal is megközelíthető. A bakhtiari falvakhoz nem vezetnek utak: erről maguk a bakhtiarik gondoskodtak az évszázadok folyamán, így védekezve a sokféle hódító ellen a mongoloktól a perzsa államig. A vidéket az év nyolc hónapjában egyébként is elzárja a külvilágtól a hó. Amikor azonban látogatható, olyankor gyönyörű zöld is, s a rövid tavasz és nyár alatt lázasan igyekeznek virágot hozni a vad és a „fordított” tulipánok, azaz császárkoronák. Mint Maryam Zandi, Abbas Ghaderi és Mirjam Terpstra képein.


چشمی کوهرنگ Cheshme-ye Kuhrang (Kuhrang-forrás; az egyik legismertebb forrás a bakhtiari vidéken). A Mahoor Institute موسیقی بختیاری Musiqi-ye bakhtiâri (Bakhtiari népzene) albumáról (2007)