Isten rabjai

– Mindenki rab-e? – kérdezte félénken a kisfiú. – Mindenki – bólintott Szikárdusz fráter. – A király is? – Király is. – Kinek rabja a király? – Nemzet rabja. – Mink is rabok vagyunk-e? – Mink is. – Mink kinek a rabjai vagyunk? – Isten rabjai, fraterkám. Gárdonyi Géza: Isten rabjai (1908)

Ha az utazó Örményországból Karabahba vagy Iránba tart, Syunik tartományhoz érkezve, amely hosszú folyosóként nyúlik le a perzsa határig, falként magasodik fel előtte a Zangezur-hegység háromezer méteres hegylánca. Itt, a 2347 méter magas Vorotan-hágón állították meg Andranik és Nzhdeh tábornok csapatai a bolsevikokat 1920 novemberében, itt védték nyolc hónapon át az örmény függetlenség utolsó bástyája, az Örmény Hegyi Köztársaság határát. Itt húzódott előtte fél évszázadon át a zangezuri ujezd határa, amelyet Sztálin osztott kétfelé Örményország és Azerbajdzsán között, miután nyugati felét ugyancsak Andranik csapatai tisztították meg százezres muszlim lakosságától. A karabahi háború óta keleti fele is örmény ellenőrzés alatt áll, s az 1919-ben oda menekült zangezuri muszlimok ma a Baku környéki menekült-lakótelepeken élnek.

A Vorotan-hágón túl ered az a folyó, amelyet Zangezur egykori lakói, ki-ki a maga nyelvén, Vorotannak, Bazarçaynak vagy Bargushadnak – perzsául „széles föld” – neveztek. A folyón, amely Syunikon és Karabahon végighaladva ömlik az Araxesbe, az iráni határfolyóba, 1954-től kezdték el kiépíteni a vorotani vízlépcsőt. A vízlépcső, amely 1989-es elkészülte óta felére csökkentette Örményország olajimport-szükségletét, három vízierőműből és öt víztározóból áll. A legelső, mindjárt a Vorotan-hágó után, a Spandaryan-víztározó, amely ugyan csak hét kilométer hosszú és három kilométer széles, de mélysége hetvenhárom méter. A Vorotan folyó, idefenn még csak vékony patak, itt valamikor szédítően mély völgy alján haladt.


A völgynek ma csupán a legmagasabb pontja áll ki a tóból. Egy domb, amelynek tetejétől egészen le a tó partjáig, mint ottfelejtett öreg katonák, régi sírkövek sorakoznak. Mindegyik a tó felé tekint, mintha onnan várnák a parancsot, amely már soha többé nem hangzik fel. A sírokon, mintha a vadvirágos mező nőtte volna be őket, változatos kővirágok, életfák, terméshez hasonló csillagok indáznak. Csupán egyetlen motívum nincs rajtuk: kereszt. Pedig akik állíttatták őket, nagyon is vallásos emberek kellett legyenek. Szinte minden síron ugyanaz a formula vezeti be az elhunyt nevét, az 1840-es évektől ószláv nyelven, aztán az 1920-as évektől kezdve egyre inkább oroszul: Здѣсь пакоитсѧ тела раба Божіѧ…, „Itt nyugszik a teste Isten rabjának…”





Mi lehetett ez az ószláv nyelvű falu itt a távoli örmény-tatár vidéken? Spandaryan, amelyről a víztározót elnevezték, tizenöt kilométerre fekszik, ott csupán a gát van. A másik három közeli falu, Sarnakunk, Tsghuk és Gorayk egyaránt a völgy peremén kívül esnek, azoknak nem lehetett itt a temetőjük. Az 1947-es kiadású, szigorúan titkos Атлас офицера-hoz, a lembergi ócskapiacon vásárolt szovjet katonai atlaszhoz fordulok segítségért. Ez ugyan csak kis léptékű térképet tartalmaz a Kaukázusról, amelyet a hidegháború kezdetén nem tekintettek elsődleges hadműveleti területnek, de még ez is feltüntet itt egy ma már nem létező települést: Базарчай.


És a tó partján, a domb legtetején álló obeliszk, hátulján a ԿԱՌՈՒՑՎԵԼԷ 1968, karrutsvele 1968, „emelték 1968-ban” dátummal is azt hirdeti a tó felé tekintő feliratában:

ՀԱՎԵՐԺ ՓԱՌՔ
ՀԱՅՐԵՆԱԿԱՆ ՊԱՏԵՐԱԶՄՈՒՄ ԶՈՀՎԱԾ
ԲԱԶԱՐՉԱՅ ԳՅՈՒՂԻ ՌԱԶՄԻԿՆԵՐԻՆ

Haverzh p’arrk’
Hayrenakan Paterazmum zohvats
Bazarch’ay gyughi rrazmiknerin

„Örök dicsőség
a Nagy Honvédő Háborúban elesett
bazarchay-falui katonáknak.”

Bazarchay falu neve megegyezik a Vorotan folyó azeri-török nevével, amelyet első olvasásra „vásáros-folyónak” fordíthatnánk. A chay utótag azonban ebben az esetben nem „folyót” jelent, mint más török földrajzi nevekben, hanem teát. A falu ugyanis a dél-kaukázusi teakereskedelem központja volt, ezért nevezték „Teavásárnak”. A teát Grúziából hozták ide, s itt adták tovább a muszlim lakosságnak, amely erős főzetben fájdalomcsillapítóként, sőt kábítószerként használta azt. A kereskedelmet pedig az az etnikum szervezte meg, amelynek Grúziától az örmény vidéken át Karabahig mindenütt éltek kis csoportjai: az orosz nyelvű molokánok.

Az orosz források a 15. századtól kezdve említik a molokánokat, akik „szellemi keresztényeknek” nevezik magukat, az ősegyház tanításához való visszatérést és az Istennel való személyes kapcsolatot hirdetik. Egy olyan társadalomban, ahol az uralkodótól lefelé mindenki szolga, úgy törekszenek a szabadságra, hogy e hierarchián kívül helyezik, s közvetlenül „Isten rabjainak” tekintik magukat. Elutasítják az orthodox egyház számos előírását, a papság közvetítő szerepét, az ikonokat és a kereszt ábrázolását is. Nevük az orosz молоко, „tej” szóból ered, „tejivót” jelent, minthogy böjt idején, amikor az orthodox egyház a tejtermékek fogyasztását is tiltja, ők csupán a hústól tartózkodtak. Fegyelmezett közösségi életmódjuk és munkamoráljuk miatt „a Kelet protestánsainak” is nevezik őket. Az orosz államegyház üldözése elől a birodalom peremvidékeire húzódtak, amit az állam is támogatott, mert így nagy szerepet játszottak a szűzföldek feltörésében. 1825-től kezdve több mint százezren vándoroltak közülük a Kaukázusba. Történetüket N. B. Breyfolge írta meg részletesen Heretics and Colonizers: Forging Russia’s Empire in the South Caucasus (2005) című könyvében.

Molokán telepesek a kaukázusi Mugan-sztyeppén. Szergej Prokugyin-Gorszkij fotója, 1905-1915 között

Zangezurban – Bazarchayban és a szomszédos Borisovka (ma Tsghuk) faluban –, Karabahban, és az 1917-ig Oroszországhoz tartozó Karsban a molokánok „ugráló” (прыгуны) karizmatikus irányzata telepedett le, akik összejöveteleiken önfeledten, énekkel és tánccal dicsőítették a Szentlelket. Egy Karsból 1902-ben Amerikába kivándorolt ötszáz fős csoportjuk népesítette be San Franciscóban az „Orosz-dombot”, ahol még Ilf és Petrov is találkozott velük 1937-ben, mint azt amerikai útikönyvükben leírják. A Kars-környéki molokánokról Murat Saraçoğlu készített 2009-ben nagy sikerű játékfilmet, egy évvel korábban pedig Yalçın Yelence egy szép dokumentumfilmet, amely segít elképzelni, milyen élet folyt valamikor a bazarchayi völgyben.


A bazarchayi molokánok történetét Hamlet Mirzoyan foglalta össze a Ноев Ковчег (Noé bárkája) 2012/8 számában. Legfontosabb forrása a helybéli V. N. Telegin által 1910 körül kézzel írt История наших предков (Őseink története) című füzet volt, amelyet a molokans.ru szájt átírásban közölt. Eszerint az első molokán telepes, Gurej Petrovics Petrov 1831-ben érkezett ide feleségével Tambovból, a molokánok hagyományos központjából. 1836-ban újabb családok jöttek a karabahi Dudakcsi és Aladin falvakból, majd 1877-ben ötven család a karabahi Bolludzsából.

Ghevont Alishan (1820-1901) velencei mekhitarista szerzetes és etnográfus szerint, aki 1893-ban adta ki részletes leírását „Sziszakanról”, a mai Syunik tartományról, az itteni molokánok szorgalmasak és jómódúak voltak. Minden ház kőből épült, minden családnak legalább ötven tehene, négy-öt öszvére és száz juha volt, s amellett a folyó menti víztározókban pisztrángot tenyésztettek. Ökreik jól tápláltak, szekereik hatalmasak voltak. Az 1886-os összeírás szerint 78 jól megépített házban 469 lakos, 241 férfi és 228 nő élt itt, a tíz éven aluli gyermekeket nem számítva. Kenyerüket a környező falvaktól eltérően nem kaukázusi tonirban, hanem orosz kemencében sütik. A hágó felől fújó erős hegyvidéki szelek miatt házaik ablakai kicsik, s mind keletre néznek.

George Kennan amerikai utazó az 1870-es években járta be a Kaukázust. Ekkor állította össze (nem saját, hanem helyben vásárolt fotókból, többek között Dmitrij Jermakov felvételeiből) a New York Public Libraryben őrzött Caucasus: An album of photographs gyűjteményt, amelyben három képet találunk a kaukázusi molokánokról. Az első talán, a második és a harmadik biztosan Jermakov felvétele

Az előtérben jobbra lévő sír felirata: „1878 г. 12 апреля. Здесь покоится тело страдальца Давыда Евсеевича. Страдал за Дух Святой 50 лет. Помер волею Божиею. Жил 70 лет” („1878. április 12. Itt nyugszik a szenvedő David Jevszejevics teste. Ötven évet szenvedett a Szentlélekért. Meghalt Isten akaratából. Élt 70 évet”). Telegin azt írja róla kéziratos füzetében: „David Jevszejevics, a mi nagyhírű lelki uralkodónk… az átlagosnál magasabb, férfias termetű volt. Szürke körszakállt viselt, hasonlatosat Dávid király szakállához, ahogyan a zsoltároskönyvekben ábrázolják. Hangját sosem emelte fel, nem tűnt ki szószaporítással. Egyszerű kék zubbonyt viselt, egyszerű kalapot hordott. … Az összejöveteleken csak a Bibliát és a zsoltárokat olvasta, és imádkozott, de sosem „ugrált” és prófétált. … Tisztelték és szerették őt, mindenekelőtt jóságáért.”

1921 júliusában, amikor a bolsevikok áttörtek a Vorotan-hágón, a bazarchayi molokánok kenyérrel és sóval fogadták őket, és számos fiatal csatlakozott hozzájuk, hogy együtt harcoljanak Nzhdeh tábornok Perzsia felé visszavonuló örmény csapatai ellen. A következő években aztán a molokánok azt kapták jutalmul, amit az örmények büntetésből. Vezetőiket letartóztatták, imaházaikat lebontották, köveiket széthordták. A sztálini terror éveiben a közösség egy részét Szibériába deportálták, sokan megtagadták hitüket, vagy Oroszországba menekültek. Helyükbe mások jöttek: a temető sírkövei az 1960-as évektől fokozatosan örmény nyelvűvé válnak. Az utolsó molokán asszony 1978-ban, két évvel a falu elárasztása előtt hunyt el Bazarchayban. Temetésén az ukrajnai Vinnyicában élő unokaöccse, Mihail Szerafimovics Begasz alezredes tartott búcsúbeszédet nemcsak fölötte, hanem az egész molokan közösség fölött: „Ímé, napok jőnek, mondja az Úr, és éhséget bocsátok e földre; éhséget nem a kenyér után, szomjúságot nem a víz után, hanem az Úr beszédének hallgatása után.” (Ám 8:11)

Pirosmani: Éneklő molokánok, Tiflisz, 1910 k.

George Gurdjieff (1866-1949), örmény-görög-orosz népzenegyűjtő, zeneszerző és filozófus: Molokán dalok. Előadja zongorán Thomas de Hartmann

„Háborús történet volt. Három napon keresztül ostromoltak egy erdőt valahol Oroszországban, még halottjaik is voltak. Az igazi célt azonban az erdő mögötti kis falu jelentette, az országút miatt, amely épp a falu mellett haladt. Nagy ellenállásra számítottak, úgyhogy miután megszerezték az erdőt, három épségben maradt lövegükkel egész éjszaka bombázták a dombot, amelyre a falu épült. Aztán hajnalban megindultak. Nagyapám egészen biztos volt benne, hogy nem éli túl azt a napot. Szinte kibírhatatlan volt a csend, meg hogy nem történik semmi, csak mentek előre és féltek, pedig végül egyetlen puskalövés nélkül foglaltak el mindent. Ott álltak a kihalt utcákon, immár a győzelem biztos tudatában, tulajdonképpen örülhettek volna, de mégis volt valami gyanús ebben az egészben. Hosszú percekig nem jöttek rá, hogy mi. Később meg nem akartak hinni a szemüknek. Mert az éjszakai bombázásnak nem látszott semmi nyoma, nem sérült meg egyetlen ház, egyetlen ablak sem tört ki, pedig a sötétben mindannyian látták a fellobbanó lángokat. Csakhogy a falu sértetlen volt. Ráadásul egészen másképp nézett ki, mint általában az orosz falvak, és a katonák végigkutatták az egészen másfajta utcákra nyíló egészen másfajta házakat, de még egy kóbor kutyára, egy ottfelejtett macskára sem bukkantak sehol. Aztán nagyapám bejárta a közeli kis temetőt. Különös, furcsa alakú sírköveket talált ott, már-már olvashatatlan feliratokkal. Igen, kopt nyelvű feliratokkal, és ez tényleg elképesztő volt.”

Latzkovits Miklós, „Hogyan tanultam meg koptul?” Pompeji 2 (1991) 3, 54.

Találkozás

A Szevan-tó tükrén ragyog a nap, a távolban még fehérek a karabahi határhegység csúcsai. A Szevan-kolostor dombját betölti a vadvirágok illata. A parkolóban kezet rázok az ismerős öreg parkolóőrrel. Как дела, hogy s mint? kérdezem. По тихоньку как в Чехословакии в 1968-ом году, szo-szó, mint Csehszlovákiában hatvannyolcban, mondja. Kérdően nézek rá. „Tudja, mi volt ott?” kérdezi. „Persze, szovjet bevonulás.” „No azok mi voltunk. Lengyelországban állomásoztunk, az egységünket elsőként küldték Csehszlovákiába. Lőttek a csehek veszettül.” „Sokan meghaltak?” „Nagyon sokan. A pidarasz csehek azt csinálták, hogy a hadoszlop elejét elengedték, és az utolsókat lőtték halomra. No de mi még élünk.”

Amikor visszafele jövünk a kolostortól, megkérdezi: „Honnan is jöttek?” „Magyarok vagyunk.” Felragyog a szeme, kezet nyújt. „Hát akkor fegyvertársak voltunk.” A kétes dicsőséget azzal ellenpontozza: „És egyébként is, kettő-null!” No hálistennek, most egy darabig nem az jut először az örmények eszébe Magyarországról, hogy mi adtuk ki a baltás gyilkost.

Kurdisztán percről percre

Kurdisztán. Sok létező és és sok csupán óhajtott területet neveznek így, de az egyetlen, amelynek hivatalosan is ez a neve, Kurdisztán tartomány Irán nyugati hegyvidékén, az iraki határon. Ez a tartomány azonban csupán negyede az iráni kurdok által lakott területnek, s a nagyjából ötmillió iráni kurdnak kevesebb mint egyharmada él itt. A többiek főként az iraki és török határ menti egyéb tartományokban laknak, a Kurdisztán fölötti Nyugat-Azerbajdzsánban, s a Kurdisztán alatti Kermansahban és Ilamban. De az oszmán-perzsa háborúság évszázadai alatt a nagyhatalmak sok független kurd törzset telepítettek át a határvidékről a két ország belsejébe, Közép-Anatóliába és Észak-Khoraszanba is, s az utóbbiak visszaszivárgó csoportjai Siráz, Iszfahán és Hamadan környékén is letelepedtek, mint azt az Iszfahán közeli tartományi székhely, Shahr-e Kord, „Kurdváros” neve mutatja. Az alábbi térkép sápadt sárga színnel ábrázolja a főbb kurd tömböket Iránban.


Az iráni kurdok nemcsak területileg, de vallásilag sem egységesek. A fenti térképen csupán az látható, minek vallják magukat hivatalosan: többségükben szunni, kisebb részt síita muszlimnak. Odahaza azonban jó részük az alevi, yarsan, yazidi, keresztény vagy zoroasztriánus vallást gyakorolja, amelyet a történelmi tapasztalatok alapján bölcsen letagadnak, iszlám elemekkel vegyítenek és az iszlám sajátos formájának állítanak be.

Nyelvileg, akárcsak az angolszászokat, az egyes kurd csoportokat is a közös nyelv választja el egymástól. A 17. századi oszmán krónikás, Evliya Çelebi szerint a kurd nyelvet Noé fia, Melik Kürdim alkotta meg a fiaival benépesített tartomány számára, de „minthogy Kurdisztán egyetlen végeérhetetlen hegyvidék, ezért a kurd nyelvnek nem kevesebb mint tizenkét változata van, amelyek annyira különböznek egymástól mind kiejtésükben, mind szókincsükben, hogy egymás megértéséhez tolmácsra van szükségük.” Az iráni kurdok többsége és az iraki határ menti települések a sorani vagy közép-kurd nyelvjárást beszélik, amelyen kölcsönösen nem értik meg egymást a kurmanji avagy észak-kurd nyelvjárást beszélő húszmillió törökországi, észak-iráni és iraki kurddal, valamint a pehlewani, avagy dél-kurd nyelvet Kermansahban és Ilamban beszélő hárommillió kurddal. A sorani nyelvjárást beszélő iráni kurdok büszkék rá, hogy már a középkor óta a legkurdabbnak tekintett gorani nyelvjárásban írják irodalmi műveiket, amely azonban a nyelvészek szerint egyátalán nem kurd dialektus, hanem önálló iráni nyelv. Kurd közmegegyezés szerint a legszebb kurd tájszólást iráni Kurdisztán legszebb hegyvidékén, Hawramanban beszélik. A hawramanit azonban a nyelvészek ugyancsak önálló iráni nyelvnek tekintik. S végül az Iránban élő, hawramani, sorani vagy pehlewani nyelvjárást beszélő és hagyományosan gorani nyelven író kurdok, akik az ókor óta letelepedett, városlakó életformát folytatnak, mélyen lenézik a környező hegyeken legeltető, s főleg kurmanji nyelvjárást beszélő nomád kurdokat, s helyettük a teljesen más iráni nyelvet beszélő lorokkal vallanak történelmi azonosságot.

Mi hát a kurd? Ha sem a közös terület, sem a vallás, sem a nyelv, sem a társadalmi struktúra nem köti össze őket, mi az, ami közös bennük, ami minden kurdra jellemző, amiről messze földön is felismerik egymást, amitől rokoni érzés kél szívükben? Szerény véleményem szerint a kurd nadrág. Kurd az, aki kurd nadrágot visel. Ez kovácsolja őket közösséggé mind egymás, mind a külvilág szemében, ettől ölelkezik össze kurd nadrágos a kurd nadrágossal az isztambuli vagy a tabrizi bazárban és ezen nevet a perzsa útlevélkezelő a teheráni repülőtéren. Ugyanakkor ez sem kizárólagos etnikai marker, hiszen egy nem-kurd törpe minoritás is hord kurd nadrágot, jelesül én, már jó húsz éve. Amiből Kurdisztánban akadnak is problémák, mint az alábbiakban látni fogjuk.

Vámbéry Ármin egy évtizeden át készült rá, hogy behatoljon Kurdisztánba, amelyen élete kockáztatásával jutott át. Perzsa barátaim még néhány éve is lebeszéltek róla, hogy megpróbáljak egyedül eljutni a civilizált Teheránból ebbe a távoli és vad tartományba. A tavalyi amerikai-iráni megállapodás óta azonban könnyebb lett vízumot szerezni, külföldi is bérelhet autót, megindultak a fapados járatok. Ha felszállok Berlinben a hajnali Germania-járatra, s reggel autóba ülök a teheráni repülőtéren, este már a kurd hegyek között vacsorázom. Kurdisztán karnyújtásnyira került. Úgyszólván. Csak a nélkülözhetetlen perzsa nyelv elsajátítása telik ugyanannyi időbe, mint Vámbéry korában.


Tíz éve magánembernek jóformán lehetetlen volt vízumot kapnia Iránba. Az ember a követségen befizette a száz dolláros vízumdíjat, s egy hónapot várt, míg kézhez kapta az elutasítást. „Hogyan lehet akkor egyáltalán eljutni Iránba?” kérdeztem a követségi alkalmazottat. „Utazási irodával.” „Lehet iránival is?” „Persze”, mondta. Na megálljatok. Kinéztem a neten néhány teheráni utazási iroda címét, s perzsa nyelven írtam nekik, mibe kerülne, ha felvennének valamelyik útjukra, de nem kellene rá elmennem, és így ki sem kellene fizetnem. A baksis a száz dolláros vízumdíjon felül hatvan euró volt, de ezért a teheráni külügyminisztérium már le is küldte a vízumot a budapesti követségre, s csak azért kellett bemennem, hogy beragasszák az útlevélbe. „Hogy csinálta?” kérdezte a hüledező alkalmazott. „Nekem is vannak barátaim”, mondtam.

Manapság erre már sincs szükség. Az ember megspórolhat hatvan eurót és két hónap várakozást, ha érkezéskor a teheráni repülőtéren csináltat vízumot. Kell hozzá tizenöt euró biztosítási díj, hetvenöt euró vízumdíj, és a rezsim szempontjából feddhetetlen előélet. Harminc-negyven perc várakozás után már az álmos határőrnek diktálom be apám nevét, és hogy hol keresse Magyarországot a perzsa ábécében.


Az egyenes út Kurdisztán szívébe Hamadánon, az ókori Ekbatanán, a kurdok őseinek tekintett médek fővárosán át vezet. Mi azonban észak felől közelítjük meg a tartományt, mert szeretnénk felfűzni az útra két világörökség-színhelyet, a soltaniyehi mauzóleumot és Salamon trónusát, azaz Takht-e Soleyman erődjét.

Teheránból kifelé már reggel hétkor úgy vonaglik az autósor, mint Godard Hétvégéjében. A film útmenti égő autói sem hiányoznak, a belső sávban koccanások, a leállósávban lerobbant autók és trélerek követik egymást néhány száz méterenként. Az eredetileg háromsávos út az autósok leleménye folytán öt, sőt olykor hat sávossá bővül, a kocsi ablakából cseveghetünk a mellettünk araszolókkal. A Karajig tartó hatvan kilométert két óra alatt tesszük meg, itt szabadulunk ki a teheráni agglomerációból és lódulunk neki a Qazvinon át nyugat felé vezető útnak.


Soltaniyeh-t – Szultánvárost – Öljeitü perzsiai mongol nagykán, miután ősei annyi várost elpusztítottak, a világ legszebb városának kívánta felépíteni. Közepén hatalmas templom áll, amelyet a gyermekként Miklósnak keresztelt, majd buddhistának, aztán szunnitának, végül síitának áttért kán önmaga tiszteletére épített: ez Öljeitü mauzóleuma. A kívül-belül fajanszcsempével borított kupola építése idején, 1306 és 1312 között a világ második legnagyobb kupolája volt a konstantinápolyi Hagia Sophia után. Csak egy évszázaddal később szorította a harmadik helyre az a cupolone, amelyet Brunelleschi emelt a világ egy másik legszebb városában.

Firenzével ellentétben a Szultán Városából a mauzóleumon kívül egyetlen tégla sem maradt. Ami azt mutatja, hogy egy városhoz a nagykán akaratánál többre is szükség van. A hatalmas zöld kupola kísértetiesen lebeg a síkság fölött, a kurd hegyek előterében. Körötte félbemaradt ipari létesítmények rozsdásodnak, előtte nyájak legelnek. Mindössze ennyi maradt fenn a mongol hódítók kultúrájából, akik egy gyökerestül kiirtott városi kultúra romjain akartak várost építeni.


A mauzóleumot éppen restaurálják, belsejét könnyűszerkezetes állvány tölti ki. Az állványerdő rendkívül izgalmas posztmodern hatást kelt, legalább annyira, mint az ukrajnai orthodox templom népies faszerkezete. Amennyit a mauzóleum nyer a helyreállítással, annyit veszít majd a kortárs iráni művészet, ha egyszer az állványzatot lebontják. Ettől egyelőre nem kell tartani, mert munkának semmi jele. Csupán a repedésekre felragasztott figyelőszalagok dátumai mutatják, hogy nem ma kezdtek hozzá. Az állványzat üregeiből gyönyörű iszlám ornamentika dereng elő. A galérián teheráni iparművész diákkal találkozunk. Haadi diplomamunkájához, egy ezüst étkészlethez gyűjt régi iszlám motívumokat a mauzóleumban. Az imateremben véletlenszerűen összeverődött kőtár. Gazdagon faragott örmény sírkő 1324-es dátummal, és csempészektől elkobzott alabástrom sírkő perzsa felirattal. Hol lehettek a temetők, amelyből fennmaradtak, milyen történelmet mondhattak magukénak ezek a közösségek, mielőtt a világ legszebb városával együtt eltűntek volna a kurd hegyek tövéből?

Folytatni akartam volna, de a kurdisztáni fotóim mind elvesztek. Annyi maradt, amennyit itt közzétettem. Még egyszer el kell oda mennem, inshallah.