Viking temető Észtországban

Nyikolaj Roerich: Tengerentúli vendégek, 1901 (Tretyakov Képtár).

„Úsznak előre az éjszakai vendégek. A Finn-öböl partja könnyű szalagként húzódik a láthatáron. A víz magába itta a fényes tavaszi ég azúrkékjét, a szél fodrozza, sötét bíbor csíkokat és köröket rajzolva rá. Sirályok raja csap le a hullámokra, könnyedén lebegve, csak a hajók orrának közvetlen közelében meglebbentve szárnyukat. Valami ismeretlen, valami sosem látott zavarta meg békés életüket. Új sugár hasítja fel a mozdulatlan vizet, behatol az évszázados szláv életbe, keresztül az erdőkön és mocsarakon, tágas mezőkön át, s felébreszti a szláv fajt, amely ritka, ismeretlen vendégeket lát majd, s csodálkozik kemény, harcos, idegen szokásaikon. Hosszú sorban haladnak a hajók. A nap vörös fénnyel ragyog az égen. A hajók orrán íves orrdísz emelkedik magasan, karcsún.”

Nyikolaj Roerich: По пути из варяг в греки, 1900

Mielőtt a folyókon felhajóztak volna a „szláv faj” földjére, a vikingek először a Finn-öböl partvidékén és szigetein telepedtek meg. Az észt partokon és szigeteken sok száz falut, sok ezer tanyát alapítottak, néhol a már ott élő észtek között, néhol még lakatlan területeken. A skandináv bevándorlási hullám egészen a 13-14. századig tartott. Vormsin – svédül Ormsön, „a kígyók szigetén”, Észtország negyedik legnagyobb szigetén –, még a 20. század elején is közel kétezer svéd élt kétszáz tanyán, amivel a többséget jelentették a 100-200 közötti helyi észthez képest.

Svéd lakosság az észt tengerparton 1944 előtt. A sárga a többségi, a halvány zöld az észttel vegyes svéd lakosságot jelzi. A jobbra fenn levágott felirat Reval, azaz Tallinn. Az észtországi svédek haapsalui (svédül Hapsal) múzeumából

Rúnákkal írott észtországi svéd naptár, 1819. A tallinni Észt Történeti Múzeumból

Észtországi svéd szobabelső. Az észtországi svédek haapsalui múzeumából

Noha az 1700-1721 közötti északi háborúban az orosz birodalom elfoglalta a svéd királyságtól a Finn-öböl keleti partvidékét, az itt élő svédek továbbra is itt maradtak, saját archaikus tájszólásukat beszélve, és a helyi – svéd – földesurak hatalmi túlkapásai elől nem az orosz cárnál, hanem továbbra is a svéd királynál keresve igazságot. Némi orosz betelepülés csak Sviby kikötőbe volt, ahol romosan és elhagyatottan, de még mindig áll az 1890-ben Krisztus Mennybemenetelének szentelt orthodox templom. Annak idején az államilag támogatott orthodox hittérítő kampány keretében épült, a helyi lutheránusok áttérítésére, de az a 230 áttért svéd, akinek nem hozta meg a kívánt előnyöket, 1905-ben testületileg visszatért a lutheránus egyházba. A megszállástól a függetlenségig tsz-raktárként működött.




Tallinnból Rohuküla kikötőbe autóval közel két óra az út, ötkor kell indulnom, hogy a hét órás komphoz odaérjek. Ilyenkor, nyáron sok héttel korábban kell jegyet foglalni rá, de most szerencsém van, a megcsappant idegenforgalom miatt még pont volt egy jegy oda is, vissza is. Sötétben indulok, útközben kel fel lassan a nap. A mezők fölött alacsonyan felhők úsznak.




A komp egy óra alatt teszi meg a közel 10 km-es távolságot. Tengeri horizontot szinte egyáltalán nem látni: az út végig jobbra-balra kis szigetek között halad. Sirályok szállnak a hajó farvizén zsákmányt remélve, a sekély parti vizeket különféle halászmadarak vigyázzák.





A szigetet kicsi, hagyományos tanyák hálója teríti be, egymástól egy-két kilométerre. Az épületek többsége háború előtti. Amikor a szovjet hadsereg 1940. június 16-án megszállta Észtországot, a helyi svédek egy része azonnal elmenekült Svédországba, az ottmaradtakat pedig a Gulagra deportálták. A sziget a szovjet birodalom határzónájának számított, a betelepülést és látogatást korlátozták. A tanyák az észt függetlenség óta kezdenek újjáéledni. Az elmenekültek visszakapták tulajdonukat, amelyeket nagyrészt hétvégi háznak használnak, Svédországból járnak vissza ide. És nagyon sok észt is házat vett itt, a sziget elit üdülőterületnek számít. A hagyományos tanyák bejáratánál, az út mellett az észt néprajzi múzeum egy-egy archív fényképe illusztrálja, hogy nézett ki a tanya a háború előtt.



A sziget egyházilag egyetlen parókiának számított, központjában a 14. században épült Szent Olaf templommal. A két négyzetes térből – hajó és szentély – álló egyszerű középkori templom alacsony kőkerítéssel körülvéve magányosan áll az erdőben Hullo falu tanyái között, háromszögű oromzatán Szent Olaf király festett szobrával. A svédek eltűnése után csak 1990-ben vették újra használatba. Mellette gránit emlékmű áll az 1918-19-es függetlenségi háborúban elesett vormsi svédek neveivel, amely valahogy túlélte a szovjet uralmat. A templom körül néhány régi sír, bár többségük a közeli temetőben van. Körben gazdagon terem a kék áfonya, megebédelek belőle.

Gyermekágyas Szűz Mária szobra a vormsi Szent Olaf-templomból, 14. sz. vége. A szobrot a menekülő svédek magukkal vitték, s 2006-ig a stockholmi Svéd Történeti Múzeumban őrizték. Ekkor ajándékozták a tallinni Niguliste Múzeumnak

A temető ugyancsak az erdőben fekszik, alacsony kőfallal körülvéve. Legnagyobb különlegessége a „napkeresztek”, észtül rõngasrist, azaz körbe írt kőkeresztek. 343 maradt fenn belőlük a temetőben. Régebbi helytörténészek fantáziáltak róla, hogy a motívumot a vikingek hozták magukkal, ahogy azt a vikingek által alapított Novgorod egyik kortárs falfestményén is látjuk.


A motívum azonban az egész világon elterjedt, a bronzkori kultúráktól az ír keresztekig, nem kell föltétlenül viking eredetet keresni rá, csak mert a szigetet a vikingek leszármazottai lakják. Amellett itt, a vormsi temetőben a datált keresztek kései dátumokat mutatnak: 1743-as az első és 1923-as az utolsó. Ez egybeesik azzal is, hogy a szárazföldi Észtország más temetőiben is ekkortájt bukkan fel ez a kereszttípus. Mintha olyan 17-19. századi kordivat lett volna, amelynek kiindulópontját még nem ismerjük.

Kullamaa, Szent Miklós-templom temetője, 1624

Ridala, Mária Magdolna-templom temetője, 1844

A finoman hullámzó, mohával benőtt, a fenyők árnyékával erezett talajon szétszórt kis napkeresztek azonban valóban nagyon archaikusak. Mint egy finom selyem felületre hintett rúnák. Nem véletlen, hogy a sziget skandináv leszármazottai a napkeresztet identitásuk részének tekintik, s a sziget jelképeként használják.


A napkereszteken kívül hagyományos kőkeresztek is vannak a temetőben ugyanebből a korból, illetve 19. századi vas- és fakeresztek, egészen az 1940-es évekig, mind svéd felirattal. A svéd sírokat szemmel láthatólag még gondozzák. A temető bejáratához közel szerény észt sírok is vannak az utóbbi évekből.



Hagyományos svéd templomi népének Vormsi/Ormsö szigetéről. Énekli Sofia Joons, Tallinn

A temetőtől csak néhány kilométer az út Saxby világítótornyához, Vormsi legnyugatibb pontjához. A jégkorszaki sziklatömbökkel teleszórt tengeröbölben hattyúk úsznak, gémek halásznak. Ez volt az, amit a vikingek Svédországba menekülő leszármazottai utoljára láttak a kígyók szigetéből.

Novgorod és ikonjai

Az orosz történelem Novgorodban született meg. A végtelen orosz síkságon hosszú évszázadok óta szétszórt falvakban földet művelő, halászó és vadászó kis szláv közösségek életébe itt csapott be az a villám, amelyik állammá kovácsolja őket, és azóta is tartó folyamatokat indít el közöttük. Itt történt, hogy a mai Novgorod környékén élő három törzs – két szláv és egy finnugor – a tőlük nyugatra élő szervezett népek sikereit látva 862-ben úgy döntenek, hogy fejedelmet kérnek tőlük. A mai kelet-svéd partvidéken élő vikingeket kérték fel erre, akiket kereskedelmi kapcsolatok révén már jól ismertek, s akiket varégok (waer-gang, esküdt társak) vagy ruszok (evezősök – a finnek mindmáig így nevezik a svédeket) néven ismertek. A vikingek Rørik/Rjurik vezetésével meg is érkeznek, s a mai Novgorodtól néhány kilométerre délre fekvő Ilmeny-tó partján alapítják meg Holmgard/Gorodiscse fejedelmi várát. Innen építik ki dél felé, az orosz folyók szinte összefüggő hálózatán keresztül, a Novgorodból Bizáncba vezető nagy kereskedelmi utat.

Nyikolaj Roerich: Tengerentúli vendégek, 1901 (Tretyakov Képtár). A vikingek érkezése és találkozása a szlávokkal, mint az alábbi képek is mutatják, rendkívül izgatta a 19. század végi orosz szimbolikus és szecessziós történelmi festők fantáziáját

„Úsznak előre az éjszakai vendégek. A Finn-öböl partja könnyű szalagként húzódik a láthatáron. A víz magába itta a fényes tavaszi ég azúrkékjét, a szél fodrozza, sötét bíbor csíkokat és köröket rajzolva rá. Sirályok raja csap le a hullámokra, könnyedén lebegve, csak a hajók orrának közvetlen közelében meglebbentve szárnyukat. Valami ismeretlen, valami sosem látott zavarta meg békés életüket. Új sugár hasítja fel a mozdulatlan vizet, behatol az évszázados szláv életbe, keresztül az erdőkön és mocsarakon, tágas mezőkön át, s felébreszti a szláv fajt, amely ritka, ismeretlen vendégeket lát majd, s csodálkozik kemény, harcos, idegen szokásaikon. Hosszú sorban haladnak a hajók. A nap vörös fénnyel ragyog az égen. A hajók orrán íves orrdísz emelkedik magasan, karcsún.”

Nyikolaj Roerich: По пути из варяг в греки, 1900

A vikingek novgorodi megtelepedése valami példátlant hoz az európai történelembe. A viking fejedelem és a novgorodi törzsek ugyanis szerződésre lépnek egymással, amely 13. századi másolatban írásos formában is fennmaradt. E szerződés értelmében a fejedelem nem szedhet adót novgorodi területen: azt a novgorodi elöljárók szedik be, s abból fizetik a fejedelmet. A fejedelem tehát egyfajta fizetett alkalmazott, állami szolga, akit az államigazgatásban való know-howjáért tartanak, nem pedig abszolút hatalmú uralkodó, mint másutt – s ez a következő évszázadokban csak tovább erősödik. A novgorodi földbirtokos és kereskedőcsaládok fejei továbbra is megtartják rendszeres gyűlésüket, a vecsét, amely társbírót, poszadnyikot nevez ki a fejedelem mellé, mintegy annak ellenőrzésére. A viking fejedelmek nem is sokáig bírják ezt a korlátozást: Rjurik fia, Ingvar/Igor és gyámja, Helgi/Oleg délre mennek, fegyverrel hódítják meg a Dnyeper menti szláv településeket, köztük Kijevet, amelyet immár a fegyveres hódítás jogán, teljhatalmú uralkodóként irányítanak. Novgorodba csak fiaikat küldik vissza fejedelemnek, akik viszont ott továbbra is kénytelenek betartani az eredeti szerződést.

Miután a tatárok 1235-ben elpusztítják Kijevet, és az uralkodó család északra menekül, az ottani fejedelemségekben a kijevi teljhatalmú irányítást folytatják tovább, amelyet a tatár befolyás is erősít. Ez jellemzi az 1200-as évek végétől felemelkedő moszkvai fejedelemséget is, amely 1380-ban Kulikovónál legyőzi a tatárokat, s ezt követően igyekszik hatalmát és vezetési stílusát kiterjeszteni a többi orosz fejedelemségre is. Az ezt követő száz évben Novgorod és Moszkva többször is összecsapnak egymással, míg végül 1478-ban III. Iván moszkvai fejedelem elfoglalja Novgorodot, a vezető bojárokat kivégezteti, a poszadnyik hivatalát megszünteti, a vecsét betiltja, és harangját Moszkvába szállítja. 1570-ben pedig Rettegett Iván mészárolja le a város vezető családjait és fosztja ki kolostorait. Történészek azóta többször is felvetették a kérdést: vajon hogyan alakult volna Oroszország, Kelet-Európa és az egész világ történelme, ha nem az autoriter moszkvai, hanem a velencei állam szervezetére emlékeztető demokratikus novgorodi vezetési stílus vált volna uralkodóvá az orosz államban.

Nagy Péterről szokás mondani Puskin nyomán, hogy ablakot nyitott Oroszországnak Európára. Csak azt felejtik el, hogy azon a helyen korábban már állt egy tárva nyitott ajtó, Novgorod, amelyet Moszkva csukott be.

Apollinarij Vasznyecov: Képek Novgorod múltjából / Vásár Novgorodban, 1908-1909. Az első magántulajdonban, a második a permi múzeumban

Klavgyij Lebegyev: Marfa városbírónő és a novgorodi vecse megsemmisítése, 1889, Tretyakov képtár

Az orosz történelem egy másik értelemben is Novgorodban kezdődött: abban, hogy itt maradtak fenn az első írott források orosz földön. Ezeket nyírfakéregre írták, amelyeket a novgorodi talaj, mint minden más szerves maradványt, kitűnően megőriz: ettől olyan gazdag a múzeum középkori részlege. A nyírfakérgre írott különféle dokumentumokat 1951-től kezdik kiásni; idáig több mint ezret találtak a városban, felét a 12. század előttről, és úgy becsülik, legalább hússzor ennyi lehet még a földben. Nagy részük levél, ami azt mutatja, hogy a középkori Novgorod köznépe is írás-olvasás-tudó volt. Egy iskolát is feltártak, három viasztáblával, amelyek egyikére valaki zsoltársorokat írt gyakorlott kézzel, a másik kettő pedig ügyetlenül másolta azt: ezt nevezik a „novgorodi zsoltároskönyvnek”.


A nyírfakéreg szövegekből még egy érdekes dolog kiderül: hogy a sajátos novgorodi tájszólás nem annak köszönhető, hogy az északra felvándorolt keleti szlávok beszédmódja az elszigeteltségben megváltozott, hanem hogy valahonnan máshonnan jött szlávok kiejtése hasonult a keleti szlávokéhoz. A „valahonnan máshonnan” nagyjából azt a helyet jelenti, ahol most ezt írom: Berlin környékéről, a mai Németország keleti, Lengyelország nyugati vidékéről, amely akkor, a középkori német Drang nach Osten megkezdése előtt szláv vidék volt. Innen jött fel az a két szláv törzs, a szlovének és a krivicsek, akik a finnugor csúdokkal együtt megalapították Novgorodot és behívták a viking ruszokat.

Novgorod, múzeum. 14. századi nyírfakéreg levél: „Urunknak, Mihail Jurjevicsnek a te parasztjaid Cserenscsany faluból, amelyet Klima Oparin alá rendeltél, alázatosan kérünk. Mi nem akarjuk őt. Nem barátságos ember. Erőszakos és önkényes.” A levél nemcsak azt bizonyítja, hogy a novgorodi birtokok parasztjai tudtak írni, hanem hogy véleményt nyilváníthattak a birtokosnál a nyakukra küldött intézővel szemben, ami elképzelhetetlen lett volna a többi orosz fejedelemségben.

Az ebben és a következő bejegyzésben említett novgorodi templomok és kolostorok

A városban és környékén rengeteg középkori templom állt és jórészt áll még ma is, a sok pusztítás után: Novgorod mint világörökségi helyszín kb. 600 műemléket foglal magában. A templomokat a vezető bojárok építették egymással versengve, gazdagságuk és hatalmuk reprezentációjaként. A legfontosabb közülük a Szent Szófia székesegyház. Ez arról a templomról kapta titulusát, amelynek városához a novgorodiak hatalmas önbizalommal mérték magukat: a konstantinápolyi Hagia Sophiáról, az Isteni Bölcsesség templomáról. A székesegyház a Volhov folyó jobb partján emelt kremlben épült 1045-1050 között, s ezzel ez Oroszország legrégebbi ma is álló temploma. Számos kincse közül a legértékesebb a bronz főkapu, amelyet magdeburgi mesterek készítettek 1152-54 között a lengyelországi Płock székesegyháza számára, s innen vásárolta meg a 15. század végén a novgorodi érsek. A főként Krisztus életét ábrázoló, román stílusú gyönyörű bronzkapuról még külön is akarok részletesen írni.




A székesegyházban, az ikonosztáz előtt állították ki Novgorod leginkább tisztelt ikonját, a Jel Istenanyát. Az ábrázolástípus Izajás 7:14-ről kapta a nevét: „Az Úr maga ad nektek jelet: Íme a szűz méhében fogan, fiút szül, és Immánuelnek nevezi el”, amihez Máté 1:23 azt is hozzáteszi: „ami azt jelenti, hogy velünk az Isten.” A kitárt kézzel imádkozó Istenanya mellén a gyermek Jézust egy körbe foglalva látjuk, ami valójában a Szűz méhét jelenti. Az ikonról egy nemrég talált nyírfakéreg dokumentumból tudjuk, hogy az első név szerint ismert orosz ikonfestő, Oliszej Grecsin festette, s apja, Pjotr Mihalkovics bojár rendelte meg 1155-ben lánya és Msztyiszlav fejedelem esküvőjére.


A székesegyházban őrzött ikonnak jól láthatólag háromágú nyele is van, ami arra utal, hogy körmenetekben hordozták. És valóban, ezzel kapcsolatos az ikon csodatévő legendája, amellyel beírta magát Novgorod történelmébe.


Novgorod gazdagsága gyorsan felkeltette a szomszéd városok irigységét, s 1169-ben Szuzdal vezetésével öt fejedelemség egyesült serege indult meg Novgorod elfoglalására. Az ostrom második napján Iván érsek látomást látott, miszerint fel kell emelnie a Jel Istenanya ikonját az Iljin utcai Színeváltozás-templomból, behoznia a kremlbe, s a falakról feltartani az ellenséggel szemben. Az ellenségre pedig az éjszaka folyamán nagy félelem szállt, s egymás ellen kezdtek harcolni, majd a novgorodiak is kirohantak a várból, s lemészárolták őket. A történetet részletesen ábrázolja egy 15. századi novgorodi ikon, amelynek egy-egy másolata látható a novgorodi ikonmúzeumban, a pétervári Orosz Múzeumban és a moszkvai Tretyakov Galériában.

Kisiskolások a novgorodi ikonmúzeumban. A tanárnő részletesen elmagyarázza nekik az ikon csodáját, elhelyezve számukra a történelmet a város szövetében: „És látjátok, ott van az a híd, amin ti is minden nap át szoktatok sétálni az iskolába jövet…”

Az ikonnak a szentpétervári Orosz Múzeumban őrzött másolata

Az ikonnak a moszkvai Tretyakov képtárban őrzött 15. századi másolata

A novgorodi ikon csodája 17. századi jaroszlavli ábrázoláson.

A város második legfontosabb szakrális központja a délre, a Volhov folyó partján 1130-ban épült Szent György-kolostor volt. Ez azért is volt különösen fontos, mert a városban és környékén épült sok száz templomot és kolostort az alapítók különféle földekkel látták el a fenntartásukra, ám ez végső soron a novgorodi egyház feje, az érsek kezébe adott olyan óriási gazdagságot és hatalmat, amit az egyenrangúságra féltékenyen ügyelő bojárok nem akartak volna. Ezért úgy döntöttek, hogy az érseknek csupán spirituális kontrollja van a novgorodi papság fölött, minden egyéb ügyben a Szent György-kolostor archimandritájának rendelték alá őket, akit viszont a vecse választott meg évente.

Ebből a kolostorból származik a négy legrégebbi fennmaradt novgorodi ikon. Négy hatalmas, kb. 2,5×1,5 méteres ikonról van szó, ami arra utal, hogy a templom oszlopain állították ki őket. Rettegett Iván mind a négyet zsákmányként vitte Moszkvába 1570-ben, s csak egy került vissza Novgorodba: Péter és Pál 1030 körüli nagy ikonja, amellyel a novgorodi ikonmúzeum kiállítása kezdődik.


A két apostolt már a 4. századtól szokás volt együtt ábrázolni, mint az egyház „két oszlopát”, a zsidók illetve a pogányok megtérítőjét. Érdekes tipológiai párhuzam ehhez, hogy a salamoni templom bejárata mellett két nagy oszlop állt, amelynek saját neve volt, s a keresztény egzegéták ezekkel azonosították a két apostolt. A jobbra álló oszlop Jáchim volt, ami annyit tesz, „Ő az alapító”, ahogy Jézus Péterre alapozta egyházát, a balra álló pedig Boáz, aminek jelentése bizonytalan, de az Ószövetségben van egy Boáz, aki az igaz Istenben hívő pogány nőt, Ruthot veszi feleségül, ahogy Pál is az ismeretlen Istenre nyitott pogányok felé fordult. A két apostol párba állítása olyan bevett ikonográfiai formula volt, hogy még a Szentlélek alászállásának jelenetén is ők ketten trónolnak legfelül, mint például a novgorodi Szentlélek-kolostor alábbi 15. századi ikonján – pedig tudjuk, hogy Pál ott sem volt, sőt akkor még meg sem tért. De hát az ikon nem is az egykori valóság, hanem az örökkévaló mennyei igazság ábrázolása.


Péter és Pál ráadásul legendájuk szerint kivégzésük előtt, Kr.u. 64-ben találkoztak is Rómában, ahol egymást átölelve búcsúztak el egymástól itt a földön, mint a „Szent Péter és Pál búcsúja” ikontípuson látjuk, például az Athosz-hegyi Vatopedi kolostorból:


A négy legkorábbi novgorodi ikon közül kettő Szent Györgyöt ábrázolja: egyik teljes alakosan, a másik félalakosan. Mindkettőn nagyon erősen érződik a bizánci stíluseredet a finom, árnyalt tónusokban, az érzékeny arckifejezésben, az arany csíkokkal visszaadott csúcsfényekben. Nem is csoda, hiszen az orosz városok közül Novgorod volt a legintenzívebb kapcsolatban Konstantinápollyal, sok mester tanult ott, sok görög jött ide, és sok ikont is hoztak magukkal. A teljes alakos Szent Györgyöt – amely a Szent György-kolostor főikonja volt, s így valószínűleg a kőtemplom 1130-as felszentelésére készült – ma a Tretyakov képtárban őrzik.


A félalakosat, amely 1570 óta a moszkvai Uszpenszkij-székesegyházban van, valószínűleg Jurij Bogoljubszkij fejedelem rendelte meg védőszentjéről. Ő 1174-ben távozott a városból Grúziába, hogy feleségül vegye Támár királynőt, ami az ikon készítésének ante quemjét is jelzi. Nagyon érdekes, hogy ezt követően honosodik meg és válik Grúzia egyik legkedveltebb ikonjává az a ma a szvaneti nemzeti múzeumban kiállított félalakos Szent György-ikon, amely ha kicsit népies vonásokkal is, de teljesen a novgorodira hasonlít, s amelynek másolatai ma ott állnak a legtöbb grúziai templomban.



A negyedik innen származó ikon az úgynevezett Usztyugi Angyali Üdvözlet, amelyet 1119-1130 közöttre datálnak. A visszafogott gesztusokkal és színekkel festett ikon érdekessége, hogy ugyanolyan formában ábrázolja Mária méhében az épp az imént, a „legyen nekem a te igéd szerint” kimondása után megfogant gyermek Jézust, mint a Jel Istenanya ikonja. Ez az ikon az Uszpenszkij-székesegyházból került a Tretyakov képtárba, de még mielőtt Rettegett Iván 1570-ben elhurcolta volna, számos másolat készült róla, mint az alábbi 14. század végi ikon a plotnyiki Szent Borisz és Gleb templomból, amely már a Szentlélek alászállásával ábrázolja Mária szűzi fogantatását (lábánál Tiron Szent Teodor katonaszent ábrázolásával, minden bizonnyal a megrendelő védőszentjével).





Két novgorodi ikont ismerünk még ebből a korai időszakból, de ezek eredeti helyét nem tudjuk. A szentpétervári Orosz Múzeum Gábriel angyal-feje valamikor 1130 és 1200 között keletkezhetett. Egy ikonosztáz fő képsorának, a deészisznek a része volt. Nagyon szépen, finoman modellált arca és haja, arany vonalas csúcsfényei, nagy, érzékeny tekintete bizánci eredetre vallanak.


A csoport utolsó tagja az egyik legszentebb orosz ikon, a „nem emberkéz festette Megváltó-ikon”. Az ikon és az elnevezés eredete arra a korai legendára megy vissza, miszerint Krisztus a saját arcára szorított kendőn adta át képmásának lenyomatát Abgár edesszai szír király követének, miáltal egyszersmind a szent képek készítését és tiszteletét is jóváhagyta. A legendáról és a kendő-kép, a mandylion történetéről és leszármazásáról majd még külön is írok. Most elég annyi, hogy az eredeti kendő a 10. században már Konstantinápolyban volt, s ott készülhetett róla ez a novgorodi másolat, amely a legtöbb ilyen témájú orosz ikon mintaképe volt. Ezt tették a középkor óta az idegen ellenség ellen harcoló orosz uralkodók zászlajára is, mint például Alekszandr Nyevszkij nagy novgorodi murálján látjuk, aki 1240-ben a svédeket verte vissza a Névánál, 1242-ben pedig a német lovagrendet a Csúd-tó jegén.



A 13. század az elszigetelődés kora Novgorodban. A mongolokat ugyan a mocsaras vidék távol tartotta a várostól, de a déli orosz területek elfoglalásával elvágták Novgorodot Bizánctól. A novgorodi kereskedők egyre inkább Európa felé fordulnak. A bizánci ikon-előképeket egyfelől az eleven színű románkori festmények, másfelől a novgorodi népművészet befolyása váltja fel.


Ezen az 1294-es Szent Miklós-ikonon (a lipno-szigeti Szent Miklós templomból) a linearitás lép a bizánci ikonok finom árnyalatainak, erős térbeliségének helyére. Az ábrázolás teljesen sík, a felületek ornamentálisak, a népviseletekhez hasonlóan gazdag díszítéssel. S noha tudjuk, hogy Szent Miklós az orthodox népi vallásosságban az a szent, akihez minden bajban lehet fordulni, mégis mértékvesztésnek tekinthető, hogy a szent két oldalán Krisztus és Mária ilyen kicsi figurával fordul feléje.


Létrás Szent János, Szent György és Szent Balázs 13. század végi hármas ikonja Kreszci faluból (ma az Orosz Múzeumban) ugyancsak minden térbeliség nélkül, merev beállításban, eleven színekkel, szinte népies naivitással ábrázolja a három szentet, különböző méretekben, nyilván a megrendelő kérésének megfelelően. Itt tűnik fel először az az égő vörös háttér, amely a következő időszakban annyira jellemző lesz a novgorodi ikonokra. Hasonlóan népies, sőt meseszerű Szent György korabeli ikonja is (az Orosz Múzeumból).


Ebből a vörös háttérből lép majd elő száz évvel később az egyik legismertebb orosz ikon, a manyihini Szent György (ma az Orosz Múzeumban). A színek és a síkbeliség rokon az előző Szent Györggyel, de a kompozíció zseniális. A festő félretesz minden figyelemelvonó részletet, csak az éles kontúrral felfelé ágaskodó ló, a hátáról átlósan lefelé döfő Szent György, és az alul tekergőző sárkány marad, akinek lehanyatlását a háttér lefelé ereszkedő is sziklái kísérik. A lovag súlyosan lebegő leplével jobboldalt az Úr áldó keze tart kompozíciós egyensúlyt. És ami ritkaság az ikonokon: a festő nem félt azzal fokozni a jelenet dinamizmusát, hogy a ló és a lovas lendülete bizonyos pontokon kifusson a képmezőből a kép keretére. A 15. századtól ez a kép válik az orthodox Szent György-ikonok egyik legfontosabb kompozíciós előképévé.


A kecses lovak ábrázolásának jó alkalmat nyújt Szent Borisz és Gleb kettős ikonja. A két szent herceget, akiket tulajdon bátyjuk öletett meg 1015-ben, korábban állva ábrázolták, mint ezen a 14. századi novgorodi ikonon.


A finom kompozíciós ötlet, hogy a testvérek ruháinak színei váltakozzanak egymással, lovas ikonjukon a lovakra is átmegy. Az egymáshoz képest kicsit eltolva, de egy ütemre lépő sötét és világos ló különösen szép ritmust ad a képnek. Ezt a kompozíciót is sokan fogják még alkalmazni kettős lovagszentek ábrázolására.



A kompozíció a lovak védőszentjei, Szent Florus és Laurus ikonjaira is átkerült. Ők eredetileg kőművesek voltak, a 2. században Illyricumban, a mai Koszovó területén építettek megbízásból egy pogány templomot, de amikor befejezték, keresztény templomnak szentelték fel, s ezért kellett mártírhalált halniuk. Testük kihantolásakor – amely romlatlannak bizonyult – a környéken dühöngő lópestis azonnal megszűnt, ezért tisztelték őket a lovak védőszentjeiként Oroszország-szerte, különösen Novgorodban, ahol templomuk is állt a kreml közelében. 15. századi ikonjukon (ma a Tretyakov képtárban), amelyen különféle kontrasztos színű lovak váltakoznak egymással, a két szent alul Borisz és Gleb pózában lovagol egymás mellett, fent pedig komplementer színű ruhákban állnak Szent Mihály arkangyal mellett, aki kötőféken tartja lovaikat.


A Novgorodban különösen kedvelt témák közé tartozott Szent Szófia, azaz az Isteni Bölcsesség ábrázolása, hiszen neki szentelték a székesegyházat, Novgorod jelképét. Isten bölcsessége mint megszemélyesített önálló – nőnemű – létező nagyon gyakran előfordul az Ószövetségben, s a kereszténység is átvette, Krisztussal azonosítva őt. A 16. század eleji novgorodi ábrázolások ezt a kettősséget fejezik ki komplex módon: a Bölcsesség tüzes angyalként ül a világ trónusán, mellette Mária (a Jel Istenanya formájában) és Keresztelő Szent János állnak úgy, ahogyan Krisztus mellett szoktak az emberiségért könyörögve. A Bölcsesség fölött Krisztus jelenik meg, őfölötte pedig már az angyalok készítik elő a világegyetemet az utolsó ítéletre.




A novgorodi ikonok a Szent Szófiának egy még komplexebb ábrázolását is ismerték. Ezen az Isteni Bölcsesség orthodox értelmezése a Példabeszédek 9:1 metaforájával kapcsolódik össze: „A Bölcsesség házat épített magának, hét oszlopát is felállította. Barmait levágta, borát megkeverte, asztalát megterítette. Kiküldte szolgáit és kihirdette: (…) Gyertek, egyetek a kenyeremből, igyatok a boromból. Éljetek, csak hagyjatok fel a dőreséggel, és járjatok az értelem útjain.” Az ikon felső részén a ház az Egyház, hét oszlopa a hét egyetemes zsinat. Az alsó részen azonban, ahol a lakomatermet látjuk, feltűnik az Istenanya is a gyermekkel, hiszen ő is „ház”, amelyet a földre szállt Krisztus „épített magának”.


A 15. század végéről származik az a „Szent Szófia táblácskáinak” nevezett huszonöt kis méretű ikon, amelyeket csak a 20. század elején találtak meg a székesegyház sekrestyéjében. Az ikonok egyik oldalán teljes alakos szentek vannak, a másikon az egyházi év egy-egy ünnepe. A táblákat annak idején a megfelelő ünnepekkor helyezték el az oltár előtt, s a következő ünnepig maradtak ott.



Ugyanebből az időszakból származik egy olyan összetett ikon a plotnyiki Borisz és Gleb templomból, amely Krisztus életének legjelentősebb eseményeit sorolja fel naptárszerűen a kereszteléstől a mennybemenetelig.


A 15. század az orosz ikonosztáz kialakulásának időszaka. Ennek egyik legkorábbi darabja a novgorodi Szent Balázs-templomból származó deészisz-sor. A deészisz („könyörgés”) eredetileg azt a képtípust jelentette, ahol az Istenanya és Keresztelő Szent János mint Jézus legközelebbi emberi rokonai könyörögtek az utolsó ítélet trónusára felült Pantokrátor Krisztus előtt, hogy ítélje irgalmasan az emberiséget. Az ikonosztáz deészisz-során ez a hármas csoport bővült ki az arkangyalok és más fontos helyi szentek fél- vagy egész alakos figuráival.



A 15. századi ikonosztáz képlékenységét mutatja, hogy egy valószínűleg 1467-ből származó novgorodi ikonon a deészisz-sort azok sorával kombinálták, akikért a mennyei szentek könyörögnek: Novgorod önmagukért könyörgő polgáraival. Ekkor, a Moszkvával folytatott háborúk kellős közepén meg is volt rá minden okuk.



Ezt a bejegyzést élőszóban is előadtam a Wang folyó virtuális útjai online előadássorozatban. Itt látható YouTube-on: