بوداپست – Budapest

Első ízben készültem Indiába, hogy szír kéziratok után kutassak a keralai dzsungelben, s ilyenformán érthető izgalommal vártam a soromra az indiai követség vízumosztályán, egy szép kicsi villában fenn a budai hegyekben. Közben egy friss bollywoodi film plakátját bámultam a falon. A hagyományos indiai ruhába öltözött szerelmespár mögött ezer fényben ragyogó egzotikus épület magasodott a mesés India minden csodájának ígéretével. Időbe telt, míg rájöttem, hogy az az épület a Lánchíd. Azt már Indiában tudtam meg, hogy a bollywoodi rendezők éppen azért forgatják szívesen musicaljeiket Budapesten, mert az olyan egzotikusnak tűnik az indiaiak számára.

Der Betrachter ist im Bild, a néző a képben van, volt a címe Wolfgang Kemp 80-as évekbeli recepcióesztétikai bevezetőjének. Mégpedig nemcsak a kép értelmezésében, ahogy Kemp értette, hanem a néző által készített képekben is. Ahogy például Liu Maoshan képein Song-kori kínai tájképpé válik minden európai város.





A perzsa شبزنده ها Shabzendehâ, „Virrasztások” – elegáns humanista latinsággal Lucubrationes-nek fordíthatnánk – blog 1388. farvardin 8-án, azaz 2009. március 28-án tette közzé ezt a háromszáz képből álló szép fotósorozatot Budapestről (a zöld „Shabzendeha Pictures” feliratra, majd a bal felső „Budapest 09” gombra kell kattintani). شهر خیلی قشنگی هست, امیدوارم از عکس ها خوشتون بیاد „A város gyönyörű, remélem, hogy ez a képekről is látszik”, írja Omid H. Hassam, és igazat kell adjunk neki. Noha szinte csak város közepén fotózott, ezek a képek mégsem a jól ismert képeslapok, nem a városról a fejünkben élő megszokott kivágatok, s nem is azok a világosan strukturált nyugati turistafotók, amelyek egy-egy objektum megörökítésére koncentrálnak. Ezeken a fotókon a struktúrák fellazulnak, a fények, az átmetszések, a mozgás uralkodnak. Budapest ezeken a képeken egy valaha szebb napokat látott kaotikus, de eleven és titkokat rejtő keleti város, kis Teherán.

A fogoly románca

Que por mayo era por mayo, cuando hace la calor, cuando los trigos encañan y están los campos en flor; cuando canta la calandria y responde el ruiseñor; cuando los enamorados van a servir al amor; sino yo, triste, cuitado, que vivo en esta prisión, que ni sé cuándo es de día, ni cuándo las noches son, sino por una avecilla que me cantaba al albor. Matómela un ballestero; dele Dios mal galardón.

Május volt, május, amikor melegek a napok, amikor érik a búza és virágoznak a mezők; amikor dalol a pacsirta és a fülemüle felel neki, amikor a szerelmesek a szerelemnek hódolnak. Kivéve engem, nyomorultat, aki e börtönben élek, nem tudván, mikor van nappal és mikor van éjjel, ha nem lett volna egy madárka aki hajnalban dalolt nekem – de egy íjász lelőtte őt: Isten fizesse vissza ezt neki!

Ez a középkori románc volt az egyik első, ha nem a legelső, amelyet gyerekkoromban tanultam – írja Wang Wei. – Anyám énekelte, méghozzá, emlékszem rá, éppen a versben említett május havában. Azzal a különbséggel, hogy az ő változatában egy „¡Ay de la pena!” – „Ó, fájdalom!” vagy „Ó, jaj!” – refrén is szerepelt:

Que por mayo era por mayo, cuando hace la calor, [Ay, de la pena, cuando hace la calor] cuando los trigos encañan y están los campos en flor; [Ay, de la pena, y están los campos en flor] cuando canta la calandria y responde el ruiseñor; [Ay, de la pena, y responde el ruiseñor] …

Május volt, május, amikor melegek a napok – ó jaj, amikor melegek a napok – amikor érik a búza és virágoznak a mezők – ó jaj, és virágoznak a mezők – amikor dalol a pacsirta és a fülemüle felel neki – ó jaj, a fülemüle felel neki – …

A rövid románcot a folytonosan ismétlődő sorok, s a lassú és monoton dallam egyfajta véget nem érő, elkeseredett panasszá teszik. Ahogy telnek az évek, egyre többre értékelem, s mára egyik kedvencemmé vált. Annak apropóján jutott eszembe most megint, hogy a napokban a fülemüléről írtunk, és örömmel tapasztaltam, hogy másoknak, akik korábban nem ismerték, éppannyira tetszett, mint nekem. Utánanézve azt találtam, hogy még a középkori spanyol románcok Paloma Díaz-Mas-féle kiadása (Barcelona: Crítica, 1994, 284.) is különösen nagyra becsüli:

Kétségtelenül az egyik legszebb és legsikerültebb románcunk. Az ismeretlen fogoly egyes szám első személyben előadott panasza, a virágzó tavasznak a verset bevezető leírása és a képek líraisága és szépsége együttesen teszik rendkívül megindítóvá a verset.

Két változatát is ismerjük. A hosszabbik, meglehetősen prózai változat szinte a társadalomból kiszakadt, szörnyű külsejű vademberként ábrázolja a foglyot (ami véleményem szerint a 15. század végi szerelmi regények allegorikus világával rokonítja a szöveget, s a börtönt egyfajta Cárcel de amor-rá, szerelmi börtönné változtatja), aki szökést tervez, majd valami megmagyarázhatatlan módon visszanyeri szabadságát a király révén, akinek váratlanul megesik rajta a szíve. Ezt a változatot sosem szerettem. A másikat viszont, a fent közölt rövidebbiket tömörsége és utalásai szinte tökéletessé teszik.

A románc dallamát keresve elektronikus és nyomtatott oldalak sokaságát kellett átlapoznom. Elsőre két változatot találtam, az egyiket Amancio Pradától:

a másikat Chicho Sánchez Ferlosiótól (milyen különös figura is volt, és mennyire elfelejtettük már!), aki saját allegorikus „kommentárt” is toldott a középkori vershez:

Cárcel tengo por fuera, cárcel por dentro. Voy vagando y vagando, puerta no encuentro. Tener cárcel no me importara cárcel por fuera, si de la de aquí adentro salir pudiera. Veo el campo a lo lejos por la ventana. Tristeza, esperanza, noche y mañana. Allí crece la hierba de primavera. Esperanza y tristeza, luz y quimera.

Börtön kívül és börtön belül. Bolyongok, bolyongok, ajtót nem találok. Nem törődnék én a börtönnel kívül ha megszabadulhatnék a börtönből itt belül. Messziről látom a mezőt az ablakon át szomorúság és remény éjszaka és reggel. Odakinn virágzik a tavasz virága remény és szomorúság fény és délibáb.

Mindkettőjük lelkesedett az ilyenfajta költészetért, s mindkettő a maga rögeszméivel és követeléseivel vegyítette azt, a késő hetvenes-korai nyolcvanas évek összetéveszthetetlen stílusában, amikor újra birtokba kellett venni mindent, el egészen a középkori versekig. És persze mindkettőjük zenéje távol áll a románc eredeti dallamának finomságától, ahogyan én azt az emlékezetemben őrzöm. Ugyanez érvényes Paco Ibáñez változatára is, noha ez jóval közelebb áll a népdalokhoz és a szöveg hangulatához (itt lehet meghallgatni). Sőt ha még egy kicsit tovább keresgélünk, egy igazán szép és míves változatot is találunk June Telletxerótól.


Romance del prisionero, June Telletxero előadása, lanton kísér Zif Bracha.

Azonban hasztalan túrtam át minden lehetséges forrást, sehol sem találtam meg gyermekkorom változatát – „ó, jaj!” Így hát, hogy mégis bemutathassam, kénytelen vagyok magam eldúdolni legalább az első sorait, ezer bocsánatot kérve a merészségért, és becsületszavamat adva, hogy amint valaki egy méltóbb változattal ajándékoz meg minket, ezt itt azonnal törölni fogjuk, hogy nyoma se maradjon.


Romance del prisionero, Wang Wei előadása.

Bernard Plossu: Sudekről

A madridi Una ventana en Praga (Ablak Prágára) kiállítás katalógusának bevezetője, 2009.

Nem sok kell egy jó fotóhoz. Mégsem könnyű. A látszólagos egyszerűség mögött sok nehézség van. Manuel Álvarez Bravo hajója, a vízcsepp Shoji Ueda esernyőjén, Paul Strand új-angliai tanyaháza, Izis havas keresztútja, Duane Michals new yorki mozgólépcsője, vagy Josef Sudek rendetlen műterme 1951-ből.

Egyik kép sem látványos, nincs bennük semmi bravúr, csak egyfajta – hogy is mondjam – mágikus evidencia! Balzac vagy Mizoguchi pontos leírásainak rokonai. Mintha természeti képződmények lennének.

Ilyen Sudek minden munkája. Megfigyeli önmagát, környezetét, a várost. Megéli az egyes stációkat, lélegzik, miközben néz. Átérzi a dolgok és a pillanatok misztériumát.

Amikor egy diák megkérdezi: „Mi a fotográfia?”, azt válaszolom: „Nézzétek meg Sudeket és Diane Arbust, náluk minden megvan.” Vagy manapság Luis Baylónnál vagy Eric Dessertnél.

Az ember kísértést érez, hogy azt mondja: Sudek A FOTOGRÁFIA. Ucák, kertek, ablakok, tárgyak, széles tájak, a városa, a háza. Ennyi. Nem a szépség a lényeg. Nem a modernség a lényeg.

És még csak nem is a tetszés. Corot-ra gondolok, aki azt mondta: „Nem keresni kell, hanem kivárni.” Vagy Morandira. Braque utolsó tájképeire Varengeville-ben. Nem ismerem Csehországot, sem Prágát. De Sudek képei alapján kitörölhetetlen emlékem van arról a helyről, ahol sosem jártam.

Ugyanígy vagyok Uedával és Japánnal. Nem tudom, merészség volna-e azt mondani: „már nem is érdemes elmennem”?

De visszatérve a fotóhoz: látni magától értődő dolog, ám a nyelv, amelyre a látványt lefordítjuk, lehet nagyon egyszerű… vagy csapdákkal teli. (Például amikor a klisék „klisékké” válnak, elnézést a tautológiáért.)

A villamosok a prágai utcán. Sudeknek ezen az 1924-es képén még a villamosok zaját is halljuk. Az utcára néző párás ablakából megcsap minket a nyirkosság.

Ha már merészeltem egy mesterről írni, akkor azt akarom leírni, amit gondolok. De azt hiszem, minden fotográfus egyet fog érteni velem: Josef Sudek maga a fotográfia.

Mi meg tátott szájjal csodáljuk, nem igaz?

Madrid - Prága

Antonio Muñoz Molina alábbi szép írását alig néhány órával azután találtam a Babelia aznapi számában, hogy az ő Sefarad-jából vett idézettel illusztráltam az úbedai nagyheti ünnepségek jelentőségét. Az írás, amely talán szántszándékkal követi Hrabal „hosszú mondatait”, Josef Sudekről szól, akinek fotóit fél évszázad után most állítják ki először Madridban, arról a fotográfusról, akinek alakja és élete éppolyan titokzatos, mint a város, amelyet egész életében fényképezett, s akinek képei közvetve vagy közvetlenül máig meghatározzák azt, ahogyan Prágát látjuk.


Josef Sudek Prága utcáit járja, meggörnyedve az ormótlan, archaikus fényképezőgép és a vándorfotográfus-állvány súlya alatt. Ilyen vándorfotográfus ő maga is, egy előző korból itt maradt fényírómester, aki fekete lepel alá bújva készíti portréit, komótosan megnyomva az elsütő szerkezet gumilabdáját. Egy zen-koanban azt kérdezik, hogyan csattan egy tenyér. Josef Sudek művészete valami titokzatos módon ezzel a tenyérrel rezonál, amely nem csattanhat a másikkal, lévén hogy jobb karját az olasz fronton hagyta az első világháborúban, s noha olykor egy asszisztens segít neki felállítani a gépet, ám hallgatag prágai útjai során mindig egyedül látni őt, a behemót 1894-es Kodak és a háromláb már profilja részévé vált, akárcsak a svájcisapka, a fekete köpeny és a csapott bal váll, amely egyre lejjebb süllyed a másik kar, a fantazmává lett, de még mindig fájó kar, a frontkórházban amputált jobb kar ellensúlya híján. 1926-ban, amikor Josef Sudek már csaknem tíz éve hadirokkant volt, még egyszer visszatért Itáliába barátaival, a Prágai Filharmonikusokkal. A zene volt a másik nagy szerelme. Egy koncert kellős közepén felállt a helyéről, s alvajáróként kiment a színházból, a néptelen és sötét utcákon keresztül eljutott a város szélére, egész éjjel bolyongott, ezúttal a fényképezőgép súlyától megkönnyebbülten, utat vesztve az ismeretlen vidéken. És a hajnal szürke derengésében egy mezőn egyszerre csak megpillantott egy majort, és az álmok megfellebbezhetetlen bizonyosságával azonnal felismerte, ez volt az a major, ahová bevitték, amikor megsebesült, amikor a karját levágták. „De a karomat már nem találtam meg”, mesélte azután, noha azt már nem mondta el, hol volt később, amikor zenész barátai mindent tűvé tettek érte, mielőtt nélküle folytatták volna koncertkörútjukat.


Erről az útról hazatérve soha többé nem hagyta el Prágát. Egy árnyékos kis udvarra néző műhelyt bérelt, s itt élt és dolgozott abban az ötven évben, ami még hátra volt az életéből. A háború és karjának elvesztése elmosták ifjúságát. Utamon az akadályok utammá váltak, írja Nietzsche. Lehet, hogy az igazi hivatás olyan út, amely véletlenszerűen nyílik meg, miután az összes többi, amely pedig nyilvánvalóbbnak tűnt, bezárult. Ha egy elfertőződött sebesülés következtében nem kellett volna a váll magasságában amputálni jobb karját, Josef Sudek könyvkötő lett volna. S a háború után kiutalt csekélyke hadirokkant-nyugdíj híján nem szentelhette volna magát testestül-lelkestül a fotográfiának. Kezdetben a veteránokról készített képeket, akikkel a kórházakban hozta össze a véletlen, azokról a testi és szellemi épségüket vesztett torz figurákról, akik a nagy mészárlás utáni Európát benépesítették, de jó néhány évbe telt, míg rátalált a maga stílusára. Huszonévesen meg kellett tanulnia, hogyan éljen fél karral, hogyan kezelje a gépet, hogyan hívja elő a képeket. De sokkal nehezebb volt megtanulnia, hogy meglássa azokat a dolgokat, amelyeket senki nem vett észre, jóllehet mindenkinek szem előtt voltak. Hogy bármit is tehessen, mindenekelőtt meg kellett állnia, egy szilárd pontot találnia vagy kiválasztania a világ kavargásában és zűrzavarában, ahogy a lencsét állítják élesre. Josef Sudeknek, hogy megláthassa Prágát, egy időre el kellett mennie Prágából. Délre utazott, s ott, azon az itáliai hajnalon – a termékeny síkságon, a határtalan ködben, amelyet csak itt-ott szakítottak meg a házak és a fák – ismét meglátta azt a helyet, ahol egy repeszszilánk véget vetett előző életének, s noha már nem találhatta meg hiányzó karját, de rátalált láthatatlan másik karjára és kezére, amellyel titokzatos költői látomásainak formát adhatott.


Többé már nem kellett elmennie. A legtávolabbi terra incognitát, ahová még olykor elkalandozott, a villamosok végállomásain túli mezők jelentették. A sikátorokat rótta, vállán a nagy fekete lepelbe bugyolált géppel, sietve, hogy még elcsípje a fények egy bizonyos együttállását, vagy percekig mozdulatlanná merevedve és a megfelelő pillanatra várva a fekete lepedő alatt. Gyakran mondogatta, hogy a fotográfia különös művészet, mert a dolgokat nem mutathatja meg nyilvánvalóan, hanem csak utalhat rájuk, épp csak annyit feltárva, hogy a teljes kép a néző tekintetében és képzeletében jöjjön létre. A gépe által lehetővé tett 30×10-es panoráma-formátum átöleli a tér vagy a mező teljes horizontját, amelyben az emberi sziluettek csupán a távolban és elszigetelten tűnnek fel, ám nem vesznek bele a tájba, mert olykor úgy tűnik, mintha szemlélődésbe merülnének, akárcsak egy Friedrich-kép háttéralakjai, máskor pedig valamilyen határozott céllal tartanak valahová, férfiak és nők kelnek át egy belvárosi utcán, vagy távolodnak egy lakótelep felé, miután leszálltak a villamos végállomásán, amely már túl van a városon de még innét a mezőkön, ott a város szélén, ahonnét Prága háztetői és tornyai már alig látszanak egyébnek csipkézett profilnál a horizonton.

• Galéria + + + + + • Catálogo 2009 • Film + + • Róla + + + + + + + • Wikipédia (cseh) • Blog + + + + + + + • Sudek Studio • Könyv +

Sudek képein Prágában megáll az idő, a kontúrokat elmossa az alkonyok és hajnalok meghatározhatatlan fénye, a kihalt várost a párás téli éjszakán csönd borítja, a köd vagy a hó derengésén úgy fúrja magát keresztül a villamos, akár a tengeralattjáró, tatján ködreflektorral. Az az ostromlott és meggyötört város ez, ahová fél Európa menekültjei igyekeznek a nácizmus előrenyomulása elől, amely visszatartja lélegzetét, amikor 1938 novemberében, a hírhedt müncheni paktumban a britek és franciák beleegyeznek, hogy Hitler az ország felét amputálja, amelyet 1939-ben megszáll a német hadsereg és a Gestapo hatékony hóhérai, s ahol alig néhány évvel a náci rémuralom után a szovjetek által irányított kommunista bábkormány veszi át a hatalmat. Prágára, amely Európa szíve volt, a vasfüggöny csöndje borult: ezt látjuk Sudek ötvenes évekbeli képein, amelyeket most kiállítanak Madridban, a Círculo de Bellas Artes egy csöndes termében. Egy várost néptelen terekkel és kihalt éjszakákkal, amely fölött még ott kísértenek a katonai takarodó utolsó foszlányai, az épületek sarkain patetikus szobrokkal, bepárásodott ablaküvegekkel, árnyékba borult kertekkel, amelyeket felvert a gaz, s amelyek a nedves föld és a rothadó levelek mély illatát árasztják. A csöndben olykor léptek hangzanak fel a kockaköveken, fulladozó zihálás. A csapott vállú ember álmatlanul rója a város utcáit, keresi annak a hajnalnak a fényét, amelyet csak kétszer látott életében, először azon a napon, amikor levágták a karját, s aztán azon a napon, amikor sok évvel később, szinte álomban bolyongva megtalálta azt.

Buenos Aires macskái - A Botánico

Biztos vagyok benne, hogy minden porteñónak – tősgyökeres buenos airesinek – két dolog jut eszébe, ha „Buenos Aires macskáiról” kérdezik őket, mint engem Tamás a Lelkek Tornyának macskái kapcsán.

Mindenekelőtt, noha világos hogy a kérdés a Felis családba tartozó négylábú emlősökre irányul, tudatosan el kell szakadnom a “gato”-nak a lunfardóban, a buenos airesi zsargonban bevett jelentésétől, azaz nemcsak az ősi foglalkozást űző hölgyektől, hanem azoktól az amatőröktől is akik egyfajta sajátos esztétikának hódolnak, és kiemelkedő érdeklődést mutatnak lehetséges hódításaik financiális lehetőségei iránt (további magyarázatért lásd: Puto el que lee. Diccionario argentino de insultos, injurias e improperios [Buzi, aki olvassa. Argentin sértések, mocskolódások és gyalázkodások szótára], Editor. Gente Grossa, Buenos Aires, 2006, ‘gato’ címszó).

Másodjára és immár minden mellékjelentés nélkül kétségtelenül valamennyi porteñónak, akit városa macskái felől kérdeznek, ugyanaz a hely jut eszébe: a Botánico.


A Palermo-negyed hat-hét telkére kiterjedő, 1898-ban megnyitott buenos airesi botanikus kertet a nagy francia tájépítész, Charles Thays tervezte, aki Buenos Aires legjellegzetesebb tereinek és parkjainak is tervezője volt. A kertnek egyaránt voltak jobb és rosszabb korszakai, de az én szememben mindig megőrizte varázsát.

Ez a varázs abból is fakad, hogy hétéves koromig mindössze három sarokra laktunk a botanikus kerttől, s ezért a Palermo-negyednek ez a része mindmáig azokhoz az évekhez kötődik, amikor gyerek voltam (ráadásul egyetlen gyerek). A botanikus kertet naponta meglátogattuk: anyám, mielőtt óvodába vitt volna, szinte minden nap elvitt engem a közvetlenül a kert fala mellett lévő játszótérre. (A családban oly sokszor felemlegetett anekdotákat a társadalmi érintkezést illető első próbálkozásaimról most borítsa jótékony homály… ki-ki képzeljen, amit akar…)

Erre a személyes vargabetűre aláfestésként volt szükség most, hogy érzékeltessem, milyen örömmel tettem eleget a fotográfusi feladatnak, amely szükségszerűen következett Tamás kérdéséből: “és ti hogy álltok Buenos Airesben a macskákkal?”

Szürke őszeleji nap volt – idelenn márciusban kezdődik az ősz –, s ráadásul különleges nap az egész ország számára, mert aznap vettünk végső búcsút Raúl Alfonsíntól, az 1983-as demokratikus rendszerváltás utáni első miniszterelnökünktől. A hatalmas tömeg részvételével lezajlott temetés után kislányainkkal együtt fotószafarira indultunk arra a helyre, ahol gyermekkoromat töltöttem.

De szóljunk végre a főszereplőkről. Nem tudom, mikor vált a botanikus kert a mai macskaparadicsommá, de mióta én az eszemet tudom, az volt. A dolog olykor vitákat gerjesztett, sőt gyilkos razziákra is sor került, de mindez már a múlté. Nemrég tudtam meg, hogy a macskák gondozását egy önkéntes társaság vállalta magára. Remélem, még mindig aktívak, noha weblapjukat jó ideje nem frissítették. Tény, hogy a kert macskái manapság tiszták és elevenek. Természetesen valamennyien sóvárognak egy kis szeretetre, az ember legalábbis ezt gondolja, amikor odajönnek hozzá egy kis ételt kunyerálni… ami valahol ugyanazt jelenti. A macskáknál, különösen a kóbor macskáknál, a szeretet és az étel elválaszthatatlanok egymástól.


A Santa Fé utcai bejáratnál nagy tábla figyelmezteti mindazokat a látogatókat, akik esetleg komor terveket forgatnának a fejükben: „Ne hagyd magukra kedvenceidet. Szükségük van menedékre, ételre, oltásokra, és mindenekelőtt szeretetre és gondoskodásra.”


Ennek a kedves szürke macskának a szomorú kinézetéből legalább valamennyit megérezhetünk a sok magára hagyott állat nyomorúságából.


Ám a botanikus kert legtöbb macskája már itt született, és nem könnyen alkalmazkodnának egy modern lakás bármilyen kényelmes bezártságához, távol rokonaiktól, a számtalan fától, rejtekhelytől és illattól, amelyet itt nap nap után élvezhetnek.


Különös látni, hogy a sok látogató nemcsak azért járja végig a kert ösvényeit, hogy gyönyörködjék a zöld szigetben a város közepén, hanem azért is – ahogy mi is tettük ezen az április másodikán –, hogy meglátogassák a macskákat, fotózzák és becézzék őket, és megtalálják a maguk kedvenceit.

Ez az enyém.

Szóval, hogy válaszoljak végre Tamás kérdésére, azt hiszem, hogy macskák dolgában jól állunk Buenos Airesben. Meglehetősen sokan vagyunk mi macskafüggők, vagy filofelinek, vagy hogy nevezzük magunkat, akik szeretik a macskákat és örömüket lelik bennük.

Körutunkat az argentin képregény egyik legújabb és legjobb macskahősének, a ragyogó Liniers Fellinijének bölcs megállapításával zárjuk.

Nem tudom, mért nézel folyton egy irányba
mikor annyi van.

Újra szól a fülemüle

Két Sheng a Szól a kakas már magyar népdalból kiindulva és a Cur mi-selo héber áldáson át a Los bilbilicos cantan szefárd szerelmes énekig eljutva kimutatta, hogy a zsidó hagyományban nemcsak a kakas, de a fülemüle is a hajnal hírnöke, és a Messiás, a Megváltó utáni vágyakozás jelképe. „Ennél szebben nem is záródhatna a magyar hászid dal, a szefárd szerelmes ének és az ünnepi vacsorát záró jámbor héber pijut kapcsolatszövevényét feltáró körutazásunk.” – fejezte be írását.

De a körutazás még nem ért véget. A fülemülét mint a Megváltó után vágyakozó lélek jelképét ugyanis a középkori keresztény hagyomány is ismerte. S a jelkép kialakulása olyan hosszú és szerves előtörténetre megy vissza, hogy lehetséges: talán még a szefárd dal is innen kölcsönözte a motívumot.

A kora középkori bestiáriumok még nem ismerték a fülemülének ezt az allegorikus jelentését. Mint a kiváló Medieval Bestiary adatbázis „Fülemüle” lapján olvashatjuk, csupán három tulajdonságát tartották számon. Pliniustól származott az az információ, hogy a fülemülék tavasszal, lombfakadáskor kezdenek dalolni (ahogy a híres spanyol balladában is akkor felelget egymásnak a pacsirta és a fülemüle, „amikor zöldül a vetés / és virágoznak a mezők”) s valóságos dalnokversenyeket rendeznek, amelyben a vesztes gyakran meg is hal az erőfeszítéstől. Sevillai Szent Izidor a madár latin luscinia nevét szokásos téves, ám zseniális szófejtéseinek egyikével a latin lucis-ból, fényből eredeztette Etimológiái-ban, minthogy hajnali énekével ő hozza el a fényt. S végül – noha a Fülemüle-lap nem említi a forrást – Szent Ambrustól eredt az a széles körben elterjedt példázat, amely a tojásaira vigyázó, s magát dallal ébren tartó fülemülét az éjjel-nappal gyermekeiről gondoskodó szegény özvegyasszonyhoz hasonlítja.

A 13. századi ferences misztikával új fordulat következett be a fülemüle allegorikus értelmezésében. Ez az újfajta vallásosság a korábbi, racionális kereszténységgel szemben a személyes Isten-kapcsolatra, az érzelmekre, Krisztus szenvedésének átélésére helyezte a hangsúlyt, s ezen a téren a fülemülében váratlan szövetségesre lelt. Dulcius in solitis cantat philomela rubetis, édesebben dalol a fülemüle az erdő magányában, írta a népszerű iskolai szerzővé vált 6. századi Maximianus Etruscus, s ez a verssor az új, befelé forduló, szemlélődő vallásosság jelmondatává, a fülemüle pedig a Megváltó után vágyakozó lélek jelképévé vált.

A 13. század folyamán számos új motívummal gazdagodó, s az udvari szerelmes költészetet, sőt a Carmina Burana goliardjait is megtermékenyítő fülemüle-misztikát a század végén a ferences John Peckham canterbury érsek foglalta össze Philomena című elegáns latin költeményében, amely, minthogy Szent Bonaventurának tulajdonították, széles körben ismertté és nagy hatásúvá vált (fray Luis de Granada például gyönyörű prózai fordítást készített belőle spanyol népnyelven). A versben a fülemüle – akit a szerző jellegzetes módon a provanszál trubadúr-lírából vett fordulatokkal mutat be – a szerzetest jelképezi, aki a vers folyamán a ferencesek, majd később a jezsuiták által is gyakorolt „képmeditációt” folytatja, Ambrus fülemüléjéhez hasonlóan szüntelenül dalolva: éjféltől napfelkeltéig Ádámról és a megváltatlan emberiség szenvedéseiről, napfelkeltétől Krisztus életének egyes mozzanatairól, majd három órától szenvedésének és halálának jeleneteiről, mígnem napszálltakor megöli őt a bánat és a kimerültség – akárcsak Plinius madarát.

John Peckham Philomená-jának 1330 körüli kézirata a glasgowi könyvtárból. Az alsó
„P(hilomena)” kezdőbetűben a fülemüle és az általa jelképezett szerzetes
meditálnak Krisztus életének a felső „C(hristus)” kezdőbetűben
ábrázolt jelenetein: születésén és gyermekségén, tanításán,
a lábmosás jelenetén, szenvedésén és kereszthalálán.

Peckham/Bonaventurának ezt a költeményét Keresztes Szent János is ismerte, talán Juan López de Úbeda verses fordításából, s a fülemüle énekének teljes szimbolikáját felvonultatja Szellemi páros ének-ének végső csúcspontján. A dal, amely a fülemüle minden erejét kimeríti, Keresztes Szent János felsorolásában az a „láng, amely elemészt, de nem fáj”. Minden együtt van itt: az édes magány „a szépséges ligetben”, a közelgő és végső megváltás előhíre, az átmenet egy fénylő, magasabb valóságba, az önátadás és az elpihenés, amely egyszersmind egy új nap kezdete.

El aspirar del ayre, el canto de la dulce filomena, el soto y su donayre en la noche serena, con llama que consume y no da pena.

A szél susogása, az édes fülemüle éneke, a liget és szépsége a derült éjszakán, a lánggal, amely elemészt, de nem fáj.

De hol marad a fülemüle harmadik, fényhozó tulajdonsága? Az allegória erre is gondolt. Plinius a lombfakadáshoz kötötte a fülemüle dalát. A középkorban pedig úgy tartották, a fülemüle húsvét éjszakáján szólal meg először, Krisztus feltámadásának előhírnökeként, mint Sedulius Schottus Carmen Paschalé-ja, Húsvéti dal-a tanítja. S a fülemüle dala ténylegesen fel is hangzik a nagyszombat éjjeli liturgiában Venantius Fortunatus Salve festa dies szekvenciájával, amelyben a feltámadó Krisztus hozza el a világnak a fényt, az újjászületést és a lombfakadást.

És ezzel itt is vagyunk a mai ünnep tárgyánál. Áldott Húsvétot kívánunk minden olvasónknak.


Fülemüle éneke (3'15"), innen. Egy másik változat itt található.

Spanyol nagyhét

Elfelejtettünk időben szólni, hogy akárcsak tavaly, idén is kísérjék figyelemmel virágvasárnaptól kezdve az úbedai nagyhét eseményeit. Európa egyik leghagyományosabb és legnagyobb, az egész várost megmozgató szertartássorozata hivatalosan virágvasárnappal kezdődött, de a tizennyolc középkori eredetű társulat már hónapok óta, sőt tulajdonképpen egész éven át készül rá, és közös blogjukon napról napra dokumentálják az eseményeket képen, írásban, videóval. Tavaly már részletesen bemutattuk az egymást követő nagyheti felvonulásokat, de azért ezek évről évre sok újdonsággal szolgálnak. Hogy mindez milyen sokat jelent a városnak és egész Spanyolországnak, arról a város nagy szülötte, Antonio Muñoz Molina szépen ír a Sefarad-ban:

Örültünk, hogy immár a kicsikkel térünk vissza, és büszkén fedeztük fel, hogy pontosan ugyanazok a dolgok bűvölik el őket, amelyek minket is gyerekkorunkban. Alig várták már, hogy eljöjjön a Nagyhét és felvehessék kis vezeklőruháikat és gyermek-csuklyáikat, amelyek még fedetlenül hagyják az arcot. Amint megszülettek, mindjárt beírattuk őket abba a társulatba, amelybe apáink is beírattak minket. Most sem voltak sokkal idősebbek, ahogy nagy izgalommal ültek a kocsi hátsó ülésén, és egyre csak azt kérdezgtték, hány óra múlva érkezünk meg. Ők már Madridban születtek, és olyan kiejtéssel beszéltek, amely nem a miénk, de büszkeséggel töltött el a gondolat, hogy ők is a mi földünkhöz tartoznak, éppannyira, mint mi magunk. És amikor vasárnap reggel majd kézen fogjuk őket, ahogy a mi szüleink is kézen fogtak minket, hogy kisétáljunk a calle Nuovára, s egy-egy trónus elhaladtakor felemeljük őket, hogy jobban lássák a szamárcsikót, amelyen Jézus bevonult Jeruzsálembe, vagy Júdás zöld és baljós arcát az Utolsó Vacsorán, vigasszal tölt el bennünket az érzés, hogy az élet ismétli önmagát, hogy ebben a mi városunkban az idő nem múlik, vagy legalábbis kevésbé kegyetlen, mint a madridi élet szorongással és zűrzavarral teli ideje.

De a többi spanyol város is nap nap utáni felvonulásokkal ünnepli a nagyhetet. Wang Wei a palma de mallorcai nagyhétfői körmenetről küldött fotókat. „Kicsi menet ez még”, írja, „tulajdonképpen csak a Santa Clarától a San Franciscóig tart. Pontosan a házunk előtt haladnak végig, a calle de Montesiónon, a régi gettó határvonalán (a call, ahogy a zsidó negyedet nevezték, pontosan az első képeken látható utca). Éppen mert ilyen kicsi, nincs rajta egy turista se, azért olyan megható. Egy pillanatra felmutatják annak a magába forduló, archaikus, katolikus gyökerű spanyol kisvárosnak a képét, ami Palma évszázadokon át volt, mielőtt lépésről lépésre a mai turistalátványossággá alakult volna át.”


A menet a call-ról a calle Montesiónra fordul. Wang Wei házának ablakából figyeljük, amint a jezsuiták templomához vonul: ezt gyakorlatilag az egykori zsinagógából alakították ki ötszáz évvel ezelőtt.


Természetesen Palmán is a nagycsütörtöki és a nagypénteki a legnagyobb körmenet. A pénteki a legnépesebb, de a csütörtöki, a Crist de La Sang (a Vérző Krisztus) körmenete a legáhítatosabb. Ebben az évben, miután sok évig másként volt, a képmás újra régi őrzési helyéről, az egykori Hospital General templomából indult el, hogy megérkezzen a székesegyházba.

Nálunk az ünnep nem ilyen pompás, de azért fenségességben biztosan nem marad el a spanyol mögött.