Jaroszlavl címerállata a medve (katt). A város azonban mégis macskáiról híres. Kettőjüknek, a mi Muszkánknak és Léna Jóskájának már itt a blogon is emléket állítottunk, ércnél maradandóbbat. De a jaroszlavli macskáknak ércből is állítottak szobrot, mégpedig éppen tíz éve, 2000. január 25-én.
Az ércmacska Szentpétervár egyik legelőkelőbb helyén trónol, az 1903-ban a Nyevszkij Proszpekten épült, s szinte máig eredeti funkciójában működő szecessziós Elisseeff-áruháznak – az emigrációban élő család a névnek ezt a formáját használja a fonetikus Jeliszejev helyett – a Malaja Szadovaja utca felőli homlokzatán. Ez a kandúr is innen kapta a Jeliszej nevet.
Az Elisseeff-áruház 1904-ben a Nyevszkij felől (az itt nyíló utca a Malaja Szadovaja)
Szemközt, a Malaja Szadovaja másik oldalán, a 3-as számú ház homlokzatán barátnője, Vaszilisza dorombol. Ezt a szobrot néhány hónappal később állították, hogy Jeliszej ne érezze egyedül magát.
A szoborállítás január 25-i dátuma nem véletlen – az ünnepi előkészületek része volt. A város ugyanis január 27-én ünnepelte annak 57. évfordulóját, hogy Leningrád felszabadult a közel 900 napig tartó blokád alól, amelynek során a város hatszázezer lakója pusztult el lövedékektől, betegségektől, és mindenekelőtt az éhségtől.
A tizenkét éves Tánya Szavicsevanaplója, amelyben egymás után jegyezte fel családtagjai halálának időpontját 1941. december 28. és 1942. május 30. között.
S mintha az ostrom és az éhínség nem lenne elegendő csapás, a várost a patkányok sokasága árasztotta el, járványt terjesztve, és mindent felfalva, ami az útjukba került. A túlélők visszaemlékezései szerint szervezett csapatokban haladtak, olykor az egész utca feketéllett tőlük. Egyikük így számol be erről a Trud 1997. február 5-i számában:
…тьма крыс длинными шеренгами во главе со своими вожаками двигались по Шлиссельбургскому тракту прямо к мельнице, где мололи муку для всего города. В крыс стреляли, их пытались давить танками, но ничего не получалось: они забирались на танки и благополучно ехали на них дальше. Это был враг организованный, умный и жестокий.
A patkányok hosszú, fekete sorokban vonultak vezéreik mögött végig a Slisszelburgi sugárúton, egyenesen a malom felé, ahol a lisztet őrölték az egész város számára. Lőttek rájuk, tankokkal próbálták eltaposni őket, de semmit sem ért: átmásztak a tankokon, és rendületlenül haladtak tovább. Szervezett, okos és kegyetlen ellenség voltak.
Miután minden emberi kísérlet csődöt mondott, egyetlen remény maradt – a macskák. A városi tanács Jaroszlavlba írt segítségért, ahol köztudomásúlag Oroszország legjobb egerésző macskái élnek. És a segítség nem maradt el. Amikor a Vörös Hadsereg végre áttörte a blokádot, az élelmiszer mellett a legnagyobb ajándék, amelyet magukkal hoztak, négy vagon jaroszlavli macska volt.
A jaroszlavli macskák igen gyorsan rendet vágtak a patkányok között, és nagy mértékben visszaszorították őket. A teljes győzelemhez azonban hozzájárult az az újabb macskaszállítmány is, amely a blokád vége után néhány hónappal érkezett a városba – ezúttal Szibériából.
A Leningrádnak, a „hős városnak” szánt macskákat Jaroszlavlban, majd Szibériában is úgy ajánlották fel, akár a békekölcsönt. Hirdetmények szólították fel a lakosságot a sokat szenvedett város megsegítésére, és az emberek, akik két éve fiaikat íratták be katonának, most sorba álltak, hogy macskáikat adhassák Oroszország anyácskának. Tomszkban az első napon 238 macskát soroztak be hat hónapostól öt éves korig Leningrád megsegítésére. 1943 végén a nyilvántartások szerint csak Omszkból, Tomszkból és Irkutszkból ötezer macska harcolt a leningrádi patkányfronton - teljes sikerrel.
A leningrádiak pedig minden egyes érkező macskát családoknál helyeztek el és örökbe fogadtak. Szentpétervár hatalmas szőrű, zászlós farkú, tigristermetű macskái máig ezeknek a felszabadítóknak a leszármazottai. Nekik állít emléket Jeliszej és Vaszilisza bronzszobra, amelyet Sz. B. Lebegyev történész javaslatára helyeztek el az évfordulóra a Malaja Szadovaja két oldalán.
Jeliszejről azt tartja a pétervári fáma, hogy ha valaki pénzt hajít a talapzatára, annak teljesül egy kívánsága. De ez nem is olyan egyszerű, hiszen Jeliszej a második emelet magasságából fürkészi Pityer forgalmát. Nemrég, talán hogy minden kétséget megelőzzenek, az eredeti fém talapzatot plexire cserélték. Azóta minden pétervári láthatja, célba ért-e a dobása, és jóindulatú pártfogásába vette-e őt a városvédő macska.
„A nagy fóliánslapon egy nőalak volt látható; zömök, izmos testalkatú, s energikus arcvonásai nagy élettapasztalatra vallottak. E hölgy fejéről hatalmas hajbunda omlott alá, súlyosan gördült le a hátán, s vastag fonadékainak vége a földet söpörte. Ez a hajgyökerekből szövődő, hullámos, dús köpeny a természet valószínűtlen kilengésének látszott, s bajos volt elképzelni, hogy ekkora súly ne okozzon erős fájdalmat, ne bénítsa meg a megterhelt fejet. Tulajdonosa azonban szemmel láthatólag büszkén viselte e pompázatosságot, a melléje nyomtatott vastagbetűs szöveg pedig a csoda történetét hirdette, e szavakkal kezdvén: „Én, Csillag Anna, ki a morvaországi Karlovicében születtem, a gyatra hajnövés csapása alatt görnyedeztem…” Hosszú történet volt ez, szerkezetében Jób történetéhez hasonlatos. Csillag Annát gyatra hajnövéssel verte meg az Isten. Az egész városka szánakozott e szörnyű csapáson, melyet feddhetetlen életére való tekintettel megbocsátottak neki, de mégsem mentették fel egészen. S íme, történék, hogy imádsága meghallgatást talált, s levétetett fejéről az átok: a megvilágosodás kegyelme áradt Csillag Annára, jeleket és útmutatást kapott, s egy csodaszert, nagyszerű orvosságot készített, mely meghozta fejének termékenységét. Fejét sűrűn belepte a haj, s ez még nem volt elég: férje, fivérei és unokafivérei is egyik napról a másikra sűrű fekete szőrbundát eresztettek. A másik oldalon látható volt Csillag Anna, hat héttel receptjének kinyilatkoztatása után, öccsei és bátyjai, sógorai és unokafivérei, e derékig érő szakállal és bajusszal büszkélkedő férfiak körében; csodálattal bámulhatta az ember e hamisítatlan medvei férfiúság valóságos kitörését. Csillag Anna boldoggá tette az egész városkát, melyre valóságos áldás áradt, hullámzó bozontok és óriás üstökök képében, s melynek lakói a földet söpörték széles seprűhöz hasonlatos hosszú szakállukkal. Csillag Anna az emberi szőrzet apostola lett. Miután szülővárosát már boldogította, arra sóvárgott, hogy boldoggá tehesse az egész világot, s kért, buzdított, könyörgött, hogy saját üdvösségünk érdekében fogadjuk el ezt az isteni ajándékot, e csodaszert, melynek titkát egyedül ő ismeri.”
Bruno Schulz: Szanatórium a Homokórához. Könyvek Könyve (Kerényi Grácia fordítása)
Én, Csillag Anna, éppen harminc éve,
nem halványuló, édes mosolyommal,
akár egy szent, újságod hirdetése,
csillagos ággal kézben, liliommal,
állok a hasábok közt hajzuhatagommal.
Idő nem ront rajtam, angyali szépségen,
mintha a hajasság istennője volnék,
s kibomlott fürtjeim szőnyege omolnék
mezítelen lábamhoz tékozló bőségben.
Én, Csillag Anna, harminc éve már, hogy
nem bánatoskodok, nem sínylek, nem fájok.
De a te szemedbe könny gyűlik, úgy látom,
mit értsek, fiam, e nagy szomorúságon?
Nekem, Csillag Annus, annyi idő óta,
hogy testvéreid vére úgy elárasztotta
e földrészt, még a nyomdafesték is vöröslött,
s a szomszéd hasábból a halál rám üvöltött –
nem őszült meg egyetlen hajam szála,
és nem is hullt ki, mindenek dacára.
Ó, Csillag Anni, újságbeli szentkép,
letűnt gyermekkorunk istenítettje!
Megyek, a hulladékot szedegetve,
magamnak is az leszek lassan: emlék
s fogok még ennél is butább versbe
à la recherche
à la recherche
du temps perdu.
Józef Wittlin: À la recherche du temps perdu (1933)
(Halasi Zoltán fordítása Martin Pollack Galícia c. könyvéből)
„Seht, seht, wer bricht sich Bahn? Ein Weib, dessen Haar länger ist als sie selbst, ein Weib also, das Grund hat, seine Persönlichkeit zu betonen; sie ruft! Ich, Anna…”
„Nézzék, nézzék, ki tör utat magának! Egy nő, akinek haja hosszabb saját termeténél; egy nő, akinek tehát minden oka megvan személyisége hangsúlyozására; aki azt kiáltja: Én, Anna…”
Karl Kraus: Die Welt der Plakate (1909)
„Как всегда, мы сели. Кошка, тряся стул, лизала у себя под хвостиком. Отец шуршал страницами. Маман, посмеиваясь, пришивала кружево к штанам. Я перелистывала книгу. Анна Чилляг, волосастая, шагала и несла перед собой цветок. Поль Крюгер улыбался. Это — гостьи принесли.”
„Ahogy mindig, asztalhoz ültünk. A macska a széket rezegtetve nyalogatta a farka tövét. Papa az újság lapjaival zizegett. Mama mosolyogva zsinórt varrt a nadrágra. Én egy könyvet lapozgattam, amelyben Csillag Anna sétált hatalmas hajzuhatagával, virágot tartva maga előtt, és Paul Kruger mosolygott. A könyvet vendégek hozták.”
Országos Hírlap, 1898. december. 19. Főszerkesztő Mikszáth Kálmán
„»Én, Csillag Anna« után bizonyosan Matlekovits az, akinek a neve még a Zichy Jenőénél is többször fordul meg a lapokban. Ő a sajtó elkényeztetett kedvence. Kolosszális azon lázas tevékenység, melyet a reporterek őróla regisztrálnak. A jámbor olvasónak úgy tűnik fel, hogy örökké egy falka riporter rohan nyomában, följegyezve hol volt, mit mondott, mit nem mondott, mit csinált és – mit nem csinált. Azazhogy azt föl nem jegyzik, mert hiszen mindent ő csinál, ami történik. Csak a nagy túlkiadásokat nem: azokat a szegény Széchenyi gróf csinálja. Annak az, a gondterhelt, bánatos arcához, nagyon jól áll.”
„Sokat lehetne még erről írni. Arról, hogy ha az a »több mint száz elismerő levél«, melyet Rákosi Jenő minden cikkében meglobogtat, nem is egyéb Csillag Anna reklámjánál, azért hiba volna letagadni, hogy sokan gondolkoznak a dologról úgy mint Rákosi Jenő.”
„És e régi, felejthetetlen években, amikor a férfiaknak szokásuk volt apróra megvizsgálni a nőket, mint valami csodálatos növényeket, sok jelentőséget tulajdonítottak Mária hajának, amelyről nyilvánvaló volt hogy akkor növeszti meg és olyan hosszúra, mint Csillag Anna, - mily boldog ember lesz az, aki valaha e selyemzuhatagban megfürösztheti az arcát!”
„Hervadsz, öreg Flegman, mint az emlékkönyvbe préselt virág, nem hozol többé szerencsét, amint elmúlt varázsuk a hajkoszorúcskáknak is, akár cigányleány göndörítette őket, akár Csillag Anna küldte utánvétellel. 19**-ben egy majális után kopaszodni kezdtem, és a tükörben észrevettem, hogy megnövekedett az orrom. Az volt az utolsó majális a sóstói tölgyfák alatt, amikor egyetlen nótát s egyetlen női nevet se hoztam haza. Nem volt semmi hatása Csillag Anna hajnövesztő szerének, pedig Bécsbe írtam érte.”
„And the man who painted the signboards, Greiner, had previously been a lamp-lighter in the cabaret Hoelle in the Theater an der Wien. He had a vivid imagination, was a great talker and soon became a bad influence on Hitler. Greiner built all sorts of castles in the air, and Hitler took his schemes very seriously. There was eager competition between them in devising plans, and Hitler would say sometimes that Greiner was a genius like Edison, with unheard-of ideas, but that he was too fickle and needed someone to carry out his ideas. Hitler wanted to unite all these people into an organization following such ideas in coöperative work. Some of them should make drawings, design advertising, paint signboards, while the others should sell these products. But he had other projects as well. At that time there was a picture in all the newspapers of a woman named Anna Csillag, with long hair that reached to the floor, and below her picture was an advertisement, starting with the words, «I, Anna Csillag…» recommending an infallible hair-growing remedy. Hitler thought something of the kind ought to be invented. He admitted that the story of Anna Csillag was an obvious bluff, but he said one could earn plenty of money with it. He proposed to fill old tin cans with paste and sell them to shopkeepers, the paste to be smeared on window-panes to keep them from freezing in winter. It should be sold, he said, in the summer, when it couldn’t be tried out. I told him it wouldn’t work, because the merchants could just say, come back in the winter; we don’t need it now. To this Hitler answered that one must possess a talent for oratory. But I thought oratory alone would be useless.”
„…A cégtáblafestő Greiner pedig korábban lámpagyújtogató volt a Hoelle kabaréban, a Theater an der Wiennél. Élénk képzelőereje volt, be nem állt a szája, és rövid időn belül igen rossz hatást gyakorolt Hitlerre. Greiner szeretett légvárakat építeni, amelyeket Hitler igen komolyan vett. Kettejük között versengés alakult ki, melyikük tud nagyobbat álmodni, s Hitler olykor azt mondogatta, hogy Greiner akkora lángelme mint Edison, de túlságosan csapongó, s szüksége van valakire, aki kivitelezze elgondolásait. Hitler szerette volna mindezeket az embereket egyetlen szervezetben összefogni, hogy együttesen valósítsák meg a hasonló elképzeléseket. Egyeseknek rajzokat kellene készíteniük, hirdetéseket tervezniük, cégtáblát festeniük, míg másoknak a termékeket kellene értékesíteniük. De másfajta tervei is voltak. Abban az időben minden újságban ott volt egy Csillag Anna nevű nő képe, földig érő hajjal, s a kép alatt hirdetéssel, amely úgy kezdődött: „Én, Csillag Anna…” és csalhatatlan hajnövesztő szert ajánlott. Hitler azt mondta, valami hasonlót kellene kiötölni. Csillag Anna történetét nyilvánvaló blöffnek tartotta, de azt hangoztatta, hogy nyilván hatalmas pénzt kerestek vele. Azt mondta, használt bádogdobozokat kellene megtölteni kenőccsel, és boltosoknak árulni azzal, hogy a kenőcs a kirakatüvegre kenve megóvja az üveget télen a befagyástól. Nyáron kellene árulni, mondta, amikor nem lehet kipróbálni. Én figyelmeztettem, hogy nem fog menni a dolog, mert a boltosok azt mondhatják, hogy most nincs rá szükségük, jöjjön vissza télen. Erre Hitler azt felelte, hogy az embernek legyenek szónoki képességei. De én azt gondoltam, hogy a szónoki képességek önmagukban még nem elegendők.”
Reinhold Hanisch: I was Hitler’s buddy [Hitler cimborája voltam], New Republic, 1939 április 5-19. Hanisch, aki az 1910-es években Hitlerrel együtt igyekezett megélhetést találni Bécsben, a 30-as években írta meg visszaemlékezéseit, amelyeket Amerikában közöltek. Németországba visszatérve letartóztatták. A buchenwaldi koncentrációs táborban halt meg.
„Ein Reklameauftrag der Firma Anna Csillag am Kohlmarkt hatte Hitler beinahe um den Verstand gebracht. Diese Geschäftsfrau inserierte in allen Tageszeitungen, Wochen- und Monatsschriften und pries ihre Haarpomade an. Die Reklame zeigte eine Dame mit langem, wallendem Haar, das vom Kopfscheitel bis zu den Fußknöcheln herabreichte und deren Text ständig begann: «Ich, Anna Csillag, mit dem riesenlangen Loreleyhaar, habe nur durch Verwendung der von mir erfundenen Geheimpomade diese Haarpracht erreicht. Jeder, der einen so prächtigen Haarschmuck haben will, schreibe postwendend an Anna Csillag, worauf man gratis und franco einen wundervollen Prospekt mit Beweisen und Dankschreiben erhält.« Hitler war von diesem Auftrag einfach begeistert. »Das nennt man Reklame machen! Propaganda, Propaganda, so lange, bis die Leute glauben, daß dieser Dreck helfen wird«, meinte Hitler. »Anna Csillag ist ein Reklamegenie, und vielleicht morgen schon wird man die neueste Erfindung der Anna Csillag anpreisen: Keine Schädeldecke für den Haarwuchs mehr notwendig! Anna Csillags Haarpomade wirkt sogar auf einer Billardkugel! Keine Angst mehr! Sollten aber mit Hilfe der Pomade weder am Kopf noch auf der Billardkugel Haare wachsen – durch die neueste Erfindung Anna Csillags, durch ihre Haarsamenpillen ist der Erfolg garantiert gesichert!« So spintisierte Hitler fast eine Stunde lang. »Propaganda, Propaganda, so lange, bis daraus ein Glaube wird und man nicht mehr weiß, was Einbildung und was Wirklichkeit ist«, sagte er wörtlich und eilte, ohne Angabe von Gründen, plötzlich davon. Nach zwei Stunden erschien er wieder mit einem Prospekt der Anna Csillag. Er hatte es einfach nicht länger ausgehalten, er mußte ins Geschäft der Auftraggeberin, um das Geheimnis der Pomadenpropaganda studieren zu können.
Vor allem interessierten ihn die Dankbriefe, denn diese müßten doch echt sein, und was mag unter Umständen so ein Dankbrief für eine Salbe, die nicht hilft, gekostet haben! Hitler dachte eine Weile nach, dann sagte er: »Vielleicht ist es ein gutes Geschäft, Dankbriefe für eine Haarpomade zu schreiben.« Ein Dankbrief lockte Hitler ganz besonders an, er stammte mit voller Anschrift aus Wien. Hitler verschwand wieder und hatte das Geheimnis der Dankbriefschreiberin schneller ergründet als ein Detektiv. Die Briefschreiberin war nämlich schon lange verstorben. »Ja, Propaganda, Propaganda! Tote als Zeugen kosten nichts. Nicht mehr als das Abschreiben der Parten am Wiener Zentralfriedhof. Propaganda, richtige Propaganda macht aus Zweiflern Gläubige: Anna Csillag mit dem riesenlangen Loreleyhaar hat den Nagel auf den Kopf getroffen. Sie verkauft die Haarpomade, verspricht unter Hinweis auf Dankbriefe den garantierten Erfolg, nur verschweigt sie, das die Haare erst unter der Erde, im Grabe zu wachsen beginnen. Propaganda«, phantasierte Hitler weiter, »was wirst du erst vermögen, wenn du im Dienste einer Idee stehst, um die Menschen glücklich zu machen!« Hitler war total verrückt geworden. Das von mir angefertigte Plakat hat Hitler persönlich zur Firma Csillag gebracht, um wieder im Pomadenheiligtum der Reklame schnuppern zu können.
Die in einigen Hitler-Büchern enthaltene Behauptung, Hitler wollte selbst irgend eine Salbe fabrizieren und nach Art der Csillag-Reklame vertreiben, beruht auf einer irrigen Information. Er behauptete bloß, daß vielleicht jemand noch auf die Idee verfallen könnte, eine Salbe zu erfinden, mit deren Hilfe man Glas unzerbrechlich machen kann. Er wird die Salbe gewiß so sicher anbringen, wie die Csillag ihre Pomade. »Propaganda, nur Propaganda ist notwendig, die Dummen werden nicht alle. Propaganda ist die Grundessenz jeder Religion«, meinte Hitler, »ob Himmel oder Haarpomade, nur der durch die Propaganda gestärkte Glaube bringt den Pfaffen und der Anna Csillag den Segen.«”
„A kohlmarkti Csillag Anna-cég egy reklámmegbízása szinte megőrjítette Hitlert. Ez az üzletasszony minden napilapban, heti és havi folyóiratban hirdette és magasztalta hajnövesztő kenőcsét. A reklám egy nőt ábrázolt hosszú, hullámos hajjal, amely feje tetejétől a bokájáig ért, s szövege mindig így kezdődött: »Én, Csillag Anna, óriási Loreley-hajammal csupán az általam feltalált titkos kenőcs alkalmazása révén nyertem el ezt a hajbőséget. Bárki, aki ilyen pompás hajra vágyik, írjon postafordultával Csillag Annának, s ingyen és bérmentve csodálatos prospektust kap igazolásokkal és köszönő levelekkel.« Hitlert ez a megbízás egyszerűen lenyűgözte. »Ezt nevezem reklámnak!« hangoztatta Hitler. »Propaganda és propaganda, amíg csak az emberek elhiszik, hogy ez a szutyok tényleg segít rajtuk. Csillag Anna egy reklámzseni, s talán holnap már a legújabb találmányának dicséretét zengik majd: Már fejbőrre sincs szükség többé a hajnövesztéshez! Csillag Anna hajkenőcse még egy billiárdgolyón is hajat fakaszt! Félre bú! De ha a kenőcs segítségével mégsem fakadna haj sem a fejen, sem a billiárdgolyón – Csillag Anna legújabb találmánya, a hajgyökér-tabletta révén biztos a siker!« Így monologizált Hitler vagy egy órán át. »Propaganda, propaganda, mindaddig, amíg hitté nem válik, s amíg az emberek már nem tudják megkülönböztetni a képzeletet a valóságtól«, mondta szó szerint, majd minden magyarázat nélkül elsietett. Két óra múlva ismét ott volt, kezében Csillag Anna egy prospektusával. Egyszerűen nem bírta ki, muszáj volt felkeresnie a megbízó üzletét, hogy személyesen tanulmányozza a hajkenőcs-propaganda titkát.
Mindenekelőtt a köszönőlevelek érdekelték, hiszen ezeknek nyilvánvalóan valódiaknak kellett lenniük, s adott körülmények között igen sokba került volna egy köszönőlevél egy olyan kenőcsért, amely nem segített. Hitler gondolkodott egy darabig, aztán azt mondta: »Talán jó üzlet kenőcsért köszönőleveleket írni.« Az egyik köszönőlevél egészen felizgatta, mert teljes bécsi lakcímmel közölték. Hitler ismét eltűnt, s gyorsabban megoldotta a levélíró titkát, mint egy detektív tette volna. A levélíró ugyanis már évek óta halott volt. »Bizony, propaganda, propaganda! A halott tanúk semmibe sem kerülnek. Csak annyiba, hogy az ember leírja a Zentralfriedhof sírköveinek feliratát. A propaganda, a jó propaganda a kételkedőkből hívőket farag. Csillag Anna óriási Loreley-hajával fején találta a szöget. Árusítja a kenőcsöt, a köszönőlevelek alapján szavatolja a sikert, csak azt hallgatja el, hogy a haj igazából a föld alatt, a sírban nő. Propaganda!« fantáziált tovább Hitler, »mire lennél képes, ha egy olyan eszme szolgálatába szegődnél, amely az embereket akarná boldoggá tenni!« Hitlert teljesen megbolondította a gondolat. Az általam elkészített plakátot személyesen vitte a Csillag céghez, hogy még egyszer körülszaglászhasson a reklám kenőcs-szentélyében.
Az az egyes Hitler-könyvekben olvasható állítás, hogy Hitler maga is elő akart állítani valamilyen kenőcsöt, és azt a Csillag-reklámok módján terjeszteni, hamis információn alapul. Ő csupán annyit mondott, hogy ha valaki feltalálna egy kenőcsöt, amelynek segítségével az üveget törhetetlenné lehetne tenni, ő azt a kenőcsöt egészen bizonyosan olyan sikeressé tenné, mint Csillag a magáét. »Propaganda! Csak propagandára van szükség, ostobákból mindig van elég. A propaganda minden vallás kvintesszenciája«, állította, »akár a mennyek országáról, akár hajkenőcsről van szó: csak a propaganda által megszilárdított hit hoz áldást a csuhásoknak és Csillag Annának.«”
Josef Greiner: Das Ende des Hitler-Mythos (Bécs, 1947). Greiner az 1910-es években ugyancsak együtt lakott Hitlerrel a bécsi férfiszállón. Könyvét, amelyet 1945-ös előszava szerint azért írt, hogy „pszichológiailag megmagyarázza a Hitler-jelenséget”, megjelenése után a szövetségesek azonnal bezúzatták.
Anna Szałapak: Anna Csillag. Szöveg: Bolesław Leśmian, Bruno Schulz.
Zene: Zygmunt Konieczny. A W Trójce lemezről (2005)
Fotó a Wojciech Nowicki gyűjteményből.
A Tygodnik Powszechny„Anna Csillag” cikkének illusztrációja
A cigányokról szóló régi irodalomban közhely, hogy csak azért beszélnek külön nyelven, hogy a gádzsók avagy parasztok meg ne értsék őket a falvakban, ahol karavánjukkal átvonulnak, ám ez a nyelv nem több puszta tolvajnyelvnél. Ezt a régi toposzt már Covarrubias is említi fantasztikus etimológiái sorában. A Tesoro „zsargon” jelentésű gerigonza címszavában például az alábbiakat olvassuk:
Gerigonza. Un cierto lenguaje particular de que usan los ciegos con que se entienden entre sí. Lo mesmo tienen los gitanos, y también forman lengua los rufianes y los ladrones, que llaman germanía. Díjose gerigonza, quasi gregigonza, porque en tiempos pasados era tan peregrina la lengua griega, que aun pocos de los que profesan facultades la entendían, y así decían hablar griego el que no se dejaba entender. O se dijo del nombre gyrus, gyri, que es vuelta y rodeo, por rodear las palabras, permutando las sílabas o trastocando las razones; o está corrompido de gytgonza, lenguaje de gitanos.
Zsargon. Külön nyelv, amelyet a vakok [értsd: koldusok] használnak az egymás közötti érintkezésben. Ilyen nyelvük van a cigányoknak is, akárcsak a striciknek és tolvajoknak, amelyet germaníának neveznek [a hermano, „testvér” szóból]. A gerigonza szó mintegy gregigonzát jelent, minthogy a görög [griego] nyelv az elmúlt századokban olyan ritkaságszámba ment, hogy még a tanult emberek közül is kevesen értették, s ezért aki érthetetlenül beszélt, arra azt mondták, görögül beszél. Vagy talán a gyrus, gyri szóból származik, amely forgást, fordulást jelent, minthogy a zsargon megforgatja a szavakat, átfordítja a szótagokat, és felforgatja az értelmet; vagy esetleg a gitgonza, azaz a gitanos, a cigányok nyelve kifejezésből ered.
Az előző bejegyzésben olyan feszültségekről volt szó, amelyek egy nép identitása és az azt alkotó egyének identitása között alakulnak ki, s amelyek a cigányok esetében különösen erőteljesen nyilvánulnak meg a nyelv, írás és olvasás kapcsán. Ebben a kontextusban megvilágító erejű az alábbi történet, amely érzékelteti, milyen mértékben függ a cigányok önértékelése nyelvük értékelésétől. Egyfelől elfogadják a nyelvüket lebecsülő Covarrubias-típusú diskurzust, míg másfelől önmagukat is többnek látják, amikor felfedezik, hogy az ő nyelvük is írható, akárcsak a „rendes” nyelvek.
Egy falusi iskolában beás cigány gyerekek, egymás közt argóként használva anyanyelvüket, elküldtek a picsába. Nyelvük archaikus román nyelv, a beások káromkodásaikat az óhazából hozták. Tudok románul – válaszoltam. Megalkudtunk. Ha járnak iskolába, megtanítom őket az anyanyelvükön írni. Percekig tátva maradt a szájuk a döbbenettől, amikor a táblán meglátták: tényleg leírható az, amit ők mondanak. Azt mondták: most már világosan látják, hogy ők is olyan gyerekek, mint azok, akiknek a tanáraik nem tiltották meg, hogy az iskolában az anyanyelvükön beszéljenek. Úgy érezték, a balsorsnak vége: nem csak mondható, de írható szavaik is vannak, a párbeszéd eztán csak szótár kérdése. Meg voltak győződve arról, hogy ilyen egyszerű az egész. Mert még nem tudták, hogy a gonosz a részletekben bujkál.
Az olvasás történetéből ismert, hogy a magányos olvasás – amikor a szem ablakként fogadja be a betűket, hogy általuk világosság áradjon az egyén belső sötétségébe – modern tevékenység, amelyet épp ennek az „egyénnek” a történelmi kialakulása tett lehetővé. Friss találmány, amely többé-kevésbé egyidejű az „irodalom” fogalmával. Nyilvánvaló persze, hogy a cellájában az Abelárd és Héloise leveleinek kéziratos másolatát böngésző párizsi szerzetes, az idejét a Hypnerotomachia Poliphiliival múlató milánói humanista, vagy a hidalgo, aki önálló kötetben gyűjtötte össze a IV. Fülöp madridi udvarában terjedő legszebb költeményeket, alapjában ugyancsak magányosan olvasott, akárcsak Don Quijote, akinek eszét épp ez a fajta olvasás vette el. De a magányos olvasásnak mint megszokásnak és ezzel együtt az irodalom mai fogalmának kialakulásáról csak akkortól beszélhetünk, amikor ezek a figurák már nem számítottak kivételes különcöknek, hanem tömegével népesítették be a városokat, s velük együtt széles körben elterjedt az egyén új, gyakran „polgárinak” nevezett felfogása is.
Aki nem ismeri a 19. század előtti irodalmat, annak nem könnyű teljes mélységében átlátni, milyen mélyreható változásokat indítottak el ezek a fejlemények. Illusztrációképpen álljon itt az a meghatározás, amelyet Sebastián de Covarrubias ad az olvasásról 1611-ben – a Don Quijote első részének megjelenése után hat évvel – közzétett Tesoro de la lengua castellana o españolájában, a spanyol nyelv első, és máig tekintélyes értelmező szótárában, amelyet négyszáz év után most adtunk ki újra a Studiolumban:
Leer. Del verbo latino lego, is, es pronunciar con palabras lo que por letras está escrito. Leer, enseñar alguna diciplina públicamente.
Olvasni. A latin lego, is szóból származik, s annyit tesz, mint szavakkal kimondani azt, amit betűkkel leírtak. Avagy: valamely tudományt nyilvánosan előadni, oktatni.
Ezek szerint tehát „olvasni” még 1611-ben is annyit tett, mint fennhangon és nyilvánosan kimondani a leírt szavakat, nem pedig azt, hogy a szemünkkel befogadjuk és magunkévá tesszük őket, s magunkban reflektálunk rájuk.
De az olvasás és írás bizonyos körülmények között még ma is eltérhet attól, ahogyan a kifejezést már automatikusan értelmezzük. Erről tanúskodik Isabel Fonseca Bury Me Standing című könyve, amely nagy átéléssel írja le a kelet-európai volt kommunista országok cigányságának történetét, életét és kultúráját, s többször beszél cigányoknak saját nyelvükhöz, az íráshoz és olvasáshoz fűződő viszonyáról. A könyv a híres lengyel cigány költőnő, Papusza (Bronisława Wajs, 1908-1987) életrajzával kezdődik, aki a szokással ellentétben kisgyerekként megtanult írni és olvasni, s később gyönyörű versekben örökítette meg vándorló népe nehéz életét. Egyik legszebb ciklusa a két éven át tartó erdei bujdosásról írott „Véres könnyek: szenvedésünk a német megszállás alatt Volhíniában 1943-44-ben”. Tizenöt éves korában adták feleségül az idős és neves zenészhez, Dionizy Wajshoz, aki mellett énekesnőként is híressé lett.
Papusza néhány fennmaradt képe a Miért csüggedsz úgy, barátom orosz népdal kíséretében, a Romane Gila „ruska roma” (volhíniai lengyel-orosz cigány) együttes előadásában
Isabel Fonsecának a cigányok és az írás viszonyáról írott sorai olyan feszültségre mutatnak rá egyén és közösség között, amelyről úgy hittük, már ismeretlen Európában: „A kevés számú cigány költőnő munkája feldolgozatlan feszültségről tanúskodik a közösségi hagyományhoz való hűség és a bűntudattól kísért egyéni törekvés között, hogy a költőnő saját tapasztalatairól adjon számot. Papusza már negyven éve végigjárta ezt a kollektívtól és általánostól a konkrét részleteiben szemlélt személyes világhoz vezető utat.”
Ez az út Papuszának a kiközösítést hozta el. A lengyel romák „árulónak” és maherdónak – tisztátalannak – bélyegezték, és kitaszították a közösségből. Élete kettétört. Először egy pszichiátriai intézetben, majd magányosan és elszigetelve élte le hátralévő harmincnégy évét.
Papusza – szemben Preciosával, Don Quijote írni-olvasni tudó cigánylányával, akiről aztán persze kiderül, hogy nem is cigánylány – saját írásai, nyomtatásban megjelent könyvei révén szerzett a gádzsók között is hírnevet, önmagának pedig egyéni identitást, amely azonban a közösséggel való radikális szakításhoz vezetett. A cigányok, írja Fonseca, bezárkóztak a szóbeliségbe, amelyet igen lassan hajlandóak csak feladni, s kérdés, hogy ennek feladása nem jelenti-e egyszersmind önmaguk mint nép végleges feladását is.
Az olvasásról szólva Fonseca ezt írja:
A romani nyelvben nincs önálló kifejezés az „írás” vagy „olvasás” jelölésére. A cigányok az erre alkalmazott szavaikat más nyelvekből kölcsönzik, vagy egyéb romani szavakat használnak sokatmondó módon. Az írást a csin, „vágni, faragni” szóval jelölik, az olvasást a gin szóval, ami „számolást” jelent. De a leggyakoribb kifejezés a dav opre, ami eredetileg annyit tesz: „átadok”, s ilyenformán a fennhangon való olvasást jelöli, nem pedig a magányos olvasást, amely nem általános a cigányok körében. Az olvasásra használt másik ige a makedón cigányok drabarav igéje, amely szorosabb értelemben véve a sorsnak a tenyér vonalaiból való kiolvasását jelenti. Az albán cigányok a gilabav igét is használják, amely eredetileg „éneklést” jelent. A gilabno egyformán lehet énekes vagy olvasó; a drabarno (vagy inkább a nőnemű drabarni) pedig az, aki kiolvassa a jövőt, de éppígy ért a gyógyfüvek használatához is. Mindezek a szavak újabb kori jelentésbővítések, s arról tanúskodnak, mit jelent az írásbeliség egy történetileg írástudatlan nép számára.
Barátunk, Berta Péter, aki évtizedek óta kutatja az erdélyi gábor cigányokat, és tökéletesen beszéli nyelvüket, a következő kiegészítést fűzte ehhez:
A vlach romani dialektusaiban létezik az „olvasni” ige, két formában is. Az erdélyi gáborok dialektusánál maradva erre utal egyrészt a drabaröl ige, pl. drabaröl e Biblie = a Bibliát olvassa. A drabaröl a drab főnévre vezethető vissza, amely „gyógynövény, orvosság” jelentésben (volt) használatos egyes vlach romani dialektusokban. Ez a jelentésárnyalat a gáborok esetében már elhomályosult, csak az „olvasni”-t tartják számon.
„Olvasni” jelentésben is használatos a ginel vagy djinel, pl. zanav aba te ginav = tudok már olvasni (betűket, könyvet) egyes dialektusokban, pl. a magyarországi lovári dialektusban. A ginel emellett „számolni”-t is jelent. Egyes dialektusok más-más kifejezést használnak a „számolni” és „olvasni” kifejezésére, megint más dialektusokban e két gyakorlatot egyaránt a „ginel” fejezi ki.
Érdemes lenne utánanézni, vajon a Fonseca által leírtak mennyire érvényesek a romani különféle dialektusaira. A caló, a spanyol gitanók nyelve például a lirenarés nacardelar igéket használja, amelyek szemantikai köre nem teljesen felel meg a fentieknek.
Én Istenem, merre menjek?
Mihez kezdjek? Hol találok
dalokat és meséket?
Nem megyek már az erdőbe
nem találkozom folyókkal.
Ó, erdő, édesapám,
én fekete édesapám!
A vándor cigányok ideje
rég lejárt. De látom őket:
vidámak, erősek,
tiszták, mint a víz:
hallod, ahogy szalad,
beszélni akarna.
De nincs szava szegénynek.
A víz nem néz vissza,
messze fut, menekül,
ahol nem látja senki,
eltűnik a víz.
Nemrég Buenos Airesben jártunk, kezdi beszámolóját Wang Wei, és annyi mesélnivalónk van, hogy nem is sikerült még eldöntenünk, hol fogjunk hozzá. Pedig ideje lenne már, mert az idő könyörtelenül halad, új év is köszöntött ránk azóta, s nem szeretnénk, ha az emlékek megkopnának vagy berozsdásodnának. Habár az idő az ellenkezőjét is tudja művelni az emlékekkel: megszépíti és reciklálja őket, s olyan fényt és tartósságot kölcsönöz nekik, amely hosszú távon világosan elválasztja a fontosat a lényegtelentől. Nem könnyű előre megmondani, mit őriz meg majd az emlékezet és mit vet ki magából. Az idő a fejünkben felhalmozódott alkatrészekből új, tökéletesebb tárgyakat állít elő, és elbeszéléseket konstruál ott, ahol eredetileg csupán jelenetek voltak.
Egyetlen példa csupán. Azul városából Buenos Airesbe visszaindulva valahol az ötödik kilométerkőnél mindjárt meg is álltunk egy „Punto Argentino” nevű vendéglőnél, egy völgy mellett, ahol guanakók legeltek. Itt találkoztunk Juan Bautistával, aki ócskavasból formál mesebeli vagy özönvíz előtti állatokat és kifürkészhetetlen rendeltetésű gépezeteket.
Ezekkel a friss képekkel emlékezetünkben érkeztünk meg Buenos Airesbe, s csak az előző napok eseményeit számba véve ötlött fel bennünk, mennyire hasonlítanak azokra az alkotásokra, amelyeket néhány nappal korábban láttunk Azulban, Carlos Regazzoni Don Quijote-parkjában, amelynek figuráit ócskavasból, sodronyokból, motorháztetőkből, csavaranyákból, kurblikból, csövekből, radiátorokból, szögekből állította össze.
A Buenos Airestől délkeletre, a pampa közepén fekvő Azul sok szempontból is érdekes város, de a legérdekesebb, hogy az UNESCO 2007-ben az „Argentina Cervantes-városa” címmel tüntette ki. A Quijote-park a városon kívül terül el, az Azul folyócska partján, a síkság határtalan ege alatt. Előzőleg a II Nemzetközi Cervantes-konferencián vettünk részt, oly lelkes cervantológusi légkörben, amely a pampát is la manchai síkká változtatta szemünkben. Erről a városról is mindenképpen írnunk kell még.
„…olyasféle, akinél a fogason dárda, régi pajzs függ, van egy girhes paripája meg egy nyughatatlan agara.”
Julia érthető döbbenettel szemléli a páncélos Dulcineát.
„Ott megy Sancho a gebéjén!”
Akkor és ott elintéztük ezt annyival, hogy az országnak ez a vidéke különösen vonzó az ócskavas-szobrászok számra. De már csak idehaza, két hónap után jutott eszünkbe róluk a MALBA (Museo de Arte Latinoamericano de Buenos Aires, amelynek termeiben és könyvtárában sok időt töltöttünk) katalógusa a jeles argentin szobrász, Antonio Berni egy kiállításáról. Ez a katalógus méltó végállomása ennek a kortárs argentín ócskavas-művészeten végigvezető panorámaútvonalnak, amelyről magunk sem tudtuk, hogy bejárjuk, míg csak a végére nem értünk. Nyilvánvaló, hogy ezek a fából, kilincsből, szegecsből, mécsesből, dezodoros flakonból, esőcsatornából, kosárból, gyökérből fabrikált szörnyű hibridek jelentős helyet foglalnak el az imént látott ócskavas-szobrok családfáján.
A képmutatás avagy A bolygóközi szörnyek Ramonán civódnak (1964)
A fukarság (1965)
A fenyegető madár (1965)
A győztes féreg avagy A halál diadal (1965)
Íme egy előre nem látott történet az argentín útról szóló nagy történeten belül, amelynek összeszerelését továbbra sem tudjuk még, melyik alkatrésszel kezdjük.
A Muromcev-villáért aggódó rendőrökről és hősiesen helytálló tűzoltókról jutott eszembe betenni ide ezt az orosz neten terjedő videót. A dalt, amely határozottan Okudzsava filmzenéire emlékeztet, M. Minkov és A. Gorohov írta a Следствие ведут знатоки (A vizsgálat szakértők bevonásával folyik) című 1978-as szovjet krimisorozat számára, amely nálunk is népszerű volt: Kata azonnal felismerte a dallamot. De az összhatás, azt hiszem, nem csak a film egykori nézőiben elevenít fel különféle emlékeket a közelebbi és távolabbi múltból. Ilyen kicsi a világ.
Служба дни и ночи
Наша служба и опасна и трудна, И на первый взгляд, как будто не видна. Если кто-то кое-где у нас порой Честно жить не хочет. Значит с ними нам вести незримый бой Так назначено судьбой для нас с тобой- Служба дни и ночи.
Если где-то человек попал в беду Мы поможем - мы все время на посту. Ну а если вдруг кому нибудь из нас Тоже станет туго - Чтож, друг друга выручали мы не раз, И не раз согрело нас в тяжелый час Сердце, сердце друга.
Часто слышим мы упреки от родных, Что работаем почти без выходных, Что разлуки нескончаемы порой, Встречи ненадолго. Только снова поднимает нас с зарей И уводит за собой в незримый бой Наше чувство долга.
Наша служба и опасна и трудна, И на первый взгляд, как будто не видна. Если кто-то кое-где у нас порой Честно жить не хочет. Значит с ними нам вести незримый бой Так назначено судьбой для нас с тобой- Служба дни и ночи.
Szolgálunk éjjel és nappal
Szolgálatunk veszélyes és nehéz és elsőre szinte nem is látszik. Ha valaki nálunk bárhol, bármikor tisztességesen élni nem akar, láthatatlan harcot folytatunk ellene: így rendelte számunkra a sors – Szolgálunk éjjel és nappal.
Ha valaki valahol bajba kerül, mi segítünk: mindig helyünkön vagyunk. S ha közben valaki miközülünk is kutyaszorítóba kerül – nem első ízben rántjuk már ki egymást, s nem egyszer erősítettük meg egymás szívét.
Gyakran hányja szemünkre családunk, hogy szinte megállás nélkül dolgozunk, hogy végtelen időt töltünk távol tőlük, és keveset velük. S aztán megint hajnalban kelt minket és ragad magával a láthatatlan harc hosszú időre.
Szolgálatunk veszélyes és nehéz és elsőre szinte nem is látszik. Ha valaki nálunk bárhol, bármikor tisztességesen élni nem akar, láthatatlan harcot folytatunk ellene: így rendelte számunkra a sors – Szolgálunk éjjel és nappal.
És akkor ezzel a klippel még mindig jobban jártak, mint azzal, amelyen a dalt a 2006-os moszkvai Rendőrnapon adják elő teljes komolysággal.
A január 2-ról 3-ra virradó hajnalon leégett a Muromcev-dácsa, a moszkvai Caricino kerület utolsó történelmi faháza, amelyben az elmúlt száz évben számos neves író, festő, zenész és tudós élt, köztük olyan nagyságok, mint a Nobel-díjas Ivan Bunyin, vagy a mitikus Venyegyikt Jerofejev – Venyicska – akinek 1968-ban írott, de húsz éven át csak szamizdatban terjesztett Moszkva-Petuskija a Brezsnyev-korszak legkegyetlenebb karikatúrája.
A ház annak az elővárosi – podmoszkovnij – dácsa-telepnek az utolsó épülete volt, amelyet még a 19. század végén hoztak létre a ruskini „közösségi telepek” szellemét tükröző sugaras alaprajzzal. Az üdülőtelep tágas, fás kertjei szinte észrevétlenül olvadtak bele a 18. századi caricinói cári kastély hatalmas parkjába.
A hagyományosan fából épült villákban a moszkvai intelligencia számos előkelő tagja töltötte a nyarat. Alekszandr Mozsajevnek a házról írott cikke név szerint is felsorolja őket. Köztük volt Szergej Muromcev is, a római jog moszkvai professzora, a kadet párt és az 1906-os első orosz parlament elnöke, aki ebben az 5. sugárutca 3. szám alatt általa építtetett dácsában fogalmazta meg az első orosz alkotmány tervezetét. Nyaralója a moszkvai értelmiség találkozóhelye volt. Ivan Bunyin, aki majd az orosz írók közül elsőként kap Nobel-díjat, itt ismerte meg későbbi feleségét, Verát, Muromcev unokahúgát.
A nyaralót 1917-ben elkobozták a Muromcev családtól. Sorozóiroda lett, majd a polgárháború után iskola. 1937-től, amikor a caricinói iskola új téglaépületet kapott, a tanárok költöztek a házba. Máig az ő leszármazottaik laknak itt, sőt egyikük, a száznégy éves nagymama maga is az első lakók közé tartozott.
A 60-as évektől az épület egyik felében biológiai kutatóintézet működött, amelynek több munkatársa is megtelepedett az „őslakók” között. Az itt élő családok és baráti társaságuk révén a ház a 70-es évektől Caricino nem hivatalos kulturális központjává vált. A házban kiállításokat rendeztek, alternatív színház működött, a kertben felolvasóesteket tartottak. Számos művész élt hosszabb-rövidebb ideig a házban, mindenekelőtt Jerofejev, aki itt írta a Vaszilij Rozanovot és a Walpurgis-éjt.Az ő fotóikból, kézirataikból, könyveikből, és Caricino történetének általuk összegyűjtött dokumentumaiból hozták létre a lakók a ház Jerofejevről elnevezett emlékmúzeumát.
A rendszerváltáskor azonban a városi tanács a caricinói telep kezelését egy „Merkurij” nevű ismeretlen cégnek adta át. A cég már 1990-ben leírta a házat könyveléséből, nem létezőnek nyilvánította, és töröltette a földhivatalból és Moszkva térképeiről. A lakók azonban nem akarták elhagyni a házat, amelyben születtek vagy évtizedek óta éltek, hiszen nem is lett volna hová menniük. Megszervezték, hogy maguk gondoskodjanak vízről, fűtésről és – saját áramfejlesztővel – villanyról. Profi honlapot hoztak létre „A ház, amely nincs” címmel a múzeum népszerűsítésére és jogi küzdelmeik dokumentálására. 2005-ben a tizenöt éves elbirtoklási jogra hivatkozva pert is indítottak a jogilag tulajdonos nélküli házért, de a moszkvai bíróság formai okokra hivatkozva elutasította azt. Ezután fordultak segítségért a veszélyeztetett moszkvai műemlékeket védő Arkhnadzor társasághoz, amely hivatalosan is felterjesztette a házat a védendő műemlékek listájára. Amíg a kulturális minisztérium nem foglal állást az ügyben, kilakoltatás és bontás nem lehetséges.
Ezt követően – mint azt a honlapon már hónapokkal ezelőtt leírták – rendőrök jelentek meg a házban, akik figyelmeztették őket: múzeumi védettség ide vagy oda, „értsék meg, egy ilyen házban bármi megtörténhet, például tűzvész.” Ami hamarosan be is következett.
A január 3-i tűz a ház egy lakatlan szobájában ütött ki. Eleinte jelentéktelennek tűnt, s a lakók bíztak benne, hogy a gyorsan kiérkező tűzoltók azonnal elfojtják. Ezek azonban kijelentették, hogy parancsuk van rá, hogy ne mentsék meg a házat. Nem is oltottak semmit – csak majd órákkal később a kiégett ház füstölgő maradványait –, hanem az ablakokat betörve elősegítették a tűz gyors terjedését.
Ide kívánkoznának azok a fotók, amelyeket a kimenekült lakók – hat család, kisgyerekekkel – mobilon riasztott barátai készítettek a tüzet tétlenül szemlélő tűzoltókról. De nincs gusztusom betenni őket. Elég itt megnézni ezt az egyet a Szergej Muromcev százéves hintaszékében üldögélő fiatal tűzoltóról, aki az oltás végén a kavarodást kihasználva a széket több más kimenekített értéktárggyal együtt el is vitte magával.
Hogy a történet nem ér itt véget, mint annyi más régi épületé – a módszer ugyanis teljesen bevett errefelé, mint számos kommentátor írja, konkrét moszkvai, kalugai, rjazanyi, odesszai eseteket említve –, az nagy mértékben a városvédő Arkhnadzor egyesületnek köszönhető, akik minden erővel felhívják a sajtó és a nagyközönség figyelmét a veszélyeztetett épületekre. Tavaly több Jerofejev-emlékestet is tartottak a Muromcev-dácsában, amelyről a tévé és a napilapok is beszámoltak. Az alábbi képek is egy ilyen est fotói tavaly júliusról. A teljes – szép – sorozat Rusztem Adagamov lapján látható.
Az emlékestek révén az orosz blogvilág is megismerte a Muromcev-dácsát és a Jerofejev-emlékmúzeumot, s most azonnal mozgósították hálójukat. Mire a buldózerek kiértek, már emberek tucatjai, újságírók és tévériporterek voltak a helyszínen. A buldózerek azonnal eltűntek, és az elmúlt két hétben nem is bukkantak fel újra. A bloggerek – mindazok, akiktől képeket kölcsönöztünk, és sokan mások – segítséget kértek a lakók – sőt a macskák – ideiglenes elszállásolásához, ruhával, étellel, pénzzel való ellátásához, romeltakarításhoz, újjáépítéshez. Folyamatosan közölnek képeket és híreket, s megalapították a „Muromcev-dácsa” társaságot, amelynek blogja óráról órára hírt ad a fejleményekről. A lakók pedig határozottan hangoztatják, hogy nem adják fel, és kitartanak a ház fennmaradása mellett. És akármi legyen is a dolog vége, ez a szolidaritás, együttműködés és elszántság mindenképpen elismerésre méltó, példamutató, és Oroszország jövőjére nézve is biztató. Köszönet érte.
„Így történt, hogy a hetvenes évek előtt, amikor a város nagy sebességgel növekedett, a fából épült Boszporusz-parti paloták és úri házak sorra tűntek el az egykori pasák unokaöccseivel és udvaroncaival együtt, akik körömszakadtáig harcoltak az örökségért, emeletenként, sőt lakásonként osztották fel egymás között a régi épületeket, s aztán hagyták, hogy minden gondozás híján ott rohadjanak el, hogy a festés lehámoljon, s hogy a fa megfeketüljön a hidegtől és a nedvességtől; sőt igen gyakran ők maguk gyújtották fel, hogy helyén sokemeletes ház épülhessen.”
Ez a cyberpunk beütésű motor, amelyet mintha a jövőből ástak volna ki, mindjárt emlékezetünkbe idézi 
Utazzon velünk!
Heti előadásaink
Atlantisz
Ántivilág
Csehország
Fényiratok
Ismerd meg a
Kaukázus
A Kelet képei
Könyvek, kiállítások, zene, film
Krím
Lwów/Lemberg
Mallorca
Odessza
Papírmúzeum
Perzsa levelek
A propaganda múzeuma
Temetők
Üzenet a falon
A zsidó örökség
