Olienában a húsvét vasárnap alaphangját a fiatal férfiak adják meg, az egykori banditák unokái és dédunokái, sőt újabban nők is, akik már kora reggeltől kezdve folyamatosan tüzelnek a háztetőkről. Amerre járunk odalent, folyamatosan hull a fejünkre az ólom, a sörét, a töltényhüvely.
Oliena, Vadnyugat. Lloyd Dunn felvétele, 2016. március 27.
A Szent Ferenc-templomból elindul a körmenet Szűz Mária szobrával, aki fiát keresve bejárja az óváros utcáit. Közben a Szent Kereszt-templomban többszólamú szárd népénekek közepette feldíszítik a feltámadt Krisztus szobrát, s egy másik körmenet is megindul a templom elől a főtér felé.
Visszafordulok a Szent Kereszt-templomhoz egy felvételért az üresen maradt térről. Fiatal nő áll kötényben a sarkon, izgatottan néz ide-oda. „Elment már a Krisztus?” „Öt perce.” „Ó, Madonna. Minden évben lekésem.”
A főtéren, rozmaringágakkal telehintett útvonalon egymás felé közeledik a két menet. Létrejön a találkozás, a s’incontru, amely az egész ünnepnek nevet ad. Krisztus meghajol anyja előtt, a szárd férfiak a Szűz Máriát hordozó szárd nők előtt. Utána minden résztvevő, s a népviseletbe öltözött egész közönség kettős sorban vonul a Szent Ignác-templomba a húsvéti nagymisére. A főutcán minden bár kirakta már az asztalokat-székeket. A helybéliek – s velük együtt mi is – helyről helyre járnak, kóstolgatják az ilyekor ingyen kínált mandulás süteményt. Barátok találkoznak, csoportok sűrűsödnek és oszlanak szét, színes madárrajokként kavarognak a város madárházának labirintusában.
Nagyszombaton Szardínián megáll az idő, mint a futball-labda a levegőben. Az ogliastrai völgyben, Gàiro, Ulassai, Osini kisvárosaiban a péntek esti keresztlevételtől a vasárnap reggeli feltámadási miséig üresek a templomok, kihaltak az utcák, csak egy-egy öregasszony halad végig rajtuk a közkútról hozott korsó vízzel. Nehéz, álmosító napfény csurog lefelé a völgy oldalán, elvegyül a friss zöld fű, a rozmaring, a vad kakukkfű meleg illatával, gyíkok, öregemberek sütkéreznek benne. Ha késő délután felhők nem szállnának fel a tenger felől, hogy elfüggönyözzék a napot, mint a lila lepel a templomok lecsupaszított feszületét, ennek a napnak sosem lenne vége.
A fizzu meu so coro (Fiam szívét). Barbagiai vallásos ének a nagy szárd énekesnő, Maria Carta feldolgozásában, 1984
Az olienai Szent Ignác templom teljesen sötétbe borul, csak a ministránsok és ministránsnők lámpásai világítanak, ahogy a menet elindul a szentélyből a templomhajón át, végig Oliena középkori utcáin. Hét templomot látogatnak meg Mária hét fájdalmának emlékére, kapujuk előtt lámpással állnak sorfalat, míg kisorjáznak onnan és csatlakoznak hozzájuk az ottani konfraternitások – a nagyheti szertartások egyes mozaikszemeit szervező vallási társulatok – tagjai. A hatalmasra nőtt menet egy óra múlva ér vissza a Szent Ignác-templomba. Itt már felállították a szentélyben a mozgatható karú monumentális középkori feszületet, a barokk népviseletbe öltözött kórus többszólamú vallásos népdalokat énekel. Kezdődik a s’iscravamentu, a keresztlevétel középkorból fennmaradt hagyománya.
Ardara (Szardínia) templomerődje és városa vihar után, alkonyatkor
El Greco: Toledo, vagy Vihar Toledo fölött, 1599 k., az első spanyol tájkép. A művészettörténeti elemzés sokféleképpen magyarázza a viharos eget, a művész zaklatott lelkiállapotától Istennel való kapcsolatán át a fenyegető jövő előérzetéig. Nem lehet, hogy csak azt festette, amit látott?
„Vándor, jöjj közelebb, lásd, mit rejtenek az árnyak. Mert noha eltemetve fekszik, a számjegyek által együttesen jelölt betűk világosan kinyilatkoztatják, ki nyugszik e koporsóban, kinek számára készít Memphisz új mennyei szférát.”*
A (alfa) iniciálé a Liébanai Beatus által I. Ferdinánd kasztília-leóni király megrendelésére készített János Jelenéseinek Kommentárja 6. folióján (befejezve 1047, Madrid, Biblioteca Nacional). Az iniciálé alatt álló és arra mutató Krisztus az omega betűjét tartja a kezében: „Én vagyok az Alfa és az Omega, a Kezdet és a Vég, mondja az Úr.” (Jel 1:8)
A velencei Sotoportego del Tagiapiera, a Kőfaragók átjárója és udvara két elegáns klasszicista oszloppal nyílik a Campielo del Solról, a Nap terecskéjéről, amely a középkorban a Campielo de la Scoazera, azaz a Szemétdomb tere nevet viselte. A 15. századtól kezdve itt volt ugyanis a Rialto városrész fallal körülvett szemétlerakója, ahonnét a burchieri, a teherfuvarosok a városi Magistrato alle Acque megbízásából a szemetet időnként gondolára rakták és Velencén kívülre szállították. 1617-ben a szemétlerakót megszüntették, a falakat lebontották, majd a gondolák közlekedési útvonalát, a Rio Terà San Silvestro – Rio Terà Sant’Aponal csatornát is feltöltötték (erre utal a Terà = terrato, betemetett szó) és gyalogúttá alakították. Ekkor vált szárazföldi úton is megközelíthetővé a kőfaragók udvara, ahová azért továbbra is a hátsó vízi kapun át, a Rio de le Becarie mentén hozták az isztriai követ és vitték el a város sok-sok épületéhez készült kőfaragványokat.
Velencében a 14. században kezdenek el tömegesen követ használni az addigi fa épületek helyett. Ekkor, 1307-ben alakul meg a kőfaragók céhe, amelynek scuolája, azaz vallási és testületi életének központja a közeli San Aponal templom melletti háromszintes épület legfelső emeletén volt. Erre emlékeztet mindmáig az épület falán lévő, 1603-as dátumú dombormű a „SCOLA DEL TAGIAPIERA”, a Kőfaragók Scuolája felirattal, s fölötte a Quattro Santi Coronati, azaz a (vértanúk koszorújával) megkoronázott négy római keresztény kőfaragó alakjával. A kőfaragóudvar első ábrázolása 1545-ből maradt ránk egy kéziratban.
Idáig jutok a csoportnak tartott előadásban, amikor az udvar egyik műhelye előtt beszélgető két fiatal férfi mosolyogva megkérdezi: „Ugyan mi érdekes van ezen az udvaron?” „Hogy ez volt Velence első kőfaragóudvara”, mondom. „És hogy amúgy is nagyon szép. Az egész udvar, az oszlopok, a vasalatok és kopogtatók”, mutatok mögöttük az ajtóra. „Igen, most kovács dolgozik itt”, mondja az egyik. „De azelőtt asztalosműhely volt, a nagyapám asztalosműhelye. Ott hátul, a folyó felőli kapun hozták bárkán a nyers fát, ott pakolták ki az udvarra, itt dolgozta fel, készített belőle asztalokat, szekrényeket.”
„Honnan jöttek?” kérdezi a másik. „Magyarországról.” „Igen? Tudja, hogy a Serenissima és Magyarország sokáig harcolt Dalmáciáért, míg végül Velencéé lett?” kérdezi büszkén. „Hogyne. És azt tudja”, riposztozom, „hol írták alá erről a két állam közötti szerződést?” „Nem tudom.” „Hát a szomszéd utcában, a Szent Szilveszter-templomban, 1409-ben.” „Ne mondja”, álmélkodnak. „Itt nőttünk fel, és még sosem hallottunk róla.” „Bizony, ott van az emléktábla a templom falán”, mondom. Ha már szóba jött, arra kanyarodunk a csoporttal, hadd nézzék meg ők is az előző után ezt a második magyar emlékhelyet Velencében.
„1409. július 9-én ebben a templomban írták alá az oklevelet, amelyben a Magyar Királyság lemond Velence javára minden jogáról Zara és Dalmácia fölött, ezáltal évszázadokra megszilárdítva a Dalmácia és Velence közötti ősi kötelékeket. Állíttatta a Dalmát Hontörténeti Társaság, 2013. november 29.”
Lewis Hine: Gépházi munkás gőzpumpát szerel, 1920. „Lewis Wickes Hine (1874-1940) amerikai szociológus és fotográfus. Hine a fényképezőgépet a társadalmi reformok eszközének tekintette.” (wikipedia)
Hine fényképét parafrazeáló jelenet Fritz Lang Metropolis c. filmjéből, 1927. A film negatív utópia, amelyben az ember saját teremtményének rabszolgájává válik.
Gépházi szerelő a szocialista kettős menhiren szülőföldem, Kőbánya központjában, amelyet felirata szerint Veszprém megye parasztsága adományozott Kőbánya munkásainak 1973-ban. Vessék össze a munkás hajviseletét Hine-éval. A kakas szimbolikája bizonytalan.
Április 28. és május 1. (csütörtök-vasárnap) közötti túránk során bejárjuk a lembergi óvárost, az örmény és a zsidó negyedet, a szecessziós városrészeket és a zsidó külváros megmaradt emlékeit, s ellátogatunk a városközponttól nem messze, erdős dombok között fekvő skanzenbe, ahol ilyenkor hagyományos húsvéti szertartást tartanak a fatemplomokban és a fatemplomok előtt. Az egyes felekezetek legszebb húsvéti szertartásainak időpontját jelezni fogom, a részvétel ezeken persze fakultatív, akárcsak az ünnep csúcspontján, a szombat éjszakai orthodox feltámadási misén. A Lembergbe vezető úton meglátogatjuk Drohobycz barokk városkáját, Bruno Schulz szülőhelyét, s visszafelé megállunk körülnézni a Kárpátok fölött a Vereckei-hágón. Részvételi díj (út kilencfős kisbusszal Budapestről és vissza + kétágyas szoba egy ágya, reggelivel + vezetés): 280 euro. Jelentkezési határidő: március 16, szerda a wang@studiolum.com címen.
A 2016-os évre tervezett útjaink némelyike már tavaly év végén, jóval az út részletes meghirdetése előtt betelt. Amit nagy megtiszteltetésnek és a bizalom jelének tekintünk. Mintha azt mondták volna: mindegy, milyen útvonalon, mennyiért és mit mutat a Wang folyó, mi vele tartunk. Így volt ez többek között Szardíniával is: mire decemberi előkészítő utunkról – ahonnét naponta postáztuk a képeket és történeteket – visszatértünk, már betelt a busz. Húsvéti utunk útitervét tehát nem azért tesszük most közzé, mint a grúz vagy az örmény utazásét, hogy a még szabad néhány helyre útitársakat toborozzunk, hanem hogy kedvet csináljunk a résztvevőknek a mostani, s a többi olvasónknak egy esetleges második szardíniai túrára. Akit ez érdekel, már most írjon.
Ronde Neonelesu, F. I. Mannu di Ozieri: Ballu tundu neonelesu, 1979
1. Március 23, szerda. Alghero – Nuoro
Repülőnk március 22-én késő este érkezik Algheróba, ahol az óvárosban szállunk meg. Másnap reggel indulunk Szardínia hegyektől körülzárt szívébe, a Földközi-tenger egyik legarchaikusabb vidékére, a Barbagiába, ahol különlegesen szép és archaikus pompával ülik meg a nagyheti és húsvéti ünnepségeket. Utunk az oristanói hegyeken át vezet, amely a római hódítás előtti szárd kultúra, a nuraghe-civilizáció egyik központi vidéke volt. Megállunk Monteleone sziklaváránál, ahonnét csodálatos kilátás nyílik a környező tóvidékre, majd a bizánci-koraközépkori Macomer városában, s felkeresünk néhány jellegzetes környékbeli nuraghe-központot. Estére érkezünk meg szállásunkra, Nuoróba, a Barbagia központjába.
2. Március 24, csütörtök. Lanaittu völgye, Tiscali és Orgòsolo
A Barbagia megismerését a legemblematikusabb hellyel kezdjük, ahol a szárd őslakosság fél évezreden át, a római birodalom bukásán is túl ellenállt a római hódítóknak: a Lanaittu völgyével és Tiscali hegyi falujával. Autóbusszal megyünk a völgy bejáratáig, ahonnét gyalog tesszük meg a Tiscali-hegyre vezető négy kilométeres utat. A buszhoz visszatérve kora délután érünk Orgòsolo városkába, a Barbagia legmagasabb településére, amely generációk óta festett muráljaival az élő népművészet szabadtéri múzeuma. A várost bejárva vacsora után térünk vissza Nuoróba.
3. Március 25, péntek. Sa Gorropu, Sarda Orientale, Oliena
Második szardíniai gyalogtúránk a Sa Gorropu völgyébe, Európa legmélyebb – ötszáz méteres – kanyonjába vezet. Ismét kora délutánig kirándulunk, majd a Sarda Orientale autóúton – a Touring Club Italiano szerint Olaszország legszebb panorámaútján – megyünk el a szárd pásztorok által fenntartott hagyományos Băbbăi étterembe. Késő délután térünk vissza Oliena városkába, ahol a nagypénteki szertartás kiegészül a késő estig tartó „s’iscrevamentu”, Krisztus keresztről való levételének középkori eredetű hagyományával.
4. Március 26, szombat. Ogliastra kisvárosai
A Barbagia középső-déli részén húzódó Ogliastra kanyonja „sziget a szigeten”, olyan elzárt vidék, amelynek a 20. századi útépítésekig szinte semmilyen kapcsolata nem volt a külvilággal. Egész napos túránkon e hegyvidék pásztorfalvait és kisvárosait járjuk be, Gàiro „szellemfalujától” Ulassaion és cseppkőbarlangján át Fonni ferences búcsújáró helyéig és Gavoig, ahol hagyományos tavernában vacsorázunk.
5. Március 27. Húsvétvasárnap Olienában, tengeri kirándulás, hegyi kisvárosok
Reggel ismét Olienába megyünk, a középkor óta továbbélő „s’incontru” szertartására, ahol a feltámadt Krisztus és Mária szobra a hagyományos viseletbe öltözött egész város várakozása és lövöldözése közepette találkozik Oliena főterén. Utána ismét a Sarda Orientalén megyünk le a tengerpartra, Cala Gonone kikötőjébe, ahonnét a Bue Marino, azaz a szárd tengeri fókák barlangjához hajózunk. A visszaúton kitérőt teszünk Lula városkába, lenyűgöző kilátással az észak-barbagiai hegyvidékre. Este pompás búcsúvacsora Nuoro fölött a hegyekben, egy különleges kisvendéglőben.
6. Március 28, hétfő. Logudoroi templomvidék, Sassari, Alghero
Reggel indulunk vissza Nuoróból, egy-két órán belül érünk Logudoro tartományba, ahol a középkori pisai uralom alatt pompás templomok sokasága épült a falvakban, ezek közül nézzük meg a legszebbeket. Körülnézünk Logudoro központja, Sassari, Szardínia második legnagyobb városának óvárosában, késő délutánra érünk vissza első szállásunkra Algheróba.
7. Március 29, kedd. Alghero óvárosa és zsidó negyede
Olienában a húsvét vasárnap alaphangját a fiatal férfiak adják meg, az egykori banditák unokái és dédunokái, sőt újabban nők is, akik már kora reggeltől kezdve folyamatosan tüzelnek a háztetőkről. Amerre járunk odalent, folyamatosan hull a fejünkre az ólom, a sörét, a töltényhüvely.
a Szent Kereszt-templomban többszólamú szárd népénekek közepette feldíszítik a feltámadt Krisztus szobrát, s egy másik körmenet is megindul a templom elől a főtér felé.
Utazzon velünk!
Heti előadásaink
Atlantisz
Ántivilág
Csehország
Fényiratok
Ismerd meg a
Kaukázus
A Kelet képei
Könyvek, kiállítások, zene, film
Krím
Lwów/Lemberg
Mallorca
Odessza
Papírmúzeum
Perzsa levelek
A propaganda múzeuma
Temetők
Üzenet a falon
A zsidó örökség
