Érdekes feliratot rejt a kiátkozott condottiere, Sigismondo Pandolfo Malatesta befejezetlen katedrálisa Rimini városában. Azaz nem is a templom rejti a kőbe vésett feliratot, hanem a jobb oldalán taláható harmadik ablakfülkében elhelyezett szarkofág. 1466 óta ugyanis itt nyugszik, félig a szabad ég alatt, az egyik utolsó nagy görög (újplatonista) filozófus, Georgiosz Gemisztosz Plethón, akinek jelentőségét jól mutatja, hogy Marsilio Ficino visszaemlékezése szerint ő volt a firenzei Akadémia, s ezzel jelképesen az itáliai reneszánsz humanizmus ihletője:
„A görögök és a latinok részvételével zajló firenzei zsinaton Cosimo de’ Medici gyakran hallotta, amint egy Gemisztosz Plethón nevű görög filozófus a platóni misztériumokat fejtegeti. Lendületes előadása olyan nagy hatást tett rá, hogy ekkor fogalmazódott meg benne az Akadémia megalapításának gondolata.”
Plethón holttestét 1466-ban velencei zsoldosok és egykori tanítványai lopták el Malatesta vezérletével a török uralom alá került peloponnészoszi Misztrasz városából, és hozták Riminibe, „hogy nagy tanítónk szabad emberek között nyugodjon”, valamint hogy tekintélyével hitelesítse a Malatesta-templom megdöbbentően pogány neoplatonista ikonográfiáját. Sírjának felirata felvet egy érdekes földrajzi és történelmi problémát: mióta nevezik Bizáncot Bizáncnak?
A kérdés elsőre értelmetlennek tűnhet. Éppen ezért nem árt átismételni, honnan is ered ez a kifejezés.
A történetírásban meghonosodott és kizárólagosan használt „Bizánci”
Birodalom a valóságban sohasem létezett ezen a néven. A kifejezést
mintegy 100 évvel a – valódi nevén – Római Birodalom bukása után alkotta
meg egy német humanista történész, Hieronymus Wolf.
Wolf autodidakta módon tanult meg görögül, ennek eredményeképpen 1549-ben az ő fordításában adják ki németül Demoszthenész beszédeit. 1551-től az augsburgi Fugger könyvtárban dolgozott, ahol Velencéből szerzett középkori görög nyelvű kéziratokat rendszerezett. 1557-ben jelent meg fő műve, az augsburgi könyvtárban fellelhető görög nyelvű forrásokból összeállított
Corpus Historiae Byzantinae, amellyel tudtán kívül átírta a világtörténelmet. Amikor XIV. Lajos francia király ösztönzésére hasonló összegző munka indult meg a XVII. század elején a fennmaradt konstantinápolyi forrásokból, érthető módon csakis Wolf munkájához tudtak visszanyúlni, olyannyira, hogy a munkát vezető jezsuita tudós, Philippe Labbé nem is fáradozott azzal, hogy az elkészült 34 kötetes gyűjteménynek új nevet találjanak, a címe ennek is
Corpus Scriptorum Historiae Byzantinae lett. A Konstantinápoly központú késő római birodalommal foglalkozó írók szépen sorban átvették ezt a terminológiát (pl.
Corpus Scriptorum Historiae Byzantinae, Bonn 1822-1897). A felvilágosodás során, főként Montesquieu szorgalmazására világszerte elterjedt „bizánci” jelzőt már képtelenség volt levakarni a (késő) római birodalomról. A bizánci jelzőre pedig rakódott egy második réteg kifejezetten negatív jelentés is, melyet az államhatalom milyenségéből véltek eredeztetni: a fülledt udvari intrikusság, a bonyolult bürokrácia, érthetetlen, túldíszített ceremonialitás és fondorlatos diplomácia.
I. Konstantin császár Krisztusnak és Máriának adományozza a várost. Mozaik, Hagia Sophia 1000 körül
A „bizánci” jelző problematikusságát három egyszerű példán lehet áttekinteni:
Ország – „Bizánc” vagy „Bizánci Birodalom” nevű állam a világtörténelem során sohasem létezett. Ha valaki a VI-XV. századok között ezt a kifejezést használta volna nem értették volna miről beszél. A Konstantinápoly-központú, görög nyelvű állam hivatalos neve Βασιλεία τῶν Ῥωμαίων (Baszileia tón Rómaión), azaz Róma volt mindvégig. Saját polgárai magukat rómaiaknak hívták, annak ellenére, hogy tudatában voltak hellén kulturális örökségüknek is. A történelemben nem lehetséges cezúrát húzni, azaz kijelölni egy olyan dátumot, amikor Rómából Bizánc lett. A probléma gyökere az, hogy Nagy Károly császárrá koronázásával a Római Birodalomnak kihívója támadt, amely megpróbálta a saját legitimitását elfogadtatni. Ennek érdekében igyekeztek a Birodalmat megfosztani rómaiságától, Görögországnak, Konstantinápolyi Birodalomnak nevezték, de a Bizánc kifejezés még ekkor nem került elő. Ez a törekvés Ottó császár Szent (Német-) Római Birodalmában jelent meg, de csak az után diadalmaskodhatott, hogy a valódi Római Birodalmat végleg elnyelte a török áradat. Amikor Wolf színre lépett már nem volt senki, aki aki a „bizánci” titulus ellen tiltakozhatott volna.
Konstantinápoly térképe (1422). Ez a legrégebbi fennmaradt várostérkép és az egyetlen a török hódítás előttről
Város – Byzantion városa valóban létezett, méghozzá Konstantinápoly, a mai Isztambul helyén, az Aranyszarv-öbölbe és a Márvány-tengerbe nyúló földnyelv csúcsán. Szemben Khalkedónnal, a „vakok városával”, akik nem vették észre, hogy a szemközti part sokkal megfelelőbb egy város alapítására. Megarai telepesek alapították Büzasz vezetésével a később első dombnak nevezett magaslaton. Ezt a települést 330-ban Konstantin császár Róma mintájára átépíttette és átnevezte Konstantinápolynak, másik nevén Új- vagy Második-Rómának. Semmiféleképpen nem lehet tehát kapcsolatba hozni a Kelet-Római Birodalommal, hiszen Byzantion település története abban a pillanatban ért véget, amikor a Kelet-Római Birodalom Konstantinápoly megalapításával megszületett.
A Palaiologosz-dinasztia címerállata, a kétfejű sas
Híres Ember – Egészen a 800. év karácsonyáig néhány önjelölt császárjelöltet leszámítva nem volt kétséges, hogy a római császár Konstantinápolyból uralkodik. A VIII. század végéig még a római pápa is elismerte főségét, konstantinápolyi mintára veretett pénzt, és a konstantinápolyi császáréveket használta dátum gyanánt egészen 781/782-ig. Miután III. Leó pápa Rómában császárrá koronázta Nagy Károlyt, új titulust kellett kitalálni számára, mert annak ellenére, hogy Konstantinápolyban éppen egy nő uralkodott, senki sem képzelte, hogy Nagy Károly átköltözne Konstantinápolyba, és onnan irányítaná majd a Római Birodalom maradványait. 800-tól kisebb megszakításokkal 1461-ig párhuzamosan létezett a keleti és nyugati római császári cím és ebben az időszakban a nyugati császároknak volt inkább létfontosságú annak bizonyítása, hogy az ő birodalmuk valóban „római”. Ennek egyik formája az volt, hogy elkezdték „görögnek” nevezni a konstantinápolyi császárt, aki Herakleiosz császár óta nem használta többé az Augustus címet, helyette a görög „baszileuszt” vette fel. A birodalom hivatalos nyelve is görög volt, de maga az állam, az uralkodók, az államszervezet a Római Birodalomnak volt jogfolytonos örököse. Éppen ezért Konstantinápolyban nem is ismertek nagyobb diplomáciai sértést a „görög” császár, vagy a „görög” birodalom kifejezésnél. Cremonai Liudprand, Ottó német-római császár követe mesél annak fogadtatásáról, aki ilyen címzésű levéllel érkezett.
„A görögök szidták a tengert, átkozták az óceánt és módfelett csodálkoztak, hogy a hullámok nem nyíltak ki maguktól, elnyelni a hajót, amelyen ily szörnyeteg utazott. »Külföldi ember,« így kiabáltak, »valami római éhenkórász merészeli az egyetlen nagy és felséges római császárt, Nikephorost görög császárnak nevezni! Hanem mit is kezdjünk ezekkel a szentségtelen, elvetemedett emberekkel! Szegény kukacok ezek; ha megöljük őket, aljas vérrel szennyezzük be a kezünket!« … Ennélfogva a pápai követeket csak börtönbe dugták és azt a bűnös levelet utánaküldték Nikephorosznak Mezopotámiába…”
De mi köze van mindennek a Plethón sírkövén olvasható felirathoz?
A Riminiben található sírfelirat a filozófust nemes egyszerűséggel „bizáncinak” nevezi:
IEMISTII•BIZANTII•PHILOSOPHOR[um]•SVA•TEMP[ore]•PRINCIPIS•RELIQVVM•
SIGISMVNDVS•PANDVLFVS•MAL[atesta]•PAN[dulfi]•F[ilius]•BELLI•PELOP[onnesiaci]•ADVERSVS•TVRCOR[um]•
REGEM•IMP[erator]•OB•INGENTEM•ERVDITORVM•QVO•FLAGRAT•AMOREM•
HVC•AFFERENDVM•INTROQVE•MITtENDVM•CVRAVIT•MCCCCLXV•
„A bizánci Gemisztosz Plethónnak, kora legnagyobb filozófusának földi maradványait Sigismondo Pandolfo Malatesta, Pandolfo fia, a török uralkodó ellen viselt peloponnészoszi háború vezére a tudósok iránti hatalmas szeretetének lángjától hajtva ide hozatta és itt helyeztette el 1465-ben.”
Gemisztosz Plethón mellett létezett még néhány „bizánci” illetőségű híres ember, például a csillagász Bizánci Epigenész, aki Kr. e. 200 körül élt, tehát ténylegesen Byzantion városából származott. Ugyanez a helyzet kortársával a nyelvész, kritikus Arisztophanésszel, aki ugyancsak „valódi” bizánci volt. Bonyolultabb helyzetben van már a VI. században élt Bizánci István, aki az ókori Görögországról írt
Ethnica nevű földrajzi művével vált ismertté. Európában kiadott művein eleinte Stephanus néven szerepelt, egészen 1678-ig. Ebben az évben az amszerdami kiadáson még „csak” Stephanus szerepelt, de a az 1688-as leidenin már Stephani Byzantini szerepel. Azaz valamikor a XVII. század utolsó harmadában egyszerűen átnevezték.
Amennyiben feltételezzük, hogy a sírfelirat nem Wolf 1557-ben kiadott munkája után készült (és a sírköves nem tartott lépést a legmodernebb történettudományos kutatásokkal), akkor el kell fogadjuk, hogy a „bizánci” kifejezés már 1557 előtt is létezett egyfajta jellegzetes reneszánsz hiperklasszicizmusként (mint pl. Istropolis Posonium helyett), de ezt csak a városra használták, nem pedig az államra. Wolf valószínűleg tudatában volt ennek, és mivel cezúrát igyekezett vonni az ókori és a középkori görög irodalom és forrásanyag között, átvette a „bizánci” kifejezést, amely később az ő műve alapján terjedt ki a Konstantinápoly központú Római Birodalomra.
Bizánc, mint szellem végleg kiszabadult Wolf palackjából és nem valószínű, hogy valaha is sikerül már visszagyömöszölni. Így ha bárki Római Birodalomról talál beszélni a VI-XIV. század kapcsán éppolyan furcsán fognak rá nézni, mint arra, aki ezekben az évszázadokban a Bizánci Birodalom kifejezést használta volna.
Piero della Francesca: Krisztus keresztelése, 1448-1450 k. London, National Gallery. Carlo Ginzburg és más művészettörténészek szerint a háttérben látható egzotikus viseletű figurák orthodox teológusok, akik a nem sokkal korábbi firenzei zsinat (1439-1442) központi témájáról, a Filioque kérdéséről, azaz a Szentháromság személyeinek viszonyáról disputálnak. Ilyenformán sok évszázad után ők az első bizánci figurák a nyugati művészetben, s jó eséllyel Gemisztosz Plethónt is megtaláljuk köztük.