Hedayat

Hetek óta tervezem már ezt az utat, ma végre rászánom magam, el ne maradjon Irán előtt. Biciklivel húsz perc ide. Kantstraße 76, Hedayat könyvesbolt, a perzsa Kafkáról elnevezve. Az ajtó zárva, a kirakaton át kell integetnem a telefonáló tulajdonosnak, hogy engedjen be. Iráni könyvek gazdag választéka, perzsául és németül vegyesen. „A teheráni Saless könyvesboltban ajánlották, hogy jöjjek el, nézzek körül.” „Ó hogyne, állandó kapcsolatban vagyunk. Ez itt a könyvesbolt, ott jobbra a könyvkiadónk, Gardoon Verlag. Itt meg hetente kétszer tartunk kurzust.” „Nyelvkurzust?” „Ó nem. Szépírói kurzust, perzsáknak. Itt Berlinben formálódik egy új írói nemzedék, az ő könyveik egy részét is mi adjuk ki.” Abbas Maroufit Iránban harminc éve húsz korbácsütésre ítélték, akkor jött el végleg és telepedett le Berlinben. Több könyve is ki van rakva, négy németül. „Melyiket szereti a legjobban?” „Peykar-e Farhad, „Farhad képmása”, németül Die dunkle Seite. Tudja, van Hedayatnak az a híres írása, ahol elmondja, hogyan próbál a főhős elérni egy nőt. Ebben a nő mondja el ugyanezt from her viewpoint. De az olvasók a legjobban a Symphonie der Totent szeretik. Ez egy perzsa Káin és Ábel történet, négy szimfonikus tételben, nyitánnyal.” „Elviszem mind a kettőt, kíváncsi vagyok rájuk.” Hozzáteszem még Nasser Kanani Traditionelle persische Kunstmusikját, szintén az ő kiadásuk. A kasszánál nagylelkűen lefelé kerekít, és még egy könyvet ad. „Ez ajándék, a legújabb könyvem. نامهای عاشقانه , Namehâye eshghâne, „Szerelmes levelek”, végig versben, látja, a vékonnyal szedett versszakok a nő, a vastaggal szedettek a férfi levelei.” „Kheyli mamnum, khoda hâfez, nagyon köszönöm, Isten áldja.” „Khâkhesh mikonam, ugyan ne is említse, részemről a megtiszteltetés.” Ahogy az ajtóhoz kísér, felkiált. „Milyen szerencse, épp itt megy Kanani professzor úr.” Berlin ötvenezres perzsa negyedében nem ritkaság az ilyen találkozás. A professzor visszafordul. „Az úr érdeklődik a perzsa zene iránt. Épp most vette meg a könyvét.” „Valóban?” A professzor meghatottan és kissé hitetlenkedve néz rám. „Igazán érdekli a perzsa klasszikus zene?” Kezet nyújt. „Viel Spaß.”

Kamal-ol-Molk legjobb képe

Kamal-ol-Molk (bottal) tanítványai körében a teheráni Képzőművészeti Főiskolán

Kamal-ol-Molk, a 19. század végének legnagyobb perzsa festője – akinek kashani házában megszállunk majd – főleg zsánerképeivel hódította meg a közönséget. Az általa bevezetett stílus mintegy keleti ellenpárja volt az európai orientalizmusnak. Míg ez utóbbi a romantikus majd akadémikus festészet tágas és pompás tereit zsúfolta tele a titokzatos Kelet izgató motívumaival, Kamal-ol-Molk a perzsa otthonokban megszokott kicsi, intim, képmélység nélküli, tiszta színekkel festett, néhány alakos kompozíciókat tette izgalmasabbá az európai kultúra iránt egyre fogékonyabb perzsa nézők számára az Itáliában elsajátított művészeti fogásokkal, a realista figurákkal, az arcon tükrözödő lelkiállapotok ábrázolásával, az európai perspektívával. Nem véletlen, hogy az egykori uralkodói gyűjteményekben őrzött festményeinek reprodukciói – A jövendőmondó, Zsidó ószeresek, Bagdadi aranyművesek, Zenészek, Noruz-ünnep és a többi – ma is gyakori dekorációi a lakásoknak és a nyilvános tereknek.

Népszerűségben azonban minden más képét túlszárnyalja az az egy, amelyen szakállas öregember ül pipával a szerényen megterített asztal mellett. Ezzel a festménnyel újra meg újra találkozunk minden városban, szobák, műhelyek, kávézók falán, sőt teaházak és éttermek cégérein. És ami még meglepőbb, a kép teljesen folklorizálódott: az egyes reprodukciókon szabadon festenek mellé amit jónak látnak, a kávéházakban vízipipát, az éttermekben dúsan terített asztalt, mikor mire van szükség.

Masuleh műemlékvároska a Kaspi-tenger partján

Darvish perzsa étterem, Leeds

Shiraz, étterem a bazárban

Kashan, borbélyműhely

Qom, étterem az autópálya mentén

Kashan, étterem a történelmi házaknál

A kép népszerűségén kétségtelenül nagyon lendített, hogy jelentős szimbolikus szerepet játszik az utóbbi évtizedek egyik legfontosabb iráni filmjében, Abbas Kiarostami Élet és semmi több-jében (1992, Európában ismert címe: És az élet megy tovább). A film az ekkor már ötven éves Kiarostami első igazán nagy sikerű filmjének, a Hol a barátom házá?-nak (1987) a folytatása, amelyet mi is említettünk. Ebben a filmben a Kiarostamit alakító színész és fia mennek fel egy ütött-kopott autóval Teheránból a giláni hegyvidékre néhány nappal az ötvenezer áldozattal járó földrengés után, hogy megtudják, életben maradt-e Koker faluban a korábbi film két kis főszereplője. A film, mint címe is sugallja, a pusztulás és a gyász bemutatása mellett elsősorban azt érzékelteti, milyen erővel és elszántsággal dolgoznak az életben maradottak, hogy újra lakhatóvá tegyék a házakat és élhetővé a falvakat, hogy minél gyorsabban új családot alapítsanak, hogy az élet ismét mehessen tovább. A filmnek igazi gyógyhatása volt Iránban, a tragédiának ez a feldolgozása hatalmas biztatást és erőt adott az egész társadalomnak, s nem véletlen, hogy Kiarostami nem sokkal később e film egyetlen kulcsjelenetének aprólékos elemzésére alapozta újabb sikeres filmjét Az olajfák között (1994) címmel. E három film, amelyet a kritikusok a közös helyszín miatt Koker-trilógiaként emlegetnek, és Kiarostami legkiemelkedőbb alkotásainak tartanak, máig közismert Iránban, és hatása kimutatható az egész iráni filmművészetben.

Az Élet megy tovább egyik csúcspontja, szinte pontosan a film közepén, az, amikor a főszereplő útközben egy romba dőlt faluban megállva lassan végigtekint a házak maradványain, amelyek még így, romjaikban is gyönyörűek, mögöttük a zöld giláni hegyvidékkel. Az egyik ház épen maradt tornácán hosszan nézi ezt a Kamal-ol-Molk-reprodukciót, amelyet szinte középen metszett ketté a ház falán végigfutó hatalmas repedés, de ennek ellenére az öregember éppolyan békésen folytatja a pipázást, mintha semmi sem történt volna. A jelenet szépsége és erőteljessége az egész filmhez kulcsot kínál. Nem véletlen, hogy ez a kép került a film plakátjára, amelyet még ma, több mint húsz év után is ott látni sok klubban vagy könyvesboltban. Én a Vali-Asr-sugárút egyik CD-boltjában fotóztam le.



Meglepő tehát, hogy miközben a kép ilyen fontos szerepet játszik a mai Irán vizuális kultúrájában, s akit csak megkérdezünk, Kamal-ol-Molk legjobb festményének tartja, ugyanakkor egyetlen Kamal-ol-Molk-albumban vagy weboldalon sem találkozunk vele. Hosszan kell keresnünk a perzsa interneten, hogy rábukkanjunk arra a kis vándortörténetre, amelyet több helyen többféle formában közölnek:

„1940 táján két fotográfus ment le a Kashan-környéki Maragh faluba, hogy felvételeleket készítsenek a táj hangulatáról, az emberekről és Baba Afzal mauzóleumáról. A falu teaházában ebédeltek, ahol egy öregember szerény ebédjét befejezve éppen pipára gyújtott. Őt is lefényképezték, s visszatértek Teheránba. Csak a fényképet előhíva látták, milyen szép, s ki is tették műtermük falára.
Nem sokkal később a teheráni Laleh kávéház tulajdonosa járt a műteremben, hogy fényképet csináltasson magáról. Látta a falon az öregember fényképét a pipával, mellette a teával, a cukortartóval és az asztalon az ebéd maradékával. Megtetszett neki, megvásárolta, és felakasztotta a kávéház falára.
A fénykép évekig függött a falon, mígnem egy napon egy festő tért be a kávéházba, hogy megigyon egy csésze kávét, és elszívjon egy cigarettát. Tetszett neki a fotó, s festményen örökítette meg.
Nem telt bele néhány év, s a képet széltében-hosszában másolták festményeken, plakátokon és cégéreken, teázók, kávéházak, éttermek falán, a másik, harmadik, negyedik városban is és az utak mentén…”

A történet érzékelhetően éppúgy folklorizálódott már, mint maga a kép. A Laleh – Tulipán – kávéház, az iszlám forradalom előtti Teherán híres kávéháza már régen bezárt, úgyhogy sosem tudjuk meg, hogyan nézhetett ki az az eredeti fotográfia, amely annyira megtetszett a festőnek, hogy Kamal-ol-Molk modorában festménnyé varázsolta, sőt még a mester szignóját is rábiggyesztette. Vagy mégis?


Ezt a képet a Lumière fivérek készítették 1907-ben az általuk ugyanebben az évben szabadalmaztatott autokróm színesfotó-eljárással. Nyilvánvaló, hogy ez a borozó és pipázó párizsi öregember kellett legyen az előképe az „irániasított” festménynek.

Kamal-al-Molk, a nemzeti festő legjobbnak tartott képe tehát nem a saját műve, sőt nem is egyéni, hanem kollektív alkotás. Még autentikus eredetije sem létezik, s ezért folklorizálódhat és adaptálódhat annyi változatban. Létrejöttét európai előképek átvételének és iráni mintákhoz igazításának köszönheti, népszerűségét pedig jórészt annak, hogy anonim alkotásként és közösségi szimbólumként jelenik meg az iráni sorskérdésekről szóló egyik legfontosabb film csúcspontján. S mindez együtt teszi igazán iránivá, olyan stílusú és jelentőségű művé, hogy Kamal-ol-Molk, ha látná, nyugodtan hitelesíthetné aláírásával.

A történetet itt be is fejezhetnénk, a rejtély megoldódott. De szerencsére minden megoldott rejtély nyomán újabb fakad. A pipa, a bor és a nagy fehér szakállú öregember konstellációja megmozgatja vizuális memóriánkat. Mire is emlékeztet ez? Megvan. Arra a korábban bemutatott rejtélyes képi párhuzamra, ahol Rippl-Rónai József Apám és Piacsek bácsi vörös bor mellett (1907) c. festményén a két öregúr pontosan ugyanabban a pózban ül, mint a két öreg galíciai zsidó Alter Kacyzne húsz évvel későbbi fotóján. A Lumière-fivérek fotója, noha ugyanabban az évben készült, mint a Rippl-Rónai-kép, nyilvánvalóan nem előképe egyiknek sem. Hanem inkább mintha figurája egyszerre adná elő a két öregember szerepét: póza a baloldaliéra hasonlít, pipája a jobboldaliéra emlékeztet. Sőt ha nagyon akarjuk, bevehetjük a magyar-zsidó-francia-perzsa társaságba magának Kamal-ol-Molknak egy kései (1936) vázlatát is, amelyen egy nagy szakállú öregember szintén a bal oldali figurára emlékeztető pózban olvas. Véletlen egybeesésekről van szó? Vagy tudattalanul ható képi toposzról, korabeli ikonológiai formuláról? És a rejtély megy tovább.

Rippl-Rónai József: Apám és Piacsek bácsi vörös bor mellett, 1907

„Byale (Biała Podlaska, Lublin megye), 1926. Apa és fia. A rontástól tartva Leyzer Bawół,
a kovács nem mondja meg a korát, de százon felül járhat. Ma már fia végzi
a kovácsmunkát, s az öreg orvoslással foglalkozik. Törött
karokat-lábakat tesz helyre.” Alter Kacyzne fotója

Ganz Ábrahám a Hindukushnál

Широка страна моя родная, tágas föld Oroszország, jut benne hely minden népnek. Ahogy Araz kiszemezgette a tegnapi posztban az azerbajdzsáni fényképeket Szergej Prokugyin-Gorszkij orosz birodalmi fotóprojektjéből, úgy én is nekiláttam, és legalább két magyar vonatkozású fényképet találtam a Library of Congress által digitalizált 1902 színes felvétel között.

„Hungary” keresésre az adatbázis egyetlen képet ad ki. Eredeti felirata nem maradt fenn, de a könyvtárosok Paul Cooper elektromérnök és Martin Chadzynski katonai külpolitikai szakértő 2001-es javaslata alapján azt a címet adták neki: „Budapesten készült generátorok a jolotani vízierőmű géptermében, a Murghab-folyón (1905 és 1915 között)”


Ez a Library of Congress katalógusában található kép a 2004-es Blaise Agüeras y Arcas-féle automatikus rekonstrukció eredménye. A másik változat a Walter Frankhausen (Walter Studio) féle 2001-es kézi rekonstrukció.


A joloteni Hindukush vízierőmű 1909-ben épült a Murghab folyón, a Kaspi-tengeren túli Területen (Закаспийская область), azaz a mai Türkmenisztán délkeleti részén. III. Sándor cár 1887-ben itt, az ókori Merv város (ma világörökség) közelében vásárolt meg türkmén törzsektől egy hatalmas puszta földterületet, hogy azon megalapítsa a legendásan termékeny mervi oázis modern utódját. A cári birtokon hohol – ukrajnai – telepesek beköltöztetésével hatalmas modern mintagazdaságot, egyfajta korabeli technopolist hozott létre, kiterjedt öntözéssel, virágzó gyapotfeldolgozással és más iparágakkal. Ezek áramellátására szolgált a Hindukush erőmű, amely 1350 kW teljesítményével a cári Oroszország legnagyobb teljesítményű vízierőműve volt. (Összehasonlításként: 1917-ben a több ezernyi orosz vízierőmű összteljesítménye 19 MW volt.)

A Hindukush-vízierőmű 1911. január 24-én feladott képeslapon. A „Turkesztán látképei” sorozatból

Prokugyin-Gorszkij kétszer is járt a vidéken, először 1906-1907-ben, majd 1911-ben. A mervi járásból összesen 68 fényképe maradt ránk, az ókori Merv város romjai és a türkmén pásztorok etnográfiai felvételei mellett elsősorban a gyapotföldek, gyapotfeldolgozó üzemek és a vízierőmű képei. Utóbbiról, amelyet nyilvánvalóan csak 1911-es útján fényképezhetett, a Library of Congress a fentivel együtt hat felvételt őriz. Minthogy az útról készült regisztrációs album nem maradt ránk, a Library of Congress katalógusa a felvételek nagy részének helyét nem közli, ezeket a „The Legacy of Prokudin-Gorsky” nemzetközi projekt azonosította.

Ilyen teljesítményű generátor előállítására a korabeli Magyarországon csak a Ganz Művek volt képes. A céget a svájci Ganz Ábrahám alapította 1845-ben vasöntödének és gépgyárnak, eredeti gyára mindmáig áll Budán, 1964 óta múzeumként látogatható. Utóda, Mechwart András a céget 1869-ben elektromos osztállyal bővítette, s világhírű vállalkozássá és a Monarchia egyik legnagyobb cégcsoportjává tette. A Ganz és Társa Danubius Villamossági Gép- Waggon és Hajógyár Rt. Európa- és Ázsia-szerte szállított gépeket. Öreg hajódaruikkal még magam is találkoztam Odesszában. A háború után a céget államosították, majd 1959-ben Ganz-MÁVAG néven összevonták a szomszédos mozdony- és vagongyárral. Gyerekkoromban ez a városnegyednyi épülettömb Kőbányán önálló város volt a városban, a kerület munkásságának jelentős részét foglalkoztatta. Kórusától és zenekarától korábban idéztük már a Lenin-dalt. Aztán a rendszerváltással a céget eltörölték, és a privatizálás nevében elkótyavetyélték, amiben olasz tolmácsként magam is részt vettem. Az épülettömb azóta Európa legnagyobb kínai piaca, legértékesebb része az a kis kínai kifőzde, amelyet még ennyi év után is Budapest egyik legjobb kínai konyhájának tartok.

A joloteni Hindukush vízierőművet azonban a rendszerváltás sem tudta kikezdeni. Immár több mint száz éve folyamatosan működik az eredeti berendezéssel, amelyről éppen száz évvel Prokugyin-Gorszkij után, 2011-ben timmekun tett fel egy fotósorozatot a yandex.ru-ra. Látszik, hogy a gépteremben semmi sem változott. Ugyanaz a padló csempéje, ugyanaz az ablak osztása, ugyanazok a gépek, ugyanúgy befénylik a padló a fotón. És ugyanaz a réztábla felirata is, mint több mint száz évvel ezelőtt.

Ганц^овская электр[отехническая] комп[анія] въ Будапештѣ – Ganz Elektromos Művek, Budapest

A nyugati csúcsberendezések importja egyébként nem volt ritka dolog a cári Oroszországban. Prokugyin-Gorszkij egy másik fényképén a zlatouszti vasmű asztalosműhelyében látunk olyan fűrészgépet, amelyet felirata szerint a berlini Reinickendorfban gyártottak, csak néhány S-Bahn-megállóra onnan, ahol ezt most írom. A reinickendorfi gyár megvan még. Kíváncsi vagyok, vajon a zlatouszti megvan-e, s benne a gép is.



Prokugyin-Gorszkij másik magyar vonatkozású fényképéről majd egy következő bejegyzésben lesz szó.

Allah legyen irgalmas hozzád, Prokugyin-Gorszkij

Egyes mindent jobban tudó honfitársaink a fenti kívánság – „Allah rəhmət eləsin” – hallatán valószínűleg sietnének rávágni, hogy az illető, nem-muszlim lévén „nem kaphat rəhmət-ot”. Minthogy azonban az azerbajdzsáni kifejezés eredete az arab “رحمة الله عليه”, azaz „Allah legyen irgalmas hozzá” sírfelirat-formula, ezért a kívánság már régesrég eljutott címzettjéhez, a mindent hallóhoz, mindent látóhoz, a mindenek fölött könyörületeshez és irgalmashoz, úgyhogy hiábavaló beszédnek itt helye nincs.

Mirza Jalil ugyancsak azzal kezdi „Qurbanəli bəy” című 1907-es novelláját: „Qoqol, Allah sənə rəhmət eləsin” azaz „Gogol, Allah legyen irgalmas hozzád.” Nyikolaj Vasziljevics Gogol (1809-1852) szatirikus írásai nyilvánvalóan nagy hatással voltak Jalil Mammadguluzade (1869-1932) munkásságára, s hozzájárultak a „Molla Nəsrəddin” irodalmi iskola születéséhez.

Szergej Mihajlovics Prokugyin-Gorszkijt (1863-1944) a színes fotográfia egyik úttörőjeként tartják nyilván. Amiért „rəhmət”-ot kívánunk neki, az az, hogy minden bizonnyal ő készítette az első színes fotót Azerbajdzsánról és az azerbajdzsániakról.

Ki volt Prokugyin-Gorszkij?

Érdekesség, hogy a Prokugyin-Gorszkij család Murza Musza (1350-?) tatár nagyhercegtől származik, aki fiaival együtt az Aranyhordától pártolt át a moszkvai nagyfejedelemséghez, felvéve az orthodox kereszténységet és a Pjotr nevet. Családi címerében a félhold és a csillag tehát a tatár gyökerekre utal, míg a folyó hullámai a Neprjadvára, a Don mellékfolyójára, s a részvételre az 1380-as kulikovói csatában. Úgy tartják, hogy ebben a csatában, amely Dmitrij nagyherceg (1350-1389) győzelmével végződött Mamaj kán (1335-1381) serege fölött, Pjotr minden fiát elvesztette. Dmitrij herceg, aki e győzelemről kapta a Donszkoj, azaz Doni melléknevet, a Rurik dinasztiából származó Marija hercegnőt adta Pjotrnak feleségül, s a Gora (oroszul „hegy”) birtokával jutalmazta őt hűségéért. A Gorszkij család tehát Pjotr Gorszkijjal veszi kezdetét. Unokáját, Prokopij Alfjorovicsot (1420-1450) Prokudának (másképpen „prokaznyik”-nak, azaz „pajkosnak”) nevezték, s az ő leszármazottai ilyenformán a Prokugyin-Gorszkij nvet viselték.

Szergej Mihajlovics Prokugyin-Gorszkij rövid életrajzából kitűnik, hogy 1890-ig, 27 éves koráig sokféle tanulmányt folytatott. 1883-86 között az Alexander Lyceumban tanul, 1886-88-ban a szentpétervári egyetem fizika-matematika szakán hallgat természettudományokat, 1888-90-ben a Cári Katonaorvosi Akadéma hallgatója, festészetet tanul a Cári Művészeti Akadémián, magas szinten játszik hegedűn, és egyik helyen sem fejezi be tanulmányait. A szentpétervári egyetemen Dmitrij Mengyelejev (1834-1907), a híres természettudós volt az egyik professzora, s ő keltette fel érdeklődését a kémia és a fotográfia iránt.

A Szkurickhali folyónál. Tanulmány. Orta-Batumi. 1912. Forrás: The Library of Congress.

Prokugyin-Gorszkij az Orosz Cári Műszaki Társaság kémiai, majd később fotográfiai osztályának tagja lett, s 1897-től kezdve rendszeresen tartott előadásokat fotográfiai kísérleteiről. 1901-ben megnyitotta Péterváron „foto-cinkográfiai és fotóműszaki studióját”. 1902-ben Németországban a színes fotográfia legnagyobb kutatói, elsősorban Adolf Miethe (1862-1927) mellett tanult, és szerezte be a korban a legmodernebb korabeli technikai felszerelést. Az első színes fotográfiát már 1861-ben bemutatták. A „színek szétválasztásának” itt alkalmazott elve vörös, zöld és kék szűrővel vett fel képeket, majd ezeket a megfelelő filtereken keresztül egymásra vetítette. A legnagyobb probléma a színeket helyesen közvetítő fotóemulzió kifejlesztése volt, s Prokugyin-Gorszkij kutatásai jelentős lépést tettek ebben az irányban.

Prokugyin-Gorszkij háromszínű vetítője és a vetítés folyamata. Viktor Minacsin ábrája a The World of 1900-1917 In Color kiállításról.

A következő években számos színesfotó-bemutatót szervezett, a birodalom különböző vidékeire utazott felvételeket készíteni, és stúdiójában megindította a színes képeslapok kiadását. Hírnevét még inkább öregbítette, hogy 1908-ban ő készített színes felvételt az orosz irodalom élő klasszikusáról, a nyolcvan éves Lev Tolsztojról (1828-1910). Gyakran hívták meg az orosz elit fogadásaira, hogy bemutassa színes fotóit.


„Kedves Lev Nyikolajevics,
Nemrég alkalmam volt előhívni egy színes fotót, amelyet valaki Önről készített (az illető nevét már elfelejtettem). Az eredmény szörnyű rossz volt, a fotográfus szemmel láthatólag nem állt feladata magaslatán.
A színes fotózás a szakterületem, lehetséges, hogy már találkozott is nevemmel az újságokban. Sok év kutatómunka során mára sikerült kidolgoznom a színhű képi reprodukció kitűnő módszerét. Színesdia-vetítéseim Európa- és Oroszország szerte széles körben ismertek.
Most, hogy a fotográfia készítése módszerem és lemezeim révén egy-három másodpercre rövidült le, tisztelettel kérem engedélyét, hogy meglátogathassam egy vagy két napra (nem feledkezvén meg egészségi állapotáról, sem az időjárásról), hogy több színes fotót készíthessek Önről és hitveséről…
Úgy vélem, hogy ha Önt és környezetét színes fotón örökítem meg, azzal az egész világ számára teszek nagy szolgálatot. Ezek a képek örökké tartanak, soha nem változnak. Egyetlen festett reprodukció sem érhet el ilyen eredményt.

Szergej Mihajlovics Prokugyin-Gorszkij”

„Falusi temető”. Színes képeslap Prokugyin-Gorszkij stúdiójából, postára adva 1907. január 19-én. Forrás: Library of Congress

Az 1909 májusában II. Miklós cár és családja számára rendezett különleges bemutató váratlan lendületet adott kutató- és alkotó munkájának. A színes felvételektől lenyűgözött cár minden szükséges utazási költséget és engedélyt rendelkezésére bocsátott Szergej Mihajlovicsnak, hogy természetes színekkel dokumentálja Oroszország minden érdeklődésre számot tartó helyét. Prokugyin-Gorszkij néhány hét előkészület után már el is indította első expedícióját, s azt tervezte, tíz év alatt tízezer fotót készít birodalom-szerte. Anyagi nehézségek, a világháború és a forradalmak ellenére igen értékes anyagot gyűjtött össze számos kormányzóságban, egyes helyekre, így Turkesztánba vagy a Kaukázusba többször is visszatérve, s a színes film kifejlesztésén is dolgozott. 1917-re, a Romanov-dinasztia bukása, majd a bolsevik forradalom idejére Prokugyin-Gorszkij egyedülálló gyűjteménye több mint 3500 felvételt számlált.

Prokugyin-Gorszkij hajtányon Petrozavodszk mellett, a murmanszki vasútvonalon, 1915. Forrás: Library of Congress

Prokugyin-Gorszkij az első adandó alkalommal emigrált Szovjet-Oroszországból. 1918-ban kiküldetésre ment Norvégiába, és soha nem tért vissza. Később Angliában, majd 1921-től 1944-ben bekövetkezett haláláig Franciaországban élt. Különös módon sikerült engedélyt kapnia rá, hogy gyűjteménye egy részét, 2300 negatívot Franciaországba hozhassa. Több mint 1200 negatív és 1000 színes dia Szovjet-Oroszországban maradt, s ezenkívül körülbelül 400 valaha Franciaországban őrzött negatívot eltűntként tartanak számon. 1948-ban az amerikai Library of Congress megvásárolta Prokugyin-Gorszkij fiaitól a gyűjtemény maradékát. A könyvtárban őrzött gyűjtemény elsősorban 1902 fotó háromszoros negatívjaiból áll, valamint 14 katalógus-albumból, amely a fotók kicsi, fekete-fehér másolatait tartalmazza felirataikkal együtt.

Ezek az értékes fotódokumentumok sok éven át ismeretlenek voltak a nagyközönség számára, mígnem 2000-ben a gyűjteményt digitalizálták, és nyilvánosan elérhetővé tették a Library of Congress weboldalán.

Instagram Azerbaijan, 1912

A Prokugyin-Gorszkij gyűjtemény több tucat felvételt tartalmaz Azerbajdzsánról. A „Views in the Caucasus and Black Sea area” feliratot viselő katalógus-album fekete-fehér „thumbnail”-képeinek felirataiból megtudhatjuk, melyiket mikor készítették és mit ábrázol.

„Views in the Caucasus and Black Sea area” album, 33. oldal. Forrás: The Library of Congress.

A legtöbb felvétel a Mughan-sztyeppén készült 1912-ben, ezek a 44 oldalas album 33-38. oldalán láthatóak. A sorozat a „Река Араксъ у Саатлы. Мугань”, azaz „Az Araz-folyó Saatly mellett, Mughan” képpel kezdődik, s főként gyapotmezőket ábrázol Nyikolajevszk, Grafovka és Petropavlovszk (1931 óta Sabirabad) mellett, ahová a harkovi kormányzóságból telepítettek be ukrán parasztokat. 1899-ben egyébként az azerbajdzsáni sajtó alapítója, a kiváló Hasan Bey Zardabi (1837-1907) már írt ezekről a településekről a „Kaspi” folyóiratban megjelent cikkében.

„Views in the Caucasus and Black Sea area” album, 38. oldal. Forrás: The Library of Congress.

A képek közül csak kevesen látunk embereket. A „Персидские татары. Саатлы. Мугань”, azaz „Perzsa tatárok. Saatly, Mughan” feliratú kép minden bizonnyal az első színes felvétel, amely azerbajdzsániakat ábrázol. Míg legtöbbünk családi albumában csak az 1980-as években jelentek meg az első színes képek, ez a két ember már a század elején színesben fotóztatta magát. Noha nem úgy tűnik, mintha túlzottan lelkesítette volna őket a történelmi pillanat. Valószínűleg soha nem is volt alkalmuk látni a róluk készült színes felvételt. Ha a Library of Congress nem digitalizálta volna és tette volna közzé ezt a páratlan gyűjteményt, nekünk sem lenne.

A „Perzsa tatárok. Saatly, Mughan” kép rekonstruált színes állapota (balra), és három negatívjának digitalizált képe (jobbra, felülről lefelé: a kék, a zöld és a vörös szűrő számára készült felvétel). Forrás: The Library of Congress.

Jómagam 2010-ben láttam először ezt a képet, amikor Amerikában, a könyvtár weboldalán kutattam a Prokugyin-Gorszkij gyűjteményben. A keresés az „Azerbajdzsán” kifejezésre akkor még csak kevés találatot eredményezett. A Library of Congress 2001-ben rendelte meg Walter Frankhauser fotográfustól 122 színes kép rekonstrukcióját a „The Empire That Was Russia” kiállítás számára. A színes képek rekonstrukciója a fennmaradt háromszoros negatívokról 2000-ben szkennelt nagy felbontású digitális fájlok alapján egyáltalán nem volt hétköznapi feladat.

Prokugyin-Gorszkij minden képhez három felvételt készített, más-más színszűrővel. Az egyes felvételek között a negatív és a tárgy is elmozdulhatott. Az üvegegatívok fizikai hibái ugyancsak hozzájárulnak a rekonstrukció nehézségéhez. A Prokugyin-Gorszkijt a folyó partján ábrázoló fenti felvétel ugyancsak Frankhausen rekonstrukciója, aki csupán egyetlen azerbajdzsáni felvételt – a „Mughan. Telepes családja, Grafovka” címűt – rekonstruálta a kiállítás számára.

2004-ben a Library of Congress megbízta Blaise Agüera y Arcas-t az összes színes fotó automatikus helyreállításával és rekonstrukciójával. Blaise, a neves számítógépes grafikus 2013-ban került be a hírekbe azzal, hogy a Microsoftnál eltöltött hét év vezető pozíció után átment a Google-hoz. Beszámolója szerint a fotók rekonstrukciójához kifejlesztett szoftverben a negatívok „pontos összeillesztésén” túl a „görbületi mezők egymáshoz illesztésének” módszerét is alkalmazta, ami az egyes negatívok eltérő részeinek különféle torzítása révén jobb eredményt ad a végső képen.

Meglepő módon a „perzsa tatároknak” a Library of Congress online adatbázisában szereplő rekonstruált képén jól látható szellem-kontúrokat találunk, mert a negatívokat nem pontosan illesztették össze. Különösen nyilvánvaló ez a jobboldali személy arcán. Ugyanakkor, minthogy a felvétel napsütésben készült, az expozíciós idő és ezáltal a három kép közötti eltérés kicsi kellett legyen, s a negatívokon sem látszik semmilyen komolyabb sérülés.

Szokásos lustaságomat feladva megnyitottam a három negatívot a Photoshopban, kivágtam a megfelelő részleteket, s a vörös, zöld és kék szűrővel készült felvételeket új fájllá illesztettem össze. A képeket pusztán le-föl és jobbra-balra mozgatva már kielégítő eredményt értem el, noha az ideális megoldáshoz a negatívokat enyhén el is kellene forgatni egymáshoz képest. Végül a vörös és a zöld csatorna színét kissé sötétebbé tettem. Az eredmény itt látható.

A rekonstruált „Perzsa tatárok”-fotó részlete. Balra a Library of Congress változata, középen az enyém, jobbra a V. Ratnikov által rekonstruált változat.

Később felfedeztem, hogy a Prokugyin-Gorszkij-örökséget kutató számos különféle projekt is rekonstruálta és közzétette a képet. Ezt megelőzően azonban egy apró pontatlanságot kellett helyretennem a Library of Congress katalógusában.

A. Yusubov kutató

A Library of Congress katalógusának címei a katalógus-albumok fekete-fehér thumbnail-képei alatti feliratok alapján készültek. Az albumokat Prokugyin-Gorszkij és segédei minden bizonnyal a felvételek után hosszú idővel állították össze, minthogy a címek olykor nem illenek a képekhez, vagy nyilvánvalóan megtörik az időrendet.

Fekete-fehér fotó hibás felirattal a „Views in the Caucasus and Black Sea area” album 32. oldalán (balra), és a Shirvansah-palota képe a régi tízezer manatos bankjegyen, amely „shirvan” néven volt közismert (jobbra). Forrás: The Library of Congress és BanknoteIndex.com.

Valószínűleg minden azerbajdzsáni tudja, hogy a fenti kép a Shirvanshah-palota mecsetjét ábrázolja, de a kép a katalógus-albumban a tifliszi felvételek között szerepelt, a hibás „Мечеть въ Азiатской части Тифлиса”, azaz „Mecset Tiflisz ázsiai részén” címmel. Az online katalógusban azonban ezt már javították, s jegyzetben hozzáfűzték: „A javított cím forrása Dmitrij Vorona, 2013”.

A felvételnek sajnos nem maradtak fenn színes negatívjai, de bizonyítja, hogy Prokugyin-Gorszkij Bakuban is fényképezett. A kaukázusi albumot átlapozva az online katalógusban a 39. lapon felfedeztem a Filharmónia minden bakui számára jól ismert épületét. Az albumban nem volt mellette saját felirat, hanem az előző kép felirata futott át alája is, s ezért „Vlagyikavkazi mecset” címmel regisztrálták.

A Filharmónia rekonstruált színes képe (balra) és a három negatív digitális fájljai (jobbra). Forrás: The Library of Congress.

2015. március 25-én ezért üzenetet küldtem a könyvtárnak a hibaigazításra szolgáló online formulán keresztül:

A felvételnek ugyan a Prokugyin-Gorszkij-albumban nincs saját képaláírása, de az előző képhez való közelsége miatt helytelenül a vlagyikavkazi mecsettel azonosították.

A kép valójában teljesen más épületet ábrázol egy másik városban, Bakuban. Baku 1918-as légifelvételén a jobb alsó sarokban látszik a Nyilvános Összejövetelek Nyári Központja, amely 1912-ben a gazdag bakui elit klubjaként nyitotta meg kapuját. Építészeti előképe a monte-carlói operaház volt. Ma az azerbajdzsáni állami filharmónia koncerttermeként szolgál, és Muslum Magomayev (1885-1937), a jeles azerbajdzsáni és szovjet zeneszerző és karmester nevét viseli (lásd itt). Itt látható az épület mai állapota.

Egy nappal később e-mailben kaptam választ:

Kedves Araz Yusubov: Nagyon köszönjük a LC-P87-7277 számú Prokugyin-Gorszkij-kép címéhez fűzött megjegyzését. A képnek valóban nincsen felirata a LOT 10336 sz. albumban, s a katalógusbeli címét minden bizonnyal a mecset képéhez való közelsége inspirálta. A mecset nyilvánvalóan nem azonos a LC-P87-7277 számú képen ábrázolt épülettel.

Az LC-P87-7277 számú képen látható épület valóban úgy néz ki, mint a bakui Nyilvános Összejövetelek Nyári Központja a mellékelt légifotón. Javítottam adatbázisunkat, beillesztve az Ön által küldött új információt, amely néhány héten belül nyilvánossá válik online katalógusunkban is.

Nagyon köszönjük, hogy segített helyesbíteni a kép feliratát katalógusunkban.
 
Minden jót,
Arden Alexander
katalógusvezető
Prints and Photographs Division Library of Congress

A felvétel címe a Library of Congress katalógusában most a következő: „A Nyilvános Összejövetelek Nyári Központja, Baku, Azerbajdzsán”. Az apróbetűs jegyzet pedig további adalékot tartalmaz: „A könyvtárosok által adott cím (Forrás: A. Yusubov kutató, 2015)”.

További érdekes linkek

„Цвет нации” („A nemzet színei”) Leonyid Parfjonov 2014-es dokumentumfilmje Prokugyin-Gorszkij születésének 150. évfordulójára (oroszul): https://www.youtube.com/watch?v=Qx0TbbRC5RE

A „The Legacy of S. M. Prokudin-Gorsky” nemzetközi kutatási projekt oldalán a rekonstruált színes fotók számos címét helyesbítették: http://prokudin-gorsky.org/

A rekonstruált színes fotók mint a belorusz orthodox egyház „Az orosz birodalom színes fotókon” projektjének részei: http://veinik.by/

Az Orosz Tudományos Akadémia digitális technológiai laboratóriuma és a „Restavrator-M” központ által helyreállított színes fotók: http://www.prokudin-gorsky.ru/English/

Prokugyin-Gorszkij: Önarckép-tanulmány a kivacsi vízesésnél. Lent: Válogatás a Prokugyin-Gorszkij-gyűjteményből, elsősorban az interneten kevésbé közölt képekből

Dagesztán, Arakani falu

Prokugyin-Gorszkij magyar témájú fotóiról lásd: Ganz Ábrahám a Hindukushnál