Elefánt

Ha már a bocsok megkapták Ajvaztól a maguk novelláját, betoldom ide legalább utólag azt is, amelyet az elefántról és gondozójáról írt, és amely éppolyan szomorú, mint a japán képregény. Van még tőle raktáron kagylós, kengurus, varánuszos, leopárdos, bogaras, sárkányos, pókos, csikóhalas történet is, de ezekről nem tervezek bejegyzést. Sajnos a rinocéroszról semmit sem írt.

Ormány

Van egy kis elefántom. A Királyi kertben szegődött mellém, s azóta velem van. Nem egész egy méter magas. Kezdetben aggódtam, mit kezdek majd vele, ha felnő, de úgy tűnik, nem nő nagyobbra. Ragaszkodó és játékos, de csak akkor, ha egyedül vagyunk, társaságban nem érzi jól magát, emberek és állatok között meg van illetődve, szorong és topogva áll egyik lábáról a másikra, ormányával pedig szaggatott, neurotikus mozdulatokat tesz. Túlérzékeny, és mindentől mérhetetlenül szenved; szabályos mestere a szenvedésnek – nem a szenvelgő és hipochonder szenvedésnek, nem nagyítja fel a kicsinységeket, de úgy tekint rájuk, mint a szerencsétlenség nagy óceánjának cseppjeire, melynek mélységei minden őt ért csapásban megnyilatkoznak.

Ha együtt ballagunk az utcán, az emberek gyakran nevetnek rajtunk és utánam kiáltanak, mondván, hogy egy ormányos kutya van az oldalamon. Nevetségesnek tartják, szegények, hogy valaki ormányos állatot tart, még ha kedves és bájos is, s mindezt csak azért, mert a szokás az, hogy az embernek kutyája van, nem pedig elefántja. Hogyha az volna a szokás, hogy az emberek elefántot tartanak, megszakadhatnának a nevetéstől, amikor egy farkaskutyát vinnék sétálni, s odakiáltanák neki, hogy hol vesztette el az ormányát. Az emberek gyakran bámulatosak és hihetetlen áldozatokra képesek, mégsem tudnak megértést tanúsítani az ormánnyal szemben. Miközben az ormány egy kitűnő és praktikus dolog. Szomorú vagyok mindettől, az elefánt pedig eltörölhetetlen vétekként éli meg ormányos létét.

Szívesen jár velem kirándulni, én megyek elöl térképpel a kezemben valamilyen erdei vagy mezei ösvényen, az elefánt meg ott dobog a hátam mögött, s mindkettőnkön ott a hátizsák. Útban a Karlštejn felé megálltunk egy vendéglőben. Mindkettőnknek pacallevest rendeltem. Elefántom leült a székre, és a maga megszokott módján hozzáfogott az evéshez, először a tányérból szippantott fel ormányába egy kevés levest, majd ezt az adagot a szájába spriccelte. A szürcsölést nem lehetett sehogyan sem palástolni, s a vendégek – helyi nyaralótulajdonosok voltak, tornaszerelésükből kidomborodó, rengő pocakkal – kinevették, megpróbálván még utánozni is az elefánt szürcsölését. Ő abbahagyta az evést, jóllehet nagyon éhes volt, és lógó ormányával szerencsétlenül gubbasztott a levese fölött. Újra megpillantottam a tekintetében az eltörölhetetlen vétek érzését és a bocsánatért való esdeklést. Azt ajánlottam neki, hogy ne figyeljen oda senkire, és egyék. Nem tehet róla, hogy hangosan eszik; ha a többi vendégnek is ormánya volna, ők sem volnának képesek hangos szürcsölés nélkül enni. Az elefánt azonban csak halkan, kedvetlenül üldögélt és szenvedett. Mit tehettem volna? Szolidaritásból én is abba akartam hagyni az evést, de tudatosítottam, hogy ha látná, miatta maradtam éhen, még rosszabbul érezné magát. Megettem hát a levesemet, és elmentünk, halkan sétáltunk, de már nem futkosott körülöttem olyan vidáman, s nem is böködött meg olykor tréfából, mint tette azelőtt. Amikor felbukkant a Karlštejn, amit annyira szeretett volna látni, észrevettem, hogy csak a kedvemért tetteti az örömöt. Szemében könnyek ültek.

Abban a pillanatban arra vágytam, hogy nekem is ormányom nőjön. Rápillantva a kis elefánt szerencsétlenségére, mérhetetlen igazságtalanságnak tűnt, hogy én ormány nélkül nyugodtan járok-kelek a világban. Érzékeltem azt is, hogy az ormány olyan távolságot teremt közöttünk, amelyet nem lehet áthidalni; mivel azonban az elefánt tényleg szeretett engem, olyan valamit éreztem közben, amit egy közmondás formájában fogalmaztam meg: „Az ormányos nem hisz annak, akinek nincs ormánya.” Kérésem azonban nem talált meghallgatásra.

Catuli ursae, avagy a Két Medvéhez

Amikor 2004 január 1-én csatlakoztunk az Európai Unióhoz, biztos voltam benne, hogy most, a vámhatárok és behozatali korlátozások megszűntével néhány hónapon belül nálunk is nagy választékban kaphatóak lesznek a fönséges olasz és spanyol borok. Nemcsak azért, mert ezek a testes és mégis nagyon bonyolult ízű borok a világ legjobb borai közé tartoznak. Hanem azért is, mert egyszersmind a legolcsóbbak közé. A barcelonai vagy firenzei áruházakban már néhány euróért olyan kifinomult borokat kapni, amelyek jó néhány sokezer forintos hazai bort kenterbe vernek. S akkor még nem is szóltunk az egy-két eurós őstermelői árakról, amelyekért a toszkán gazdaságokban mérik a tízliteres damigianákba a testes, erős, gazdag gyümölcsös ízű vino sfusót, amikor év vége felé, szőlő- és olajszüret után megérkezünk az egész évi készlet beszerzésére. Ilyen borokat ilyen áron behozni, gondoltam, a bolondnak is megéri. És vártam a toszkán, a trentinói, a szicíliai, a navarrai, a riojai, a katalán, a ribera del duerói borok mihamarabbi megjelenését a magyar áruházak polcain.

De csak nem jöttek.

Jött viszont az a kategória, amelyet a mediterrán őstermelő még ingyen is szégyellne adni. Pugliai és calabriai, andalúz és la manchai tömegborok, a lehető legolcsóbb minőség, amelyiken a legnagyobb hasznot lehet realizálni. Ötliteres üvegben kétezer forintért, hétdecisben négyszázért. Mert az exportőr már a tizedéért megkapta odakint. Egy darabig megtöltötték a polcokat, akcióban kínálgatták őket. Aztán ahogy jöttek, úgy eltűntek. Meg is értem miért. Akinek az ár volt a fontos, az ennél olcsóbban megvette a megszokott pillepalackosat. Akinek pedig az íz, az jól érezte, milyen hitványak, savanyúak, üresek. Le is járatták alaposan a mediterrán borokat. Amikor borbarát bátyáim-sógoraim előtt az olasz vagy spanyol bort dicsérem, látom arcukon, hogy felködlik előttük az ósön és a tecsó alsó polca, s érzem, hogy minden szó hiába.

És arra gondolok, talán ez volt a cél.

Magyarország a legészakibb vidék, ahol még megterem a szőlő. Nagy gonddal, sok ráfordítással, viszonylag drágán még jó borokat is készítenek. De hát csak nem annyi a napfény, mint odalent. A szőlő mediterrán gyümölcs, jól látni ezt ősszel a Bosnyákon, ahol egymás mellett árulják a nagyszemű, édes, kívánatos és olcsó olasz importot (most nem a vízízűről beszélek, mert olyan is van) és a töppedt szemű, kemény héjú, kicsit fanyar, viszont drága hazait. Hiszen ismerjük a magyar narancsot. Ugyanakkor van egy bortermelő és borforgalmazó struktúránk, amely a 90-es évek legeleje óta nagyon szilárdan kiépült, s mi több: nagyon erősen összefonódott a politikai elittel. Politikusoknak szőlőik, borászataik, vagy legalábbis kedvenc és támogatott borászaik vannak. A bor presztízskérdés lett, s az lett a magyar bor hegemóniája is a magyar piacon (ha már máshová nem tudjuk eladni). Ma Magyarországon az áruházakban, a borszaküzletekben, a boltokban gyakorlatilag csak magyar bort lehet kapni. Ha ide csak úgy szabadon bejöhetne a jó spanyol bor, az a maga ár-érték-arányával egy pillanat alatt megtörné ezt a hegemóniát.

Hát ne jöjjön.

A dedukcióban idáig jutva úgy gondoltam, ellenpróbát teszek. Ha tényleg a bortermelők és politikusok érdekösszefonódása akadályozza meg a jó és olcsó mediterrán borok elterjedését a magyar piacon, akkor olyan környező országokban, ahol már nincs jelentős bortermelés és ennek megfelelő politikai érdek, nagy választékban kell kínálják őket.

És betértem a selmecbányai Billába.

Megdöbbentő látvány fogadott. 2004 végén, alig egy évvel a csatlakozás után ebben a szlovákiai kisvárosban az áruház boros pultjainak nagy részét jó minőségű mediterrán borok töltötték fel: Olaszországból, Spanyolországból, de még Horvátországból és Bulgáriából is. És mindez jóval kifizethetőbb áron, mint a hasonló minőségű magyar választék. Volt persze egy olcsó alsó-középkategória is, de még az sem az a lőre, amellyel a magyar vevővel gondosan és idejekorán megutáltatták a déli borokat.

Azóta északon járva mindenütt megnézem az – egyre javuló – áruházi kínálatot. Legutóbb például a brünni Tescóban: nyolc nagy borospult volt tele a legválogatottabb minőséggel, a Mediterráneum megbízható borai mellett az ismert dél-afrikai és ausztrál fajtákkal is, s mindez nagyon jó áron – csakúgy, mint a szülőföldjükön. Lenyűgöző volt. Minden politikai szólamnál kézzel foghatóbban mutatta, mit jelent a szabadság, a határok nyitottsága, Európa. Természetesen a morva borok is kaptak érdemeik elismerése mellett egy fél pultnyi helyet, amennyit megérdemeltek. Talán még egy magyart is láttam.

A bolgár bort a két balkáni medvével még az első selmecbányai felfedezőútról hoztam magammal. Tíz különféle bort vettünk tesztelni, ismerőst és ismeretlent, különféle országokból, más-más kategóriában. Szinte mind bevált, az volt, aminek lennie kellett. Ez volt az egyetlen ráadás, amelyet csupán a címke miatt vettem meg. Nem is reméltem tőle sokat, inkább valami olyan alkalomra tartogattam, ahol a poén megbocsáthatóvá teszi az esetleg gyenge minőséget.

És az alkalom eljött. A két medvét néhány hónapja vittem el lakásavatóra. S ahogy megálltam a régi sztálinbarokk sorház előtt, és a házszámot keresve felpillantottam, azonnal láttam, hogy jó helyre hoztam őket.


És ráadásul még a bor is jó volt.

Bocs

Erasmustól az egyik legkedvesebb olvasmányom a De recta Latini Graecique sermonis pronuntiatione dialogus („Dialógus a helyes latin és görög kiejtésről”, magyarra azt hiszem nincs lefordítva). A dialógust egy oroszlán és egy medve folytatja egymással, ők teszik mérlegre egyfelől a tudós körökben máig használatos „erazmiánus” ógörög kiejtést, másfelől pedig az újgörög kiejtést, amelyet Erasmus a dialógus szerint maga rekonstruált, ám Vossius szerint valójában bizonyos Párizsban járt „csodálatos műveltségű” görögökről szóló híradásból ismert. Teszik pedig mindezt a legkifinomultabb humanista latinsággal és a legtudósabb humanista pedantériával. A párbeszéd így kezdődik.

URSUS: Sit felix occursus, optime Leo, nam totos sex menses te non vidi. LEO: Istuc non temere precaris, Urse, neque enim quibuslibet bene cessit occurrisse Leoni. VR. Nae venuste, Leo, Imo ne Urso quidem. LE. Istuc sane malo tibi credere quam facere periculum, tametsi legimus Leonem inter bestias fortissimum ad nullius occursum expavescere. Caeterum Divinae literae testantur esse formidabilem occursum Ursae, cui sint erepti catuli. VR. Quaeso quid loquuntur de Ursa? LE. Liber Regnorum secundus sic habet: Viros fortissimos & amaro animo, veluti si ursa raptis catulis in sylva saeviat. VR. Quid propterea? LE. Solomon paroemiographus hunc in modum loquitur: Expedit magis occurrere ursae, raptis foetibus, quam stulto confidenti. Et apud Osee Prophetam ita minitatur Deus: Occurram eis quasi ursa raptis catulis. UR. Sit igitur impavidus Leo, quum bestia bestiis occurrit. Nam si qua fides apologis, Leo bestia fassus est formidabilem hominis occursum. Nunc seculum est aureum, quo Leonis Urso, Ursi Leoni laetus ac faustus est occursus. Opportune vero catulorum facta mentione mihi redigis in memoriam ego tibi magnopere gratulor. LE. Quo tandem nomine? UR. Quod tibi catulus domi natus est. LE. Hoc omen avertant Superi, ut mihi catulus dominetur. UR. Ajo dómi nâtum; audis accentum acutum in priore voce, in posteriore circumflexum. LE. At istud magis etiam abominandum. An tibi videor canis? UR. Minime, Leonem esse te non potes inficiari. Habent autem & Leones catulos. LE. Habent profecto, verum habent & Ursi.

MEDVE: Legyen szerencsés a találkozásunk, ó jeles Oroszlán, hiszen már hat egész hónapja nem láttalak. OROSZLÁN: Nem ok nélkül fohászkodsz fel, Medve, mert nem mindenkinek szerencsés az Oroszlánnal találkozni. ME: Még szép, Oroszlán. Na de a Medvével sem! OR: Ezt inkább elhiszem neked, semmint hogy bajba kerüljek, még ha azt olvassuk is, hogy az oroszlán minden állatok legerősebbike, aki nem hátrál meg senkitől. Ámde az isteni Írás azt is tanúsítja, hogy rettenetes dolog a nősténymedvével találkozni, akitől elragadták kölykeit. ME: Mondd csak, kérlek, mit beszélnek a nősténymedvéről? OR: A Királyok második könyvében ez áll: Erős férfiak és elszánt lelkűek, mint a nősténymedve az erdőben, akitől elragadták a kölykeit. ME: Tovább is van? OR: A jeles mondásokat gyűjtő Salamon is így beszél: Inkább kölykétől megfosztott medvével találkozz, mint magabiztos bolonddal. Ozeás prófétánál pedig így fenyeget Isten: Úgy találkozom velük, mint a medve, amelytől elragadták kölykeit. ME: Légy hát nyugodt szívvel, Oroszlán, amikor vadállat a vadállattal találkozik. Hiszen ha az állatmeséknek hihetünk, a vadállatnak leginkább az emberrel való találkozástól kell félnie. De hát aranykort élünk, amikor az oroszlán a medvével, s a medve az oroszlánnal való találkozásnak örvendezik. No de jó is, hogy a kölyköket említed, mert eszembe juttattad, hogy teljes szívből gratuláljak neked. OR: S ugyan mihez? ME: Hát hogy kölyköd született odahaza [domi natur]. OR: Az istenek tartsák tőlem távol azt a balszerencsét, hogy énrajtam egy kölyök uralkodjék [dominatur]. ME: Azt mondtam, dómi nâtum: ugye hallod az éles hangsúlyt az első, s a hajlítottat a második szótagon? OR: Hát ez még utálatosabb dolog lenne. Avagy kutyának látszom-e néked? ME: A legcsekélyebb mértékben sem. Oroszlán voltodat le sem tagadhatnád. De hát az oroszlánoknak is vannak kölykeik. OR: Igen, valóban, ahogy a medvéknek is.

Az oroszlán mint Júda állata szemmel láthatóan jártasabb az Ószövetségben, mint a klasszikus latin nyelvben. Félreértése abból fakad, hogy a catulus szó valóban mindenekelőtt kutyakölyköt jelent – igen, erről kapta nevét az aranykori költő, Catullus és az összeesküvő Catilina családja is, ahogy a Fabiusok a babról, a Cicerók a borsóról, vagy a Horatiusok a konyhakertről: konkrét nép volt a latin – de ezzel a szóval jelölték minden más négylábú állat kölykét is. Például éppen az oroszlánét, amely egyébként a Teremtés könyvében, a Bíráknál, a Zsoltárokban, Izajásnál vagy Jeremiásnál is catulus leonis néven bömböl és ragadozik.


Vagy a medvéét is, ahogy az oroszlán észbe kapva tanúsítja. Nemcsak a Vulgatában, hanem a latin költőknél is, például Ovidiusnál, akinél Polyphemus küklopsz így próbálja meglágyítani – hasztalanul – Galatea nimfa szívét:

Inveni geminos, qui tecum ludere possint, Inter se similes, vix ut dignoscere possis, Villosae catulos in summis montibus ursae. (Átváltozások, XIII.834-836)....

Leltem két bocsot is, tudnak majd játszani véled, ikrek: alig tudnád, melyik ez, melyik az, kitalálni; borzas mackónak két kis bocsa, bérc tetejében. (Devecseri Gábor fordítása)

– amire a tudós Petrus Burmannus fanyalogva jegyzi meg az Ovidii opera omnia 1822-es nagy párizsi kiadásában: „Ad ludendum catuli ursae non nisi Polyphemo idonei videri poterant.” – „Hát ez is csak Polyphemusnak juthat eszébe, hogy medveboccsal játsszon.”


A catulus szó nem is etimológiailag, hanem megszokásból tapadt elsősorban a kutya kölykéhez. Hiszen a kutya – canis – nyelvtanilag helyes kicsinyítő képzős alakja a caniculus lenne, amely nőnemű canicula formájában a magyarban „kutya meleget”, az oroszban – каникулы – pedig nyári szünidőt jelent, lévén hogy a nap augusztusban kél a Kis Kutya csillagképben. A catulus Walde latin etimológiai szótára szerint eredetileg egy általános „állatkölyök” jelentésű indoeurópai *qatos szóból származik, amely máig továbbél olyan szavakban, mint az orosz котиться, „kölykezik”, vagy az egyaránt „(kecske)gida” jelentésű ír cadla és ófelnémet hatele.

A legtöbb nyelv azonban a maga általános „kölyök” szava mellett külön kifejezést használ bizonyos állatok vagy állatcsoportok kicsinyeire. A magyar például éppen a medve kölykére, a bocs-ra. Hát ez vajon honnan ered?


A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára (1967), mint oly gyakran, ezúttal is cserben hagy minket:

bocs 1792: „Bots: medve kölyök” (SzD.). J: 1. 1792: ’medvebocs; Bärenjunges’ (l. fent); 2. 1838: ’bizonyos állatok kicsinye; Junges gewisser Tierarten’ (Tsz.); 3. 1858: ’nyers vas- vagy acélöntvény-tömb; Dachel, Ofensau’ (Toldy: Műszótár: NSz.).

Ismeretlen eredetű. Eleinte erdélyi tájszóként jelentkezik. A szász E. botsch ’koca, disznó’ és a magyar szó viszonya – jelentéstani okból – nem világos; bár föltehető, hogy összefüggenek, s hogy a magyar az átadó. – Az 1. és a 2. jelentés rokonsága nyilvánvaló; a 3. névátvitel eredménye lehet, de esetleg még megvizsgálandó az erdélyi szász viszonthatás vagy a német mintára történő tükörszó-alkotás lehetősége is; vö. ném. Ofensau ’vasöntvény, bocs’, Bär ’rosszul sikerült öntvény’. A 3. jelentéssel kapcsolatban vö. medve. – Honfoglalás utáni török jövevényszóként való magyarázata nem valószínű, kaukázusi, német és román származtatása téves.

Melich: Nyr. 24: 65, 557; Lumtzer–Melich: DOLw. 70, 305; Munkácsi: Ethn. 16: 79, KSz. 6:210; EtSz.; SzófSz; Rásonyi: NyK. 51: 102. (Drăganu: Rom. 68.)

Tudjuk már, hogy az ESz-ben az „ismeretlen eredetű” annyit tesz: „finnugor eredete sajnos nem bizonyítható”. De milyen egyéb eredetek jöhetnek még szóba?

A harmadik jelentésről – „nyers vas- vagy acélöntvény-tömb” – azonnal eszébe jut az embernek az olasz boccia szó, amely tömör golyót, a mai olaszban kugligolyót, vagy a bozza, amely lenagyolt (kő)tömböt, kinagyolt munkát jelent. Már akinek eszébe jut, mert az ESz szerkesztőinek nyilvánvalóan nem.

De a szó most sokkal inkább az első/második jelentésben érdekel minket: medve kölyke, vagy általában vett kölyök. És erről is eszembe jut egy lehetőség, amit bizonyítani ugyan nem tudok, de nagyon is érdemesnek tartanám etimológiai vizsgálatra. Ez pedig a perzsa بچه bacse/boccse, „gyerek, állatkölyök” szó.

Medvék. Perzsa miniatúra, Khorasszán, 16. század (innen)

Hogy iráni szavak szép számban kerültek a magyar nyelvbe, arról az ESz több címszava mellett – ezekről még írok egyszer-kétszer – a turkológus Sára Péternek az iráni eredetű magyar szavakról összeállított 1999-es kisszótára is tanúskodik, amelyben százhúsz oldalnyi, az ESz által többnyire „ismeretlen eredetűnek” minősített szót sorol fel. Ezek a szavak az iráni népekkel, például alánokkal való, honfoglalás előtti (sőt egy darabig talán utáni) hosszú együttélésből származhatnak – nem véletlen, hogy Hunor és Magor a csodaszarvas mondájában egy alán király leányait veszik feleségül –, amelyről ugyancsak akarok majd írni egy következő bejegyzésben.

A magyar és az iráni szó rokonságát valószínűsíti, hogy eredetileg minden bizonnyal a magyar „bocs” jelentése is általában véve „kölyök” volt, s csak később szűkült egyedül a medve kölykére. Ha nem így lenne, ha eleve csak „medvekölyköt” jelentett volna, akkor értelmetlen lenne a pontosító szerepű „medve” hozzáadásával képzett medvebocs alak, ahogy a szláv eredetű, és csakis egyetlen faj kicsinyét jelölő bárány-t sem használjuk juhbárány formában.

A szó ilyenfajta pályafutását két másik szavunk mintájára képzelhetjük el. Az egyik az ESz szerint is török eredetű borjú, amelyet a szarvasmarha mellett több más nagy testű állat kölykére is használunk, ilyenkor pontosítva a fajtát: teveborjú, szarvasborjú, elefántborjú. A másik pedig a gida – kecskegida, szarvasgida, őzgida.

Az ESz természetesen ez utóbbit is „ismeretlen eredetűnek” tekinti, pontosabban két alternatívát kínál: a gidi-gidi, geda, gidu állathívogató szóból, VAGY a bibliai Gedeon ~ Gideon név magyar becéző formájából, idézem, „a bibliai Gedeon ugyanis kecskét főzött áldozatul, ezért ruházódhatott neve az állatra”. Hogy ez a reformáció idején divatos héber-magyar nyelvhasonításra emlékeztető felvetés egyáltalán bekerülhetett a szótárba, az jól jelzi az ESz komolyságának fokát. Gondolom, a honfoglalás kori nógrádi Szarvasgede falu alapítói is a bibliai Gedeonról nevezték el falujukat, VAGY arról, ahogy – mondjuk vadászat közben – a szarvas kicsinyeit hívogatták. Idilli kép. De hogy a gida – és a rokon gödölye – szavaknak valamiképpen a fentebb idézett indoeurópai „állatkölyök”, majd „kecskekölyök” jelentésű cadla, hatele, Gitzel/Kitz szavakhoz lehet közük, esetleg ezeknek egy korai, netán iráni formájából származnak, az a szerkesztőkben annyira fel sem merül, hogy még csak nem is cáfolják.

S hogy végül teljessé tegyük a bábeli vásárt, íme egy abszurd elbeszélés a cseh Michal Ajvaztól, Az öreg varánusz visszatér című kötetből (fordította Benyovszky Krisztián), amely egyedülálló módon olvasztja eggyé a magyar „bocs” két jelentését, a medve kölykét és a kidolgozatlan, súlyos tömböt.

A medve-barát. Perzsa miniatúra, 18. sz.

A medvebocs

A hátamon állandóan egy medvebocsot cipelek egy hátizsákban. A medvebocs elég nehéz és folyton mocorog a zsákban, amitől én szüntelen elfáradok és felizgatom magam, egy boccsal a hátamon semmire sem tudok zavartalanul odafigyelni. Ezért nincs kedvem semmihez – ha utánam jönnének azzal, hogy egy utat nyertem az Édenkertbe, az első pillanatban talán még örülnék is neki, de rögtön tudatosítanám, hogy ott egy súlyos medvebocsot leszek kénytelen cipelni a hátamon, és minden öröm elszállna belőlem. Megköszönném, és azt mondanám, hogy „sajnos családi okok miatt nem tudok részt venni”. Mennyi élménytől fosztattam meg a medvebocs miatt! Vendég lehettem volna egy olyan estélyen, ahol a tengerpart menti villák kertjében a résztvevők tréfából estélyi ruhástul dobálnak a medencébe filmcsillagokat. A medveboccsal sehová sem engedtek be, vagy én nem próbálkoztam azzal, hogy bárhová is bejussak vele.

Régen arra a felismerésre jutottam már, hogy le kellene raknom a hátizsákot a medveboccsal együtt, különösen, mivel már arra sem emlékszem, miért is kezdtem tulajdonképpen hordani, és mert a medvebocs nem is barátkozott meg velem, él a maga kis világában, csak dörmög az orra alatt, és velem különösebben nem is törődik. De nehéz hirtelen változtatni valamin, amit az ember szinte egész életén át csinált, és sokkal nagyobb bátorságot igényel, mint farkasszemet nézni a váratlan veszéllyel. Noha békés természetű vagyok, képes vagyok feldühödni és ordítani (és egy medveboccsal a hátamon ez nem is tréfa, dühöngésem közben gyakran még a fülemet is harapdálja). Ha a radlicei Labirintus komor bejárata mellett megyek el, amit mindenki messziről elkerül, gyakran mászom be csupán kíváncsiságból, és megbököm az alvó Minotauruszt az esernyőmmel; nyugodtan társaloghatok a Gorgó Medúzával, amelyik belép a vendéglőbe és letelepedik az asztalomhoz, miközben a többi vendég rémült sikoltozásba kezdve menekül onnan. De ahhoz nem leltem még magamban elég bátorságot, hogy megszabaduljak a hátizsákomtól. Mi a Gorgó Medúza a medvebocshoz képest.

Vannak pillanatok, amikor váratlanul megállok az utcán, és azt mondom magamnak: „Hogy lehettem olyan idióta, hogy ilyen sokáig cipekedtem ezzel a medveboccsal, a semmiért! Most azonnal hazamegyek, lerakom magamról a hátizsákot és többet fel se veszem!” És hirtelen elönt a boldogság, elképzelem, ahogy a sokévi tehertől megszabadulva szaladok keresztül a városon, ahogy hosszú, ruganyos léptekkel szökellek a járdán, mint az űrhajós a Holdon, fel egészen az első emelet magasságáig, és integetek az ablakból nézelődő embereknek. Már késő van, de a tengerparti villák kapui talán még nem zárultak be véglegesen, talán még elérem az estélyt, talán még sikerül legalább egy filmcsillagot behajítanom a medencébe.

Rövid idő múltán azonban kétségek kezdenek mardosni, és azt mondom magamnak: „Csak nyugalom, ne siesd el, az nem csak úgy van, megtenni egy ilyen fontos lépést. Kétszer mérj, egyszer vágj. Mindent alaposan gondolj át, időd van elég. Inkább várj még vele egy kicsit.”

És várok, a bátorságom lassan elhagy, s továbbra is egy medveboccsal a hátamon rovom az utcákat.

Tigris, tigris

Jóska Jaroszlavlból. Tigris, mint Léna nem győzi minden alkalommal hangsúlyozni. Tizenhárom éve láttuk utoljára, s már akkor sem volt kis kaliberű csirkefogó, de mostanára valóságos keresztapává nőtte ki magát Jaroszlavl nehézfiúi között. A napokban kaptuk kézhez az elmúlt év kriminológiai összefoglalóját, amelyben többek között azt jelentik:

Бился на даче с Буль-терьером. Не знаю, как у них возник спор, результат таков: хозяева Буль-терьера пришли жаловаться на Ёшу, что собаку изуродовали и у нее трясётся голова, а Ёшу мне пришлось увезти на лечение неживого и с обгрызенными передними лапами. Болел сильно, с неделю у него были на передних лапах боксерские перчатки из бинтов, он был так слаб, что не мог их снимать. И вообще, задумал помирать, пришлось вызвать врача на дом, да-к Ёша, не смотря на своё отходящее в иной мир состояние, не сдавался, пытался врача куснуть за укол.

A dácsa kertjében összeverekedett egy pitbullal. Hogy min vesztek össze, nem tudom, csak azt, hogy mi lett a vége. A pitbull gazdája jött panaszkodni Jóskára, hogy a kutyának szét van trámbálva a pofája és reszket az egész feje. Én meg félholtan, össze-vissza harapdált mellső lábbal vittem be Jóskát a klinikára. Egy hétig nagyon beteg volt, a két mellső lábán bokszkesztyűt viselt gézből, de olyan gyenge volt, hogy nem bírta levenni. Már-már halni készült, úgyhogy muszáj volt kihívni hozzá otthonra az orvost. De a disznó Jóska nem tartotta szem előtt, hogy neki tulajdonképpen már kifelé áll a szénája a világból, és az oltásért cserébe jól megharapta a doktort.

Képünk csupán illusztráció, és egy jóval ártatlanabb állatot ábrázol. Közvetlenül a livejournal.com-ról, közvetve Komaváry összegyűjtött állatorvosi eseteiből.

А последний его тигровый подвиг состоялся этой весной, - мы вообще опупели. Ко мне пришла Лена Митрофанова дать некоторые советы по ремонту, а у нее собачка, она всегда с ней в машине разъезжает. Собачка благовоспитанная и добрая, но порода берёт своё. У неё сибирский хаски с голубыми глазами, такая волчара крепкая, в холке 70 см. Вот они пришли, Герман сидел у меня на плечах, испугался, махом рванул на шкаф и стал оттуда шипеть в меру своих сил. А хаски-то думает "белка" и давай радостно гавкать на всю квартиру. Папа стал снимать Германа со шкафа, а я открыла дверь в маленькую комнату, чтобы туда Германа спрятать. И тут из-за двери, как чёрт из табакерки выскочил Ёша. Я в принципе знаю, как кошки нападают - встают в дугу, пушатся и шипят, и вот этой дугой идут на неприятеля. Ёша - кот бойцовский, с опытом - выскочил против такого гиганта и встал в стойку - передние лапы широко расставлены, задние подогнуты (похоже на лягушку), стал шипеть и грозиться по-кошачьи басом (МА-У), и наступать. Хаски опешил. А Ёша лапами не перебирал, а скачками (как лягушка прыгает) наступал и грозно МА-У. Все окружающие испугались. Я выставила ногу в ботинке, чтобы удержать Ёшу, а Митрофанова спешно спасала своего Хаски. Потом Ёша гордился, его кормили мясом, восхищались, а он говорил: "Да. Я такой".

Legutóbbi tigristettét tavasszal követte el, teljesen ledöbbentünk rajta. Eljött hozzám Lena Mitrofanova, hogy pár tanácsot adjon a lakás átrendezéséhez. Van neki egy kutyuskája, amelyik mindig vele utazik az autóban, nagyon jólnevelt és rendes kicsi kutya, de hát a természet ugye megköveteli a magáét. A kutyuska egy szibériai husky, mély kék szemekkel, egy ilyen jó kötésű farkaskölyök, vagy hetven centi marmagassággal. No bejönnek, German [a fiatalabbik macska] épp az ölemben ült, mindjárt meg is rémült, ugrott fel a szekrény tetejére, és onnan süvöltött, ahogy a torkán kifért. A huskynak bekattant: “Mókus!” – és boldogan hozzáfogott ugatni körbe-körbe a lakásban. Papa nekiállt leszedni Germant a szekrény tetejéről, én meg kinyitottam a kisszoba ajtaját, hogy oda suvasszuk be őt. De akkor az ajtó mögül, mint az ördög a dobozból, kipattant Jóska. Láttam már jó párszor, hogy támadnak a macskák: felgörbítik a hátukat, égnek meresztik a szőrüket, elnyarvogják magukat, aztán neki az ellenségnek. Jóska mint tapasztalt harci macska pontosan tudta, hogyan kell fellépni egy ilyen óriással szemben. A mellső mancsait szétterpesztette, a hátsókat mint a béka maga alá húzta, s kurrogását alsó szólamban egy fenyegető macskabasszussal (MA-ÚÚÚÚ) megtámasztva támadni készült. A husky rémülten hátrált. De Jóska még nem támadt, hanem felállt a hátsó lábára, mint amikor a béka ugrik, és folytatta a szörnyű MA-ÚÚÚÚ-t. A körülállókban megfagyott a vér. Én előrelendítettem a csizmás lábamat, hogy elálljam Jóska útját, miközben Mitrofanova gyorsan kimenekítette a huskyját. Jóska azután büszkén járt körül, húst kapott, mindenki csodálta, és ő csak annyit mondott: „Igen. Ilyen vagyok.”

Я такой - Ilyen vagyok – The Con Artists Feat Pete Miser
(öt másodperc részlet az Everything is illuminated (2005) filmből, Ogyesszából)

Ez a stratégia biztosan a jégmezők lovagjainak öröksége. Hiszen Muszka is előadta nálunk ugyanezt a mutatványt, amikor még kicsi volt ugyan, de már ízig-vérig szibériai macska. Anni nővérem hozta el hozzánk a két vadászkutyáját. Muszka kicsi termetét ellensúlyozandó az asztal tetejére pattant fel, s ott mutatta be szörnyű nyivákolás közben ezt a harci táncot. A két kutya rémülten menekült. Léna ujjongva írta, amikor beszámolójára válaszolva elmeséltem neki az esetet:

ЭТО НАША МУСКА – русско-венгерская (на столе, как в лучших салонах, прямо czardas какой-то), славянская мадьярка. Настоятельница покоев и устроительница уставов. На столе-престоле.

EZ A MI MUSZKÁNK! – ez az orosz-magyar vér! (az asztalon, ahogy a legjobb szalonokban! nyilván valamilyen csárdást!), ez a szláv-magyarka! Őre a békének, támasza a törvénynek. Na sztole – presztole. Az asztalon – akár a trónon.

(Ruth Sanderson reneszánsz macskáiból)

Időutazás

Emlékeznek az antikytherai mechanizmusra, amelyet az utóbbi években világszerte úgy emlegetnek, mint az ókori görögök számítógépét?

No ha úgy, akkor a perzsák sem maradnak le küzdelemben, amelyet majd háromezer éve folytatnak a görögökkel a civilizációs elsőbbségért. Ezt a kis ékszerdobozt egy perzsa fórum 1387. ábán hó 22-i bejegyzésében találtam. Semmilyen kísérőszöveg nem volt hozzá, sőt már a szerkezet képeit is a Google cache-éből kellett kimentenem a fórum romjai alól. Lehet, hogy összeomlott a féregjárat.

Sant Antoni

Ezekben a percekben, ahogy ezt írom, Palma de Mallorcán a tengerparti székesegyház melletti tágas téren már gyülekeznek a város és a környező fincá-k különféle rendű-rangú állatai, hogy ünnepélyes menetben Szent Antal elé járuljanak áldásra az óvárosi Sant Antoni templomhoz. Az útvonalat már vastagon felszórták homokkal, a templom előtti alkalmi faemelvényen már helyet foglaltak a helyi méltóságok, a gazdaszövetség és az állatvédők képviselői, s a tömeg a korlátok mögött és az erkélyeken izgatottan várja a menetet felvezető lovasrendőröket, akik ez alkalomból állataikat is megáldatják.






Sajnos idén nem tudok ott lenni, így hát a tavaly készült képekkel nosztalgiázom. Elnézést a képek minőségéért: a nagy tömegben csak a fejem fölé emelt géppel tudtam olykor-olykor elcsípni valamit. A legjobb pillanatokat így is csak az emlékezetem őrzi.





Több szomszédos parasztgazdaság közösen vonul fel egy-egy traktorral és a jószág színe-javát bemutató ketreccel.

Vakvezető kutyák, előttük megy a rendőrkutyák kocsija.

A többi állat között áldást kapnak a dimoni-k is, akik előző éjjel Szent Antalt kísértgették a sziget valamennyi falujában. És áldást a maskarák is. Ez a macska-vőlegény egy egér-menyasszonyt vezet.




Az áldás nemcsak a jelen-, hanem a távollévő állatoknak is szól, s az ennek bizonyságául osztogatott Szent Antal-képecskét haza is hoztam. Miközben ezt írom, innen, az asztalom mellől nézi jóságos tekintettel a székem körül heverő jószágot.

Rinocerológia 5. Távoli rokon

Az orrszarvú távol-keleti előfordulásairól ugyan csak később akartam szólni, de most mégis elő kell vezetnem egy japán állatot. Egyfelől azért, mert már így is késésben vagyok a bemutatásával, hiszen újévi ajándékba kaptam Komavárytól Tokióból, másfelől pedig mert nagyon is ide illik, a Dürer-vérvonal legvégére, mint annak időben és térben legtávolabb eső leszármazottja.

A képregény ugyan nem az orrszarvúról szól, hanem az elefántról… de várjuk ki a végét. S amúgy is tervezek egy külön bejegyzést az elefántról és az orrszarvúról, hát legyen ez az előzetes (jön! jön!) hozzá.

A képregény alapötletének (mért működik így az elefánt?) megértéséhez tudni kell, hogy az elefánt kínai neve – 象 xiàng – egyszersmind képet, képzeletet, képzelőerőt is jelent, s így használják a japánban is. Hogy miért, azt nem tudom. Pedig nem gyakori a kínaiban, hogy ugyanaz a jel két ennyire különböző dolgot jelentsen. Maga az írásjegy egyszerűen az elefánt képe, a helytakarékosság miatt kilencven fokkal elfordítva. A bronzok, jóscsontok és pecsétek felirataiból valahogy így rakhatjuk össze etimológiáját:


Hiába lapozom a kínai történeti szótárakat is, nem adnak felvilágosítást a különös homonímia okáról. De mintha Claude Larre-nál, a nagy francia sinológusnál olvastam volna erről a jelről, hogy a kialakulása körüli időkben Kínában már eltűnőben volt az elefánt, s csakhamar nem is maradt belőle egy sem. Megmaradt viszont a jel, s hogy valami hasznát vegyék, az azonos hangzású „kép, hasonlóság, képzelet” szót jelölték vele – részben visszautalva ezzel az elefántra is, amely ekkorra már képzeletbeli, mesés állattá vált. Emlékeznek a zen-történetre, amelyben a vakok az elefántot tapogatják, s ki vaskos oszlopnak, ki falnak, ki óriáskígyónak képzeli el, attól függően, hol áll? 瞎摸象, xiā mó xiàng, „tapogatja a vak az elefántot”, ahogy a szólás is tartja. De az ép szemű kínaiaknak sem lehetett sokkal több fogalmuk az állat kinézetéről.

Létezik egy hasonló értelmű 像 xiàng írásjegy is, amelyben az „ember” jele áll az elefánt előtt. A kínaiban ez „képmás, portré, szobor” jelentésű (nyilván a belefoglalt „ember-kép” szóösszetétel eredményeképpen), japánban viszont, írja Komaváry, éppen ez áll a 想像力 szózórjoku, „képzelőerő” szóban. Talán épp azt az embert látjuk itt, találgatja, aki az elefántot tapogatja? Én meg elképzelem, mennyire megmozgathatta a régi japánok képzeletét, amikor egyszer-egyszer egy életben megjelent a városban egy elefánt és előtte egy ember: egy mutatványos, egy artista, egy állatgondozó. Akiről a történet is szól.

A feliratokat Komaváry fordította magyarra. Felpattanó ablakocskákban olvashatjuk őket, ha föléjük megyünk egérrel. Egymás mellett lévő feliratoknál japán szokás szerint jobbról balra a helyes sorrend. Google és egyéb readerekben a javascript nem működik, úgyhogy a readeresek bújjanak be bátran. Az elefánt majd kicsit összébb húzza magát.


Az orrszarvú nemcsak a képregény szomorkás zoológiája szerint az utolsó, hanem abban az értelemben is, hogy ez az egy hónappal ezelőtt, 2008 decemberében megjelent állat a Dürer-metszet általam ismert legutolsó leszármazottja. Ugye látják a páncélját és a lapocka-szarvát?

Azt hiszem, nagyon is szándékos ez a hasonlóság. Hiszen a szerző ezer képet találhatott volna eleven orrszarvúról, mégis Dürer metszetét másolta. Neki a képzeletről – xiàng – szóló szellemes történetéhez pontosan egy képzeletszülte orrszarvú kellett Hogy mi erre a bizonyíték? Az orrszarvú kínai – és japán – nevének etimológiája.

Az orrszarvú kínai neve – 犀 xī – ugyanis a 尾 wĕi „farok” és a 牛 niú „szarvasmarha” jelek kombinációja, s ilyenformán annyit tesz, mint „farkos marha”. Hogy a rinocérosz a marhához hasonlít, az rendben van. De hogy miért épp a farkát, az orrszarvúnak talán a legjelentéktelenebb testrészét hangsúlyozzák az írásjelben, az csak akkor érthető, ha tudjuk, hogy a kínaiak mesebeli orrszarvújának – mert valódit éppúgy nem láttak arrafelé, ahogy elefántot sem – hosszú farka van. És nézzék csak meg, milyen farkat rejteget ez itt az utolsó képen az ápolója mögött…

Talán még a repülve távozó elefánt is a képzelet szárnyalására utal, bár nem tudom, létezik-e a kifejezés japánul. S noha az orrszarvú sokkal földhözragadtabbnak néz ki, na de azért… én csak annyit mondok, hogy jó lesz vigyázni.

Oleg Dozorcev: A szárnyas rinocérosz háza, 2008