Rinocerológia 4. Az eltussolt igazság

A fejlődés zsákutcája. Így nevezik a rendszertanban azokat a genotípusokat, amelyek a törzsfejlődés fájáról leágazva megrekednek, majd lehullnak (tudják követni a metaforát?), illetve génállományukat az evolúciós konkurrenciától védett ökoszisztémákba átmentve a törzsfejlődés főáramától távol folytatják immár céltalan – zsákutcás – fajfenntartó tevékenységüket.


Persze hogy egy adott útelágazódás után melyik ág válik főárammá, azt mindig csak utólag lehet megállapítani. Adott pillanatban akár több érv is szólhat a másik mellett, lehet az esetleg szebb, erősebb, vagy intelligensebb is a főáramnál. Amilyenek például a dinoszauruszok voltak az őscickányhoz képest. Viszont a főáramnak van egy hallatlan nagy előnye vele szemben. Az, hogy utólag nem ő bizonyult zsákutcának.


Ilyenfajta elágazásra került sor az orrszarvú európai meghonosodása idején is a 16. század első felében.


Láttuk, hogy a reneszánsz rinocérosz-ábrázolások közvetlenül vagy közvetve mind Dürer 1515-ös metszetére mennek vissza. Azon keresztül pedig arra az itt látható, a British Museumban őrzött előkészítő rajzra, amelyet Dürer egy Lisszabonból küldött természet utáni ábrázolás alapján készített.

Nem is csoda, hogy a Dürer-metszetnek ekkora sikere volt. Anatómiai és statikai meggyőző erejével a hiteles ábrázolás benyomását kelti, kompakt megformálása és stilizált, részletgazdag kidolgozása pedig hatásos képpé és kelendő illusztrációvá teszi. Annyira, hogy – mint már láttuk és majd további példákon is látni fogjuk – még pontatlanságait, a „lapockaszarvat”, a „páncélzatot”, vagy a „sárkánymintát” is átvitték az egyéb orrszarvú-ábrázolások (régi érmék, más példányokról készült rajzok) másolataira. A metszet általunk ismert legkésőbbi ilyen leszármazottja 2008 (!) decemberében, alig egy hónapja keletkezett, de ezt majd a következő részben mutatjuk be.

Paleontológusok azonban az utóbbi években néhány olyan fosszilis orrszarvú-példányt is feltártak, amelyek mind a Dürer-rinocérosszal egyidőben születtek, szemmel láthatóan ugyanattól a szülőtől, ám döntő részletekben különböznek a var. Düreris-től.


Ez a metszet csupán egyetlen példányban maradt fenn, a bécsi Albertinában. Készítője, az augsburgi Hans Burgkmair a Dürer előtti legjelentősebb fametsző, Martin Schongauer tanítványa volt. 1508-tól Dürerhez hasonlóan, sőt gyakran vele közösen is sok száz fametszetet készített I. Miksa császár számára.

A metszet forrása szemmel láthatóan ugyanaz a rajz volt, amely Düreré (és valószínűleg Giovanni Giacomo Pennié, itt balra) is. Nem is csoda, hiszen a császári megbízásokat Dürer barátja, az augsburgi Konrad Peutinger udvari humanista közvetítette mindkettőjük számára, s minden bizonnyal ő adta tovább mindkettőjüknek a Lisszabonból „a nürnbergi kereskedőknek” küldött eredeti rajzot és leírást is.

Úgy tűnik, Burgkmair metszete közelebb áll az egykori rajzhoz. Megőrizte a Penninél is látható béklyót az orrszarvú mellső lábán (amely a hajótöréskor az állat halálát okozta), bőre jobban hasonlít az indiai orrszarvú kemény redőihez, mint a Dürer által rajzolt páncélzat, s mintája is realisztikusabb. Modern szakértők szerint a kör alakú foltok az orrszarvúnál valóban előforduló bőrgyulladás tünetei lehetnek.

A két metszet egyidőben készült, két egyaránt jelentős mestertől, egyazon közönség számára. Ez a közönség azonban Dürer stilizált ábrázolását fogadta el és tette ikonná, míg Burgkmair valósághű képét elvetette. Annyira, hogy ha a metszetnek ez az egyetlen példánya véletlenül fenn nem marad, ma arról sem tudnánk, hogy volt ilyen.

Kettejük stílusának különbségét jól mutatják a Miksa császár diadalmenete című hatalmas, 135 metszetből álló kompozíció (1518-1522) darabjai, amelyeket körülbelül fele-fele arányban készítettek. Már ha szabad culicem elefanti conferre, a szúnyogot az elefánttal összevetni, mint barátjuk, Erasmus írja ugyanebben az időben Adagiá-jának 3.1.27. közmondásában. Hiszen Burgkmair képe az udvari bolondok szekerét ábrázolja, míg Dürer magáét az erényeitől körülvett Miksáét. Ugyanakkor a szereposztás nem véletlen, hanem azt mutatja, mennyivel többre értékelte a kor Dürernek a gótikát és a quattrocentót ötvöző stilizált metszeteit Burgkmair naturalisztikusabb, bumfordibb, bruegheli ábrázolásmódjánál. (A képeket érdemes felnagyítva is megnézni.)



Ahogy a fosszilis maradványokról gyakran nem lehet megállapítani, vajon ugyanahhoz az alfajhoz tartoztak-e, úgy egy másik korabeli egyedi orrszarvú-leletről sem tudjuk megmondani, vajon Burgkmair metszete után készült-e, kiegészítve a Dürer-metszet egyes elemeivel, vagy inkább az elveszett közös ős-rajz közvetlen másolata. De úgy tűnik, inkább az utóbbi. Ezt valószínűsíti az a körülmény is, hogy a rajz ugyancsak I. Miksa megrendelésére készült, s mestere minden bizonnyal az az Albrecht Altdorfer volt, aki a Diadalmenet néhány metszetét is készítette. Ez az állat I. Miksa 1515-ben készült imakönyvének egy marginális rajzán maradt fenn a besançoni Bibliothèque Municipale-ban. De hiába az előkelő niche, és hiába a nagyobb valósághűség: ez az ábrázolás is alul maradt a létért vívott küzdelemben a Dürer-féle evolúciós konkurrenciával szemben.


Ezen a képen is felbukkan egy „lapockaszarv-kezdemény”. Ezek szerint már az ős-rajzon is kellett lennie valaminek, amiből Dürer a maga orrszarvújának „lapockaszarvát” stilizálta. Nagyon kíváncsi vagyok rá, vajon mi lehetett az.

Végül egy harmadik elszigetelt példány is fennmaradt ezekből az évekből, mégpedig nem is rajz, hanem faragvány formájában. Vesztfáliában, a mindeni Szent Márton-templom 1520-ban állított stallumán. Ez már biztosan nem az eredeti rajz, hanem metszet alapján készült, ahogy az szokás is volt a korban. Talán éppen Burgkmair metszete alapján, amely így nem maradt utód nélkül. A figurácska annyira plasztikus, annyira eleven, hogy a rendszertani metaforát folytatva szívesen mondanám: a déltengeri szigeteken túlélő jurakori faunához hasonlóan ő is elvonult erre a csöndes szigetre, fenotípusát álcázásként némileg elmalacosította, s azóta ott éli nyugodt életét két örökké termő szőlőfa között.

*

A: De miért pont a Dürer-metszet vált ilyen sikeressé, és a többit miért hanyagolták el?
B: A Dürer-rajz alatt írom, hogy egyfelől anatómiailag és statikailag nagyon hiteles benyomást keltett, másfelől olyan módon volt kompakt és ugyanakkor stilizált, amit a kor nagyon szeretett.
A: Szerintem ez még nem elég. Hanem inkább azért, mert olyan ez a metszet, mint egy ékszer, olyan emblematikus és finoman kidolgozott. A többi rajz meg olyan nagyon állatszerű, szinte érezni a szagukat.
B: Én azt hiszem, ez a reneszánszot egyáltalán nem zavarta, hozzá voltak ők szokva ehhez, sőt igényelték is a testiségnek ezt a fokát. Még a rajzokon is. Az 1551-es nagy Gesner-állattan csupa ilyen képpel van tele, a patások rajzai nagyon is hasonlítanak Burgkmair képére. Biztos be is vették volna, ha a Dürer-rajz nem lett volna.
A: Ez igaz. De akkor is a stilizáltság, ez az ékszerszerűség a legmegragadóbb benne.
B: Ezt talán inkább csak a szecesszió után érezzük így. Nem véletlen, hogy Dürert a 19. század fedezte fel újra. A reneszánsz is igényelte ugyan a stilizáltságnak egy fokát, különösen így a század eleji német udvari művészetben, de ez csak az egyik összetevője volt Dürer sikerének, és nem is a fontosabbik. Én inkább azt gondolom, azok a kompakt, szoborszerű, önmaguk körül teret képező figurák tetszettek nagyon a kornak, amelyeket Dürer az olasz quattrocento „pátoszfiguráitól” tanult. Ilyeneket használ a Diadalmenet-en, és ilyen az orrszarvú is.