Európa tetején

Idén korán jött meg a tavasz. A szvaneti völgy harsány zöldbe öltözött. Ötödször járok itt, de ennyire erősnek, élettelinek még nem láttam. Jöttem marsrutkával, terepjáróval, ökörfogattal és gyalog, s legközelebb majd lóháton. Láttam méteres hó alatt, tavasz elején éledezni, esőben, cipőt elnyelő sárban, nyári termékenységében. A kaukázusi pásztorkutya, amely ellen első alkalommal a kerítésből kirántott karóval védekeztem, most már csak kicsit megemeli pofáját, szippant a szagomból, s fejét mancsára visszaejtve alszik tovább. A kisfiú, aki első találkozásunkkor dzsessz-zenész akart lenni, s másodjára idegenvezető, egyre szebben beszél angolul – az ushguli iskolában nagy súlyt fektetnek erre meg az oroszra, hát emigránsokat képeznek, hogy megállják a helyüket odalent a világban –, s egyre kevésbé tudja, mi akar lenni. Érik. Az örökké tréfálkozó szvan sapkás öregember, aki tavaly az ökröt patkolta, nevetve ad kezet. Az iskola- és múzeumigazgató idén már beenged az iskolába, ahol húsz tanár tanít negyvennyolc diákot a három kis faluszegből, de fotózni még nem enged sem itt, sem a múzeumban. Eljön majd annak is az ideje. A határőrtiszt barna kancájának idén kiscsikója van. A híd mellé újabb hidat építenek, a betonozás unorthodox módszeréből ítélve építik is még egy darabig, mint a Déva várát. A híd alatt szakadatlanul folyik az Inguri a felhőkhöz közeli forrásából.


Ushguli Európa legmagasabb lakott pontja, már ha Európa határait az alapján vonjuk meg, hol raknak ki a határállomásra és minden középületre tizenkét csillagos zászlót. Ennek alapján Grúzia Európa, Magyarország pedig nem az. Az Inguri mentén vonuló Szvaneti szűk völgyében csak felfelé lehetett terjeszkedni, háromezer év alatt minden talpalatnyi termőföld gazdára lelt. Ushgulitól nincs feljebb, itt már az örökké havas határhegység emelkedik, a túloldalon az oroszországi Kabard- és Balkárföld és az Elbrusz. Felfelé vonultak a völgyben az ellenség elől a síkságról menekített kincsek, ikonok, kódexek is, s amelyikért a gazdája már nem jött vissza, az itt maradt. Ushguli három faluszegét hetedik és nyolcadik századi erődtornyok központozzák, s a középső szeg egyik legvaskosabb tornyában olyan gazdag múzeum rejtőzik, ami nagyvárosnak is büszkeségére válna. A tornyok oldalán parabola-antennák, a tornyokban LCD-képernyők, amelyeken a kis szvanok tanulmányozzák, hova kell majd egyszer lemenniük győzelmet aratni, ahogy őseik tették ezer éven át. A tornyok mellett egymással elvegyült sár és tehéntrágya.


Ha először jön ide az ember, az idő súlyát érzi, a pusztulást, a gravitációt, amely a könnyebb élet ígéretével a síkság városaiba vonzza a szvan fiatalokat. Most már azt az életerőt és szoros társadalmi hálót is látom, amely megtartja és visszahozza őket ide, a teljes élet ígéretét és örömét a sok ezer éves völgyben. Hogy idén korán jött a tavasz, és a szvaneti völgy harsány zöldbe öltözött, az kétségtelenül sokat segít ebben.



Mze Shina Ensemble: Djin’ Veloi Az Ushba albumról (2011)

Pogányok Garniban

Garni hellenisztikus temploma anomália Örményországban. A mély szurdok fölötti platón, ahol zömök, csúcsos sisakos kaukázusi templomot várnánk, oszlopos-timpanonos tökéletes görög templom emelkedik magas lépcsősor tetején, mintha a tér-idő egy pillanatra összezavarodott volna, s az Ararát alatt vezető út hirtelen a Peloponnészosz hegyei közé kanyarodna fel. Valószínűleg a kortársak is a tér-idő hasonló megbicsaklásaként élték meg, hogy I. Tiridatesz király Kr. u. 66-ban a hatszáz éves perzsa szövetséggel szakítva Rómába utazott, ahol Nérótól királyi koronát, szövetségesi jobbot és ötven millió drachmát kapott, hogy hegyi országát erődítményekkel lássa el a perzsák ellen. Az erődrendszer központja Artashat királyi főváros volt a mai Khor Virap kolostor mellett, északi kulcspontja pedig Garni erődítménye, benne a Napistennek szentelt templommal, akihez továbbra is a perzsa Mihr néven fohászkodtak.

Hogy a templom miként maradhatott fenn a kereszténység felvétele után, nem tudjuk, de 1679-ben még állt, mert ekkor döntötte romba a folyó szurdokából mint epicentrumból kiinduló földrengés. Újjáépítése többször is felmerült, már a cári időkben át akarták vinni Tifliszbe, hogy ott az első Róma tekintélyével hitelesítse a harmadik Róma kaukázusi uralmát, de végül csak 1975-ben sikerült helyreállítania Alexander Sahinian jereváni akadémikusnak. A rekonstrukció meggyőző, a sok jól jelölt kiegészítés nem zavaró az épségben fennmaradt márványtömbök között. A leghitelesebbek azonban a graffitik, amelyek arról tanúskodnak, hogy a templom már a régi századokban is kihívást jelentett a látogatók valóságérzéke számára. A hetedik századi kufi kézírással írt mementót – „Allah, a könyörületes és irgalmas nevében, itt járt Ahmed” – valószínűleg arab hódító véste a tempom alapjába, míg a 16. századi perzsa kereskedő Isten segítségét kéri útjára, miután itt evett és ivott. Az ő nyomukba lépünk mi is, még ha látogatásunkról nem is a templom, hanem a Facebook falán hagyunk nyomot.

A falu határában rendőrautók keresztben az úton, előttük hosszú autósor. Izgatott örmény autósok vitatkoznak a hajthatatlan pózban feszítő rendőrökkel. Az egyik rendőr előresétál a kocsisor mellett, visszafordulásra sürgeti őket. Egy sofőr kiugrik, nekitámad, verekedni kezdenek. A többiek szétválasztják őket. Előremegyek. „Nem lehet továbbmenni?” „Nem.” „Nézze, magyar csoport vagyunk, egyszer az életben jutunk el Garniba, és most a célnál forduljunk vissza?” A tiszt kicsit habozik, aztán int. „Menjenek.” Boldogan húzunk el az elképedt örmény autósok mellett. Néhány kilométer múlva újabb rendőrkordon. Itt már a magyar csoport sem használ, ott kell hagynunk a buszt, csak gyalog mehetünk tovább, de onnan már csak egy kilométer a templom. „Miért nem lehet továbbmenni busszal?” kérdezem. „Nem tudom”, mondja a rendőrtiszt. „Áhá, akkor biztosan politika”, böködöm a mellét. Elvigyorodik. „Maga mondta.”




Nemsokára egy harmadik kordon is feltűnik, ez már civil. Keresztbefordított égszínkék kisbusz, oldalán örmény tacepaók. A kocsi és az út szélességének különbségét rőzsével és kövekkel töltötték ki. Előtte izgatott csoportok tárgyalnak, az út mentén öregemberek ülnek sorban, fekete varjak az út korlátján. „Zdravsztvujtye”, állítok eléjük, mint Osztap Bender az Aranyborjúból. „Mi történik itt?” A kattogó örmény hangokból csak a „ruszulit” értem, nyelvet keresnek. Az egyik öregember magához int. „Van nekünk egy folyócskánk. A templomhoz mennek? No hát ha a völgybe lenéznek, azt látják. A megyei tanács el akarja vezetni csőben a nagy részét, víztározóba. Hát mi abból élünk, abból öntözzük a földjeinket. Azt nem adjuk. Már egy éve folynak a tárgyalások, semmire nem jutottunk. Most két napja lezártuk az utat, azt akarjuk, legyen végre döntés.” „Molodcy, jól teszik”, dicsérem. „És van valami foganatja?” „Ma délután négyre kijön a köztársasági elnök, tőle akarunk ígéretet, hogy nem veszik el a folyónkat.” „És hogyhogy csak maguk férfiak vannak itt? Hol vannak az asszonyok?” „Most otthon, de ne féljen, négyre kijönnek ők is.” „Udacsi, sok sikert”, búcsúzkodunk.




A templom előtt vásáros bódék, a legtöbb a megcsappant turistaforgalom miatt bezárt, de néhányan kitartanak. Egy idős asszony gránátalmabort árul kimérve és palackozva. Ajánlom a többieknek, ha valami helyi érdekességet akarnak ajándékba, ezt vegyék. „Jerevánban nem lehet kapni?” kérdezi Cesare. „Nem könnyű itt visszafelé egy kilométeren át zacskóban cipelni.” „Lehet, persze, de én ha tehetem, mindig inkább helyi árusoknál vásárolok, az őket erősíti. Local business”, mondom.

Ahogy visszafelé indulunk, autók érkeznek a templomhoz, turisták szállnak ki belőlük. Minden örmény volt vagy lesz taxis, ez náluk veleszületett mesterség, nem sok kell az aktiválásához. A helyi örmény autótulajdonosok felismerték a váratlan üzleti lehetőséget, és a rendőrkordontól a templomig fuvarozzák az ott leállított turistabuszok utasait. „Local business”, mondja Cesare.






Mire a kordonhoz érünk, már ott van a tévé is, éppen Garni parlamenti képviselőjét interjúvolja, ritka rossz arcú ember, akárcsak a kísérői, vastag nyakú, magabiztos tekintetű maffiózók. Nem értem, de körülbelül el tudom képzelni, mit ígér, és hogy a körben álló tömeg ebből mennyit hisz el. A gyerekek fenyegetően emelik a magasba a tacepaókat, hogy a ritkán látott vendég is jól lássa. „Van maguknál is ilyen?” kérdezi tőlem a fiatal kameraman a riport végén. Szívesen mondanám, hogy nincsen. „A mi kormányunk sem jobb”, vigasztalom. „Idióták ott is?” vigyorog. „Cseréljünk, mi odaadjuk ezeket, adják nekünk a maguk idiótáit”, mondja. „Nem járnának jól velük”, óvom Örményországot.



A kordonnál néhány turistabusz, menetrendszerű marsrutka, iskolabusz vár gyalogosan visszaérkező utasaira. A rendőrök melett elhaladva kiintek, hangosan köszönök el tőlük. Mindannyian tisztelettel intenek és köszönnek vissza, hálásak az emberi szóért a kimerítő veszekedéssel eltöltött nap után.

Láthatatlan városok: Tbiliszi óvárosa

„Láthatatlan városok” sorozatunkban, amelynek a FUGA Építészeti Központ (Budapest, Petőfi Sándor u. 5.) ad helyet, más-más okból láthatatlanná vált városokról beszélünk. Az eltűnt prágai zsidó negyedről szóló első előadás után a második alkalommal, június 25-én szombaton délután 3 órakor Tbiliszi egykori óvárosát mutatjuk be.

Tbiliszi óvárosát 458-ban alapították és épp ezerötszáz év múlva pusztították el. A Kaukázus legnagyobb kereskedővárosának régi városrésze, ahol tizenhat nemzetiség élt külön-külön negyedekben a fallal körülvett Kala („a Vár”) negyeden belül és kívül, a negyvenes évek végétől kezdve esett áldozatául a személyesen Sztálin és Berija által koordinált modernizációnak. A városfejlesztés, amely a fő közlekedési utakat az óváros szívén, az egykori nagy bazáron keresztül vezette át, alapvetően a régi városi negyedek és autonómiák megsemmisítését, Tbiliszi homogenizálását és szovjet iparvárossá átalakítását célozta. Az óváros szűk utcáinak labirintusát széles utak darabolták fel, lakóikat lakótelepekre költöztették, templomait és mecseteit bezárták vagy lebontották, bazárja helyén hatalmas körforgalmat építettek. Kereskedelmi és közigazgatási funkciói az új városrészekbe települtek át. Az óváros maradványainak megsemmisítése, hol telekspekuláció, hol rosszul felfogott restaurálás formájában, még ma is folyik.

A századfordulós Tbiliszi óvárosáról azonban hatalmas dokumentáció maradt fenn útleírások, ábrázolások, térképek formájában, és mindenekelőtt a Kaukázus nagy fotósának, Dmitrij Jermakovnak a tbiliszi képzőművészeti főiskolán őrzött, több tízezres üvegnegatív-hagyatékában. Előadásunk során ezek segítségével rekonstruáljuk ez az egykori gazdag városi kontextust, létrejöttét és működését, összevetve az elmúlt évek felvételeivel és kitekintést adva a jelenlegi folyamatokra és a jövőbeli kilátásokra is. Mert Tbiliszi, amelyet ezerötszáz éves történelme során huszonhatszor pusztítottak el megszálló seregek, ezt a pusztítást is túl fogja élni.

Örményországban a fény

A régi örmény királyi út a Hrozdan folyó szurdokában vezet Jerevántól Bjni felé, mellettünk a meredek sziklafalakon lila virágok nagy gombócai nyílnak, a folyópartot friss zöld fű vékony szőnyege borítja. Ugyancsak megváltozott a táj tél óta, amikor hófalak között haladtunk itt, a vidéket egyenletesen borító fehér takaróba vágott, egy autó széles úton.


A faluba érve megállunk a hídon, a vár alatt, amelyet a Pahlavuni hercegek építettek, amikor a 11. században a Bagratuni királyok rájuk bízták a hadi út felügyeletét Sevantól Jerevánig. A híd karfáját az egykori örmény helyőrségi katonák leszármazottai támasztják, szégyenlősen mosolyognak, zavarodottan poénkodnak egymással, amikor a busz összes hölgye rájuk irányítja a kamerát. A folyó partján öregasszonyok valamit szedegetnek a fűben. „Mit gyűjtenek?” kérdezi Dorka az egyiktől, ahogy felkapaszkodik a parton. „Gyógyfüveket.” „És mire jók?” „Mindenre, édeském, az égvilágon mindenre!”



A madaras khachkarok között öregember kapálja a gyomot egy fehér kőből faragott khachkar előtt. „A fiamé. A háborúban esett el, ezért a katholikosz engedélyével ide temethettük a templomkertbe. A kő egy olyan khachkar másolata, amelyet az azerbajdzsáni hadsereg pusztított el a julfai temetőben. Fénykép után faragtuk.”


A vasárnapi mise nemrég érhetett véget, a pap a templomkertben asszonyokkal uzsonnázik. A kupola ablakán beeső fénysugár késpengeként tör át a templombelső sötétjén, éppen mint egy éve a lembergi örmény templomban. Elmesélem a többieknek, hogyan lépett oda hozzánk akkor a templomi kórus vezetője, és hogyan énekelte el nekünk húsvéti himnuszukat. Ekkor lép be a templomba a pap. Honnan jöttünk, hogyan tetszik Örményország. Majd a templom akusztikájának illusztrálására az oltár előtti felolvasóállványhoz lép, amelyen a 17. században Velencében, Misztótfalusi Kis Miklós örmény betűivel nyomott misekönyv fekszik tán azóta, s a lenyűgözötten hallgató társaság előtt elénekli belőle a húsvét utáni vasárnap himnuszát.



Bjni, húsvéti himnusz

Nagyszombat Lembergben

Святі воїни, szent harcosok, hirdeti a fekete-vörösbe, Bandera színeibe öltöztetett két katonaszent ikonja a lembergi Ikonmúzeum homlokzatán. A két ikon a hamarosan nyíló Sárkányölő Szent György és a katonaszentek XIV-XIX. századi ikonokon kiállítás dekorációjának része, de ilyen színekben, és a kiállítást meghirdető Szent György-plakát nélkül egyelőre éppúgy a jelenlegi lembergi közhangulat jelképei, s az Ukrajnáért harcoló hősök halhatatlan dicsőségét – героям слава – hirdetik, mint annyi más a mesekönyvektől a kocsmákon át a temetőkig. Az állandó kiállítás a galíciai rutén ikonfestészet legszebb darabjait mutatja be a múzeum tizenhétezer darabos gyűjteményéből. Az orosz ikonokhoz szokott szemnek különös, ismeretlen világ ez, éppolyan intenzív és megragadó, de kevesebb merevséggel, sokkal több népies vonással és játékossággal, sok nyugati reneszánsz hatással. Szentek életrajzos ikonjai a mindennapi élet jeleneteivel, passióciklusok népies mellékepizódokkal, utolsó ítéletek a bűnök és büntetések enciklopédikus ábrázolásával. Az orthodox húsvét szombatján két órával korábban zárnak, készülnek a feltámadási misére és vacsorára. Христос воскресе – Во истино воскресе, köszönünk el a teremőr nénitől. Szeretnék egy Feltámadás-ikont is fényképezni az ünnep emlékére, de nem találok egyet sem a kiállításon. A feltámadás nem szerepel a leendő Ukrajna festészetének témái között.