Középkori sajtóhibák

A studiolumban közzétettük végre annak a középkori kódexnek a digitális változatát, amelyet a Kalocsai Főszékesegyházi Könyvtárral készítettünk a „Kalocsa kincsei” sorozat második köteteként. Ez a gyönyörű 13. századi párizsi kézirat Szent Pál leveleit tartalmazza Petrus Lombardus versről versre haladó részletes kommentárjával együtt, összesen 300 pergamenlapon.

A vaskos kötet a párizsi egyetemen ekkortájt már elterjedt pecia-munkamódszerrel készült. Az egyetem könyvtárában őrzött mintakötetet ívekre szedték, s így adták ki több másolónak, hogy egy-egy teljes példány gyorsabban készüljön el. A másolatokat aztán begyűjtötték, s az egyes versek elején kihagyott helyre miniátorok festették be a váltakozva vörös és kék színű nagy kezdőbetűket.

Ez az eljárás Chartier és Cavallo Az olvasás kultúrtörténete a nyugati világban c. ragyogó tanulmánykötete szerint – amelyet nekünk volt szerencsénk magyarra fordítani – már megelőlegzi a nyomtatás munkaszervezetét, ahol az egyes íveket ugyancsak más-más szedő szedte, és – legalábbis az első évtizedekben – külön miniátorok festették be az iniciálékat a nekik kihagyott helyre. Hogy mennyire megelőlegzi, azt jól mutatja, hogy a pecia-munkaszervezéssel együtt a nyomda ördöge is megszületett – kétszáz évvel a nyomtatás feltalálása előtt.

Ez a munkamegosztás ugyanis feltételezte, hogy a könyvfestők ismerik a szöveget, s mindig a megfelelő kezdőbetűt pingálják be a kihagyott helyre. A festő azonban, úgy tűnik, gyakran éppen csak rápillantott a kiegészítendő szövegre, s már festette is azt a betűt, amely a leglogikusabbnak tűnt – ám amely olykor eltért a szent szövegtől.

Így tett például a 264r oldalon (Zsid 2,7), ahol a vers kezdő szavát „Innuisti”-nek („beleegyeztél”) olvasta és egészítette ki. Ezután azonban észbekapott, s a verstől jobbra a kommentár kezdő szavát már a helyes „Minuisti”-nek („csökkentetted”) inicializálta.


Olykor azonban a stationariusnak – az ívek kiadásáért, majd a másolatok átnézéséért felelős könyvtárosnak – kellett utólag javítania a hibát, például a 233v oldalon (2Kor 16,21), ahol a miniátor az „...alutatio” szót a liturgikus szövegekben oly gyakori „Laudatio”-ra egészítette ki mind a versben, mind a kommentárban. Utóbbi helyen a korrektor írta bele a piros „L”-be a fekete „S”-et, a helyes „Salutatio”-ra javítva a kezdő szót.


Akárcsak a 286r oldalon (Zsid 10,7), ahol a kommentár első piros „N” betűjébe került bele egy kis fekete „T”, hogy a helyes „Tunc”-ra („tehát”) javítsa a hibás „Nunc”-ot ("most").


Volt aztán, ahol a korrektor figyelme is kihagyott, s a javítás elmaradt. Így a 247v oldalon (2Tim 1,16), ahol a verskezdetként viszonylag ritka „Det” („adjon”) szó helyébe képzelt és alkotott a festő „Sed”-et („de”). Ez a példa a fenti „...alutatio/Laudatio”-félreolvasattal együtt arra is rávilágít, hogy a festő nemigen érezhetett különbséget a „t” és „d” fonémák között.


S végül egy különösen körmönfont eset. A 292r oldalon (Zsid 11,22) a „Fide Ioseph” kezdetű verstől jobbra a kommentár kezdő szavát „Iosep” helyett „Mosep”-re egészítette ki a festő. Vajon miért?


A Zsidókhoz írott levélnek ebben a részében az apostol a hit példáit sorolja fel az ősatyáktól a prófétákig. A „Fide Ioseph moriens” kezdetű verset az előző oldalon egy nagyon hasonló, „Fide Iacob moriens singulos filiorum Ioseph benedixit” kezdetű vers előzi meg, majd egy „Fide Moyses” kezdetű követi. A miniátor a „Fide Ioseph”-hez érkezve talán egy pillanatra elveszíthette a fonalat, s úgy emlékezhetett, hiszen ezt a mondatot már kifestette, s a tőle jobbra álló „...osep” kommentár-kezdetet már a következő versnek megfelelő „Moses”-re kell kiegészíteni. Utólag azonban ezt a bakit is korrigálták a nagy vörös M-be írott kis fekete J-vel.

Tanulság? Tévedni már nyolcszáz éve is emberi dolog volt. Bizonyára érvényes lesz ez a mi kiadásunkra is, amelynek hibáiról csak remélni tudjuk, hogy nem bosszúságot okoznak majd a Nyájas Júzernek, hanem csupán megbocsátó derűt, mint nekünk a középkori miniátoréi.

A hülyének is megéri

Pénzügyi tanácsadáson jártunk. Nem mintha annyi pénzünk lenne, hogy magunktól ne tudnánk mihez kezdeni vele, épp ellenkezőleg. Arra voltunk kíváncsiak, mennyit kellene rendszeresen félreraknunk ahhoz, hogy mire mi is nyugdíjasok leszünk meg a magyar nyugdíjrendszer is összeomlik, meg tudjunk élni valamiből. Alapjában nem aggódunk, hiszen azt sem tudjuk, addig miből élünk meg, mégis rendre megkapjuk a mindennapi kenyeret. Nem is mentünk volna magunktól, de nővérem valamiért ott járt, s a tanácsadáson nagyvonalúan eltekintettek a fizetéstől, amennyiben rábeszéli tíz ismerősét, hogy ők is menjenek. Én lettem volna az egyik.

Világos, modern iroda a Krisztina körút elején, régi bérház harmadik emeletén, gyönyörű kilátással a Moszkva térre. Az előtérben tábla: „A tanácsadás ingyenes.” A tárgyaló falán osztrák plakát hirdeti, hogy az OVB pénzügyi tanácsadó cég szponzorálja a bécsi Hofburg 2008-as év végi fesztiválját. A plakát azonban a jóval fotogénebb Rathaust ábrázolja. Rossz ómen.

A kislány négyféle színes filctollal rajzolja a folyamatábrákat, szemmel láthatóan a tréningen tanult lépéseket követve, míg csak könyörgőre nem fogom, hogy térjen át a golyóstollra, mert a már szinte kifogyott filctollak csikorgásától a hideg futkos a hátamon. Megteszi. Mindent az ügyfélért. „És maga mit tesz azért, hogy nyugdíjas korában legyen pénze?” kérdezem. „Én egy megtakarítási termékbe fizetek be havonta, egyébként éppen abba, amit maguknak is ajánlani akarok. De én akkorra már úgyis gazdag leszek,” szólja el magát bájosan. Ennek ellenére egy hét gondolkodási időt kér, hogy megtalálja az optimális megoldást, s futólag rákérdez: ne legyen-e biztosító is a befektetési lehetőségek között. Legyen.


Mit ad Isten, lett is. Mindkét optimális lehetőség egy-egy biztosító. A Generali és a Winterthur, utóbbin belül a „Premium” nyugdíjpénztár. A kislány által készített kimutatás összeveti az itteni hozamot azzal, amit jelenlegi kötelező nyugdíjpénztáramnál, a Budapest Bankénál remélhetek. Nem hiszünk a szemünknek: azonos havi befizetésre, azonos futamidőre és azonos (5%) hozamra a Budapest Banknál 4.200.000 forint, a Premiumnál 5.705.004 forint jött ki neki. És nem fogott gyanút. Sőt azt remélte, majd mi sem fogunk gyanút. Havas tanár úr ilyenért annak idején helyből buktatott.


(A kislány rákérdezésünkre határozottan állította, hogy a Budapest Bankra megadott 4-5%-os hozamot az OVB a bank öt évre visszamenő hivatalos kimutatásaiból vette át. Néhány nappal később azonban, egész más ügyben a Budapest Bankban a soromra várva, és a Budapest Magánnyugdíjpénztár „Egyszer majd a forintok élményekké válnak” fantázianevű prospektusát lapozgatva az alábbi kimutatást olvasom. Eszerint a nyugdíjpénztár hozama az utóbbi öt évben majdnem kétszerese volt az OVB által megadottnak. A két adat közül az egyik szükségszerűen nem igaz.)


A Generali által kínált „termék” egy húszéves futamidejű megtakarítási alap, havi befizetéssel. A Generalit már máshonnan ismerem: decemberben tőlük hoztam át az autó kötelező felelősségbiztosítását a Postabankhoz, mert túl soknak találtam az általuk kért évi hatvanezer forintos díjat. Amikor bejelentettem a felmondást az irodájukban, az ügyintéző győzködni próbált, és kiszámította, hogy ez évtől csak negyvenvalahányezret kellene fizetnem. Én azonban már elszántam magam a változtatásra. És jól tettem: mert év végén azért kijött a csekkjük, amelyen változatlanul hatvanezerért kínálták magukat. Ez is rossz ómen.

Ez a konstrukciójuk olyan, hogy a futamidő első két évében csak befizethetek: ha ezalatt felmondom a szerződést, vagy három hónapnál többet kések egy részlettel, automatikusan elveszítem az egész addig befizetett pénzt és kamatát – úgy egymillió forintot. „És ha közben tönkremegyek és szükségem van a pénzre?” „Akkor sem.” „És ha a biztosító megy tönkre?” „Nem megy tönkre.” Értem már, hogy miért nem.

A végleges összegeket három változatban is kiszámolta, 8, 12 és 20% hozammal, három egész lapon sorakoznak egymás alatt impozáns oszlopokban a milliók. „Melyik ebből a háromféle százalékból az, amelyet az alap garantál?” kérdezem. Az alap nem garantál semmit, a hozam attól függ, mekkora hányada van a portfóliónak biztos kamatozású papírokban, és mekkora kockázatos részvényekben. „És ha mondjuk egyáltalán nem akarok kockáztatni, és mindent biztos kamatozású papírokban tartok, akkor mennyi az éves százalék?” „Három-négy.” Köszönjük. A kincstári papír most hatot fizet, állami garanciával. Ha meg vállaljuk a fáradságot, hogy a saját bankunk háromhavi lekötési akcióira ingyenesen újra meg újra berakosgassuk a pénzt, akkor hetet kapunk. Igaz, ebből nem kell finanszírozni sem a Generalit, sem a kislányt, sem az irodát a Krisztina körút harmadik emeletén.

Idehaza az Indexen elsőként az ötlik a szemembe: „Belgiumban kirobbant a kamatháború”. Fél-egyéves lekötésre hat százalék kamatot kínálnak a bankok. Garantáltan. Kétéves buktaidőszak, kislány és iroda nélkül. Rákeresek az OVB-re. Az Indexen külön fórum szól róla, amelyből megtudom: a cég véletlenül éppen a Generali és a Winterthur tulajdonrészesedésével működik, s két-három hónapos gyorstalpaló tréningen kiképzett, szeszélyesen fizetett fiatal munkatársai a „hozzál még tíz embert” módszerével toborozzák a megélhetésüket biztosító ügyfélkörüket.

Azért nem jártunk teljesen hiába. A földszinten gyönyörű neogótikus kőpadot találtam, Isten tudja, honnan került ebbe a századeleji bérházba. Talán a lebombázott Várból hozták át az ostrom után, ki tudja.

Búcsú

Ibn al-Labbâna (11. sz.):   Mallorca مدینة میورقة      بلد اعارته الحمامة طو قها       وکساه حلة ریشه الطاووس وکانما تلك المیاه مدامة       وکان قیعان الدیار کئوس Medina Mayurqa Ez a város a galambtól kapta nyakékét        a páva öltöztette fel tollaival. Kútjainak vize olyan, akár a bor        és udvarai mint a serlegek.

Üresen hagyott helyek

Egy régi családi iratokkal teli öreg ládában bukkantunk rá egy kis köteg kézzel írott dokumentumra. Valamennyit a riojai Canales de la Sierra községben állították ki. Kettő közülük az 1683-as dátumot viselő közokirat, míg egy harmadik, egyházi dokumentum 1763-ból származik. Egy további, 1688-as egyházi okiratot ugyan Pamplonában állítottak ki, de szintén Canalesszel kapcsolatos ügyekre vonatkozik. Fogalmunk sincs, hogyan kerültek házunkba ezek az iratok, s hogy mi dolguk lehetett őseinknek azon a távoli vidéken. Mindenképpen megpróbálunk utánajárni a dolognak.

Ám a köteg az iratok mellett egy különös nyomtatványt is tartalmaz, egy „Carta de Esclavitud”, azaz „Rabságlevél” címet viselő belépési nyilatkozatot a Szűz Rabjainak Társaságába. A kies fekvésű Canalesben, amely ma már csak nyolcvan lakost számlál, mind a mai napig nagy ünnepségek közepette emlékeznek meg augusztus utolsó szombatján a község mennyei pártfogójáról, a Fájdalmas Szűzanyáról. Az ünnepségek középpontjában az Ermita de La Soledad, a Fájdalmas Szűz búcsújáró temploma áll, s minden bizonnyal itt kellett volna aláírni ezt a nyomtatványt is, amely stílusjegyeit tekintve a 18. század elejéről származik. Lehetséges, hogy valamelyik ősünk különös vonzalmat érzett a Társaság iránt, s az ő kezei dédelgették ezt a papírt, amelyre rá kellett volna vezetnie saját és az általa különösen tisztelt szentek nevét, majd ezután aláírásával szentesítenie a nyilatkozatot. Nem így történt. Az irat kitöltetlenül és elfeledve hevert évszázadokon át egy láda alján, amelyet ma véletlenül kinyitottunk. Egy kis rejtély a sok rejtély közül. Ahogy a jó Dorottya mondja a Don Quijote első részének harmincadik fejezetében: „Csupa csoda és titok az én életem regénye.”

Ködösítés

Móser Zoltán: Mondottam, ember... Képek Madáchhoz. Budapest: Masszi Kiadó, 2002. Jelenits István előszavával

„A véletlen, amely távoli világok között sző rokonságokat”, úgy intézte, hogy egy nappal azután, hogy beszámoltam Rodin szobrainak mallorcai látogatásáról, egy könyvkiárusításon egy borítóról ugyanaz a calais-i polgár, Jacques de Wissant nézett vissza rám, akit Palmán fényképeztem. A fotóalbumot Móser Zoltán (1946) jegyzi, harminc könyv szerzője, ötven másik fotóillusztrátora, kétszáz kiállítás résztvevője, a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen a fotóelmélet, gyakorlat és esztétika tanára, a kolozsvári Sapientia egyetem vendégprofesszora. A címlapképen túl harminchat egész oldalas portrét – angyalszobor-, férfi- és női portrét – tesz közzé benne, úgy tűnik, elsősorban Erdélyből, s ezekhez mellékel egy-egy idézetet Madách Imrétől, Az ember tragédiájából.

A könyvbe belelapozva mindenekelőtt arra figyelek fel, hogy ezek a többségében idős parasztemberek szép, markáns, gyakran megrázó arcáról készült fotók egyáltalán nem érintenek meg. Hidegen hagynak. Ezek az arcok az életben határozott érzelmeket, érdeklődést, rokon- vagy ellenszenvet keltenének bennem, de portréikat végiglapozva csak unalmat érzek. A kontraszt olyan erős, hogy kénytelen vagyok elgondolkodni az okán.

Másodszor is végiglapozva az tűnik fel, hogy a képek életlenek. Kásásak. Egytől egyig. Az arc, a haj, a ruha részletei homályosak, elvesznek. Emiatt néhány erőteljes elem – a szem, a mély ráncok, de mindenekelőtt az orr és a száj – válik hangsúlyossá. Az arc maszk-szerűvé lesz. Egyéni vonásai háttérbe szorulnak, sematikussá válik.

Harmadszor végiglapozva azt kell lássam, hogy ez a hatás nem véletlen, hanem szándékos. Minden egyes kép egy-egy poénra van kihegyezve, akárcsak a hetvenes évek újságjainak „kis színesei”. A fotós nem személyeket akart fotózni, hanem szerepeket, toposzokat. Zsánerfigurákat. Olyan érzelmes fotográfiai közhelyeket, amelyeknek teátrális beállításai még a századforduló parasztromantikájából erednek, s töretlenül ívelnek át (olykor szocialista vadhajtásokkal) a századvég erdélyjáró fotóalbumaiig.

Amikor egy fotó megérint, amikor jó képnek találom, ez többnyire abból fakad, hogy azt látom: a fotóst érdekli a valóság, képes rácsodálkozni, engedi, hogy személyesen is megérintse, s ezt az egyszeri találkozást fotózza le.

Ezeken a képeken nem ezt látom. Ezt az embert nem a valóság érdekli, hanem az, hogy jól begyakorolt, érzelmes toposzainak matériát találjon. Olyan közhelyeket fotóz sorra, amelyeket mások már ötven éve fotóznak zsinórban. Kerüli a találkozást. Ezt nem ő látja. Ezt szokás látni.

S ráadásul toposzai a forgalomban lévő számos toposz közül csak bizonyos fajtákra szorítkoznak. Azokra, amelyek a lefotózott személyt kívülről és felülről ábrázolják. Távolságtartással, kimerevítve, tárggyá degradálva. Egyszerű, lebutított, szerepükre korlátozott figurákként. Szeretetlenül. A kispolgár fogyasztására, akit egyfelől a könnyen befogadható, anekdotázó népies hangulat tölt el jó érzéssel, másfelől pedig az a biztonság, hogy ő több a kép tárgyánál, hogy ő nézi azt s nem az őt, s hogy őneki nem kell azzal mint személlyel kapcsolatba lépnie. Hogy elkerülheti a találkozást.

A homályosság, az életlenség, a szemcsésség a képen – nos, az pedig a Művészet. A trivialitás leplezésére utólagosan hozzáadott megnemismertfelhője- és tüköráltalhomályosan-feeling. A semmitmondó frázis után hosszan rezgő három pont. Ködösítés.

Az alábbi példák mellé egy-egy velük összemérhető képet is odatettem. Nem nagyon volt miből válogatni, csak ami idehaza épp a kezem ügyébe esett. Többnyire kis formátumú albumokból vettem őket, ezért nagyítva már kissé szemcsések, míg Móser albuma nagy méretű, így képei jobb minőségűek.

Amellett Móser képei lekicsinyítve élesebbé válnak, ezért az eredeti benyomás érdekében érdemes rájuk kattintva felnagyítani őket.

Balra: Ács Irén, Értekezlet a termelőszövetkezetben, Kondoros, 1959 (a Magyarország Otthon c. albumból), részlet, alatta a teljes kép. – Jobbra: Móser Zoltán, „Nem érzem-é az áldó napsugárt, A létezésnek édes örömét...”

Balra: Ács Irén, Házaspárok, Füzesgyarmat, 1963. – Jobbra: Móser Zoltán, „S ha képzetem magas körökbe von, Az éhség kényszerít, hunyászkodottan Leszállni ismét a tiprott anyaghoz.”

Balra: Ács Irén, A szemetes, 1970, részlet, alatta a teljes kép. – Jobbra: Móser Zoltán, „...több-é, mint álom, a lét?”

Balra: Ács Irén, Mosonmagyaróvár, 1965, részlet, alatta a teljes kép. – Jobbra: Móser Zoltán, „Az elszakadt szív könnyen összeforr...”

Balra: Ács Irén, Hunya István, a magyar földmunkásmozgalom egyik vezetője, 1972 - Jobbra: Móser Zoltán, „...rettentő látások gyötörtek, És nem tudom, mi bennök a való” (részlet)

Balra: Korniss Péter, Karácsony, Tiszaeszlár 1985 (A vendégmunkás c. albumból) - Jobbra: Móser Zoltán, „Legyünk tudók, mint isten [sic]”

Balra: Sütő Zsolt ladaki fotója, 2007 (részlet) - Jobbra: Móser Zoltán, „E földre csak mosolyom hoz gyönyört...”

Alább: Móser Zoltán, „Nézd ott a sast, mely felhők közt kovályg...” - Alatta: Olasz Ferenc, Galgó (a Dicsértessék c. albumból, 1989)


Az angyalokkal kapcsolatos ködösítés már egyenesen kénbűzt áraszt. A szerzőnek nagyon jól jönne, ha a könyvet szép szimmetrikus módon háromszor tizenkét képre oszthatná, s a férfi-képmásokat Ádám, a női képmásokat Éva, az angyal-képmásokat pedig az angyalok verssoraival illusztrálhatná Az ember tragédiájából. Ám az angyalok viszonylag kevés szóhoz jutnak a Tragédiában. Aki viszont beszél bőven, az Lucifer. A szerző tehát „vajon szabad-e egy angyalt bosszantani” (nota bene: nem szabad. Lásd „Szent dolgokkal tréfálkoztam”, in: Ritkán gyónók lelkitükre) alcímmel egy nyúlfarknyi szöveget biggyeszt a képek mögé avégett, hogy egy Tamásitól Rilkén át Kleeig minden szent tehenet megérintő rituális aktus után kijelentse: márpedig ő az angyalszobrok képmásait – amelyek egyébként még sikerületlenebbek, szeretetlenebbek és semmitmondóbbak, mint az emberekéi – a Sátán szájából vett idézetekkel fogja illusztrálni. Hátborzongató blaszfémia, amelyhez ráadásul Jelenits „Neked is igazad van fiam” István piarista tanár tartja a gyertyát azáltal, hogy előszóval autorizálja a könyvet.

Amúgy Madách műve igazi klasszikus szentenciagyűjtemény, amelynek bármely találomra rábökött sorát mottóként lehet használni bármihez, mint a fenti képcímek is bizonyítják. Móser albumára például tökéletesen illene az a kétsoros a tizenkettedik színből:

Úgy elmerültél álomképeidben,
Hogy a rádbízott marha kárba ment.

De még inkább Babitstól az, hogy

Csak én bírok versemnek hőse lenni,
első s utolsó mindenik dalomban:
a mindenséget vágyom versbe venni,
de még magamnál tovább nem jutottam.

Vagy talán a leginkább az, amit Korniss Péter mond erdélyi fotóalbumában, a Leltárban:

Robert Capának, a legendás hírű magyar származású fotográfusnak volt a mondása: ha nem elég jó a képed, nem voltál elég közel a témához.
Magam számára így módosítottam: ha nem elég jó a képed, nem voltál elég közel az emberhez.

Rodin Mallorcán

A Caixà bank a párizsi Rodin múzeumból Palmára hozatta, s a tengerparti katedrálishoz vezető sétányon felállíttatta Rodin hét főművét, a Calais-i polgárok szoborcsoportjának hat figuráját és a Gondolkodót. Nagyúri gesztus, különösen hogy ilyenkor, januárban szinte nincs látogató Mallorcán: az ajándék a városnak szól. Ahogy a repülőtérről jövet a katedrálisnál felkanyarodunk a Passeig des Bornra, ott áll a hét szobor a sétányon, olyan természetesen, mintha ide tervezték volna őket, elvegyülnek a korzózó palmai polgárok között. Fekete felületük, amelyet Rodin öntés után heteken keresztül csiszolt tükörfényesre, olyan új életre kel a kora tavaszi mediterrán napfényben, ahogyan a felhős Párizsban senki nem láthatta őket.

Szombaton hajnali négykor a halpiacra menet a sétányon vágok át a kikötő felé. Tenger nélküli országból érkezett vendégként ellenállhatatlanul vonz a látvány, ahogy az éjszakai halászatról megjövő bárkák befutnak az olajosan gyűrűző vízen, partra emelik a csöpögő ládákat, s a nagybani halpiac épületében az éttermek és áruházak korán kelő megbízottjai szemlét tartanak a kiterített zsákmány fölött, amelynek legnagyobb részére szó sincsen a mi nyelvünkön. Ilyenkor az egész városban az egyetlen nyitva tartó bár a halpiaccal szemközti matrózkocsma, ahol a kimerült halászok egy ital mellett megvonják az éjszaka mérlegét. Néhányuk lába mellett fegyelmezett matrózkutya fekszik, szikár, cserzett bőrű, akár a gazdája.

A város még alszik, a szobrok magányosan állnak a sétányon. A fák között már kifeszítették a lampionokat és a korzó két végén felállították a színpadokat Szent Sebestyénnek, a város védőszentjének háromnapos ünnepére. Ez az éjszakai fény meglágyítja a szobrokat, felületük olajossá, síkossá lesz, mint a tenger és a frissen kifogott halak bőre.

Vasárnap este öt órakor kezdődik a felvonulás. A mallorcai polgárok, akik előző este máglyát gyújtottak a főtéren, a városban szerte felállított ingyentűztartóknál hajnalig sütöttek, ettek-ittak és táncoltak, miközben minden téren más-más koncert szólt, délelőtt már kipihenték magukat, s most újult erővel gyülekeznek a folytatásra. A tömeg ellepi a sétányt, s izgatottan várja, hogy megérkezzenek a tüzes szekerek.

Egész Mallorcáról, de még a szárazföldi Katalóniából is Palmára gyűltek össze azok a dimoni-csoportok, amelyek az egyes falvak Szent Antal-napi ünnepségein a kísértő szerepét játsszák. Mindegyik saját tűzokádó szörnyszekérrel, dobosokkal és táncosokkal halad végig a város központjából a tengerparton álló katedrálishoz, ahol majd ők indítják meg a tűzijátékot.

A közel ötezer dimoni négy és fél órán át vonul a százharmincezres nézősereg között. A tűz és a fáklyák által kísértetiesen bevilágított tér fölé sötéten magasodik a márvány obeliszken trónoló, kiterjesztett szárnyú bronz denevér, a szigetet az araboktól meghódító I. Jakab király címerállata. A Gondolkodó – a Pokol kapuján betekintő Dante figurája, s a racionalitás 19. századi ikonja – magába roskadva ül a tömeg közepén.