Víz

Drága Wang Wei, bizonyára megbocsátod nekem ezt a kissé pedáns jegyzetet. Ezt is a véletlen szülte, amely távoli világok között sző rokonságokat. Az időjárásjelentést hallgatom, miközben egy könyvet olvasok (manapság, hidd el, már lehetséges a kettőt egyszerre művelni), s a jelentés bemondja, hogy Katalóniában a szárazság már aggasztó méreteket ölt, és nem is várható, hogy a közeljövőben enyhülni fog. Ugyanebben a pillanatban a könyvben az alábbi sorokat olvasom:

... Inde Tarraco oppidum
et Barcilonum amoena sedes ditium,
nam pandit illic tuta portus brachia,
uuetque semper dulcibus tellus aquis.

[... Ezután következik Tárraco városa és Bárcilo gazdag lakóinak gyönyörűséges székhelye, ahol egy kikötő tárja szélesre biztonságos karjait, s az egész földet folyvást édes víz üdíti.]

Így írja le Barcelonát Rufus Festus Avienus az Ora maritima 519-522. versében a Kr. u. 4. század végén. A város gazdagsága a tenger és a folyók vizéből fakad. Mint magad is tudod, drága Wang Wei, ebben a tengerben egyre kevesebb a hal, s a halászoknak évről évre többet és többet kell dolgozniuk azért, hogy egy kevés betevőhöz jussanak. Az édes vízre pedig, amely valaha a Rubricatumról (Llobregat) és a Baetulról (Besós) ereszkedett alá, ma már a legöregebbek sem emlékeznek. Jómagam nem messze lakom innét, egy folyók nélküli szigeten, ahol már régóta a tenger vizét isszuk, s ezt a sótalanítóknak nevezett drága és bonyolult szűrőrendszerek segítségével tudjuk csak ihatóvá tenni. Mindez együttesen okozza, hogy gyakran gondolok azokra a nyilvánvaló problémákra, amelyek még csak ezután köszöntenek ránk. Csak egy késő éjszakai gondolat ez. Pihenj most a nehéz nap után, remélem, hamarosan én is ugyanezt teszem.