Klematisz-szociológia 1. Stefan Franczak S.J., Lengyelország

In memoriam Lukács László S.J.

Ma megrendeltem végre a klematiszokat. Egy ilyen rendelést mindig nagy munka előz meg. Mivel azok a növények, amelyeket megrendelek, általában legközelebb ötszáz kilométerre láthatóak élőben, az internetről próbálom megtudni, hogy a valóságban milyenek is lehetnek. Ugyanannak a növénynek az adatai gyakran meglepően különböznek egymástól a különböző kertészetek lapjain, ezért többnyire sokat kell azért dolgozni, hogy az ember valamennyire is reális képet kapjon.

Aki keres, talál. Bár nem feltétlenül azt, amit keres. A nyolcvanas években szociológus hallgatóként egy kis dunántúli faluban tartott szakmai gyakorlaton egy barátnőmmel azt a feladatot kaptuk, tudjuk meg mit és hogyan termeltek itt a negyvenes évek elején. Feltettük a kérdést, hogy akkor pontosan mekkora területen is termelték azt a lucernát. Az emberek elkezdtek visszaszámolni, hogy a háború előtt, de melyik háború előtt is... amikor jöttek a pufajkások... vagy amikor az Antit elvitték... vagy. S akkor elkezdtek mesélni a pufajkásokról és arról, kik és hogyan vitték el az Antit, meg a többit. Azt soha nem tudtuk meg, hogy mit termeltek anno, de két nap múlva mindent tudtunk az elmúlt évtizedekről.

Később is nagyon sokat interjúztam és azt tapasztaltam, hogy a világnak ezen a részén az ember igazából bármilyen kérdést feltehet, öt perc múlva ott fogunk tartani, hogy de melyik háború előtt is... vagy amikor elvitték...

Az ember keres a klematiszokra. Egyik szebb mint a másik.


Egy idő múlva feltűnik, hogy a legszebbek többnyire Lengyelországból, Észtországból és Ukrajnából származnak. Aztán megtalálom a nemesítőket is.

Stefan Franczak S. J. Lengyelországból.

Milyen jól ismerem ezt a fajta arcot. Ez a kommunista nagyapám arca, aki miközben heten nyomorogtunk egy szoba-konyhás lakásban, „a kommunistának nincsen telke” felkiáltással nem fogadta el a fillérekért felajánlott építési telket.

Szomszédunk, Jani bácsi arca, aki a Donnál szétlőtt lábával (kétszázezer emberből jó, ha tizede hazatért) kilencven évesen is úgy művelte közel egy hektáros kertjüket, hogy abban egy szál gyom nem volt.

A Lukács arca. A jezsuiták római rendházában, a hosszú folyosón mint egy nagy kenguru vágtázott elöl, én meg mint egy kis nyúl spuriztam utána a liftig, hogy aztán az ötödik emeleti kávézóban az aznapi jól végzett munka jutalmaként megkávéztasson minket Tamással. A jezsuita atyák – akik vagy soha nem ismerték vagy a római jólétben már elfelejtették, hogy milyen a szegénység, hogy van olyan, hogy az embernek egy kávéra sincs pénze – megállás nélkül morogtak. Lukácsot azonban ez nem zavarta. Öntudatos szocialista volt. A háború előtt – melyik is... amelyikben Jani bácsi lábát szétlőtték – a Szeged melletti tanyák pasztorálása volt a feladata. Tudta, mi a szegénység.

A háború után elöljárói parancsára átszökött a határon. A jezsuita rend római Történeti Intézetébe tették. Reggel odaült az asztalához, s késő estig – eltekintve az imádságtól, s egy kis déli alvástól, amire Rómában rászokott – ott dolgozott. Minden nap. Ötven évig. Nem járkált a városban, nem élt társasági életet. Pedig megtehette volna. Mások meg is tették. Ő azonban Istent akarta szolgálni azzal, hogy emléket állít a régi magyar jezsuitáknak. Az 1500-as évektől kezdődően minden egyes magyar jezsuitáról minden adatot összegyűjtött. Könyvben kiadva közel egy folyóméter lett.

Aztán ahogy itthon változtak az idők, sorra kitüntették, bálványt akartak csinálni belőle. De ez őt nem nagyon érintette. Mielőtt eljöttünk, felmentünk a szobájába. Teljesen mellbevágott, hogy milyen szegénységben él. Egy ágy, egy szék, egy asztal, rajta egy számítógép – megtanulta nyolcvan év felett használni, mert ezzel, Isten nagyobb dicsőségére, gyorsabban tudott dolgozni –, egy falnyi könyvespolc, és semmi más. Valami csoda folytán azért talált egy kis érmét, amivel meg tudott ajándékozni.

Halála előtti évben még egyszer hazalátogatott Budapestre. Még kijött velünk a kertbe.

Stefan Franczak világhírű klematisznemesítő. Több mint nyolcvan – köztük jónéhány nemzetközileg kitüntett – klematisz fűződik a nevéhez. Számos amerikai, kanadai, angol és svájci szakfolyóiratban publikált, nincs a nyolcvanas évek óta olyan szakkönyv, amelyik ne említené meg az ő munkásságát.

1917-ben született, 1948-ban különféle mezőgazdasági iskolák elvégzése, majd ilyen iskolában való oktatás után egyszerű segítő testvérként belépett a jezsuita rendbe. Varsóban rábízták a jezsuita kollégium másfél hektáros kertjének gondozását. Mivel az ötvenes években a kommunisták előszerettel vették el közhasznú célokra hivatkozva az egyház birtokait, a jezsuiták, hogy ennek elébe menjenek, a zöldséges kertet közparkká alakították. Ezt is rábízták.

Ő rövidesen több mint kilencszáz növényből – főleg klematiszból, íriszből és sásliliomból álló – gyűjteményes kertet hozott létre. Hamarosan az egész ország a csodájára járt, s a világ minden tájáról szakértők zarándokoltak ide.

Ez a kép itt, amelyik egy részletet ábrázol a hetvenes évekbeli kertből, ma is bármelyik angol újságban megjelenhetne. De hogy ez akkor mit jelentett, azt csak az tudja igazán, aki emlékszik rá, hogy nyugatról keletre átlépve a határt minden azonnal piszkos, csúnya, színtelen, elhanyagolt volt – szántszándékkal és akarva. Ennek az államilag létrehozott pusztításnak a közepén megépült kertnek a szépsége állandó tiltakozás volt a rendszer barbársága ellen.

De barbárok mindenütt vannak. A rendszerváltozással a jezsuiták engedélyt kaptak templomépítésre, és 1996-ra új templomot építettek, oly módon, hogy a kertet harmadára redukálták. S ez még nem volt elég. 2003-ban a jezsuita kollégium rektora elhatározta, hogy az akkor 86 éves Stefan testvért áthelyezi, és a kertet, egy világhírű növénynemesítő egész életének munkáját, felszámolja. Több mint hatvan tiltakozó levelet kapott a világ minden tájáról. Nem sokat számítottak. Az idős jezsuitát ugyan nem helyezte át, de ottmaradva végig kell néznie, ahogy a rektor a kert még megmaradt részét is folyamatosan és szisztematikusan tönkreteszi.

Avilai Szent Teréz 1572-ben vagy 1573-ban tette az alábbi játékos formájú, de valójában nagyon komoly felajánlást. Vélhetően Jerónimo Gracián javára, aki ekkor töltötte novíciusi idejét Pastranában. Teresa és Keresztes Szent János halála után ez a nagyon tehetséges és mélyen hívő szerzetes képviselte egyedül a terézi irányvonalat. És pontosan azok az elöljárók, akikről Teresa alább beszél, néhány éven belül, a legocsmányabb eszközök felhasználásától sem visszariadva, kitaszították a rendből. Nem tudom, hogy ezek az emberek most hol vannak; a legnagyobb gazember – az akkori rendfőnök – halála körülményeit ismerjük, s azok túl sok jót nem sejtetnek. Gracián szenttévatási perét viszont most kezdte meg az Egyház. Teresa pedig régen átlépett oda, ahol már nincsenek barbárok és gazemberek, ahol már nincsen fájdalom és pusztítás. S úgy gondolom, hogy ezzel felajánlása is időtlenné vált.

„A Jézusról elnevezett Teréz vállalja, hogy a Szűz valamennyi lovagjának, aki minden egyes nap megújítja szándékát, hogy egész életén át elviseli egy gonosz, ostoba, falánk és modortalan papi elöljáró hatalmát, átadom mindannak felét, amit azon a napon kiérdemeltem, akár az Istennel való közösségben, akár az általam elviselt kemény szenvedésekben; s mindebben tartsa szem előtt ama alázatosságot, amellyel az Úr bírái előtt állt, s amellyel engedelmes volt a kereszthalálig.”