Kolosszus

A Holubice című csehszlovák film („Fehér galamb”, František Vláčil, 1960) egy kis meglepetést tartogat a mai néző számára, ha viszonylag jól ismeri Prágát, és elég figyelmesen követi a filmet. Az alábbi jelenet egyetlen folytonos felvétel, amelynek során a kamera valahonnét a Revoluční utca egy magas pontjáról végigpásztázza Prága teljes horizontját, amilyen az a film készítésének idején, 1959-60 körül volt.


A Revolučníról dél felé tekintve hamarosan megpillantjuk a mai Palladium bevásárlóközpont – akkoriban még Josefká Kasárna, a csehszlovák néphadsereg kaszárnyája – íves ablakait és pártázatos oromzatát. Aztán további ismerős épületek bukkannak fel, az ezertornyú Prága nevezetességei. A kamera végighalad a Týn 13. századi Miasszonyunk-templomának gótikus ikertornyai előtt, s a távolban, a világos szürke magaslaton megpillantjuk a Petřínská rozhlednát, a párizsi Eiffel-torony által 1891-ben ihletett kilátótornyot, amely Petřín hegyét jelöli. A második tetőantenna után bukkan fel Prága legkönnyebben azonosítható landmarkja, a prágai vár, a Hradzsin. Azután pedig valami rejtélyes dolog következik.

Mi az ördög az ott?


Akik valamennyire is ismerik a város mai sziluettjét, jól tudják, hogy a fotón vörös nyíllal jelölt Letná dombján, amely a Svatopluk Čechről elnevezett híd felől tekint le a városra, egy metronómnak nevezett mobil konstrukció áll. 1959-ben azonban valami egészen más dolog állt itt. A fenti képen jól kivehetőek egy hatalmas sziklatömb tompa körvonalai, de ebből a távolságból nem tudjuk egyértelműen megállapítani, mi lehetett az.

Az összehasonlítás kedvéért, ez az, ami ma áll ott.


A kinetikus szobrot, Vratislav Karel Novák Stroj času („Időgép”) című munkáját széles körben „a Prágai Metronóm” néven emlegetik, noha mechanizmusa teljesen más, mint a Mälzel által feltalált közismert metronómé. 1991-ben állították fel itt, az első prágai ipari vásár 100. évfordulójára, amelyre ipari anyaga és formái is utalnak. Ideiglenesnek szánták csupán, de mint látni fogjuk, az ideiglenes olykor akaratlanul is tartóssá válhat, míg a tartósnak szánt dolgok olykor meghökkentően rövid életűek lehetnek.

S mint látni fogjuk, ez a poszt is meghökkentő fordulattal ér véget.

Emlékmű az örökkévalóságnak

1948-ban, nem sokkal a csehszlovákai kommunista hatalomátvétel után döntés született, hogy Sztálint nagy emlékművel tisztelik meg 70. születésnapjára Prága valamely kiemelkedő pontján. A különféle tervező bizottságok és más politikai ellenőrző testületek belpolitikai viszonyai azonban garanciát jelentettek rá, hogy a projekt előkészületei a vártnál sokkal hosszabb ideig tartanak. Több mint egy évbe telt, míg 1949-ben végre meghirdethették a hivatalos tervpályázatot.

A csehszlovák művészek számára felhívást tettek közzé, hogy önkéntes alapon ki-ki nyújtson be tervvázlatot a belvárossal szemközt magasodó Letná-domb csúcsára szánt emlékműre. Kimondatlanul is nyilvánvaló volt, hogy az önkéntes részvétel valójában kötelezőt jelent minden valamennyire is neves szobrász számára.

Az elterjedt történet szerint Otakar Švec, az elismert szobrász, aki már a két világháború között jelentős életművet alkotott, egy gulyásleves mellett kérte meg festő barátját, hogy skicceljen fel számára egy vázlatot. Švecnek tetszett a skicc, kicsit igazított rajta, ennek alapján elkészítette és beadta a maga modelljét, s valószínűleg úgy gondolta, hogy részéről az ügy ennyivel le is van zárva.

Švec nem is gondolt rá, hogy ő nyerné meg a pályázatot. Feltételezte, hogy az eredményt már előre eldöntötték, s ezért nagyon meglepődött, amikor megtudta, hogy az ő tervét választották ki a benyújtott kilencven munka közül. A tervezés alkalmi körülményei (barátja állítólag egy szalvétára firkantotta fel a maga vázlatát) azt sugallják, hogy nem túl sok szellemi erőfeszítést ölhetett a projektbe.

Švec csapdába került. A pályázat lebonyolításán őrködő bürokraták hivatalos látogatások végeérhetetlen sorával tisztelték meg műtermét, szőrszálhasogató megjegyzéseket és kiegészítéseket fűzve a műhöz, amelyeket Švec kénytelen volt figyelembe venni. Ahogy az időbeli csúszás egyre nagyobbra nőtt, úgy vált egyre világosabbá, hogy egy csupán nagy műemlék nem lesz elegendő: gigantikusnak kell lennie. És ami szalvétára firkantott skiccként kezdte, az hamarosan a világ legnagyobb Sztálin-emlékművévé és Európa legnagyobb szoborcsoportjává dagadt.

A szobor két sor figura élén ábrázolta Sztálint. A baloldali sor a Szovjetunió, a jobboldali Csehszlovákia népét jelképezte. Az emlékmű 15 méter magas és 22 méter hosszú volt. Csupán Sztálin feje 52 tonnát nyomott, a teljes mű 17 ezer tonna súlyú volt. Hatszáz főnyi munkacsoport – művészek, építészek, kőművesek – dolgozott az emlékművön, amelyet a legkiválóbb minőségű cseh gránittal burkolt vasbeton alapzatán az örökkévalóságnak szántak.

Сталинский закон. Пётр Киричек, дуэт с С. Хромченко

A Sztálin-emlékmű alábbi nyolc képe a Fortepan adatbázisból származik, s valószínűleg itt közöljük őket először az adatbázison kívül.

A szerencsétlen Švec valószínűleg jól tudta, hogy szörnyet hozott a világra, és kételkedett benne, hogy valaha is meg lehet-e építeni. Úgy hitte, sőt talán remélte, hogy nem találnak majd elég jó minőségű gránitot hozzá, de végül a megfelelő gránitanyagot sikerült két helyről összegyűjteni. Abban az időben Csehszlovákiában nem állt rendelkezésre ekkora kőtömbök mozgatására alkalmas daru, s ezért a háborúban zsákmányolt német Panzer tankokat alkalmaztak erre a célra. A Kreml nyomása, úgy tűnik, igen erős volt. A szállítmányok útvonalán Prága utcáit ki kellett szélesíteni, a hidakat pedig megerősíteni, mindezt roppant költséggel.

Az építkezés csupán 1952. február 25-én, a szovjet hadsereg napján kezdődött meg az első gránittömbök elhelyezésével. Sztálin egy év múlva halott volt, de a munka természetesen tovább folytatódott. Most már túl késő volt visszalépni. Švecet nyilvánvalóan egyre inkább nyomasztotta a projektben való részvétel. Miután a szalvétára firkantott vázlatot epikus méretűre nagyították fel, szembeszökő módon kiütköztek hiányosságai. Švec a problémák egy részét úgy oldotta meg, hogy egyszerűen zászlót nyomott figurái kezébe, így takarva el az eredeti vázlat kidolgozatlan felületeinek egy részét. Egy történet szerint egy alkalommal nyilvános megalázás érte, amikor egy taxisofőr rámutatott, hogy a szobor cseh oldalán harmadikként ábrázolt nő nyilvánvalóan a szorosan mögötte álló férfi sliccéhez nyúl.

Jan Lukas: 1953 március (Sztálin és Klement Gottwald)

Gyászmenet a prágai Vencel téren Sztálin temetésének napján, 1953. március 9-én

Az emlékművet végül 1955. május 1-én avatták fel. Hruscsov ítélete: „Túl nagy, túl későn.” A prágai nyelv a fronta na maso, „sorbanállás húsért” nevet adta a szobornak, amely leplezetlen utalás volt a tervgazdálkodás által létrehozott élelmiszerhiányra. A művész, Otakar Švec nem volt jelen az avatási szertartáson. Néhány héttel korábban öngyilkosságot követett el, akár felesége nem sokkal korábbi öngyilkossága, akár az általa világra hozott szörny lidércnyomása miatt, amelyeket tovább súlyosbított a titkosrendőrség szüntelen felügyeletének nyomasztása.

Hruscsov Prágában: „Túl nagy, túl későn”

Švec halálának pontos időpontja egészen a közelmúltig megállapíthatatlan volt, s mint egyfajta legenda, több változatban terjedt. Számos forrás állítja, hogy egy nappal az emlékmű május 1-i felavatása előtt vetett véget életének, azt sugallva, hogy a szobor volt az öngyilkosság legfőbb oka. A cseh Wikipedia azonban április 4-ét adja meg halála napjának, míg az angol Wikipedia március 3-át. Az utóbbi dátum, úgy tűnik, a Mariusz Szczygieł által Gottland c. könyvéhez végzett cseh levéltári kutatásokon alapul, s így ez látszik a legelfogadhatóbbnak.

Nyolc év örökkévalóság

1956. február 25-én, három évvel Sztálin halála után Hruscsov a Szovjetunió Kommunista Pártjának XX. kongresszusán beszédet tartott О культе личности и его последствиях („A személyi kultuszról és következményeiről”) címmel, amely keményen elítélte Sztálint és a személye körül kialakult kultuszt. Ettől kezdve a prágai emlékmű napjai meg voltak számlálva. Nagy presztízsű nyilvános projektből egy csapásra a cseh kommunista párt szégyenfoltjává vált. Tűnnie kellett.

Noha bizonyára mindenki úgy szerette volna a pártban, azért egy ilyen masszív építményt mégsem lehetett titokban eltüntetni. Ezért aztán úgy döntöttek, hogy legalább gyorsan, egy csapásra végeznek vele, dinamittal robbantva fel a szobrot. 1962 novemberében nyolcszáz kilogram robbanóanyaggal aknázták alá. Noha a robbanás kétségkívül hallható volt nemcsak a Letná környékén, hanem az egész városban, a cseh sajtó mélységesen hallgatott a dologról. Hivatalosan tilos volt fotót készíteni, de néhány kép mindazonáltal mégis fennmaradt róla.

Körülbelül egy évbe telt elhordani a szobor maradványait. Talapzata a következő 29 éven át kínosan üresen állt, míg csak a „Prágai Metronóm” meg nem találta rajta ideiglenesnek szánt, de mindmáig állandó helyét.

A nyilvános emlékezet letéteményese

Egy másik film bepillantást enged abba is, ami ezután történt. A Postava k podpirání („Egy figura támaszra vár”) című cseh filmet, a hamarosan beköszöntő cseh új hullám előhírnökét 1963-ban, nem sokkal az emlékmű romjainak eltakarítása után forgatták Prágában. A rendezők, Pavel Juráček és Jan Schmidt a film vége felé hangsúlyosan szerepeltetik az üres talapzatot, odáig is elmenve, hogy az előző jelenet hangját – amelyben egy bojlert cipelő férfi megbotlik és legurul a lépcsőn – továbbviszik abba a jelenetbe is, ahol a Sztálin-kolosszus hangsúlyosan nem jelenik meg a háttérben.


A kép a politikai klíma változására, a kontroll enyhülésére, az olvadásra utal. A főszereplő hiábavaló erőfeszítéseit, hogy megtalálja a titokzatos bürokratát, Josef Kiliánt, és ezáltal megszabaduljon egy bérelt macska terhétől, a külföldi kritika a „kafkai” jelzővel illette, s a hazai cenzúra korábban ismeretlen toleranciával fogadta a hivatalos szervek működését illető burkolt bírálatát. Megszabadulva Sztálin megkövült panoptikumbeli tekintetétől, amely egykor a magasból fúródott közvetlenül a város szívébe, a nap végre felderült. Felvirágzott a cseh új hullám, majd eljött a cseh tavasz, amely elhozta az „emberarcú szocializmus” optimista ígéretét. Ez az ígéret, mint ma már jól tudjuk, tragikusan elsietett volt.

Érdekes módon a Sztálin-emlékmű közösségi emléke a gránitnál és a vasbetonnál is ellenállóbbnak bizonyult a pusztítással szemben. Még ma is jó néhányan vannak Prágában, akik „Sztálinnál” beszélnek meg találkozót „a metronómnál” helyett. A helyszín a kollektív emlékezet fix pontjává vált, amelynek helyi értékét a bársonyos forradalom óta újra és újra kiaknázzák a politika és a reklám céljaira. Az 1990-es évek elején a Sztálinról elnevezett kalózrádió sugárzott a talapzatban kiképzett helyiségekből. 1996-ban Michael Jackson szobrát állították fel itt koncertturnéjának reklámozására. Az 1998-as parlamenti választások során Václav Klaus plakátja jelent meg rajta.

Švec életművének tiszteletére és öngyilkosságának 51. évfordulóján, 2006-ban Martin Zet cseh művész szervezett kiállítást Osud národa - sochař Otakar Švec („A nemzet sorsa - Otakar Švec szobrász”) címmel, amelyen Švec korábbi műveinek képeit is bemutatták. A kiállítás helyszíne az Artwall volt, az a Letná-domb folyóparti homlokzatán kialakított nyilvános kiállítótér, amelyről egy korábbi posztban már beszámoltunk.

2011-ben, a Prague Quadrennial fesztivál keretében a „Tears of Stalin” felirat hatméteres fehér betűi tűntek fel a talapzaton, valószínűleg utalásképpen a prágai turistacsalogatóként árusított „Stalinovy slzy” (Sztálin könnyei) vodkára. Legutóbb pedig, a 2013 októberében tartott parlamenti választás első napján a Vlagyimir Vlagyimirovics Putyint ábrázoló óriásposzterrel hívta fel itt egy csoport a figyelmet a kommunizmus visszatérésének fenyegetésére a Cseh Köztársaságba.

A szocialista tömb országaiban valaha az a mondás járta, olykor őszintén, olykor keserű iróniával: Пока Сталин живёт, всё будет хорошо („Amíg Sztálin él, minden jó lesz”), amelyet ma Prágában úgy használnak: „amíg a metronóm ott áll, minden jó lesz Prágában”. A prágai Sztálin-emlékmű rég a múlté, ám a helyszínnek a Letná-domb tetején még mindig erőteljes politikai töltete van a kollektív emlékezetben, amelynek hosszú időre van szüksége, hogy megfakuljon.

Rózsaszínű levelek 1.

A levelek, amelyeknek közzétételét most megkezdjük, sok éven át követték egymást. Ugyanennyi idő alatt akarjuk mi is közzétenni őket, Isten segítségével, mindegyiket pontosan száz évvel keltezése után publikálva.

Ismerkedjünk meg először (legalább felszínesen) a levelek címzettjével és küldőjével.

A leány, Antonia Zajac, 1896-ban, egy nyugat-galíciai falucskában, Cieklinben született, a Dunajec völgyében.
Felmenői egy mulatozásokban és kártyázásokban mindenüket elvesztett hétszilvafás nemesi családból származnak, ahol az apjuk, aki nehezen viselte, hogy a saját korábbi birtokukon kellett munkát vállalni, inkább az Amerikába kivándorlást választotta az állandó szégyen helyett.
A szülőhelyükről könnyebbnek tűnt az Adriáról indulni, honnan amúgy is nagyüzemi méretekben tántorogtak ki a Monarchia polgárai. Budapestre érkezve azonban az apa meghalt, és a mama a négy gyerekével ott rekedt az idegennek és reménytelennek látszó városban. Óbuda azonban nem hagyta el a hozzá került árvákat, ahogy számtalan földönfutó családot is az oltalmába vett. Magyar, német, zsidó, szláv, és minden egyéb náció oda került fiait és lányait, akiket a szegénység és a felszínen maradás közös ösztöne kötött össze, tett egymással szolidárissá, egyformán a védőszárnyai alá vont.
A legidősebb, a fiú, a Feri, kárpitossegéd lett, míg a három húga, Antónia (történetünk egyik szereplője) paszományosműhelybe került, de Vera és Manci is az ott lévő Goldberger textilgyárban, a Goliban kapott munkát.


Történetünk másik szereplője Timó (született Szedlák) Károly, aki egy hajadon, Szedlák Katalin gyerekeként született 1892-ben, és akit egy jószívű, gyermektelen cipész, Timó Ferenc és a neje, szül. Hautschild Anna, szintén óbudai lakosok fogadtak örökbe.

Timó Károly tehát Óbudán lakott, ahonnan az elemi iskolák befejezése után paszományosinas, majd segéd lett. Mestere, Reiner Bernát paszományosmester műhelye a Terézvárosban volt, a Kleine Johannes Gasse (majd Kis János, Szalmás Piroska, most Németh László utca) akkoriban még újszerű házainak egyikében. A fiatal fiúnak elég hosszadalmas volt naponta megközelíteni a műhelyt. A villamos körülményes volt és drága, maradt a minden reggeli átkelés a propellerrel, majd a háromnegyed órás gyaloglás keresztül Angyalföldön és Erzsébetvároson.

A rövidre szabott hétvégek azonban megmaradtak a magánéletnek. Így a közeli óbudai lakóhely meg a közös szakma közel hozta a fiatalokat egymáshoz; az összekapaszkodás, egy család az élet nehézségei könnyebb elviselésének esélyét is jelenthette.

A törékeny, álmodozó szemű lengyel lány képe a nyiladozó kapcsolat, a szemérmes kacérság dokumentuma.



A szemek búzakékek, ez még a megfakult arcvonásokból is megsejthető. A kissé viseltes kép alsó részének zsírfoltos és foszladozó szegélye arról tanúskodik, a megajándékozott hosszasan hordta magával a neki ajándékozott képet.

A fiatal emberpár műtermi képei már a kapcsolatuk komolyságát, a közeli jövőre tervezett házasságot sejtetik.


De hát minden meg lett gondolva és fontolva. Megindult a gépezet. Optimistán, a hamarosan győztesen megvívandó háború ígéretével. Mire lehullanak a levelek…

Az első rózsaszínű levél



A feladó neve: Timó Károly
Czím: Szépreményű Zajác Antónia úrhölgynek
III. Kis-Korona utca 52.
Budapest

kelt [1914. augusztus] 28-án

Kedves fiam.
E pár sort szalonna sütés közt Szerencsről reggel írom, mit szólsz e meglepetéshez; azt hittem, hogy még 10-én is Pesten leszek. Az út elég kellemes, csak lassan megyünk. Miskolcon aludtam, most Sátoraljaújhelyre megyek, onnan Mezőlaborcra. Útközben kapunk meleg ételt, mert főznek. 3-4 napig még jó dolgunk lesz, aztán kezdünk katonásdit játszani. Ölel, csókol
Károly

Tisztelem anyád és nővéreid, és a szüleim.

[Az első lap a frontra vonulás közben készült. Egy jó kis katonásdira van kilátás.]

Következő levél: 1914. szeptember 25.

A világtól elrejtve

A fák alatt álltunk meg az autóval, épp a templom felé mutató jelzés után. Hatalmas fák. Vasrácsok. Kövek.
Balra kicsi ház, amelyből fiatal ember lép ki.
— You want to visit the church, maybe. I can open it for you.
Kissé görnyedten jár, arcát vörösre festi a hőség. Kezet fog velünk. Fiatal ember, kifakult kék pólóban, virágmintás shortban, kék műanyag papucsban.
— I’m the priest, even if I don’t look like one.

A falu odalent elhagyatott. Sehol egy arc az ablakokban, sehol egy árnyék, egy hang, egy kutya, hogy megugasson vagy az autó kereke elé vesse magát. Csupán egy macska, amely közeledtemre elmenekül. Hagyma- és fokhagyma-füzérek a verandára felaggatva, üres tejesköcsögök. Villanyoszlopra szegezett halálozási hirdetések. És hirtelen, mintegy varázsütésre, két teljes sebességgel száguldó traktor, amelyek útja épp előttem keresztezi egymást, mielőtt ismét eltűnnének valahol.

Ballagunk a pap után. Fel kell mennünk egy lépcsőn, átlépnünk a szárazon rakott kőfalban nyíló kapun, elhagynunk a fenyőket és hársfákat, amelyek egymásba fonódó ágaikkal takarják azt, aminek elrejtve kell maradnia. Így rejtőzik Borač temploma évszázadok óta a világ elől, a mögötte magasodó szikla rejtekében, maga is sziklaként a sziklák között.


Biztos benne? Igen, mondja, biztos, volt ott fenn egy város, egy hatalmas város, és ez a templom volt a katedrálisa. Virágzó város volt, hatalmas város, erről tanúskodnak a templom freskói is – arkangyalok vértezetben, komoly arcú szentek, Konstantin és Heléna a Szent Kereszttel, apokaliptikus vén és Noé bárkája egymással szemben, Pantokrátor Krisztus és Emmanuel Krisztus a kicsiny narthexet a kicsiny szentéllyel összekapcsoló ajtó két oldalán, s végül a naiv képekkel festett ikonosztáz.

De hol volt a város?
— Up there, you see, all these rocks — the city was there.

Vannak még romok odafenn? Habozik.
Igen, romok, minden romokban áll, nem látni már semmit. Igen, ő is volt fenn egyszer, amikor ide érkezett.


Felmutat a hatalmas sziklatömegre, a csipkézett gerincre, amely fantasztikus várfalak kontúrjait rajzolja ki az égre, a földcsuszamlásra, amely elzárta a halott városba vezető utat, s én a víz által elnyelt városokra gondolok, a tenger alatt fekvő Ys városára Bretagne partjainál, Kityezs városára a Szvetlojar-tó mélyén, a városokra, amelyeknek harangszavát a tiszta lelkek még ma is meghallják. A közép-szerbiai Boračra, amelyet a levegő nyelt el, a szikla olvasztott magába a 14. század végén, az oszmán hódítás zűrzavarában, amikor a környék néptelenül maradt a menekülő lakosság után.
Vajon hisz-e benne a sivatagban elveszett fiatal pap?
— The city was up there, see.

Ismét elindulunk.
Ahogy autóba szállnánk, még utoljára körbenézünk, és ott, mögöttünk, egy másik város emelkedik ki a magas fű rejtekéből. Egyetlen sírkő sincs ebben a temetőben, amely ne a régmúlt századokból származna, egyetlen sír sem, amely a lenti falu lakóira várna, egyetlen kereszt sem, amely ne a szikla felé fordulna.

Ünnep

Augusztus huszonnegyedike Ukrajna függetlenségének évfordulója. Az alkalomról, amelyet a fiatal ország mindig hatalmas pompával ünnepelt meg, a donyecki szakadár kormányzat sem feledkezett meg.


A Lenin téren közszemlére tették a zsákmányolt ukrán haditechnika maradványait. A Lenin-szobor tövében tartott ünnepi megemlékezésre pedig felvonultatták az ukrán hadsereg foglyul ejtett katonáit, valamint számos civil ruhás foglyot – a fotókat közzétevő Rusztem Adagamov szerint túszokat, illetve a donyecki milícia által letartóztatott helyi polgárokat.

A macho orosz kultúrában különösen megalázónak számít, hogy a fogoly katonákat női milicisták is kísérik. Mindazonáltal, ahogy az alábbi videó mutatja, a látványos katonai felvezetés sem tudja megakadályozni, hogy a nézők megdobálják a foglyokat, sőt egyiküket pofonüssék.


A felvonulás ideológiai és koreográfiai előképe nyilvánvalóan az az 1944. július 17-én rendezett moszkvai parádé, az első moszkvai győzelmi felvonulás, amelyen a Sztálingrádnál foglyul ejtett német hadsereg katonáit terelték végig huszas sorokban Moszkva főutcáin. Azzal a különbséggel, hogy ott a „Halál Hitlerre” és „Halál a fasizmusra” jelszavakon kívül, mint szemtanúk visszaemlékeznek rá, nagyon kevés agresszív megnyilvánulás volt a foglyokkal szemben. A felvonulás egykori képeiből Ilja Varlamov tett közzé válogatást minden kommentár nélkül tegnap este.

A majdnem pontosan hetven éve rendezett parádé azzal zárult, hogy a locsolókocsik a felvonulás útvonalán végighaladva szimbolikusan megtisztították az orosz földet „от гитлеровской нечисти”, a hitleri szennytől. Mint a videón látszik, a donyecki rendezők sem feledkeztek meg erről a végső szimbolikus aktusról.

Multikulti

V/24. Ihre werte atress [Adresse] habe ich von Herrn Jenö Singer erhalten, und bitte meiner auch gedenken mit Gruß: Franz Horváth. / Meine atresse [Adresse] ist. Budapest II. Bez[irk], Csónak gasse N° 13.

1900. május 24. Nagyra becsült címét Singer Jenő úrtól kaptam meg, s arra kérem, emlékezzen az enyémre is, üdvözlettel: Horváth Ferenc. / Címem: Budapest II., Csónak utca 13.

An [den] Wohlgeboren[en] Herrn Anastagi Piero. Rue Vacchereccia 7. Florence, Italien.

Tekintetes Anastagi Piero úrnak. Vacchereccia utca 7. Firenze, Itália

A hibás németséggel írt, némi franciával vegyített képeslapot a világ egyik legszebb helyéről küldték a másikra, a budai Vár alól – csak pár méterre a fordulótól, ahol Wilhelm Miklas és Horthy Miklós 1937-ben felkanyarodtak a Várba – a firenzei Palazzo Vecchio alá, két utcára a Ponte Vecchiótól, és a Biblioteca Nazionalétól, amelynek ablakaiból a kutatást erősen hátráltató kilátás nyílik az Arnóra.


A század első – avagy az előző század utolsó? – hónapjaiban postázott képeslap előterében még épségben látszik a napjainkban rekonstruált Várbazár, hátterében pedig a Tabánnak, a budapesti Montmartre-nak a Gellérthegy oldalára felhúzódó romantikus utcácskái, amelyek majd a 30-as évekbeli bontások során tűnnek el nyomtalanul. Elbűvölő egykori világukat olyan szájtok rekonstruálják, mint a Tabán Fotótár, a Tabán Anno, a Falanszter, a régi Tabán interaktív térképe, a Cink.hu jubileumi összeállítása, és persze Saly Noémi írásai és az általa nemrég rendezett nagy Tabán-kiállítás.


A képeslap mellett egy másik multikulti-levelet is találok a berlini ócskapiacon. A francia céges fejléces, németül címzett borítékot 1943-ban küldték görög bélyeggel Berlinbe, a megszálló német hatóságok horogkeresztes postabélyegzőjével, ámde olasz nyelvű katonai cenzúra-címkével. Ezt azonban otthagyom más specialisták örömére.