Egy kávéra negyven éven át emlékszik az ember

A török interneten néhány hete – ahogy az Index írná – futótűzként terjed egy századfordulós történet Bölcs Juszuf isztambuli kávésról és Szteliosz görög halászlegényről, akik egy évtized különbséggel kölcsönösen jók voltak egymáshoz. A történet az apokrifok minden vonását magán viseli: túlságosan didaktikus és túl szép, hogy igaz legyen, szereplőiről másutt adatot nem találni, s a forrásként megadott Üsküdar Belediyesi Kültür Hizmetleri Arşivi (az üszküdári önkormányzat kulturális szolgálatának levéltára) is kizárólag a történet újra meg újra átvett változataiban fordul elő. A benne foglalt szamoszi lázadás körülményei is pontatlanok. Az 1835 óta az oszmán birodalmon belül autonóm Szamosz szigete nem 1905-ben, hanem 1908-ban lázadt fel a Görögországgal való egyesülésért, ami 1912-ben be is következett. Damat Ferid pasa pedig, akit a történet szerint a lázadás leverésére küldtek, csak 1908-ban tért vissza két évtizedes önkéntes londoni száműzetéséből, úgyhogy nemigen kaphatott ilyen megbízást. Egyébként is a birodalom nemzetiségeinek pártján állt: 1919-ben ő ismerte el hivatalosan az örmények elleni oszmán népirtást, amiért ismét persona non grata lett Törökországban.

Mindazonáltal annyiszor említettem már negatívan a törököket az ott élő/élt más etnikumokkal, örményekkel, görögökkel, keresztény asszírokkal, kurdokkal kapcsolatban, hogy ezt a történetet most nekem is el kell mondanom, hadd javítson az imázsukon. Se non è vero, legalább az, hogy egyáltalán költenek egy ilyen történetet, s ilyen nagy számban veszik át, mesélik újra, és kommentálják pozitívan, hogy ilyen fontos nekik az, hogy volt legalább egy török és egy görög, akik így segítettek egymáson. Mintha ez valamelyest ellensúlyozná a honfitársaik által elkövetett sok szörnyűséget. Noha a történetben első látásra a görög az igazi hős. De ha jobban belegondolunk, az adott helyzetben a török is az, amiért szembe mer szállni a genocídiumok valódi okozójával, a török katonatiszttel. Bárcsak sokkal több egyszerű török tett volna így.

A történetet az Arkeoloji Tarihi (Régészet és történelem) oldalról idézem, az egyik legkorábbi (június közepi) és leginkább kommentált előfordulásáról, de persze valószínűleg nem ez az ősforrás.


„1895. Az eminönüi kikötő kávézójába török katonatiszt lép be, s azt mondja: »Juszuf mester, egy kávét mindenkinek, kivéve ott azt a görögöt.«

Bölcs Juszuf mindenkinek felszolgálja a kávét. A görög Szteliosz elé is tesz egy csészét. A tiszt ráüvölt: »Nem megmondtam, hogy neki nem?«

Bölcs Juszuf nem veszíti el a nyugalmát. »Kapitány, ezt a kávét én fizetem. Neki is jár egy.«

Szteliosz hálásan pillant fel Juszufra.


Telnek az évek. 1905-ben görög felkelés tör ki Szamosz szigetén. Damat Ferid pasa csapatai partra szállnak a szigeten. A katonák között ott van Juszuf is, aki már az első összecsapásnál fogságba esik. Két évet húz le a szamoszi börtönben. A két év leteltével a görögök áruba bocsátják a foglyokat a rabszolgapiacon. Amikor Juszufra kerül a sor, harsány hang hallatszik:

»Öt kurus a törökért! Azonnal fizetem!«

Senki nem ígér rá. A görög szekérre rakja Juszufot, kihajtanak a városból. A tengerparton megáll. Juszufhoz fordul, s azt mondja:

»Bölcs Juszuf, szabad vagy.«

Juszuf elképedten kérdezi: »Uram, ki vagy te? Miért engedsz szabadon?«

A görög messziről indul, a tizenkét évvel korábbi eminönüi kikötőből. Részletesen leírja azt a napot. »Én vagyok Szteliosz, a halász, akinek aznap járt egy kávé.«

Mindkettejük könnye kicsordul. Juszuf illegálisan hazakerül Isztambulba. Barátságuk harmincöt éven át tart. Évről évre meglátogatják egymást. Minden látogatáskor kerül egy csésze kávé. Gyerekeik és unokáik ugyancsak folytatják a hagyományt.

Innen ered az ismert közmondás: Bir kahvenin 40 yıllık hatrı vardır, ʻEgy kávéra negyven éven át emlékszik az ember.’”

Březnice reneszánsz zsidó negyede

Jonathan Safran Foer Everything is illuminated filmjében (2005, lásd itt) a múltkutatók, akik Trabanttal zötyögnek fel Odesszából Észak-Ukrajnába egy elpusztult stétlet keresve, végül egy hatalmas gabonatábla közepén, a gabona közül éppen csak kiemelkedve találják meg azt a régi faházat, amelyben a stétl utolsó túlélője él.


A březnicei zsidó temető ugyanígy egy hatalmas gabonatábla közepén áll, fallal körülvéve, a Rožmitálból Březnicébe vezető út mentén. Amerre a szem ellát, búzatáblák terülnek el, nyoma sincs településnek.


Pontosabban a főútról a temetőhöz lekanyarodó kis út – amely az U židovského hřbitova, A zsidótemetőhöz nevet viseli – mentén két épület áll, egy felújított tanyaház – amelyet az 1700-as években Na Čampulce néven említenek –, s egy Nový Mlýn, Újmalom nevű elhagyatott malom a Skalice folyócska partján. A kettő között egykori sokágú öreg fa tönkje, amelyen szemmel láthatólag jegesmedvecsalád vert tanyát.


Az 1553 óta dokumentált temetőben jól elkülönülnek egymástól a barokk és a 19-20. századi sírok. Az utóbbiak kövei – amelyek egy 1893-ban épült neogótikus ravatalozó körül csoportosulnak – szinte mind eltűntek, alapjaik éppen csak kimagaslanak a mindent benövő borostyán közül. Mint később megtudjuk, a gránit sírköveket a község az 1980-as években adta el a Stavba Olomouc építővállalatnak.

A barokk sírkövek azonban – a legkorábbi a 17. század végéről – szépen sorban állnak, ahogyan az itt elhunyt Heinrich Bachrich bécsi festőnek (1868-1935) a temetőről készült 1923-as festményén látjuk. A nácik nem vandalizálták a temetőt úgy, ahogy az ebben nagy gyakorlattal rendelkező – a környékbeli német temetőket hasonlóképpen elpusztító – csehszlovák kommunisták, akiknek viszont a homok- és mészkövekre nem volt piacuk.

A sírkövek különlegességei a barokkos játékossággal tagolt, kör vagy szív alakú kis egyszeres vagy háromszoros kiegészítésekkel ellátott kontúrok. Ahogy a délelőtti nap felragyog peremükön, mintha egy barokk zenemű párhuzamos szólamait rajzolnák ki az egyes sorok. A legtöbb síron csak felirat van, többnyire testes barokk betűtípussal. Alig egy-kettőt díszít virágornamentika, és csupán egy síron van állatszimbólum, amely pedig, mint láttuk, olyan gyakori a haszid temetőkben.

Az az egyetlen állatszimbólum pedig a farkas, amely az elhunyt, Benjamin Wolf Popper (1702-1767) nevére utal.


Wolf Popper helyi iparos, kereskedő és pénzkölcsönző családból emelkedett fel az egész csehországi vidéki zsidóság adószedőjévé és bírájává (Primator der Landesjudenschaft). Egyike volt a három zsidónak, akire I. Lipót császár a csehországi dohánymonopóliumot átruházta, ami hatalmas jövedelmet jelentett számára. Nagy vagyonát és jó kapcsolatait fia, Joachim Hayim (1730-1795) is örökölte, aki a csehországi nemesség legnagyobb pénzkölcsönzője és a hétéves háború alatt az osztrák hadsereg beszállítója volt, s 1790-ben II. Józseftől nemesi rangot kapott „Edler von Popper” címmel, a második olyan osztrák zsidóként, akinek nem kellett ehhez megkeresztelkednie. A csehországi zsidóság jogainak nagy harcosa volt, s az 1770-72-es éhínség idején saját pénzén látta el gabonával a város szegényeit, keresztényeket és zsidókat egyaránt. Ő azonban 1780-ban Prágába költözött, s ott is van eltemetve. Březnicében csak apja maradt, akinek sírja jócskán kimagaslik a barokk sírkövek közül.


Két másik sírkő is köthető ismert březnicei személyiségekhez. Egy rózsadíszes kő az 1765-ben elhunyt Abraham Luria rabbi, egy három szefirottal (az Isteni Egy kabbalisztikus emanációival) díszített kő pedig az 1801-ben elhunyt Moshe Baruch Muneles rabbi sírja fölött áll.

A Popper-ház a březnicei zsidó negyedben ma (fent) és a háború előtt, Moritz Popper nevével (lent).

A város zsidó negyede különleges építészeti egység: egyetlen nagy téglalap alakú tér, amelyet húsz ház zárt sorú homlokzata vesz körbe, s a téren két további épület áll: a barokk zsinagóga és a Popper-ház. Igazi tervezett városnegyed a reneszánsz korból, parányi ideális város, önálló kis zárt világ, ahol mintha megállt volna az idő.


A negyed egyetlen utcanevet visel: Lokšany, ami mutatja, hogy hagyományosan is egyetlen önálló negyednek tekintették. A név onnan ered, hogy Březnice ura, Ferdinand von Loxan adott területet a zsidóknak letelepedésre itt 1562-ben, akkor még a város falain kívül. Mivel a zsidóság megtelepedése és sorsa – mint a legtöbb kelet-európai helyen – szorosan összefüggött a város birtokosaival, érdemes ezek történetét is áttekinteni.

Březnice reneszánsz vára a Loxan-féle 16. századi átépítés után. A helyi kalauzból

A březnicei vár, mint láttuk, a középkorban a Buzic család birtokához tartozott. A vár körül már a 13. században eleven kereskedőváros alakult ki, annak köszönhetően, hogy a hely az úgynevezett Arany Ösvényen, a középkori Csehország egyik legfontosabb kereskedelmi útvonalán feküdt, amelyen Passauból Prachaticén át szállították Prágába a sót és más iparcikkeket. A Buzic családnak ez az ága az 1400-as évek elején kihalt, s a király a pénzverde felügyelőjének, Peter Zmrzlík von Schweißing/Svojšínnek adományozta. A felügyelő készíttette 1411-1414 között az egyik leggazdagabban díszített cseh kódexet, a háromkötetes Litoměřicei Bibliát, az első fennmaradt cseh nyelvű bibliafordítást. Idővel azonban huszita szimpátiája miatt kegy- és birtokvesztetté vált. Březnicét I. Ferdinánd 1533-ban adományozza titkárának, Georg von Loxannak, s ezzel kezdődik a vár legizgalmasabb, reneszánsz korszaka.

Georg von Loxan – csehszlovák nyelven, akik szeretik az összes idegen vérű arisztokratájuk nevét lefordítani, Jiří z Lokšan – 1530-tól cseh alkancellár volt, s két királynak is titkára és szürke eminenciása, de ennek ellenére – vagy tán épp ezért – ugyanolyan nehéz megbízható információkat összeszedni róla, mint mondjuk Habony Árpádról. Sziléziában született 1491 körül, de a családnak nevet adó Loxan/Lokšan település ott nem található. Fiatal korában valószínűleg bejárta Itáliát, ahol művelt humanistává vált, és egész életében számos humanista tudóssal levelezett Georgius Loxanus néven.

Georgius Loxanus két ezüst érme humanista jelmondattal, a felsőn a napvilágra jövő meztelen Igazság reneszánsz képi toposzával, aminek talán valamilyen önéletrajzi vonatkozása is van.

1523-ban valami módon II. Lajos magyar király titkárává lesz, majd a mohácsi csatavesztés után I. Ferdinánd császár szolgálatába áll. Hamarosan a császár titkára és legfontosabb tanácsadója lesz, amit Ferdinánd számos adománnyal honorál: így a cseh alkancellári címmel, valamint többek között a dél-csehországi Kašperk bányavárossal és Březnicével. Březnice középkori várát milánói mesterekkel építtette át reneszánsz stílusban, ám ennek 1567-es elkészültét már nem érhette meg, mert 1551-ben elhunyt. Az építkezést felesége, Katherine von Loxan fejezi be, aki az augsburgi Philipp Adler kereskedő-patrícius lánya volt, s csak férje után kapott nemesi címet. A kortársak szerint nagy szerelmi házasság volt az övék.

Ez a vár lesz a reneszánsz Habsburgok egyik szerelmi történetének fészke is. Katherine elhívatta Augsburgból unokahúgát, a gyönyörű Philippe Welsert, aki itt ismerkedett meg Ferdinánd császár második fiával, II. Ferdinánd tiroli főherceggel. A pár 1557-ben itt, a várban kötött titkos házasságot, amelyből négy gyermek származott. Amikor a császár értesült erről, első dühe lecsillapodásával csak úgy hagyta jóvá a házasságot, ha az titokban marad, s a gyermekek nem örökölnek apjuk után. Az anyakönyvbe lelencként kellett bejegyezni őket, ugyanakkor viselhették a „von Austria” előnevet és a burgaui őrgrófi majd hercegi címet is.

Ferdinánd főherceg (Francesco Terzi, 1557 után, Kunsthistorisches Museum) és Philippe Welser portréja (névtelen festő, 1557, az ambrasi várban).

A főherceget 1564-ben nevezték ki Tirol kormányzójának. Philippével együtt Innsbruckba költöztek, ahová követte őket Katherine nagynéni is, akit 1580-ban ott is temettek el, szarkofágja a várkápolnában van. Březnice vezetését fia, Ferdinand von Loxan vette át, s ő engedélyezte, mint józan gazdálkodó szemléletű humanista földbirtokos, a zsidók letelepedését itt, az Arany Ösvény fontos városában, mindazonáltal a város falain kívül, földesúri birtokon. Az új negyed a birtokosról a Lokschan/Lokšany nevet kapta. Ironikus, hogy a nemesi család neve, amelynek eredeti névadó faluját nem ismerjük, ma egyetlen létező településhez kötődik, egy zsidó stétlhez. A negyed ugyanis egészen a 20. századig önálló településnek számított, önkormányzattal és csak a földesúrtól való függéssel, noha gyakorlatilag a város szívében volt: a březnicei főtérről egyetlen kapu, a Judenbogen vezetett át a negyedbe.

A Judenbogen ma. Szemközt a Popper-ház, az utca távoli végén a zsinagóga

Ferdinand von Loxan fiai a cseh nemesség Habsburg-ellenes felkelése során a protestáns rendeket támogatták, ezért a fehérhegyi csata (1620) után birtokukat elkobozták. Ezt 1623-ban a „prágai vérbíró”, Přibík Jeníšek z Újezda (von Aujezd) kapja meg, aki a cseh nemesi felkelés 26 tagját halálra ítélte és a prágai óvárosi főtéren kivégeztette. Az új birtokos által a kivégzésről készíttetett festmény ma is látható a březnicei várban. Ezzel kezdődik a város ellenreformációs korszaka. Jeníšek kápolnát építtetett a várhoz, s 1630-ban jezsuita missziót alapított a városban, amely 1640-re kollégiummá nőtte ki magát. Ő építtette Carlo Luragóval az impozáns főtéri jezsuita templomot Loyolai Szent Ignác és Xavéri Szent Ferenc tiszteletére, s a mellette lévő kollégiumot, amely, mint láttuk, 1647-től átveszi a příbrami Szent Hegy zarándokhely gondozását.

A Lokšany zsidó negyed fölé tornyosuló jezsuita templom és kollégium

A vérbíró unokája, Johann Joseph von Aujezd, aki 1677-től uralta a várost, különösen támogatta a zsidókat. Számos kedvezmény mellett az ő idején, az 1700-as évek elején épült ki a zsidó negyed a mai formájában.

A zsidó negyed interaktív térképe a zsinagóga kiállításán. Felénk néznek a főtér pirossal jelölt házai. A zsidó negyed nagy terének közepén a nagyobbik épület a Popper-ház, a kisebbik a zsinagóga

A negyed házait I-től (a Popper-ház) XXII-ig római számokkal számozták. A III. volt a rabbiház, a XIV. a kóser konyha, és a XXII-ben lakott Philippe Welser a főherceg látogatásai idején.

A zsinagóga 1725-ben épült. 1821 áprilisában leégett, de azonnal újjáépítették, a régi formájában, megnagyobbított női karzattal (ahogy az szokásos volt a korban, amikor a nők intenzívebben kezdtek zsinagógába járni). Az újjáépítéshez az akkori földbirtokos Kolowrat-Krakowsky család nyújtott nagy segítséget, ezért díszítik a tóraszekrény oszlopainak talapzatát az ő címerük elemei, a nyíl és a babérkoszorú. A festést a tóraszekrény és a bima fölötti pompás, arany csillagos égbolttal 1874-ben készítette a prágai Ladislav Kuba.

A Kolowrat-Krakowsky család 1727-ben, nem sokkal a negyed és a zsinagóga barokk kiépítése után örökölte a várost a kihalt Újezd családtól. Érdekes apróság, hogy 1872-ben, a Kolowrat férfiág kihalásakor a magyar Pálffy Eduard gróf örökli tőlük, akinek anyja Kolowrat lány volt. Tőle kobozza el majd 1945-ben a németeket és magyarokat jogfosztó Beneš-dekrétumok értelmében a csehszlovák állam. (Fontos különbség, hiszen ha arisztokrataként kobozták volna el tőle, akkor az új cseh kárpótlási törvények értelmében a család visszakaphatta volna. A Beneš-dekrétumok sújtotta etnikumok azonban mindezidáig nem kaptak kárpótlást.)

Az emeleten, a női karzat szintjén volt a héder. Itt most kiállítást látunk a régió zsidóságának történetéről és a csehországi zsidóság irodalmáról. A zsidó gyerekek a hédert elvégezve a jezsuita gimnáziumban tanultak tovább, amely egészen 1901-ig német nyelvű volt. A héder három oldalra nyíló ablakaiból jól áttekinthető szinte az egész zsidó negyed, különösen a szemközti Popper-ház, s a vele átellenben álló vendéglő, amely most a Hospůdka u dědy Jehudy z Lokšany, ʻKisvendéglő a lokšany Júda bácsihoz’ nevet viseli.

A 19. század második felétől kezdve a lokšany zsidók – ahogy általában a cseh- és morvaországi zsidóság – fokozatosan a nagy városokba költöztek, a vidéki központok elnéptelenedtek. Ahogy Jaroslav Polák-Rokycana írja 1934-es Geschichte der Juden in Březnice (Judenstadt Lokschan) c. tanulmányában: „A »Lokschan« kihalóban van. Már csak néhány év, és ez a cseh vidéki gettó a múlt részévé válik.” Nem tudta, milyen gyorsan igaza lesz. Březnicéből, ahol valamikor több száz zsidó élt, 1942-ben már „csak” huszonnyolcat deportáltak Theresienstadtba, majd onnan Auschwitzba.

A zsinagógát a háború után raktárnak használták, a házakba új lakók költöztek. A negyedet 2010 környékén állították helyre a „Deset hvězd” (Tíz Csillag) program keretében, amelyen belül tíz csehországi zsidó központ tizenöt műemlékét restaurálták. A zsinagóga ma minden nap látogatható, a helyreállított és eleven negyed pedig hűen őrzi egy egykori különös kis mikrokozmosz hangulatát.

A rózsa földjén, percről percre

A rózsa földje éppúgy nem létező ország, mint Kurdisztán, noha éppúgy bejárható. Az az ország, amely magában foglalja, nem tagadja le létét, mint Törökország Kurdisztánét, sőt nagy erővel népszerűsíti a turisták számára, de éppolyan prózai néven emlegeti, amilyen a „Délkelet-Anatólia” elnevezés Kurdisztánra, Nyugat-Örményországra avagy a keresztény asszírok földjére.

A rózsa földje a középkorban jutott közel ahhoz, hogy önálló országgá váljék, akárcsak más ragyogó, de mára már elfelejtett monarchiák, mint Aquitánia, Provansz vagy Burgundia. Urai mindent meg is tettek ezért, s igazán nem rajtuk múlt, hogy nem sikerült. A tartományt az 1100-as évek legvégén megalapító Witiko hatalmas és gazdag örökséget hagyott fiainak, akik eredményesen verték vissza mind tulajdon királyuk, mind a szomszédok hatalmi törekvéseit. A tartomány – akárcsak a burgund hercegség – gazdagsága és tündöklése csúcsán szűnt meg az 1600-as évek elején, azáltal, hogy utolsó és leghatalmasabb ura egyszerűen képtelen volt fiúutódot hátrahagyni. A birtok oldalági örökösökre szállt, akik szintén kihaltak, épp időben ahhoz, hogy az országot 1620-ban meghódító Habsburgoknak ne erővel kelljen elvenniük tőlük, hanem mint megüresedett birtokokkal jutalmazhassák vele saját híveiket.

A tartomány alapításának története is középkori lovagregénybe illik. A purschitzi/prčicei kisnemes, Witiko/Vítek (1120-1194) Toldi Miklós módjára kerül fel a prágai udvarba, II. Ulászló szolgálatába. Innen lépeget fel a ranglétrán, mindig a megfelelő oldalra állva a király halálát követő polgárháborúban, míg végül egész Dél-Csehország urává lesz. Családja német nyelvű, ahogy az általa uralt tartomány túlnyomó része is, ami a középkorban nacionalizmus híján még nem számít különösebb identitáselemnek. Annál inkább a 19. század végén, amikor a hely nagy német nyelvű írója, Adalbert Stifter róla írja meg főművét, a Witiko című történelmi regényt (1867), a rózsák földjének nagy alapító eposzát. Minthogy az írót hárommillió potenciális olvasójával és nyelvükkel együtt néhány nemzedékkel később kivágták Csehország kulturális emlékezetéből, a regényt ma már senki nem olvassa szülőföldjén, legföljebb Ausztriában, amely a menekültek egy részével együtt Adalbert Stifter örökségét is átvállalta és – jobb híján – osztrák íróként tartja számon.

Az alapító legenda szerint Witiko halála előtt öt fia között osztotta szét birtokát és a címerében viselt rózsát. Az öt birtokközpont Neuhaus/Jindřichův Hradec, Krumau/Český Krumlov, Rosenberg/Rožmberk, Wittingau/Třeboň és Platz an der Naser/Stráž nad Nežárkou volt, s az öt család címerét más-más színű rózsa díszítette. Ezek jelzik ma is a 12. és 17. század között emelt várakat és templomokat azon a vidéken, amelyet mostantól egy héten át bejárunk.

Az öt rózsa szétválása. Anton Steer freskója Český Krumlov várában a Telč várában festett eredeti után, 1742

A rózsa földjére Prágán keresztül vezet az út. A vonatról leszállva jólesően látjuk, hogy a hosszú karantén alatt hiányoztunk már: mint díszvendéget köszöntenek minket, furcsa nyelvünk egyik leghosszabb szavával.

„A szerzői felolvasások hónapja. Díszvendég: Magyarország”

Bár a prágai feliratokban nem lehet megbízni. A vár alatti Chotkova villamosszerpentin felirata jól mutatja, hogy senki nem pótolhatatlan.

„Szívem Maruškáért dobog.” A néven legalább két átfestett női név palimpszesztje dereng át

A koronavírusra irányuló figyelem árnyékában sok országban vezettek be fű alatt változásokat, széles körben ellenzett törvényeket, települési rendeleteket, vagy az önkormányzatok megregulázását. Prágában ebben a száz napban egy hosszú és heves vitának a végére tettek pontot a Mária-oszlop újrafelállításával az óvárosi főtéren, amelyről Lloyd írt itt a blogon. Az oszlopot, amelyet 1650-ben emeltek, amiért Mária többé-kevésbé megvédelmezte a várost az 1648-as svéd ostrom idején, s amelynek árnyéka jelezte a prágai delet, 1918-ban döntötték le mint a Habsburg-szolgaság emlékművét. A szobor helyén, mint annak idején megírtuk és lefényképeztük, már jó tizenöt éve tábla volt a kövezetben azzal a felirattal, hogy „itt állt és itt fog újra állni a Mária-oszlop”, de az újrafelállítást mindezidáig sokan ellenezték, sőt a mondat második – itt dőlt betűvel jelzett – részét is kivésték a tábláról. A járvány idején azonban a néptelen főtéren ismét felállították a szobor talapzatát és az oszlopot, s daruval ráemelték az egykori Mária-szobor Petr Váňa által készített másolatát. Amikor néhány nappal később ott járunk, már csak a két oldalsó angyal hiányzik róla, és a Týn-templom gótikus Madonna-ikonjának másolata, amely eredetileg ott volt a szobor talapzatán. A szobrász boldogan magyaráz az emlékmű köré gyűlt tömegnek. A néhány méterre álló Jan Hus-szobor száz éven át üres tekintete újra célpontot talált magának, újra az oszlopra fókuszál, mint 1915-ös felállításától kezdve három éven át. Hát még ha az ikon is oda kerül majd, amelynek eredetijét éppen az ő huszitáinak pusztítása elől rejtették el a Týn-templomban.

BROWN LIVES MATTER! Prágában egy másfajta szolgaság emlékművei is állnak még. Le sem dönthetők, mert nem az elnyomókat, hanem a rabláncra vert elnyomottakat ábrázolják.

A Týn-templom mögötti Ungelt-udvarban,

a Károly-híd kisoldali végén,

és már a rózsa földjén, Český Krumlovban, a várba vezető lépcső mellett.

Önkéntes szolgák emlékművei is állnak még szép számmal. A teljesen turistamentes Károly-hídon, a Nepomuki Szent János vízbefojtásának emlékére emelt szobron például teljesen ellopják a show-t a szenttől: szerencsehozó testüket legalább olyan fényesre tapogatták, mint a szentét.

A domonkos (Domini canes = „az Úr kutyái”) templomban és kapuján

A városból kifelé a strahovi stadionszörny területén keresztül vezet az út, amelyet sok évtized hezitálás után végre bontani kezdtek. A stadion Győzelem-szobra sok szerencsét kíván nekünk. Mi is neki. Ki tudja, hol lesz, mire visszajövünk.



Příbram felé kanyarodunk. Ez a barokk ezüstbánya-városka – súlyos szocreál városközponttal – még kívül esik a rózsa földjének északi határán, de az itteni Szent Hegy Mária-zarándokhelye az egész Csehországból, sőt Bajorországból is vonzotta és mindmáig vonzza a zarándokokat. A csodatevő gótikus Mária-szobrocska első kápolnáját a 14-15. században emelték, de kultusza igazán a Habsburgok idején lendült fel, amikor 1647-től a březnicei jezsuiták gondozásába került. A jezsuiták meglátták a nagy tömegkommunikációs lehetőséget az ország közepén fekvő szentélyben, és száz év alatt Csehország legnépszerűbb zarándokhelyévé tették. A főleg jezsuita megrendelésre dolgozó Carlo Luragóval, számos nagy prágai barokk templom építőmesterével 1658 és 1709 között pompás barokk stílusban építették ki ma is álló formájában. A templom udvarát árkádíves galéria veszi körül, négy sarkán egy-egy kupolás kápolnával.

A zarándoktemplom Příbram legkorábbi látképén (1665) a Szent Hegyen, még az átépítés előtti formájában (fent), és légifelvétele a zarándokkalauzból (lent). A Szent Hegy történetét a „cseh Pliniusnak” is nevezett Bohuslav Balbín (1621-1688) jezsuita történész írta meg. A Diva montis sancti seu origines et miracula magnae Dei hominumque Matris Mariae gazdagon illusztrált első kiadása (1658) meg is van nekem, csak még költözés utáni állapotban, a barokk könyvek ládájában. Amint hozzáférek, közzéteszem metszeteit.

A galériák boltozatán a szenthegyi Mária közbenjárására történt csodákat ábrázolták, akkurátusan évszámmal ellátva. A csodák jelentős része lezuhanás megakadályozása, illetve következményeinek enyhítése. A képeken ábrázolt korabeli munkabiztonsági körülményeket ma csak rendkívül magas informális összegért hagyná jóvá bármilyen hatóság. A templomot az ország legnépszerűbb szentjeinek szobrai veszik körül, ezzel is otthonosabbá téve a helyet a zarándokok számára. Közvetlenül a koronavírus után még nem sokan vannak, de a könyvesbolti eladó szerint rendes esetben ilyenkor, hétvégén már tömve van a templom és az udvar. Egy zarándokvezető rászól Lloydra, hogy ne fotózzon. Lloyd égnek emeli szemét: „A fényt Isten teremtette, én csak azt gyűjtöm össze.” A zarándokvezető elgondolkodik. „Rendben. De ne fotózzon.”

Prágai zarándokok úton a Szent Hegy felé.

A zarándokhely közelében öreg tölgy áll, amelyet Szent Vencel (921-935) fájának neveznek, noha jó, ha fele olyan idős. A fa körül turistacsoport sűrűsödik. Már messziről látszik, hogy oroszok, mert elterjedt orosz szokás szerint két kézzel a fára tapadnak, hogy részesüljenek energiáiból, illetve ezt szelfin is dokumentálják, olyan mesterséges pózokban, amiben csakis orosz lányok szoktak szelfizkedni (поселфиться).




Ezen a vidéken a domináns színfolt még a pipacs. Rózsával csak kicsit délebbre, Rosenthal / Rožmitál pod Třemšínem nevében találkozunk.

Rožmitál pod Třemšínem nyáron és télen. Jirka Jiroušek „légi képeslapjaiból”.

A városka, mint neve is mutatja, a 827 m magas Třemšín-hegy alatt fekszik. A környék egy Witikóéhoz hasonlóan ősi család birtoka, a Buzicoké, akik az 1110-ben elhunyt Jetřich Buz / Dietrich Burckhardt lovagra vezetik vissza eredetüket. A családi legenda szerint Jetřich egyszer puszta kézzel győzött le egy vadkant, amely ezért a családi címerbe is bekerült. A család egyik ága a szudétavidéki Hasenburg/Hazmburk (Nyúlvár) várában székelt, innen kapta a Zajíc (Nyúl) nevet. Róluk már volt szó IV. Nyúlvári Nyúl János kapcsán, aki a Szentföldről hazahozott élő krokodillal játszotta el minden évben Szent György és a sárkány jelenetét. Itt oldalt az ő címerük látható, amely a Buzicok vadkanját párosítja a nyúllal.

Bivoj, azaz Jetřich Buz a vadkannal egy cseh hősöket ábrázoló 1893-as kártyapakliból. Pilseni múzeum

A családnak a közeli Bechyně városkában reneszánsz kastélya van, ahol freskón a krokodilharcot is ábrázolták, de ezt most nem látogatjuk meg. Ebből az ágból származott Zbyněk Zajíc z Hazmburka prágai érsek (1403-11), Jan Hus ádáz ellenfele, akit Hus és Wycliffe könyveinek elégetése után a feldühödött prágai nép kergetett el, úgyhogy Pozsonyban halt meg száműzetésben. A család másik ága a Lev (Oroszlán) nevet vette fel, s ők uralták Rožmitál, Třemšín és Březnice várait. Innen származott Johanna, Poděbrad György király felesége (1458-1471), akinek bátyja a király megbízásából végzett 1465-67 között nagy sikerű európai országimázsépítő körutat. Třemšínt a husziták pusztították el, s a hegy a történelmi gyökerek folytán az 1860-as évektől kezdve lett a Habsburgok ellen tiltakozó cseh „nemzeti zarándoklatok” színhelye, mintegy a příbrami zarándokhely világi ellenpontjaként. Rožmitál és Březnice vára azonban ma is áll, mindkettőt fel is keressük. A rožmitáli Levek még 1946-ban is tartottak „antifasiszta nemzeti zarándoklatot” a Třemšínen, mielőtt az új állam őket is elűzte volna.


A várat még az első Buzicok építették a tóvidéken, s ők alakították ki a város vízi védőrendszerét is, amelyet az utókor „a rožmitáli Velencének” nevezett el. A 16. században reneszánsz stílusban átépített vár a kommunizmus alatt jól lerohadt, most kezdik helyreállítani; a város felőli homlokzatát és kaputornyát már szépen restaurálták. Több helyiségét még lakják; az idős lakók a kör alakú várudvaron sütkéreznek a napon, lemondóan tűrik, hogy bejárjuk a vár olykor életveszélyes helyiségeit. A vár melletti 19. századi házban hangulatos Várétterem működik hagyományos cseh konyhával, a tóvidékre néző hátsó terasszal.

A pacalleves és rožmitáli ponty után a másik Buzic-birtokra, Březnicébe megyünk át. Az itteni műemlék-együttes, a reneszánsz kastély, a főtér a jezsuita templommal, és főleg az épségben megőrzött reneszánsz zsidó negyed és zsidó temető olyan komplett egységet alkot, hogy muszáj egy külön poszt-kitérőt szentelnem nekik.


A Moldva, amely a rózsa földjéről folyik Észak-Csehország királyi birtokai felé, mindig folyosót kínált az egyik hatalomnak a másik földjére való szimbolikus behatoláshoz.

II. Ottokár király alig negyed százados uralma (1253-1278) bámulatos kísérlet volt arra, hogy Csehország közép-európai, sőt európai nagyhatalommá váljék. A király hadjáratot vezetett a pogány poroszok ellen és megalapította a róla elnevezett Königsberg városát, majd a Babenberg-dinasztia kihalásával gazdátlanná vált osztrák földek felé fordult, és Ausztriától az Adriai-tengerig az összes kis hercegség urává vált. A német-római császári címért is versenybe szállt, s ha nem riválisa, az akkor még ismeretlen svájci Habsburg Rudolf kapja meg azt, akkor, ki tudja, talán a cseh vált volna hatszáz évre Kelet-Közép-Európa latinjává. Habsburg Rudolf azonban császárként elfoglalja tőle és saját családi birtokává teszi az osztrák hercegségeket, majd 1278-ban a magyar Kun László király támogatásával Marchfeldnél legyőzi és meg is öli őt. Ezzel véget ért egy nagy cseh álom, amely csak a versailles-i konferencián, az Adriához vezető cseh korridor ötletében támad fel kísértetként.

Ottokár legnagyobb ellenfele azonban nem Rudolf császár, hanem a rózsa földjét uraló Witiko/Vítkovci család volt. Számukra Ottokár ausztriai hódításai egyfajta bekerítő hadműveletet jelentettek Český Krumlov- és Jindřichův Hradec-központú dél-csehországi tartományuk körül. Ezért minden módon igyekeztek útját állni, s Ottokár végső vereségét is a család lázadása és hátbatámadása okozta Rudolffal vívott háborúja idején.

A királyi ház és a Witiko-család háborúja számos szimbolikus alapításban is képet öltött. Ezek elsősorban a Moldva mentén jöttek létre, amely – úgy a vízi út mint a völgyében vonuló országút – a legfontosabb közlekedési útvonalat jelentették a király uralta északi országrész és a rózsa déli földje között. II. Ottokár hatalma csúcsán alapítja Budweis (České Budějovice) városát és a zlatá korunai ciszterci kolostort, mélyen a rózsa földje szívében, a Witikók terjeszkedésének megállítására. Ezeket a Witikók feldúlják, majd ők hatolnak be királyi területre, s veszik át az Ottokár által a Moldva alsó folyásánál alapított Orlík és Zvíkov várak uralmát, amelyek ilyenformán a rózsa földjének előörsei lesznek királyi területen.

Orlík és Zvíkov valaha a Moldva-menti sziklákat uraló sasfészkek közé tartoztak, amelyeket Smetana oly szépen fest le a Moldva programzenéjének vége felé. Mára azonban a szikláknak nyoma sincs. Az orlíki gát a vár tövéig emelte a Moldva vízszintjét, a szirti sasból halászsast csinálva. A két vár közötti tizenöt kilométeres távot ma a legegyszerűbb hajóval megtenni: 10:30, 11:30 és 15:00-kor indul Orlíkból, s egy óra múlva vissza Zvíkovból. Innen, a víz felől tárul fel legszebben mindkét vár, amelyeket eleve a völgyből való nézetre terveztek.

Wilhelm Ströminger (1845-1901): Burg Worlik (fent) és Orlík vára ma (lent)

Karl Liebscher (1856-1906): Burg Klingenberg (fent) és Zvíkov vára ma (lent)

Červená Lhota a két csehországi hatalom közé ékelődött kis birtokok egyik szép képviselője közvetlenül a rózsa földjének északi határán, alig húsz kilométerre Jindřichův Hradectől. Tulajdonos családjai a 14. századtól kezdve szinte generációnként változtak. Gótikus kastélyát a régi cseh Rybňani Káb család építteti át reneszánsz stílusban 1542-1555 között. Utolsó tulajdonosai 1835-től a szász Schönburg-Hartenstein hercegek, tőlük származik a berendezés. A szabályos négyzet alapú szép kis reneszánsz kastély egy gránit sziklán áll, amelyet a Dírenský-patakból völgygáttal kialakított tó vesz körül. Amikor mi odaérünk, a tó medrét éppen tisztítják, vizét leeresztették, úgyhogy csak a patak vékony csíkja szeli át, s a vár úgy trónol a száraz meder fölött, mintha a tengerparton állna apály idején. Így sem rossz.

Folytatása következik