Mikor lesz az már?

„Jibbone ha-mikdos ir cijon tömale, akkor lesz az már” – énekli Sebestyén Márta a Muzsikás együttes Szól a kakas már című albumának címadó dalában.


Sebestyén Márta és a Muzsikás: Szól a kakas már (3'06"). A Szól a kakas már. Magyar zsidó népzene (1992) lemezről.
(Erről a lemezről már korábban, a „Bella ciao” feltételezett zsidó gyökerei kapcsán is írtunk. A Muzsikás együttes azokat az öreg cigányzenészeket járta végig, akik valaha az 1944-ben elpusztított máramarosi hászid zsidóság ünnepein zenéltek, s tőlük gyűjtötte össze e közösség egykori dalait.)

Szól a kakas már Majd megvirrad már Zöld erdőben, sík mezőben sétál egy madár. Micsoda madár, Micsoda madár Sárga lába, kék a szárnya Engem odavár.

Várj, madár, várj Te csak mindig várj Ha az Isten néked rendelt Tiéd leszek már. Mikor lesz az már, Mikor lesz az már? Jibbone ha-mikdos ir Cijon tömale Akkor lesz az már.

Vagyis mikor…?

A CD kísérőfüzetéhez ne forduljunk magyarázatért, itt csak a dal születésének legendás történetét olvashatjuk Szabolcsi Bence tolmácsolásában:

Taub Eizik hászid csodarabbi 1780 körül került Nagykállóra melamednek (tanítónak) a nagykállói rasekol gyerekei mellé, s ott később rabbi lett. A költői lelkű, természetszerető rabbi a legenda szerint mezei sétája közben hallotta a dalt egy pásztorgyerektől, s egy belső hang ellenállhatatlanul ösztönözte őt annak megtanulására. Megvette hát a dalt két forintért. Abban a pillanatban, amikor a vásárt megkötötték, a rabbi megtanulta a dalt, a pásztorgyerek meg elfelejtette. Azóta a felvidéki zsidóság magáénak érzi a nótát, és zsoltáros virrasztásai s egyéb vallásos ünnepei alkalmával mindenütt énekli, mivel annak szövegéből Messiást váró, allegorikus értelmet érez ki.


Magyar pásztorfiútól még az egyszeri csodarabbi is csak tősgyökeres magyar népdalt tud venni. Ezt Szabolcsi Bence sem látja másképp: a Szól a kakas már „egész magyar szövegében és egész dallamában egy jól ismert népdalnak nem is nagyon jelentékeny változata, erőszakkal betoldott héber sorokkal.” („Népdalok”, Az Egyenlőség Képes Folyóirata, 1921.) Ezekről az „erőszakos betoldásokról” még lesz szó. Először arra próbáljunk választ keresni, hogy egy többé-kevésbé tipikus magyar népdal hogyan válhatott ennyire népszerű haszid zsidó dallá?

A nagykállói haszid közösségből származó Ámos Imre (1907-1944) képe: Hajnalvárás, 1939

A kérdésre az egyik választ a dallam modalitása adja. A zsidó zene – legyen az akár klezmer, akár liturgikus kántorének – a gregorián zenéhez hasonlóan modusok, skálák, jiddisül shteygerek köré szerveződik. Ezek egyike, az Ahavoh rabboh, amely az ebben a modusban recitált reggeli ima kezdőszavairól nyerte nevét, különlegesen népszerű a haszid zsidók közt: számtalan haszid eredetű klezmerdarab és tish nign – szombatonként és ünnepekkor a rabbi asztalánál, gyakran eksztatikus hangulatban énekelt dal – épül erre a skálára.

Az Ahavoh rabboh egy módosított fríg skálának felel meg – innen ered a klezmerben elterjedt jiddis neve, a freygish –, ahol a skála harmadik foka egy fél hanggal fel van emelve. Szolmizálva: m-f-szi-l-t-d'-r'-m'. Ahogy gyakran a kelet-európai népdaloknak, úgy ennek a skálának sincs egyértelmű „tulajdonosa”: a spanyol flamenco „cigány skála”, az arab és a török zene hijaz maqam néven ismeri. S ha közelebbről megvizsgáljuk kérdéses népdalunkat, a Szól a kakas már-t, ez is pont ugyanerre a bővített terces fríg skálára épül. Ily módon minden változtatás nélkül átvehette a zsidó közösség úgy, hogy dallamvilágában teljesen magáénak érezhette.

Álljon itt egy példa egy ilyen freygish darabra a hagyományos kelet-európai klezmerrepertoárból, az Az du furst avek – „Amikor elmész” – jiddis népdal Joel Rubin (C-klarinét) és Joshua Horowitz (cimbalom) tolmácsolásában. A freygish skála mellett a rubato bevezető és a dal lassú, vontatottan feszes ritmusa is megerősíti a rokonság érzetét:


Rubin & Horowitz: Az Du Furst Avek (3'23"). A Bessarabian Symphony. Early Jewish Instrumental Music (1994) lemezről.
(Joel Rubin és Joshua Horowitz a múlt század fordulójának zsidó hangszeres zenéjét kísérlik meg rekonstruálni Bessarabian Symphony című lemezükön. Hasonlóan a barokk zene előadásaiból ismert historikus irányzathoz, ők is eredeti hangszereken játszva próbálják meg életre kelteni a korabeli előadási gyakorlatot, amelyet fluktuáló ritmika, gazdag ornamentika, glisszandók gyakori használata, és általában a vokális technikákhoz közelebb álló előadásmód jellemez. Lemezük azonban jóval több egyszerű kultúrarcheológiai kirándulásnál: élvezetes, élő, érzékenyen és érzelemgazdagon előadott zene.)

Kakas az interneten általunk közzétett Kaufmann-haggada margóján

De térjünk most vissza a dal szövegéhez. Az utolsó versszakot leszámítva tipikus magyar szerelmes népdalszöveggel van dolgunk, több ismert magyar népdalból is visszaköszön a szerelmesek madár-allegóriája. Az utolsó versszak azonban késői betoldás, amelyet a dalt magáévá tevő haszid zsidó közösség – talán maga Eizik Taub – költött hozzá, s amely gyökeresen átértelmezi az egész dalt.

A versszak ominózus héber nyelvű sora szó szerinti idézet egy késő középkori pijutból, zsidó liturgikus költeményből. A Cur mi-selo című pijut legkésőbb a 14. században született Észak-Franciaországban ismeretlen költő tollából. A költemény elég hamar elterjedt Európa zsidó közösségeiben, s mind a mai napig felcsendül szombatonként az ünnepi terített asztal mellett az étkezés utáni áldás, a Birkat ha-mazon bevezetőjeként. – Érdekes megjegyezni, hogy a Cur mi-selo ma elterjedt dallama ugyanarra az Ahavoh rabboh modusra épül, mint a Szól a kakas már.

A Cur mi-selo strófái a Birkat ha-mazon egyes áldásaihoz kapcsolódnak, amelyek hálát mondanak az Istentől kapott ételért, az Ősatyáknak örökbe adott földért, majd könyörögnek a Messiás eljöveteléért és a Szentély újjáépüléséért.

Ezekből a könyörgésekből emelte át a Szól a kakas már a pijut utolsó strófájának első sorát: יבנה המקדש עיר ציון תמלא, askenázi kiejtéssel: Jibbone ha-Mikdos, Ir Cijajn tömale. Magyarul: „Felépül a Szentély, és Sion Városa benépesül.” Akkor lesz az már.

Ez a betoldott strófa az Énekek éneke magasságába röpíti fel a dalt. Ahogy a hagyományos rabbinikus értelmezés szerint az Énekek énekének szerelmespárja az Örökkévaló és népének egymás utáni vágyakozását allegorizálja, ugyanúgy a Szól a kakas már énekese a számkivetett zsidó nép képviselőjeként vágyakozik szerelme, az Örökkévaló után, akivel csak a messiási időkben, az Ígéret Földjére való visszatérés és a jeruzsálemi Szentély újjáépítése után egyesülhet.

Így született meg egy potenciálisan zsidó dallamú magyar népdal és egy transzcendenssé emelt szerelmes vers házasságából a mai napig legnépszerűbb magyar nyelvű haszid dal.

Perzsiai zsidó kettős képmás „vőlegény”-darabja, 1846 k. Héber betűs, perzsa nyelvű felirata: Târ-zan ʿArus ben Shelomo – „ʿArusz ben Selomo taron játszik.”

De ezzel még távol sincs vége a történetnek. A Cur mi-selo pijutnak, úgy tűnik, titokzatos képessége van a szerelmes költemények megtermékenyítésére. Nagykállótól jó ezer kilométerre délre, a szefárd zsidó kultúrkörben egy másik igen népszerű szerelmes dallal fonódik össze a Cur mi-selo, bár itt nem a szöveg, hanem a dallam közös. A szefárd zsidók a pijut hagyományos dallamára éneklik a Los bilbilicos cantan – „A fülemülék dalolnak” –, illetve a La rosa enflorece – „Virágzik a rózsa” – címeken is ismert dalt.


Savina Yannatou és a Primavera en Salonico: Los bilbilicos cantan – „A fülemülék dalolnak” (4'11"). Az Άνοιξη στη Σαλονίκη (Tavasz Szalonikiben, 1995) lemezről.
(Savina Yannatounak az egykori thesszaloniki szefárd közösség dalait összegyűjtő CD-jéről már két bejegyzésben is idéztünk egy-egy dalt, itt és itt. Ez az anatóliai szefárdságtól elterjedt dal a harmadik kedvencünk. A bilbilico, ‘fülemüle’ szó a török bülbül szefárd kicsinyítő képzős alakja, míg a „megsebesül a hold” a magas irodalomból átvett kifejezés a lassan fogyó holdra.)

La rosa enflorese hoy en el mes de may mi alma s’escurese firiendose el lunar Los bilbilicos cantan con sospiros de aver, mi alma i mi ventura estan en tu poder. Los bilbilicos cantan en los arvos de la flor, debacho se asentan los ke sufren de amor. Mas presto ven, colomba mas presto ven con mí, mas presto ven, keridha, corre i salvame.

Virágzik a rózsa most, május hónapban, lelkem elsötétedik ahogy megsebesül a hold. A fülemülék dalolnak vággyal sóhajtozva lelkem és a sorsom a te kezedben van. A fülemülék dalolnak a virágzó fák között a fa alá ülnek le akiket szerelem gyötör. Siess gyorsan, galamb, siess gyorsan hozzám, siess gyorsan, kedvesem, fuss, ments meg engem

Perzsiai zsidó kettős képmás „menyasszony”-darabja, 1846 k. Héber betűs, perzsa nyelvű felirata: Rahel dar hâl vasmeh keshidan – „Rachel szemöldökét festi.”

Végül csendüljön fel a Szól a kakas már ma élő leghitelesebb tolmácsolójának, Eizik Taub rabbi hatodik generációs egyenes ági leszármazottjának, Rebbe Menachem Mendel Taubnak, a Kaliver – „Nagykállói” – haszid dinasztia rabbijának az előadásában. Nem tudom, mennyire tud a Kaliver Rebbe magyarul, mindenesetre a Szól a kakas már-t szinte hamisítatlan szabolcsi tájszólásban énekli. Jeruzsálemben, szombatonként, magyar nyelven.

Párhuzamosok

Ha valamitől fél az ember, azt a legokosabb megmérni.

Daniel Kehlmann: A világ fölmérése, fordította Fodor Zsuzsa. Budapest: Magvető 2006.

Az első benyomás a borzongó ámulat, mint egy cabinet de curiosités preparált istencsudái láttán. Csakhogy az író itt egzotikus állatok helyett két egzotikus embert preparált a legnagyobb gondossággal, Gausst, a matematikust, és Humboldtot, a természettudós-felfedezőt. A figurák annyira autisztikusak, öntörvényűek és embertelenek, hogy muszáj elképedve figyelnünk őket, amint senkivel sem törődve nyílegyenesen törnek mindenen át előre, kitűzött céljuk, a világ fölmérése felé.

De lenyűgöz már a jól megválasztott műfaj is, a csodagyerek-hagiográfia, amelyben a tudós, akár az előző Kehlmann-regény, A Beerholm-illúzió mágus főhőse minden erőfeszítés nélkül sorra műveli a csodákat, szempillantás alatt húzva elő a semmiből új törvényeket, bolygókat, világrészeket.


Aztán meg a történetek. A nagy történet sok-sok kis lakonikus történeten keresztül bomlik ki, mindegyiknek megvan a maga önálló struktúrája, ritmusa és mélysége, mintha Buber haszid történeteit fűzték volna össze regénnyé.

Ezek a történetek pedig egy kiszámíthatatlan, mágikus világgá állnak össze. Ahol a véletlen szükségszerű, a dolgok láthatatlan összefüggéseket alkotnak, s akik összetartoznak, azoknak a legváratlanabb helyeken újra meg újra találkozniuk kell egymással. Ahol egy elhanyagolt észak-német kertben pálmafák és liánok őserdeje nő. Ahol a holtak üzennek az élőknek, a folyamok hegynek felfelé folynak, és a dzsungel mélyén magányos szász utazó bukkan fel, majd szülőfaluja pontos lélekszámát és a templomtorony lábban mért magasságát megadva újra eltűnik. A csodák időnként úgy felduzzadnak, hogy szétszakítják a cselekmény szövetét, s amikor a hiátus után ismét visszatalálunk, egyik szereplő sem emlékszik rá, hogyan is szabadultak meg a kutyaszorítóból. Ebben a világban a legrealistább figura az a négy amazonasi evezős, akik szünet nélkül csodás történetekkel, beszélő halakkal és szárnyas törpekutyákkal traktálják egymást, s akikben Kehlmann minden bizonnyal a számára oly kedves dél-amerikai mágikus realizmus nagymestereinek állított méltó emléket.

Mario megkérte Humboldtot, egyszer már ő is meséljen valamit.
Történeteket nem tud, mondta Humboldt és megigazította a kalapját, amelyet a majom megfordított. És nem is kedveli a mesélést. De el tudja mondani a legszebb német verset, szabad spanyol fordításban. A hegycsúcsok fölött csend van, a fák közt nem érezni a szelet, a madarak is csendesek, és nemsokára meghalsz, ne félj.
Mindenki ránézett.
Kész, mondta Humboldt.
Hogyan, kérdezte Bonpland.
Humboldt a szextáns után nyúlt.
Már megbocsát, mondta Julio. Az nem lehet, hogy ez volna minden.
No persze nem véres, háborús, átváltozós történet, mondta ingerülten Humboldt. Nincs benne varázslat, senki sem változik növénnyé, senki sem tud repülni és nem falja fel a másikat.

Napközben összefolytak az órák; a Nap nagyon mélyen, tüzesen izzott a folyó fölött, fájt ránézni, a moszkitók minden oldalról támadtak, még az evezősök is túl fáradtak voltak ahhoz, hogy beszéljenek. Egy ideig követte őket egy fémkorong, előttük, aztán megint mögöttük repült, hangtalanul siklott az égen, eltűnt, megint felbukkant, néhány percre olyan közel jött, hogy fényes felszínén Humboldt távcsővel ki tudta venni a folyó, a csónak és önmaga meggörbült tükörképét. Aztán a korong elszáguldott és soha többé nem tért vissza.

Nem is csoda, hogy egy ilyen világban Gauss és Humboldt annyira megszállottan igyekeznek megtalálni a rendet, hogy minden emberi kapcsolatot beáldoznak érte. Ott zajlik körülöttük az eleven élet, amelynek szereplői gyakran szeretettel fordulnak feléjük, de ebből a szeretetből az ő zárt világukba csak nagy néha jut át valami: egy kutya, egy utcalány, egy öreg fa. Sőt amikor a folyton zúgolódó Gauss magával Istennel találkozik, azt is elpackázza, mert a dolog nem illik bele az általa elképzelt rendbe. Istennek, ha van, a világot mozgató törvények fölött kell léteznie, nem benne ebben a kusza világban, öreg grófként egy elvadult német kertben.

De egy ilyen világban nem találhatják meg a rendet. Ahogy egyre inkább kutatják, arra kell rájöjjenek, hogy a törvények csődöt mondanak, a tér elgörbül, az idő lelassul, a csillagháromszögek szögeinek összege több száznyolcvannál, és a párhuzamosok a végtelenben találkoznak egymással.


Aztán meg a szerkezet. Élünk-halunk manapság a jó szerkezetekért. Nemrég még elég volt úgy elkezdeni egy regényt, hogy „La Mancha egyik falujában, amelynek nevére nem akarok emlékezni, élt egy nemesember”, s aztán jöhettek a történetek a hős születésétől haláláig. A történetek füzérét ma is szeretjük, talán ezt szeretjük a leginkább. De megkívántatik, hogy ne lineáris narratíva formájában kövessék egymást. Kehlmann pedig, mint A Beerholm-illúzió mágusa, precízen kidolgozott, jól begyakorolt, mindig beváló formulákkal tesz eleget ennek a posztmodern igénynek. A történet a végén indul, amikor Humboldt és Gauss az 1828-as berlini konferencián találkoznak egymással, először és utoljára. Csak ezután kezdődnek párhuzamos életrajzaik. Fejezetről fejezetre látjuk hol emezt, hol amazt megszületni, felcseperedni, tanulni, első eredményeiket elérni. Tudomást szereznek egymásról, figyelemmel kísérik egymás útját, lassan közelítenek egymáshoz. A végén eljutunk az elejére. Humboldt és Gauss az 1828-as konferencián találkoznak egymással. És mégsem találkoznak. Mert amíg eddig minden a hasonlóságukról szólt, ez az alkalom különbségeiket hozza élesen elő.

Tervek, fújtatott Gauss. Locsogás, tervek, intrikák. Szószaporítás tíz fejedelemmel és száz akadémiával, amíg végre valahol fel lehet állítani egy barométert. Ez nem tudomány.
Ó, kiáltotta Humboldt, akkor mi a tudomány?
Gauss megszívta a pipáját. Egy férfi egyedül az íróasztalnál. Előtte egy papiros, még esetleg egy távcső, és a tiszta ég az ablak előtt. Ha ez a férfi nem adja fel, mielőtt megértené. Ez talán tudomány.
És ha ez a férfi utazásra adja a fejét?
Gauss megvonta a vállát. Ami a távolban rejtőzik, lyukakban, vulkánokban vagy bányákban, az véletlen és nem fontos. A világ így nem válik érthetőbbé.

Csak akkor kerülnek igazán közel egymáshoz, amikor már nem látják többé egymást. A távolból egymás gondolatmeneteit folytatják, egymás kérdéseire válaszolnak, egymás álmait látják. Talán majd a végtelenben valóban találkoznak.

Párhuzamos pályákat jár be a regény minden más szereplője is. Humboldt és bátyja, a természettudós és a filológus, gyerekkori riválisok, tűz és víz. Bonpland és Humboldt, a két útitárs, a francia és a német. Humboldt és spanyol diáktársa, Andreas del Rio, aki a bányászati főiskolán megmenti az életét, és akinek ő hidegen racionális jelentésével tönkreteszi az életét. A hideg fejű Gauss és utált fia, a meleg szívű Eugen, aki csak a regény végén, apjától elszakadva és Humboldt egykori útjára lépve kezd apja intellektusával gondolkodni. Mindannyian hatalmas erőfeszítéseket tesznek olykor, hogy a másikkal találkozzanak, de ez alig-alig történik meg, ha egyáltalán. Mintha a párhuzamos pályák erősebbek lennének náluk.


Apja, valahányszor megszólalt, panaszkodott vagy parancsokat osztogatott. A német ember, szokta volt mondogatni, sosem ül görnyedten. Gauss egyszer megkérdezte: Ez minden? Ennyi elég a németséghez? Apja olyan sokáig töprengett, hogy ő szinte már el sem hitte. Aztán bólintott.

A cár homlokát ráncolva átvetette a szalagot Humboldt vállán, vivát és brávó kiáltások hangzottak el, és Humboldt igyekezett nem görnyedten állni.

Ez a regény a németségről is szól, jobban, mint első pillantásra látszik. Nemcsak azért, mert a német szellem két óriásáról szól. Hiszen voltaképpen róluk szól a legkevésbé.

Daniel Kehlmann a Frankfurter Allgemeine Zeitung kérdésére így beszél erről:

Humboldt a weimari klasszikusok képviselője, az egyetlen weimari klasszikus, akit valóban a weimari klasszicizmus képviselőjeként küldtek a nagyvilágba, s aki ezzel a világképpel ment el Macondóba. A regény megírása idején nagyon erősen a dél-amerikai irodalom hatása alatt álltam, s ugyanakkor azt éreztem, hogy német íróként e szerzők érzelmi és művészi lehetőségeiből nagyon sok minden nem áll rendelkezésemre. Az ember érzi, hogy egy másik kultúrából jön, s hogy játszhat ugyan ennek a lehetőségeivel, de csak valami más módon. Ekkor éreztem meg hirtelen, hogy Humboldt kínál számomra kulcsot, aki belépett ebbe a világba, de ezt németként tette.

Ez a regény szatirikus, játékos számvetés azzal, mit jelent németnek lenni. S természetesen azzal is, amit minden irónia nélkül a német magaskultúrának nevezhetünk. Számomra ez a regény egyik fő témája. Ahogy Andreas Maier olyan szépen fogalmazta a hangoskönyv bevezetőjében: „a nagy német szellemtörténet, az életképtelenség páratlan formája”. A regény széles körű fogadtatásában azonban ez a téma látványosan elsikkadt.

Innen, a németségen kívülről és attól keletről nézve azonban úgy tűnik, hogy a regényben épp az a probléma a leginkább német, amelyik egyszersmind a leginkább emberi. Mint valószínűleg a nemzetkarakter problémáját feszegető minden más regényben is, ha jó. S ez a probléma, amellyel németek között időzve és német irodalmat olvasva újra meg újra szembesülni, nem más mint a regény imént körüljárt központi kérdése: Vajon megnyílhat-e az ember a másiknak anélkül, hogy fel kellene adnia önmagát? Találkozhatnak-e a párhuzamosok?

A kert

Az Utolsó Ítéletre gondolt. Nem hitte, hogy ilyesmire valaha sor kerülne. A vádlottak védekezhetnek, némely ellenvetés kellemetlen lehetne Istennek. Rovarok, mocsok, fájdalom. Minden olyan tökéletlen. Még a tér és idő is slamposan van megalkotva. Arra gondolt, ha ítélőszék elé kell állnia, megpendít néhány dolgot.

Eltelik néhány évtized, és Gauss földmérőként egy ismeretlen, kopott észak-német vidéki kastélyban száll meg éjszakára. Másnap reggel találkoznia kell a tulajdonossal, hogy engedélyt kérjen néhány fa kivágására a birtokon, amelyek akadályozzák a felmérést.

Megkönnyebbült, amikor talált egy rácsos ajtót, amely a kertbe nyílt.

A kertet bámulatos gondossággal alakították ki: pálmák, orchideák, narancsfák, bizarr formájú kaktuszok és mindenféle növény, amilyeneket Gauss még képeken sem látott. Kavics csikorgott a cipője talpa alatt, egy lián lesodorta a fejéről a sapkát. Édeskés illat terjengett, a földön szétrepedt gyümölcsök hevertek. A növényzet sűrűbb lett, az út keskenyebb, jártában be kellett húznia a nyakát. Micsoda pazarlás! Csak remélni tudta, hogy legalább ismeretlen rovarokkal nem találkozik. Átnyomakodott két pálmatörzs között, de fennakadt a felöltője, és kis híján megbotlott egy tüskebokorban. Aztán egy réten találta magát. A gróf, még mindig hálóköntösben, kócos hajjal és mezítláb ott ült egy karosszékben és teázott.

Tetszetős, mondta Gauss.

Azelőtt sokkal szebb volt, mondta a gróf. Manapság drága a kerti személyzet, és a bekvártélyozott franciák is sok mindent tönkretettek. Ő csak nemrégiben tért vissza ide. Svájcban volt, mint kivándorló, de most átmenetileg megváltoztak a körülmények. A földmérő úr nem óhajt leülni?

Gauss körülnézett. Csak egy szék volt, azon pedig a gróf ült. Nem okvetlenül, mondta tétován.

Nos hát, mondta a gróf. Akkor mindjárt tárgyalhatnak is.

Merő formaság, mondta Gauss. Hogy szabad kilátása legyen a scharnhorsti mérőpontra, ki kell vágnia a grófi erdő három fáját és el kell bontania egy szemlátomást évek óta üresen álló fészert.

Scharnhorst? Nincs az az ember, aki ellát odáig!

De van, mondta Gauss, amennyiben fénynyalábot alkalmaznak. Kifejlesztett egy olyan eszközt, amely elképzelhetetlen távolságba képes villanó jeleket küldeni. Ezzel először vált lehetővé a Föld és a Hold közötti kapcsolat.

A Föld és a Hold, visszhangozta a gróf.

Gauss mosolyogva bólintott. Pontosan tudta, mi zajlik most a vén fajankó koponyájában.

Ami a fákat meg a fészert illeti, mondta a gróf, ezeket rosszul becsülték fel. A fészer nélkülözhetetlen. A fák értékesek.

Gauss felsóhajtott. Szívesen leült volna. Hány ilyen beszélgetést kellett már lefolytatnia! Természetesen, mondta fáradtan, de azért ne feszítsék túl a húrt. Nagyon jól tudja, mennyit ér az a néhány fa és a kalyiba. Éppen ilyen időkben nem szabad az államot mértéktelenül terhelni.

Hazafiasság, mondta a gróf. Érdekes. Különösen, ha olyasvalaki szólítja fel rá, aki nemrég még francia tisztviselő volt.

Gauss rámeredt.

A gróf belekortyolt a teájába és kérte, hogy ne értse félre. Ő nem tesz senkinek szemrehányást. Nehéz idők voltak, és mindenki úgy viselkedett, ahogy a lehetőségek engedték.

Napóleon, mondta Gauss, miatta tekintett el Göttinga ágyúzásától!

A gróf bólintott. Nem tűnt meglepettnek. Nem mindenkinek volt olyan szerencséje, hogy a korzikai megbecsülését élvezze.

Olyan érdemei pedig szinte senkinek, mondta Gauss.

A gróf merengve nézett a csészéjébe. A földmérő úr mindenesetre üzlet dolgában korántsem olyan járatlan, mint amilyennek adja magát.

Gauss megkérdezte, hogyan értse ezt.

A földmérő úr feltehetőleg az egész országban elfogadott fizetőeszközzel fogja őt kifizetni, nemde?

Természetesen, mondta Gauss.

Akkor viszont adja magát a kérdés, hogy az állam nem aranyban téríti-e meg a földmérő úr kiadásait. Ha ugyanis így van, csinos kis árfolyamnyereségre tehet szert. Nem kell ahhoz matematikusnak lenni, hogy ezt valaki észrevegye.

Gauss elvörösödött.

Legalábbis nem a matematikusok úgynevezett fejedelmének, mondta a gróf, aki ilyesmit aligha hagyna egyszerűen figyelmen kívül.

Gauss összekulcsolta a kezét a hátán és a pálmatörzseken nőtt orchideákat szemlélte. Nincs ebben semmi törvényellenes, mondta.

Semmi kétség, mondta a gróf. Biztosra veszi, hogy a földmérő úr utánanézett. Ő maga egyébként nagyon csodálja a földmérők munkáját. Furcsa foglalkozás hónapokon át műszerekkel ide-oda vándorolni.

Csak ha Némethonban gyakorolják. Aki ugyanezt a Kordillerákon teszi, azt fölfedezőként ünneplik.

A gróf a fejét csóválta. Akkor is nehéz lehet, kiváltképp, ha odahaza családja van az embernek. A földmérő úrnak ugye van családja? Derék asszony a felesége?

Gauss hallgatott. A nap túl fényesnek tűnt, a növények idegesítették. Megkérdezte, beszélhetnének-e a fák megvásárlásáról. Tovább kell mennie, az ideje szűkre van szabva.

Annyira azért nem lehet szűkre szabva, mondta a gróf. Ha valaki a Disquisitiones Arithmeticae szerzője, tulajdonképpen soha többé nem kellene sietnie.

Gauss döbbenten nézett a grófra.

Csak ne szerénykedjen, mondta a gróf. A körosztásról szóló fejezetnél figyelemre méltóbbat életében nem olvasott. Olyan gondolatokkal találkozott benne, amelyekből még ő is tanulhatott.

Gauss felnevetett.

Bizony, bizony, mondta a gróf, komolyan beszél.

Meglepő, mondta Gauss, olyan emberrel találkozni itt, akit az ilyesmi érdekel.

Inkább tudásról beszéljen, mondta a gróf. Az ő érdeklődése meglehetősen korlátozott. De mindig is fontosnak tartotta, hogy ismereteit érdeklődése korlátain túl is gyarapítsa. Ha már itt tartanak: úgy hallotta, a földmérő úr mondani szeretne neki valamit.

Tessék?

Régi história. Sérelmek. Bosszúságok. Sőt, egy panasz is.

Gauss megdörgölte a homlokát. Kezdett melege lenni. Fogalma sem volt, miről beszél ez az ember.

Biztos, hogy nem?

Gauss értetlenül nézett rá.

Ha nem, hát nem, mondta a gróf. Ami pedig a fákat illeti, azokat ingyen odaadja.

Hát a fészert?

Azt is.

De miért, kérdezte Gauss, és megijedt saját magától. Micsoda ostoba hiba!

Mindig mindent meg kell indokolni? Az állam iránt érzett szeretetből, ahogy az egy polgárától elvárható. A földmérő úr iránti megbecsülésből.

Gauss meghajlással köszönte meg. Most már indulnia kell, a mihaszna fia várja, ma még le kell lépnie az egész távolságot Kalbslohig.

A gróf keskeny kezének rebbenő mozdulatával viszonozta a köszönést.

Állatfarm

Julia az előző poszt kommentárjában felszólamlott, amiért a Lelkek Tornyának olajfáját és macskakolóniáját csak szóban festettem le, de képen le nem írtam. Álljon hát itt néhány casual photo, amelyek azért még jócskán rászorulnak a jámbor Olvasó képzeletének együttműködésére.


Legutóbbi ottjártunkkor a kolónia húsz körüli főt számlált, ami már nem mindennapi látvány volt. De mi ez Róma hatalmas macskanemzetségeihez képest! Ott a város kellős közepén, a Largo Argentinán feltárt római kori templomegyüttes romjai között több mint százat számláltunk össze. S ahogy majd egy évig figyeltük őket, még meg is szaporodtak. Róma egyik legforgalmasabb csomópontjának közepén, két méterrel és kétezer évvel a tér szintje alatt háborítatlanul élték a maguk külön életét, akár egy ottfelejtett egyiptomi templom szent macskái.



Több képem sajnos nincs a Torre de ses Ànimes kolóniájáról, ezért álljon itt még néhány a Sant Honorat remeteség remetemacskáiról, alkonyattájt.

La Volta des General

Ez a másik szép út északról, a tengerpart mentén haladva érkezik Banyalbufarba. Volta des Generalnak, azaz a Kormányzó Fordulójának igazából azt a hajtűkanyart nevezik, amelyet a piros műút ír le, ahogy elkezd leereszkedni a hegyekből a városkába. A térképen oda is van írva Banyalbufar nevétől jobbra. De mert innen indul – vagy ide érkezik – a tengerparti, közönségesen csak Camí de Baix-nak, Alsó útnak nevezett sétaösvény, ezért erre is átszállt a Camí de la Volta des General, vagy egyszerűen csak Volta des General név. A térkép ezt az utat apró vonalkákkal jelzi.

A „General” Ferran Cotoner i Chacón márki (1810-1888) volt, Mallorca szülötte, aki a 19. század spanyol polgárháborúit végigharcolva 1847-ben lett a Baleári-szigetek, majd 1863-ban egész Katalónia főkormányzója. Az ő udvarháza volt a Sa Baronia Banyalbufar központjában: ennek kútját látjuk az előző bejegyzés végén. Számos egyéb történelmi tette mellett ő kezdte el építtetni az Esporles felé vezető műutat, amely a nevét viselő kanyarral indul, és ő tette kényelmes sétaúttá a Port des Canonge-ba vezető Alsó utat is.


Port des Canonge, azaz a Kanonok Kikötője – hogy milyen kanonoké, azt már senki sem tudja, de a téma örök mozgásban tartja a helytörténeti irodalmat – a partmenti néhány tucat lakosú halászfaluból és a meredeken emelkedő hegyoldalban épült villanegyedből áll. A villanegyedet, mint a helyi emlékezet hűen őrzi, egy Király nevű magyar mérnökprofesszor alapította a 60-as években. Király – Kirali, ahogy itt mondják – igazi régivágású úriember volt, negyvenötös amerikás magyar, aki számos találmányából meggazdagodva elsőként vett itt telket, s vérbeli mérnökként mindjárt le is rakta az egész üdülőtelep máig érvényes infrastruktúrájának alapjait. Wang Wei még ismerte őt, s gyakran átjártak egymáshoz egy pohár mallorcai borra. De amikor Budapestről faggatta, Kirali csak annyit mondott: Budapest elmúlt.



Az út több kilométeren át a Son Bunyola birtok arab kori olajfaültetvényei mellett halad. Az olajfák között birkák legelnek. Éjjel a tenger lélegzése mellett az ő kolompjuk az egyetlen hang.










A barokk kori birtokközpont tulajdonképpen csak akkor tárul fel, amikor a Punta de s’Àguila, a Sas-hegyfok után elkanyarodva lassanként magunk mögött hagyjuk Son Bunyolát.




Vadkecskékkel mindenütt találkozni a szigeten. Nincsenek is különösebben megilletődve az embertől. Azért fotózni nem könnyű őket.


Az Escull de Cavall, Lókoponya-hegyfok után nem sokkal kezdődik a jellegzetes banyalbufari terasztáj.






Banyalbufartól egy-két kilométerre nyugatra – bolond fejjel levágtam a térképről – egy magas hegyfokon áll a Torre de ses Ànimes, a Lelkek Tornya. Banyalbufar paraszttá lett arab kalózai évszázadokon át innen figyelték az észak-afrikai arab kalózok közeledtét. A torony mellett kőfallal megerősített ezeréves olajfa áll, körötte ősi macskakolónia. Mallorca kvintesszenciája.