A kert

Az Utolsó Ítéletre gondolt. Nem hitte, hogy ilyesmire valaha sor kerülne. A vádlottak védekezhetnek, némely ellenvetés kellemetlen lehetne Istennek. Rovarok, mocsok, fájdalom. Minden olyan tökéletlen. Még a tér és idő is slamposan van megalkotva. Arra gondolt, ha ítélőszék elé kell állnia, megpendít néhány dolgot.

Eltelik néhány évtized, és Gauss földmérőként egy ismeretlen, kopott észak-német vidéki kastélyban száll meg éjszakára. Másnap reggel találkoznia kell a tulajdonossal, hogy engedélyt kérjen néhány fa kivágására a birtokon, amelyek akadályozzák a felmérést.

Megkönnyebbült, amikor talált egy rácsos ajtót, amely a kertbe nyílt.

A kertet bámulatos gondossággal alakították ki: pálmák, orchideák, narancsfák, bizarr formájú kaktuszok és mindenféle növény, amilyeneket Gauss még képeken sem látott. Kavics csikorgott a cipője talpa alatt, egy lián lesodorta a fejéről a sapkát. Édeskés illat terjengett, a földön szétrepedt gyümölcsök hevertek. A növényzet sűrűbb lett, az út keskenyebb, jártában be kellett húznia a nyakát. Micsoda pazarlás! Csak remélni tudta, hogy legalább ismeretlen rovarokkal nem találkozik. Átnyomakodott két pálmatörzs között, de fennakadt a felöltője, és kis híján megbotlott egy tüskebokorban. Aztán egy réten találta magát. A gróf, még mindig hálóköntösben, kócos hajjal és mezítláb ott ült egy karosszékben és teázott.

Tetszetős, mondta Gauss.

Azelőtt sokkal szebb volt, mondta a gróf. Manapság drága a kerti személyzet, és a bekvártélyozott franciák is sok mindent tönkretettek. Ő csak nemrégiben tért vissza ide. Svájcban volt, mint kivándorló, de most átmenetileg megváltoztak a körülmények. A földmérő úr nem óhajt leülni?

Gauss körülnézett. Csak egy szék volt, azon pedig a gróf ült. Nem okvetlenül, mondta tétován.

Nos hát, mondta a gróf. Akkor mindjárt tárgyalhatnak is.

Merő formaság, mondta Gauss. Hogy szabad kilátása legyen a scharnhorsti mérőpontra, ki kell vágnia a grófi erdő három fáját és el kell bontania egy szemlátomást évek óta üresen álló fészert.

Scharnhorst? Nincs az az ember, aki ellát odáig!

De van, mondta Gauss, amennyiben fénynyalábot alkalmaznak. Kifejlesztett egy olyan eszközt, amely elképzelhetetlen távolságba képes villanó jeleket küldeni. Ezzel először vált lehetővé a Föld és a Hold közötti kapcsolat.

A Föld és a Hold, visszhangozta a gróf.

Gauss mosolyogva bólintott. Pontosan tudta, mi zajlik most a vén fajankó koponyájában.

Ami a fákat meg a fészert illeti, mondta a gróf, ezeket rosszul becsülték fel. A fészer nélkülözhetetlen. A fák értékesek.

Gauss felsóhajtott. Szívesen leült volna. Hány ilyen beszélgetést kellett már lefolytatnia! Természetesen, mondta fáradtan, de azért ne feszítsék túl a húrt. Nagyon jól tudja, mennyit ér az a néhány fa és a kalyiba. Éppen ilyen időkben nem szabad az államot mértéktelenül terhelni.

Hazafiasság, mondta a gróf. Érdekes. Különösen, ha olyasvalaki szólítja fel rá, aki nemrég még francia tisztviselő volt.

Gauss rámeredt.

A gróf belekortyolt a teájába és kérte, hogy ne értse félre. Ő nem tesz senkinek szemrehányást. Nehéz idők voltak, és mindenki úgy viselkedett, ahogy a lehetőségek engedték.

Napóleon, mondta Gauss, miatta tekintett el Göttinga ágyúzásától!

A gróf bólintott. Nem tűnt meglepettnek. Nem mindenkinek volt olyan szerencséje, hogy a korzikai megbecsülését élvezze.

Olyan érdemei pedig szinte senkinek, mondta Gauss.

A gróf merengve nézett a csészéjébe. A földmérő úr mindenesetre üzlet dolgában korántsem olyan járatlan, mint amilyennek adja magát.

Gauss megkérdezte, hogyan értse ezt.

A földmérő úr feltehetőleg az egész országban elfogadott fizetőeszközzel fogja őt kifizetni, nemde?

Természetesen, mondta Gauss.

Akkor viszont adja magát a kérdés, hogy az állam nem aranyban téríti-e meg a földmérő úr kiadásait. Ha ugyanis így van, csinos kis árfolyamnyereségre tehet szert. Nem kell ahhoz matematikusnak lenni, hogy ezt valaki észrevegye.

Gauss elvörösödött.

Legalábbis nem a matematikusok úgynevezett fejedelmének, mondta a gróf, aki ilyesmit aligha hagyna egyszerűen figyelmen kívül.

Gauss összekulcsolta a kezét a hátán és a pálmatörzseken nőtt orchideákat szemlélte. Nincs ebben semmi törvényellenes, mondta.

Semmi kétség, mondta a gróf. Biztosra veszi, hogy a földmérő úr utánanézett. Ő maga egyébként nagyon csodálja a földmérők munkáját. Furcsa foglalkozás hónapokon át műszerekkel ide-oda vándorolni.

Csak ha Némethonban gyakorolják. Aki ugyanezt a Kordillerákon teszi, azt fölfedezőként ünneplik.

A gróf a fejét csóválta. Akkor is nehéz lehet, kiváltképp, ha odahaza családja van az embernek. A földmérő úrnak ugye van családja? Derék asszony a felesége?

Gauss hallgatott. A nap túl fényesnek tűnt, a növények idegesítették. Megkérdezte, beszélhetnének-e a fák megvásárlásáról. Tovább kell mennie, az ideje szűkre van szabva.

Annyira azért nem lehet szűkre szabva, mondta a gróf. Ha valaki a Disquisitiones Arithmeticae szerzője, tulajdonképpen soha többé nem kellene sietnie.

Gauss döbbenten nézett a grófra.

Csak ne szerénykedjen, mondta a gróf. A körosztásról szóló fejezetnél figyelemre méltóbbat életében nem olvasott. Olyan gondolatokkal találkozott benne, amelyekből még ő is tanulhatott.

Gauss felnevetett.

Bizony, bizony, mondta a gróf, komolyan beszél.

Meglepő, mondta Gauss, olyan emberrel találkozni itt, akit az ilyesmi érdekel.

Inkább tudásról beszéljen, mondta a gróf. Az ő érdeklődése meglehetősen korlátozott. De mindig is fontosnak tartotta, hogy ismereteit érdeklődése korlátain túl is gyarapítsa. Ha már itt tartanak: úgy hallotta, a földmérő úr mondani szeretne neki valamit.

Tessék?

Régi história. Sérelmek. Bosszúságok. Sőt, egy panasz is.

Gauss megdörgölte a homlokát. Kezdett melege lenni. Fogalma sem volt, miről beszél ez az ember.

Biztos, hogy nem?

Gauss értetlenül nézett rá.

Ha nem, hát nem, mondta a gróf. Ami pedig a fákat illeti, azokat ingyen odaadja.

Hát a fészert?

Azt is.

De miért, kérdezte Gauss, és megijedt saját magától. Micsoda ostoba hiba!

Mindig mindent meg kell indokolni? Az állam iránt érzett szeretetből, ahogy az egy polgárától elvárható. A földmérő úr iránti megbecsülésből.

Gauss meghajlással köszönte meg. Most már indulnia kell, a mihaszna fia várja, ma még le kell lépnie az egész távolságot Kalbslohig.

A gróf keskeny kezének rebbenő mozdulatával viszonozta a köszönést.